Ötgyermekes család elsőszülött fiúgyermeke volt és "szülőföldjétől" bármilyen nehézséget, problémát mért is ki rá a sors -- elválasztani soha nem tudta.

Kora ifjúságától -- szülői támogatással -- a sport szeretetét egész életén át megőrizte, és több sportágban kitűnő eredményeket ért el. Első sportélményei a vízipólóhoz kötötték, és csak egy sportsérülés akadályozta meg abban, hogy az UTE kiváló sportolójaként folytathassa sportpályafutását. A víz szerelmeseként, a sportolásról le nem mondva, evezős sportra tért át. A víz, a természet szeretetét soha nem tagadta meg, és az 1988-ban bekövetkezett súlyos agyembóliája után is, amint ereje engedte, újra a rendszeres úszás és evezés adott szinte hihetetlennek számító erőt, hogy egy több hónapos teljes, majd részleges mozgásszervi bénaságból teljesen felépüljön. Ezt a gyógyulást támogatta az a benne rejlő nagy akaraterő, ami csak a hegycsúcsokra törő, a magasságokat meghódítani akaró, céljaiktól tántoríthatatlan alpinistákat jellemzi.

1957-től a Magyar Természetbarát Szövetség tagja, és ekkortól kezd bekapcsolódni az akkor még Magyarországon igen kezdetleges és felszereléssel is igen rosszul ellátott hegymászó sportba. Hazánk nemcsak felszerelésekben szegény, és így a hegymászó sportot csak azok űzhették, akik dacolva akadályokkal, rossz körülményekkel, de óriási akarattal voltak megáldva, hanem sajnos megfelelő gyakorlási lehetősegek sem álltak rendelkezésre egy-egy nagyobb célkitűzés megvalósításához, hiszen a Tátra rejtélyes csúcsait is csak rövid időre és évente egy alkalommal "külön engedéllyel" vehették birtokba. Ha az időjárás pedig nem kedvezett, a várva-várt eredmény csak célkitűzés maradt.

Vezetője volt az első hegymászótábornak, amit a Magyar Természetbarát Szövetség rendezett Nagyhideghegyen 1965-ben, ahol a 14 hegymászó egy mentési akcióban is részt vett. A Szegedi Tudományegyetem Ságvári Gyakorló Gimnáziumának tanárnőjét és vele együtt lévő két diákját keresték a nagy hóban. A szerencsés kimenetelű gyakorlatnak részese volt a hegymászócsapat.

A technikai és ruházati felszerelések hiánya ellenére a magyar alpinisták, élükön Bodoki Antallal, tovább folytatták küzdelmes felkészüléseiket, edzéseiket. 1963. január 18-20-án, a tél legszigorúbb időszakában, a 10 magyar alpinista edzőjeként a 60 km-es széllel szemben nekivágott a befagyott Balatonnak, napokig járva a szeszélyes jégmezőt, az éjszakákat pedig sátorban töltve, készítette fel a magyar csapatot, hogy részt vehessenek azon az Alpiniádon, amelyet 1965. márciusában rendeztek a Poprádi-tó környékén.

Ezek az edzések nemcsak technikai, hanem elméleti oktatásokból is álltak, amelyek Bodoki Antal körültekintő edzői tevékenységének köszönhetően soha nem zárultak katasztrófákkal. A teljesítmény mellett a legfontosabb az emberi élet megóvása volt.

1967-ben sikeresen elvégezte Ausztriában, Kaprunban hét alpinista társával együtt a "Hochgebirgsschule"-t és ezzel kiegészült az ismerete a hegyi mentésre is.

A természet és a hegyek szeretetét sok-sok fiatal alpinista tőle tanulta és vele együtt szerette meg. Tudott és szeretett a fiatalokkal foglalkozni, és a magyar alpinisták között sokan büszkén vallják, hogy tanítványai voltak.

Az ifjúsággal való foglalkozásnak utolsó nagy erőpróbája volt a BTSZ Hegymászó Bizottsága által megrendezett alapfokú hegymászótanfolyam 1982-ben. A tanfolyam több mint két hónapos időtartama alatt 40 fiatal elméleti és gyakorlati oktatását vezette, több alpinista társával együtt. A Magyar Természetbarát Szövetségnek mindvégig tagja volt, és mint a polgári életben számviteli tudású ember a Budapest Sportegyesület Számvizsgáló Bizottságában 10 évig elnökként működött.

1988-ban bekövetkezett súlyos betegsége sem tántorította el szeretett sportjától és 1992-től mindig örömmel és érdeklődéssel vett részt a Magyar Hegymászástörténeti Társaság összejövetelein Csobánkán. 1996 nyarán, amikor Csobánkán a Magyar Hegymászástörténeti Társaság a millecentenárium alkalmából emlékművet állított, a nehéz fizikai munkát követelő emlékmű felállítási munkáiban is részt vett.

Mintha érezte volna, hogy a Sors az emlékmű felavatásán való részvételtől már megfosztja, szinte erejét meghaladó kitartással és nagy örömmel, semmilyen munkából magát ki nem vonva segített alpinista társainak az erőt próbáló feladat megoldásában.

1996. augusztusában hirtelen sorsforduló következett be a betegségben, amit már szinte emberfeletti küzdelme az életért sem tudott legyőzni. Mély barátság fűzte sok magyar alpinistához...

Az egész élete egy nagy erőpróba volt. 1996. november 10-én hetek óta pislákoló láng amit úgy hívunk, hogy ÉLET, minden erőfeszítése ellenére kialudt. Elment egy Ember, akire a magyar alpinista sport örökké emlékezni fog, és tanítványaiban tovább él a természet és a hegyek iránti szeretete.
Mindig közöttünk marad.

Forrás:
[Kolba Éva, Szivárvány, Magyar Hegymászótörténeti Társaság lapja, 1997-1998., V.-VI. évfolyam, 61-62. o.]