Egy hegymászás négyévtizedes emlékére

Egenhoffer Teréz

Megjelent: Turistaság és Alpinizmus, 1936, 264. old.


1896. június 16. A szepesi síkság Batizfalva állomásáról a kora hajnali órákban hatalmas, 146 kg súlyú faládaterhet szállítottak kétökrös szekéren Felső-Hágiba. A Magas-Tátra aljának eme kis fürdőtelepén már várták a szekeret Galkó József képesített tátrai vezető és nyolc társa, mindannyian stólai lakosok. A szekérre ezenfelül még 40 kg terhet raktak: vasrudakat, baltákat, köteleket, láncot és poggyászunkat. Az emberek kalapjaira és az ökrök szarvaira nemzetiszínű szalag és fenyőgally került.

Reggel 8 órakor indultunk - Isten nevében! - fölfelé. Két boroszlói vendég is csatlakozott hozzánk egy kisfiúval. Rajtuk kívül még két budapesti fiatalembert is meghívtunk rövid kíséretre, de ők inkább a vendéglő közelében maradtak. Ragyogó, derült égbolt nevetett ránk, csak messze a horizont alján legelt apró bárányfelhők szelíd csapata ... Delélőtt fél tízkor a Tupa lehanyatló része alá terjedő törpefenyős, nagy dombos réten álltunk meg. Tótnyelven: a Ciroklán. Innen a szekér visszatért. A ládaterhet láncokkal két erős rúdra erősítettük, amit 4-4 ember felváltva vitt a vállán tovább a Felső-Hágiból a Batizfalvi-tóhoz vezető vadász- és turistaösvényen. Hepe-hupás, kisebb-nagyobb kövek között imbolygó, sokhelyütt fűvel teljesen benőtt keskeny utacska ez ... A hatalmas teher cipelése itt is nehézségekkel járt, de később a sűrű törpefenyő-tengeren át embereim bukdácsolva, még lassabban mehettek. Közben a néhol embermagas, egymásbafonódott törpefenyőágat: Hej tá koszovka! - szelíd nehezteléssel ki is vágták. 11 órakor a Koncsiszta Szkala (feltűnő nagy, egyedülálló kő) felüdítő kis forrásnál ebédre telepedtünk le.

Festői kép volt. Háttérben a hegyek komor világának fensége nézett le ránk, a messze távolból az Alacsony-Tátra hegyei integettek felénk s körülöttünk a törpefenyő üde zöldjében, lángoló tűz mellett az emberek szalonnát sütöttek. Déli 12 órakor keltünk útra ismét. Az ösvény mindjobban meredekebb, sziklásabb lett, embereimet alaposan megizzasztotta. Két óra tájban délután a Szuhivrh magaslaton, a Koncsiszta oldalán pihentünk, már kijutva a törpefenyő-tengerből. Innen néhány ember - a fiatalabbak közül - visszament a Koncsiszta Szkalánál hagyott poggyászért. Háromnegyed 3-kor tovább mentünk. A teljes poggyásszal lassan haladtunk. Meredeken fölfelé kapaszkodva a Koncsiszta lehanyatló gerincére és a másik oldalon le, a Batizfalvi-tófal alá. Poggyászunkat itt lerakva délután negyed 4 órakor tovább mentünk. Az emberek a Batizfalvi-tófal lapos nagy kövein cipelték fölfelé nehéz terhüket. Akkor már mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Öt órakor elértük a Batizfalvi-tó partját. Innen a németek hangos Sieg Heil! köszöntéssel visszatértek.

Félórai pihenő után ismét útrakeltünk. Az égen sűrűsödni kezdett a bárányfelhők szerteszóródott nyája. Eleven légáramlat kapott lábra. A Gerlachfalvi-csúcs meredeken szaggatott sziklafalai alatt mentünk, nagy kőkoloncokkal borított meredeken, fölfelé a gáton, tovább is a rendes turistautat követve, amely a Batizfalvi-tótól a Gerlachfalvi-csúcsra visz, a hírhedt "Batizfalvi-próbán" át. Embereim a bizonytalan terepen állandóan ide-oda düledeztek, ami fokozta fáradságukat. Lassan haladtunk. Este fél 6-kor a gát felső részén egy nagy hómezőhöz értünk. Izelítőül a jövendő nehézségeiből. Innen visszamentünk a Batizfalvi-tó mellett hagyott poggyászunkhoz, éjjeli tanyára.

Ezalatt este lett. Az ég sötéten beborult. Galkó a Gerlachfalvi-katlan alatti Sziléziai házba ment valami harapnivalóért számomra, mert Hágiban csak néhány sonkászsemlyét csomagoltak nekem, amit már délben elfogyasztottam.

Három ember törpefenyőt vágott. Egész éjjel élesztették a tüzet. A fárasztó munka után ismét nagy szalonnasütés folyt, szíverősítés, terefere. Este kilenckor csend volt a táborban. Mindenki úgy, ahogyan tudott, elhelyezkedett kisebb-nagyobb sziklák tövében, amelyek kevés védelmet nyújtottak a hirtelen kerekedett szél ellen. Én is lefeküdtem néhány törpefenyőágra, turistaköpenyembe burkolózva a tűz közelében, háttal egy sziklának. A hőmérséklet +5o C volt. A napnyugta színpompás bíbora nem biztatott jó idővel. Az alvásból csak bóbiskolás lett. A törpefenyőfüst felettébb kellemetlen volt, a szél váltakozó irányból csapta felénk. Prüszköltünk, köhögtünk, csípte a szemünket. Éjfélkor a szél egyre vadabb lett. Hajnali fél 2-kor már kiadós esőben áztunk ...

Június 17. Hajnali 3-kor szívesen álltunk talpra. Még mindig csak +5o C-t mutatott a hőmérő. Alaposan meg voltunk füstölve, akárcsak a jó sonka. A szokatlan éjjelezés, izgalom és fáradtság hideg borzongását éreztük minden tagunkban. De hála az Égnek, szép reggelünk lett. Negyed 5-kor már indultunk terhünkhöz, összes egyéb poggyászunkat éjjeli tanyánkon hagyva. Öt órakor - kevés havat is taposva - az embereim már újból vállunkon cipelték a terjedelmes ládát. Nagy sziklatömbök sokadalmában még jobban düledeztek, imbolyogtak, mint eddig. A mindig éberen figyelő Galkó buzdító szava többször felhangzott: Hore! Hore! Pozor!

Lassan, de biztosan haladtunk fölfelé. Reggel 7-kor a Batizfalvi-tó völgyét még teljes árnyék takarta. Álmodni látszottak a sziklavilág nagyjai. Az úgynevezett Batizfalvi-probához felhúzódó vízmosásos sziklaszakadékot is elértük már. Előtte nagy hómező terült el, a tavalyi tél hatalmas hótömegének maradványával. Itt már a hegyek örökszép világának bensőségesebb részében jártunk. Mindenfelől büszke, komor sziklaóriások néztek le ránk. Bizonyára kíváncsian! Mire készülnek ezek a gyarló emberek!? Miben törik a fejüket?

Hosszabban pihentünk. Embereim, kinek nagyrésze eddig csak kis faluja távlatából nézett fel a hegyek világára, most meghatódott kíváncsisággal bámulta közvetlen közelről a büszke sziklabércek birodalmát. A hómezőtől már nem volt célszerű a teher vállon való cipelése, ezért kötélvontatására tértünk át. Erre szolgált egy 30 m hosszú manilla hegymászókötelem és egy másik 20 m-es, a milleneumi kiállítás horvát osztályában vásárolt új kötél, - mely Lepaglovai fegyencmunka volt - és Galkónak ugyancsak 20 m-es hegymászókötele. Mindegyik 20 mm vastag volt. A ládát a kötelekkel és láncokkal alaposan átkötöztük, szabadonhagyva három 6 m-es vontatókötelet. Kettőt oldalt, egyet középütt. Hét ember vonszolta a terhet. Galkó mint főintéző a közepén, a többiek kétoldalt elosztva. Ketten pedig - a legerősebbek - alul tolták a ládát, hogy az esetleges fennakadást elhárítsák. Reggel 9-kor indultunk. Ezúttal mindnyájunkon bizonyos izgalmas lelki feszültség lett úrrá, abban a tudatban, hogy most következik a tánc! Galkó az emberekhez kemény beszédet intézett, amely láthatóan nagy hatást gyakorolt rájuk.

Csak később tudtam meg a szövegét. A következő volt: "Emberek! Mindannyian tudjátok, hogy nehéz munkát vállaltunk. Becsülettel kell elvégeznünk. Mindenki ereje javával dolgozzék! Aki zúgolódni mer, leütöm!" Ez utóbbi kijentését el is lehetett hinni Galkónak. Óriási ember volt, az egész falu félt tőle. Hatalmas, ritka nagy kezeivel, ha valakivel barátságos kézszorítást váltott, az félóráig is szívhatta a fogát. Tüzérkatona korában Bécsben szolgált, a tót nyelven kívül csak keveset beszélt németül.

Vontatási munkánk a nagy hómezőn keresztül kitűnően sikerült. Sajnos, ez nem tartott sokáig. A hírhedt Batizfalvi-próbához felhúzódó vízmosásos sziklasikátorhoz vezető út bőséges hóval telt, locs-pocsos, csuszamlós volt. A meredek és szűk vályúban csak lépésről-lépésre vergődve jutottunk fölfelé, néhol szinte kapaszkodtunk terhünkkel. A Pozor! Pomalu! Csekaj! vezényszavak folyton hangzottak. Erősen fárasztott ez az útrész, de végre mégis elértük a sziklasikátor szűkebb felső részét, a rettegett Batizfalvi-próbát. Ez két egymásfölötti sziklapad, melyen néhány vaskampó könnyíti meg turistáknak az átjutást. Azelőtti átjutásom ezen a részleten sohasem okozott gondot, de most aggodalommal néztem reá. A lyukban aránylag kevés hó volt. Keserves vesződéssel járt, míg terhünket itt, az első sziklapad alá be tudtuk vonszolni, mert a sziklapadok nem vontató irányunk tengelyébe estek, hanem tőlünk jobbra hosszában húzódtak. A szűk lyukban tehát terhünkkel oda fordultunk, hogy abból azután azt tovább vontathassunk. Az emberek egymás hegyén-hátán állva erős kezeikkel emelgették a terhet, míg a kellő pillanatban merész lendítéssel el tudták helyezni az óhajtott pontra. Közben szüntelenül hangzott Galkó buzdítása: Pozor! Hore! Pomalu! Munkánk legkritikusabb mozzanata volt ez, mert bizony itt csak a nyers erő biztosíthatott sikert. De persze mindezt sokkal könnyebb leírni, mint megcselekedni, átélni. Magam a közvetlen közelben egy sziklához lapulva izgatottan figyeltem a munka minden fázisát, miközben egy kőütés érte oldalamat. Olyan érzésem volt, mintha villanyáram szaladna rajtam keresztül, s utána heves fájdalmat éreztem. Bőgni szerettem volna, de más dolgunk volt ... Nem értem rá önmagammal foglalkozni ...

Két órai rendkívül nehéz munka után, délelőtt 11 órakor, le volt gyűrve a hírhedt lyuk. Továbbmenve, aggódni kezdtünk a kötelek miatt, melyek a súlyos teher kivontatásánál állandóan éles sziklaéleken horzsolódtak. Kétízben a másfélmázsás láda teljesen a levegőben lógott rajtuk. Kirojtolódtak, s minden percben vártuk, hogy melyik szakad el, s a legkritikusabb pillanatban mondja fel a szolgálatot ... De nem történt semmi baj. Embereim látható jókedvvel dolgoztak tovább, most már abban a nagy szakadékban, amely a Batizfalvi-próbától közvetlenül a Gerlachfalvi-csúcs irányába húzódik fel. Az egyébként széles törmelékszakadék most tele volt hóval. Részben igen meredek jeges, másrészt puha, mély, vizes volt benne a hó. De ez lett volna a kisebbik baj. A nagyobbik ott kezdődött, hogy lassanként a csúcsokra köd ült. Eddigi jó időnk elhagyott s hamarosan sűrű ködbe kerültünk mi is.

A vontatásnál most már öt ember kúszott elől, négyen pedig alulról igyekeztek tologatással, emelgetéssel elhárítani a végleges hóbasüppedést. Minél följebb jutottunk, annál puhább, marasztalóbb és vizesebb lett a hó, egyre sötétebb a köd és hidegebb a szél. Egyik-másik emberem övig süppedt a hóba. Vizes ruháinkban fázni kezdtünk, hiába dörzsölgettük és csapkodtuk a hónunk alá kezeinket, pár perc múlva a hidegtől s a havas-jeges kötelek fogásától ismét meggémberedtek ujjaink. De minél jobban telt az idő, annál izgatottabban, sűrűbben hangzott fel Galkó hangja: Hore! Frisko chlapci! Az emberek is fokozott erővel dolgoztak. Nagyokat lendítve terhükön, lihegve, fújtatva törekedtek a magasba.

Délután négy órakor még hidegebb légáramlat csapott meg, de a hó is fogyni kezdett nagy örömünkre, mert erről sejtettük, hogy a csúcs már nem lehet messze. A pokoli fekete ködben csak közvetlen környezetünket láthattuk. Öt óra tájban azután Galkó harsány hangon dörögte le hozzánk, de most már urasan, németül: Halt! Oben ist's!

Szavai mennyei szózatként csengtek fülünkbe. Mindnyájunkat elfogott a győzelem tudatátnak boldogító érzése, hogy vállalkozásunk sikerült. Pedig nem sok jót jósoltak az egésznek. Sőt, bolondéria jelzővel is megtisztelték. A csúcson alig volt hó. A hőmérséklet +3o C. Körülöttünk mindenütt áthatolhatatlan vastag köd ...

Néma csöndben álltunk néhány pillanatig. Ebben az órában koronáztatott meg a Magas-Tátra legbüszkébb orma, a történelmi Magyarország legmagasabb hegycsúcsa, a Gerlachfalvi-csúcs (2663 m) , a honalapítás ezredik évfordulója emlékére, egy milleneumi emléktáblával, annak jeléül, hogy éltek, élnek és élni fognak a magyarok ezen a földön újabb ezer esztendőt! Törhetetlen nemzeti erejük ősi joga alapján.

Az emléktábla tervét turista lelkesültség sugalmazta és a hazaszeretet valósította meg. Derekas munkát végzett embereim azon kívánságának eleget téve, hogy az emléktáblát látni szeretnék, a láda deszkáit lefeszítettük. Teljes egészében látható volt az emléktábla. Fekete, fényesre csiszolt kőlap, 60 cm széles, 80 cm magas, 12 cm vastag, a teljes magyar címerrel díszítve. Fényes símasága tetszett embereimnek legjobbban. Símogatták, tapogatták, hidegtől gémberedett kezeikkel. Az emléktábla feliratát a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti osztálya, annak elnöke Ponori Török Emil szövegezte meg következőképen:

"A magyar nemzet honalapításának ezredik évfordulója emlékére
Első Ferenc József bölcs uralkodása 48. évében
1896
Ime a legmagasabb oltár ezredéves Hazánkban,
új ezer esztendőt kér az egektől imánk.
Magyarországi Kárpát Egyesület."

Az emléklap az MKE milleneumi kiállításán volt egy ideig. Június 8-án a Budavári Koronázó Mátyás-templomban, annak plébánosa, Bogosics Mihály címzetes püspökké avatásának első miséjén áldotta meg. Hazafias beszédében méltatták dr. Nemes Antal, Bozóki Géza káplánok és Jankura Béla hitoktató. Lerch István, Nagy Ferenc, Shvoy Lajos növendékpapok segédkeztek az áldásnál, mialatt az emléktábla a főoltár előtt nemzeti színű díszben, jánoshegyi cserfafűzérrel koszorúzottan volt felállítva. Innen a budai oltár elől indult közvetlen rendeltetési helyére, Magyarország legmagasabb oltárára.

Amott, a díszesen kivilágított templomban fehér karinges papok vették körül, áldást könyörögve rá a magas egekből, - emitt a sűrű köddel körülfont zordon hegycsúcson egyszerű tót parasztok álltal megilletődött lélekkel, miközben vad szél szaggatta megkopott ruháinkat ...

... Rohamszerűen siettünk lefelé. Egyik-másik emberem néha nyakig szakadt a hóba, de társai hamarosan kiráncigálták. Galkó most sem szűnt meg figyelmeztetni őket: Pozor! Pomalu! Lassan, vigyázni! Hogy a nagy ködben való rohanás közben valamelyikük el ne tűnjön a mélységben. A lyukon át persze hamarébb jutottunk le, mint néhány órával előbb felfelé. Örömömben azt sem vettem észre, hogy egyre jobban sajog a kőütötte oldalam. Este hatkor már a nagy hómezőn voltunk a Batizfalvi-völgyben hagyott poggyászunknál. Mohó étvággyal fogyasztottuk el szerény harapnivalónkat. A pipák is előkerültek gazdáik nagy örömére. Reggel óta nem ettünk, nem ittunk. Ezt tervszerűen eszelte ki Galkó az emberek fékentartására, mert ha ital lett volna kéznél, talán nem sikerült volna ilyen jól a munkánk.

Félórai pihenő után továbbmentünk. Nemsokára kijutottunk a ködből is, de akkorra már sötéten, feketén elborult körülöttünk minden. Este fél nyolckor a Batizfalvi-tó alatti éjjeli tanyánkhoz értünk. Hamarjában tüzet élesztettünk és kevés eredménnyel melengettük magunkat a ránktapadó vizes ruhában. Nyolc órakor tovább baktattunk a csillagtalan éjszakában, pislogó lámpafény mellett. Hamarosan ismét zuhogni kezdett az eső. Embereim közül néhány elvágódott, magam is kétízben. Alapos bokarándulást szereztem, de egy nyavalyával több, vagy kevesebb, már igazán nem számított, hiszen az oldalam is kínosan fájt. Utunk végefelé már csak botorkálva mentünk. Az egész társaságon meglátszott, hogy egyikünk sem vállalkozott volna - még örömében sem - csárdást táncolni. De azért diadalmas jókedvvel lármáztuk fel Felső-Hági nyugalmát éjjel 11 órakor. Az emberek némi szíverősítő után még hazamentek kis falujukba. Elkérték, magukkal vitték a Lapaglovai kötelet is, harangozókötélnek. Így lett a bűnösök, rabok által készített kötél a jól végzett munka után hívőket imára szólító, a halottakat örök nyugalomra kísérő kellék. Az emberek bizonyára sok éven át beszélni fognak még nagy munkájukról, hogy milyen gyötrelmes szenvedések közben cipeltek föl egykor egy fényes nagy követ abba a fene nagy magasságba. Mint mindig, most is a legnagyobb elismeréssel adózom a derék tót atyafiaknak, akik odaadással, becsületesen végezték el nehéz munkájukat. Az emléktábla végleges elhelyezése már csak keret volt a képhez. Mindkettő rossz időben ment végbe.

Ez volt az én emlékezetes hegymászásom ...



Azóta 40 év tűnt le az idők során. Átéltünk egy világégést, amely után elveszítettük régi határainkat. Elvesztettük a Magas-Tátra hegyeinek örökszép világát. A Felvidéket megszálló csehek a milleneumi emléktáblát is csakhamar felrobbantották. Lelkes magyar turisták megtalálták darabjait a völgy mélyén. A Poprádi-múzeumban helyezték el. Örök, szent törvények szerint, - a történelemben még fokozottabban, - minden bűn magában hordja büntetését! A magyar Felvidék sem maradhat sokáig idegen kézen ...

Az emlékezés aranyos derűjével színesített különös öröme öreg napjaimnak, hogy a most folyó évben betelt 60 évi turistáskodásom alatt láttam a magyar turistaság, a Magyar Turista Egyesület keletkezését, naggyá, hatalmassá fejlődését és megérhettem azt, hogy a turistaság, az egykori "bolondéria" ma már nemzetgazdasági tényező: nemzetek, országok dédelgetett propagandája. A turistaság nevelő, fenköltebb világában megedződött erős, fiatal nemzedék bárcsak visszahódítaná még az én életemben régi határainkat.

Erős a hitem, hogy ismét láthatom majd a boldog Nagymagyarországot!