Miskolcon születtem. Itt végeztem az iskoláimat, és szereztem gépészmérnöki oklevelet, 1966-ban.

Azt hiszem, hogy a környezet adta a kapcsolatot a természettel, a hegyekkel, mert már általános iskolás koromban rendszeresen jártunk ki a Bükkbe kirándulni, túrázni. Ha többen mentünk, vittünk bográcsot, főztünk. Ha egyedül mentem, egy kis -- csak útvonaljelzéseket tartalmazó -- térképpel, akkor táskából étkeztem, vagy jobb esetben szalonnát sütöttem egy kis tűzön. Varrtam magamnak egy kis vállra akasztható táskát, amibe egy esőköpeny és némi élelem elfért, s azzal jártam a Bükköt. Egyszer barátokkal túrázva, az erdőben találtunk egy sziklát. Nekem nagyon megtetszett, úgyhogy legközelebb otthonról vittünk kötelet, meg mindenféle görbebotokat -- nekem egy agancsos végű volt -- és ezek segítségével fölmásztunk a sziklára. A kötél csak zavart, s a botokkal sem lehetett igazán a sziklába kapaszkodni, szóval éreztem, hogy nem ez az igazi.

Középiskolás koromban rendszeresen szerveztem barátommal, Kiséry Lacival túrákat a Bükkbe, a Mátrába, a Bakonyba, és rendszeresen jártunk télen síelni. Már egyetemista voltam, amikor megkapta öcsém Karácsonyra, Benedek István Csavargás az Alpokban című könyvét. Természetesen én olvastam el elsőnek és nagy hatással volt rám. Abban az időben már egész nagy társasággal jártunk ki Bánkútra síelni, foglalt szobánk volt minden téli hétvégére. Útban Garadna felé a kisvonaton, meséltem az olvasottakról Kiséry Lacinak, akinek szintén megtetszett a gondolat. Ezt hallva szólított meg bennünket Edelényi Csaba, akit már ismertünk az egyetemről, mint -- az akkor bontakozó -- tájékozódási futás, illetve az egyetemi természetjárás, fő tudorát. Csaba mondta, hogy ő már járt a Magas-Tátrában, és a Szádelő-völgyben. Ott megmászta a Cukorsüveget és tudta, hogy milyen a Dülfersitz ... Mondta, hogy van kötele (egy régi manila kötél), meg néhány egyéb fölszerelése is. Néhány nap múlva megbeszéltük, hogy az egyetemen meghirdetjük a hegymászó tanfolyamot, melyen az oktatók Edelényi Csaba és Bucsi Szabó László lesznek. B. Szabó Lacit ekkor ismertem meg. A tanfolyamra sokan eljöttek, majd sokan le is morzsolódtak, de úgy 6-8 fő megmaradt. Ezzel a tagsággal, meg Csaba manila kötelével kezdtünk kijárni a Lillafüred környéki sziklákra. Nagy változást jelentett, mikor megjelent közöttünk Tompa László, tőlem néhány évvel idősebb geológus, aki azért jött Miskolcra dolgozni, mert úgy gondolta, hogy itt jó mászási lehetőségek vannak. Lacinak már komoly felszerelése volt: fonott kötelek, karabinerek, szögek. Most már komolyabb sziklákra is gondolhattunk, így lett a törzshelyünk a Fehérkő, melynek közelében van a Fehérkőlápai Turistaház, ahol évek múlva több hegymászó találkozót rendeztünk. Edelényi Csaba munkatársa volt Dóczé István, aki Csaba hatására kezdett el közénk járni és később több túrán voltunk partnerek. A miskolci csapat egyre erősödött, Csaba bejelentkezett Budapesten, a Magyar Természetbarát Szövetségben, és regisztráltatta szakosztályunkat. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem elfogadott bennünket az egyesületén (MEAFC) belül és engedélyezte a Miskolci Egyetemi Alpin Club (MEAC) név használatát. Teljesen önállóak voltunk -- Edelényi Csaba vezérletével --, az egyetem csak a hivatalos keretet adta, költségvetésünk nem volt.

Először 1967-ben vettem részt a Magas-Tátrában táborozáson, ahol Dóczé Pistával, Szegedi Viktorral képviseltük a miskolci színeket. Itt ismertem meg Bucsek Henrik bácsit, a tábor vezetőjét, aki akkor 61 éves volt. A tábor résztvevői közül sokan szereztek később nevet maguknak teljesítményeikkel. Itt volt például Holler Huba, Perge Ferenc, Vörös László és még sokan mások. A hivatalos túrákon kívül Dóczé Pistával megmásztuk a Zerge-bástya (Kozie Czuby) és a Zerge-hegy (Kozi Wierch) északi falát. Ezek után elkezdtünk magunk járni a Tátrába és saját -- MEAC -- túrákat, nyári táborokat rendeztünk. Évente egyszer volt nyári nagytábor, később télen is, ezen kívül még egy-egy tavaszi-őszi kiruccanás. A tavaszi túrák voltak, pl. a Tordai-hasadék, a Szádelő-völgy, vagy később a kelet-német homokkövek. Az őszi túrákat legtöbbször hazai -- Bükki --, esetleg többnapos kirándulások jelentették. A megmászott csúcsok is szaporodtak, így a Barát, a Hátsó-Barát, majd a Békás-Barát északi fala, s a Simon-torony keleti gerince. Ebben a táborban velünk volt Budapestről Madari Sándor is, akivel később még sokszor másztam együtt. A MEAC fejlődött, új tagok léptek be, mint például Paczolay Zoltán, Szabó László, Csíkos József, Hímer József.

Ebben az időben választottak meg a MEAC elnökének, és az is maradtam egészen az egyesület átalakulásáig. Még a MEAC idejében kezdtünk el télen is mászni a Tátrában. Sajnos felszerelésben igen hiányosak voltunk, a Tompa Laci karabinerein kívül nem sok jutott el hozzánk. Dóczé Pista kovácsoltatott magának jégcsákányt, de mi Tóth Tamással, kölcsön jégcsákányokkal mentünk ki a Tátrába. Első téli mászásomon csak jégcsákányunk volt. A Koscielec déli gerincét másztuk, -10 fok C hidegben, de napsütésben. A szikla meleg volt, csupasz kézzel tudtunk mászni. A problémáink a havas részeken adódtak, na meg a csúcsról való leereszkedéskor, mert a hágóvas ilyenkor nagyon hiányzott. Igyekeztünk vagy havas, vagy kifejezetten sziklás terepet keresni. Később gyártottam fél-hágóvasat, amit a cipő sarka alá erősítettünk, így másztuk meg -- egy lavina nyomban, mely közöttünk zúgott el -- az így keletkezett nyomban a Svinica ÉK-i szakadékát Laczkó Lászlóval és öcsémmel, Bánhidi Andrással. Időközben szaporodtak a nyári megmászások is. Tátra-csúcs koronája öcsémmel, északi fala Dóczé Pistával, Markazit-torony, és még más csúcsok is. Egyik nyári nagytáborunk a Júli Alpokban volt, ahol Madari Sanyival és Molnár Gézával megmásztuk a Jalovec Horn-útját, majd Sanyival a Kis Mojstrovka keleti falát. Voltunk a Stenaron és a Triglavon is.

1972 nyarán az osztrák Alpokban túráztunk. Itt találkoztam először gleccserrel, gleccserjéggel. Feljutottam a Grosses Wiesbachhornra az északnyugati falon keresztül Paczolay Zolival, és voltam a Gross Glockneren Molnár Józseffel. Sajnos a Klockerin északnyugati falán sikertelenek voltunk, pontosabban bivakfelszerelés nélkül vissza kellett fordulnunk, Paczolay Zoli és Farkas György társaságában.

1973 januárjában Dóczé Pistával képviseltük Magyarországot a lengyel-tátrai Halas-tónál (Morskie Oko) rendezett nemzetközi hegymászó találkozón. A rossz időjárás -- nagy, friss hó -- miatt egyedül nekünk volt befejezett utunk a két hét alatt -- a Hátsó-Barát keleti falán. Még ez év nyarán indultunk egy 17 fős csapattal, Orbán Pál vezetésével Afrikába. Fő cél a Kilimanjaro megmászása lett volna. Sajnos szervezési és politikai okok miatt Egyiptomban töltött 50 nap után haza kellett jönnünk. Azért itt is volt "hegymászó" sikerünk: Dóczé Pistával és Dr Kelen Gáborral este megmásztuk a Kheopsz piramis északnyugati élét, majd fent töltöttünk egy éjszakát. Csodálatos volt.

A következő évben Berzi Lászlóval és Csíkos Józseffel -- itt már vezetőként -- Bulgáriában voltam az UIAA nemzetközi ifjúsági találkozóján, ahol hármasban megmásztuk a Maljovica É-i falát. A Magas-Tátrában következtek az újabb téli-nyári túrák. Télen főleg kuloárokat, szakadékokat másztunk, mint a Sátán-kuloárt. Feleségemmel Ruby Gizivel, Paczolay Zolival kereszteztük a Lomnici-csúcsot észak-déli irányban, voltunk a Zöld-tavi-csúcson, a Koncsisztán. Egyszer Gizivel szeptemberben tettünk "téli" túrát a Liptói-határhegyre meg a Barátra, mert mindent friss hó borított. Nyári túráink közül kiemelkedik a Kriván keleti gerince Gizivel és északi fala Dóczé Pistával. Egyik nyáron keresztbe másztunk a Magas-Tátrán. A főgerincről leágazó észak-déli gerinceket kereszteztük. Így került sor a Weber-csúcs északi falára, Dóczé Pistával, majd a Varangyos-tavi-csúcs északi falára Hímer Jóskával.

Időközben a klub tagjai hegymászó technikával munkát vállaltak és elkezdtünk dolgozni. Ebből jelentős bevételünk származott, ami zavarta a MEAFC köreit. Eltanácsoltak bennünket az egyetemi sportkörből. Szabó László és Kisgyörgy Ádám személyében két nagy kaliberű szervezőnk volt, akik létrehozták az első önálló hegymászó klubot Magyarországon. A neve Miskolci Alpin Club (MAC) lett. A tagság engem kért fel a klub első elnökének. Ebben az időben (kb. 1972-től kezdődően) már varrtam különböző hegymászó felszereléseket -- kabátokat, hálózsákokat -- eleinte magamnak, majd később másoknak is. Egy időben a Magyarországról induló magashegyi túrán 10-ból 6 kabát tőlem származott. A "BAN" emblémának jó híre volt, de a redszerváltozással elfogyott a rendelés állomány és az a jóféle alapanyag is, ami a szabáson kívül a kabátok értékét adta. Később a régi vevőim újra jelentkeztek, mert a boltokban kapható kabátok, hálózsákok meg sem közelítették a "BAN" minőséget, de már nem tudtam újra indítani a gyártást, meg már nem is akartam. A MAC -- elnökségem alatti -- legnagyobb vállalkozása a Magas-Tátra főgerincének átmászása volt, kelet-nyugati irányban. Sajnos túránkat a szakadó eső elmosta a negyedik napon, így csak a Ganekig jutottunk. Az addigi útvonalat Hímer József, Szálkai István, Csíkos József, Szállási László és jómagam teljesítettük.

1975 nyarán újra a Júliai-Alpokban voltunk, ahol Dóczé Pistával átmásztuk a Triglav északi falát. Ezen a túrán résztvett még Vinnai Ágnes és Csíkos József is.

1978 nyarán a Dolomitokban túráztunk feleségemmel. Voltunk a Grosse Zinnen és a Paternkofelen. Túráztunk az I. világháború alagútjaiban.

A lányom születése, a gyári munkám mellett végzett varrás miatt egyre kevesebbet voltam a hegyek között. Paczolay Zolival még voltunk a Kriván keleti gerincén, télen a Csorbai-csúcson. Egy nagy csapattal -- Dr Balázs Oszkár vezetésével -- végigmentünk a Pirin főgerincén, a híres márványgerincen is. Évekig jártam ki öcsémmel és másokkal a Szlovák Paradicsomba, ahol sorra jártuk a völgyeket. Ez mindig novemberben történt sátrazással. Végül 1990 nyarán, egy autóbalesetben megsérült a térdem, s ezután már nem voltam magas hegyen. A Bükkben még szoktam túrázni, de nagy hegyre már nem megyek. A megmászott csúcsaim száma megközelíti a 100-at, melyek elsősorban a Magas-Tátrában vannak.

Jelenleg szakmámban tervezőmérnökként dolgozom és néha résztveszek egy-egy öregfiúk találkozón, ahol elővesszük a régi diákat és emlékezünk szép túrákra, kedves emberekre. Talán Bánkút az -- meg a síelés -- ami telente összehozza a régi csapatot, mert azóta -- sok-sok komoly hegymászósiker után -- a MAC is megszűnt, anyagi okok miatt.

Miskolc, 2000 októberében.

Forrás:
[Bánhidi István, személyes közlés]