A Felvidéken, 1875-ben

Egenhoffer Teréz

Megjelent: Turisták Lapja, 1938, 576-581. old.


Aki nem látta a Magas Tátrát 60-65 évvel ezelőtt, az nem is látta az igazi szép Tátrát. Akkor még nagyrészt érintetlen fenségükben tündököltek Szent István országa koronájának természeti szépségei, akkor még a fenyveserdők közepén, az égbetörekvő sziklavilág lábainál nem tolongtak egymás hegyén-hátán a nagy szállodák, szanatóriumok, sűrű füstöt ontva. Akkor még az isteni szabad természet örökszép világa uralkodott itt. Boldogító béke és harmónikus nyugalom ült a völgyekben. A hegyek alján csendes, egészséges idegzetű emberek ültek és örültek a fenséges környezet megihlető gyönyörűségeinek... Boldog, szép idők, de messze is tüntetek. Sohasem tértek vissza többé ...

Szüleimmel egy felvidéki körút alkalmával jutottam el elsőízben a Magas Tátrába is. Persze akkor még a turistáskodás tempója nem volt olyan lázas iramú, mint ma. Aki a Felvidéket be akarta barangolni, annak legalább egy hónapot kellett reászánni - s a végén azzal az érzéssel jött haza, hogy alig látott valamit a rengeteg szépségből. Ma a turista gyorsvonati kocsival, vagy autóval, esetleg autobusszal órák alatt eléri a távoli hegyek lábát. Jó műutakon bekerül a hegyek szívébe is, - és ott kezdheti a túráját frissen, kipihenten, ahová a régi természetjáró már fáradtan, kimerülten érkezett. Igaz, hogy ezelőtt 60-65 esztendővel sokkal nyugodtabb volt az élet folyása, mint ma, nem volt senkisem ideges, mindenki ráért zörgő batáron hetekig utazni, amíg elért céljához. És milyen mások voltak az emberek is. A hajsza nem tartozott az emberi élet megnyilvánulásai közé.

Felvidéki körutunk első állomása a híres zólyommegyei fürdő, Szliács volt, ahol szokás szerint az érkező vendégeket cigányzenével fogadták. A Rákóczi-induló pattogó hangjai mellett vonultunk be a fürdőhelyre a vendégsereg csődületének fokozott érdeklődésétől kísérve, mint valami ünnepelt nagyságok. A fürdő trachit-dombon fekszik. A sziklák közül, a fenyveserdők környékezetében 36 fokos vasas víz bugyog elő. Számunkra szokatlan, vidám látvány volt a fürdőcsarnokban lévő nagy vízmedence, amely rostás fenékkel ellátva, közvetlen a hőforrások fölött terpeszkedett. A medencében hosszú fürdőköntösű hölgyek és urak sétáltak egymást köszöntve. Valóságos korzó volt a medencében. A fürdő éltető lelke gróf Gyürky Ábrahámné, a főispán neje, már elutazott akkor. Mulatozásairól, szép öltözékeiről, nagy udvaráról, mindenki ismerte a vármegyében. Fürdőpoggyászát négylovas szekéren szállították el.

Másnap kocsin a Zólyomi-hegyek bájos vidékére, Besztercebányára érkeztünk. A zólyommegyei bányaterület legszebb városa ez. Nagy templomában egy a XV. századból származó, a jeruzsálemi Olajfák-hegyét ábrázoló fafaragvány nagyon lekötötte a figyelmemet. Besztercebánya történelmi nevezetessége, hogy az 1620-ban tartott országgyűlésen, Bethlen Gábort itt kiáltották ki királynak. Tovább a stureci országút egy részén letérve a Hermaneci-völgyben lévő nagy papírgyárat tekintettük meg. Itt végignézhettük, hogyan keletkezik a lucfenyőfarönkökből a legfínomabb levélpapír. Az 5-6 éves lucrönköket géperővel forgatott éles kőlapon vízzel dörgölik szét folyékony pépes anyaggá, amit üstökben párolás által kocsonyává sűrítenek. Ezután pokrócoshenger-mángorlás után színezés és fényesítés következik és végül, mint kész levélpapír különféle nagyságú formában, csinos csomagokban kerül szétküldésre.

A következő napon "gyorskocsival" utaztunk tovább a pipák híres városába, Selmecbányára. Hontmegye régi bányavárosa a Magyar Érchegység hegyeitől körülzárt szűk völgyben fekszik. Nevezetességei közé tartozik számos aranybányája és erdészeti-kohászati akadémiája, amit külföldiek is előszeretettel látogatnak. Gazdag ezüst- és aranybányáinak egyrésze a város alatt fúrja át keresztül-kasul a földet. A városnak három érdekes kapuja még abból az időből származik, amikor a helység erődökké képzett falakkal volt körülvéve. 1100-ban már a magyar városok sorában szerepel Selmecbánya. Nyugati szélén a XIII. századból itt maradt régi vár szomorkodik. A város különös nevezetessége, hogy egyetlen utcája sem egyenes. Kálváriája a legszebb Magyarországon. Magaslatáról festői szép kilátás nyílik a hegyes-völgyes, fenyveserdőkkel borított messze környékre.

Az idetévedt turista a legnagyobb érdeklődéssel persze a városkörnyéki aranyérc-zúzdák és aranyolvasztók felé fordul. Kíváncsiak voltunk mi is, hogy hogyan nyerik ezt a nemescsillogású, sápadtfényű fémet, amely az emberiség őskorától kezdve annyi áldást és annyi bajt okozott már. Eszembejutottak a mesés feljegyzések Babilónia aranykincseiről, Dávid és Salamon király aranytemplomairól, az athéni fellegvár aranyszobrairól és az inkák kincséről. Nem csoda tehát, hogy kíváncsian figyeltük az arany születését. Amint az aranyérckő a föld mélyéből napvilágra ér, vaskalapáccsal, kézimunkával, ökölnyi darabokra törik, majd a zúzdába kerül, hol függélyes, vastag vörösfenyőrönkök - az ú. n. kalapácsok - állandó vízfolyás alatt homokká zúzzák az érckövet. Az érc, fajsúlyának nehézségénél, a felfogó készülékbe süllyed, míg a homok elfolyik. Az így nyert aranyércet olvasztókba szállítják. Itt üstökben forr, rotyog az aranyérc, akárcsak a gulyás. Kellemetlen kénszagot terjeszt ez az olvasztás. Az aranygulyást főző emberek mindennap hivatalból bizonyos adag szalonnát kapnak: tüdejük és torkuk védelmére a kéngőzök ellen. Tüdőbeteg nem jöhet ide, mert hamarosan megered orrán, száján a vér. Nekünk csak az orrunkat és torkunkat csiklandozta a kéngőz, siettünk is hamarosan elkerülni az olvasztó bűzköréből. Az üstökből az olvasztott aranyérc kalapnagyságú lapos pogácsa formában kerül ki, mint harmadrendű nemesérc. Többféle alkatrészeken kívül, főként aranyat, ezüstöt és rezet tartalmaz. Ismételt olvasztással a különféle alkotórészeket elkülönítik, majd pedig többszöri ellenőrzés mellett kellő értékmennyiségű készarannyá művelik. Ezek után a körmöcbányai pénzverdébe szállítják, mint pénzverésre kész aranyat.

Az eddig látottak kiegészítéseképen, leszálltunk az aranybányába is. Kék vászonzubbonyt, nadrágot, sapkát vettünk magunkra és egy-egy bányamécsest a kezünkbe. Az 500 m magasban lévő akna nyílásán léptünk a járószékbe egy bánya-művezető, meg egy fiatal és egy öreg bányász kíséretében. "Jószerencsét" köszöntéssel szálltunk be a szűk, ládaszerű alkotmányba. A nagy sötétségben, mécseink gyér világánál, egyre inkább érezve a meleget, önkéntelenül a pokolra kellett gondolnunk. A járószéket elhagyva, létrákon másztunk tovább 120 métert lefelé. A Ferenc József-akna 320-360 m mély és régebb idők óta ismert, de csak 1857 óta emelkedett művelése kiváló jelentőségűre. Aranytartalma igen dús. 250 embert foglalkoztat. 1916 m hosszú bányavasútja is van.

Selmecbánya környékén 14 bányatelep működik, de nem mindegyiket hasznosítják egyformán. Részben szellőztetési, vagy vízlevezetési célokat is szolgálnak. Az aknák átlagos mélysége 270-280 m. A víz igen nagy szerepet játszik a bányaművelésnél: részint mint jótékonyan segítő, másrészt mint romboló, káros erő. Selmecbánya körül 10 nagy és több kisebb mesterséges tó is van. Ezekbe a vizet vízfelfogó árkokon gyüjtik össze. Ezáltal válik lehetővé, mintegy 70 millió köbméter vizet gyüjteni a zúzdák és gépek részére. A régi időktől kezdve folytonos a bányászok küzdelme a kártékony bányavizekkel, de ha a hodrusi telepen 1882-ben megépülő II. Ferenc-altáró elkészül, akkor az összes káros bányavizeket le fogják tudni vezetni a Garamba. A Ferenc József-aknában elsőül egy vízlevezető nagytárna készítésén dolgozó fúrógépet néztünk meg. 1874 óta sűrített levegővel, vízzel dolgozik a gép. Azelőtt csak ékkel, kalapáccsal, kézierővel vesződtek. Persze a munka is lassan haladt. A fúrásnál nyert aranyérc-kőzetet csilléken szállítják a nyílaknához. A fúrásnál mindig centiméterpontossággal jegyzékbe veszik az előrehaladási eredményt.

Az itt látott eljárás az aranyérc bányászatának a könnyebbik része. Itt még a nyílaknán átáramló levegőt is éreztük, de továbbmenve már nyirkos sziklafalakhoz lapultunk, lucskos sárba tapostunk, egy-egy deszkaszálon lépkedtünk sötét mélységek fölött, ahonnan hangos vízcsobogás hangzott fel hozzánk, mint az örök sötétségből napfényre vágyó vizek sóhaja. Göröngyös, bokáig érő vízzel borított járdákon botorkáltunk csoszogva előre, kóborlelkek gyanánt az alvilág örök sötétségében, kis mécseink világánál. Azután újabb létrafokokon ereszkedtünk lejjeb, teljesen átizzadva. Alaposan kifáradtunk, míg az aranyércbányászat legfáradságosabb munkahelyéhez jutottunk, ahol csak csákánnyal és kalapáccsal folyik a bányászat, agyagos, puha hegyoldalból vájva az érceket, 35-40 hőfokos gőzös melegben. Vastag fatörzsekkel dúcolt, kőművesmunkával is biztosított, egész alacsony aknákban görnyedve, térden, lucsokban, verejtéktől gőzölgő testtel, félig meztelenül dolgozik itt a bányász, mécse gyér világánál. Állandóan veszélyben van, hiszen ebben a bányarészben a szerencsétlenség a puha, csuszamlós anyag miatt hamarább bekövetkezhet, mint bárhol másutt, ahol szilárd kőzetben folyik a munka. Idegölő, fárasztó erőlködéssel keresi meg mindennapi kenyerét a bányász. Napi 8 órás munkáért a napszámos 40-50-80 krajcárt kereshet (ne feledjük el: 1875-ben vagyunk. Szerk.), gyermekek 15-18 krajcárt kapnak, de ez utóbbiak csak a felszínen dolgoznak. Az állam még ilyen munkabérek mellett is ráfizet az üzemre, mert 1 tonna nyersércből átlagos beváltással 140 kg ólom, 5 kg réz, 1 kg ezüst és csak 22 dkg arany kerül ki. A bányatermelés évente félmillió forint, viszont a termelés csak 120 kg arany és 780 kg ezüst.

Diónagyságú aranyérckövet kaptunk az aranybánya látogatásának emlékére. Ilyesmi Selmecbánya utcáin is található, fénylik belőle az arany, de senki sem lelkesül érte, mert nem lehet értékesíteni. Nagy könnyebbségünkre szolgált, amidőn ismét a felszínre jutottunk. Alig ismertünk egymásra, olyan sárosak és izzadtak voltunk. Jólesett ismét napvilágot látni, friss levegőt szívni. De azt a nyomasztó érzést, amely 300 m mélyen a föld alatt ráülepedett a lelkünkre, sokáig nem tudtuk elfeledni.

Körmöcbánya ugyancsak régi bányaváros Bars megye egyik hegyektől körülzárt völgyében. Bányatörvényszék, nevelőintézetek, papír- és kőedénygyárak emelik kultúráját és iparát. A Szt. Katalinról nevezett templomban XV. századból származó érdekes falfestmények láthatók.

A közmondás szerint Körmöcbányának aranyból, Selmecbányának ezüstből, Zólyomnak rézből vannak a falai. Mint a város főérdekességét, siettünk a pénzverdét megtekinteni. Nagy kaszárnyaszerű, ódon épület ez, melynek belépőcsarnokában egy öreg huszár kivont karddal őrködik. Szaporán talpal le-föl. Hatalmas kifent bajúsza az égnek mered. A Selmecbányáról ideszállított készarany anyagból itt pontos rudakat formálnak, ezeket megfelelő karikákra aprózzák, amik a nyomógép alá kerülnek. De a gép alól kikerülő pénz még piszkos, fénytelen. Ezért vegyileg fürdetik. Ezután már fényes, szép, új pénz válik belőle. De még mindig nem szerepelhet a kereskedelemben, amíg az utolsó hajszálnyi hibákat ellenőrző súlymérlegen le nem mérték. Érdekes műszer ez. 100 drb-t mérlegel egyszerre. A megnemfelelőt kilöki, ez újra az olvasztóba kerül. Az elkészült pénzt zacskókban kincstári pénztárba helyezik. Innen már világraszóló vándorútjára kel az aranypénz - a sárga ördög. A pénzverdében évente 130.000 drb aranypénzt, 2 millió ezüstforintot és rézpénzt vernek. Ezzel a látogatással lezáródott számunkra az aranytermelés érdekes momentumainak sorozatos megtekintése.

A bányavárosok vidékét elhagyva, a Vág-völgyén át jutottunk a Magas Tátra aljára, a csorbai vasútállomáshoz. A szepesi síkságból, minden előhegység nélkül, közvetlen emelkedik ki a Magas Tátra szaggatott, óriás sziklaláncolata. A királyi hegység lábait végnélküli fenyveserdők, törpefenyők tengere fonja körül.

Fenséges, lenyügöző látvány! Kivált nekem, aki először láttam életemben nagy hegyeket. Csodálatom egyre fokozódott, amikor a hegység egyik legkedvesebb fürdőtelepére, Ótáfrafüredre értünk. Innen már még jobban kibontakoznak a hegység nagyszerű szépségei. Ótátrafüred főgyógyereje a gyantaillatos törpefenyőfürdőkön kívül balzsamos, tiszta hegyilevegője. A "Gondűzőbe" szállásoltak el bennünket. Rózsaszínü ház ez. Mintha mindig mosolyogna. A hegyek oldalában már hó fehérlett. Mint az évad utolsó fecskéi, igen jó ellátásban részesültünk. Közös asztalnál étkeztünk, a kemencében vígan pattogó fenyőfa tüzének melege mellett. Velünk együtt 15 vendége volt az egész fürdőtelepnek. Nagyrészt németek. A fürdő éltető lelke, igazgatója, ugyancsak német ember. Nem is beszél magyarul. Az ő társaságában rándultunk ki másnap, nagy botokkal felszerelve, első tátrai utunkra. Sűrű fenyvesekben vezet fölfelé az ösvény a Tarpatak irányában. Élvezetes út végén értük el Tarajkát, amely a 2452 m magas Nagyszalóki-csúcsról lehúzódó hegynyúlvány. Itt már a nagytarpataki vízesések zaját is hallani lehetett. Nagyszerű kilátás nyílt innen délfelé a Szepességre, több városra és az Alacsony Tátra hegyeinek láncolatára. Közvetlen előttünk a Tarpataki völgy körül a Nagyszalóki, a Középorom, a Lomnici csúcsok fenséges sziklavilága. A tetejüket már hó fedte, de a törpefenyő és fenyvesek sötétzöldje ragyogó napfényben fürdött.

A Tarajkáról a Nagytarpatak völgyébe ereszkedtünk le, a Rózsamenedékházhoz. A kis faépületben megpihenve, hamarosan továbbálltunk. Göröngyös, meredek sziklaösvényen jutottunk föl az Óriás-vízeséshez. Két törpefenyővel benőtt, magas sziklafal között tör utat itt a vadvizek tömege, messzehangzó loccsanással zuhanva alá a mélységbe. Hosszú ideig tartott a barangolás a festői völgyben, úgy hogy visszafelé már az ezüstragyogású holdfényes hideg este új világításában csodálhattuk meg a Tátra hegyeinek fenséges alakzatait.

Vacsora után a kandalló tüzénél megindult hangulatos társalgás közben az igazgató úr lelkes buzdítására egy hegymászókirándulást határoztunk el. Kirándulásunk célja: a 2452 m magas Nagyszalóki csúcs. Résztvettek: öt német és egy budapesti úr, valamint atyám és én, az egyetlen hölgy. Az igazgató úr, mint főintéző, 3 benszülött öreg vezetőt és 6 lovat szerzett. Ragyogóan szép hideg reggel köszöntött ránk, amikor elindultunk. Vastag dér feküdt a bokrokon, fákon. Kivonulásunk valóban sokatigérő volt. A fürdővendégeken kívül még a szolgaszemélyzet is felsorakozott búcsúztatásunkra. A főintéző lovagolt legelől, véletlenül a legkisebb lovon, úgy hogy hosszú lábai csaknem a földig értek. Kezében nagy hegymászóbotot tartott: akárcsak egy vezéri pálcát Egyébként hosszú kabátban volt, szalmakalappal a fején. Lábain vékony félcsizma fénylett. A többiek is hasonló, hegymászásra egyáltalán meg nem felelő ruhában voltak. Csupán a vezetők és a lovak felszerelése volt kifogástalan. A lovacskáktól sajnos, nemsokára meg kellett válnia a lovaglóknak és az apostolok lovain kellett folytatni további útjukat a magasbatörő, szuszogós, izzasztó kapaszkodón. Térdigérő friss, puha hóban bukdácsoltunk, gyakran elhasalva a sziklák és törpefenyők között. De fájdalmunkat enyhítette az a diadalmas győzelem, amelyet a csúcsra érve éreztünk és mindenért kárpótolt az a soha sem látott pazar fenségű körkilátás, amely a csúcsról ámuló szemünk elé tárult...

Merész hegymászó-vállalkozásunknak legfelejthetetlenebb élménye azonban a leereszkedés maradt. Az egyébként csak korzózni szokott nadrágok katasztrófális sérüléseket szenvedtek, egy német úré egyszerűen kimúlt a gyakori "nadrágfékkel" történö lesiklások következtében. A csak városi járdát ismerő lábbeliek gazdáikat hűtlen elhagyással fenyegették, itt-ott egy lábujj vígan, merészen kacsintgatott szembe a napfénnyel. Magam is, a többiekhez méltón, városi öltözékben voltam, de kacagnom kellett, ha végigtekintettem magamon. Hosszú szoknyám szegélye kifodrosodott, néhol be is szakadt. Magasszárú, vékony bőrtopánkám kifordult formájából, a sarka az oldalára került. Arcunk a főtt rák színével versenyzett.

Bevonulásunk még nagyobb érdeklődés és még nagyobb hahota mellett történt, mint kivonulásunk, mert igazán vidám kacagásra késztető látványosság voltunk ... De végeredményben mégiscsak győztes hadként érkeztünk vissza egy nagy hegy ostromáról ...

Ez 1875-ben történt. Ez volt az első "hegymászásom" a Magas Tátrában. De azóta - a nagy háborúig - minden esztendőben elzarándokoltam a csodás csúcsokhoz és mindig új szépségekre leltem.

Mint a Téry-menedékház gondnoka és mint az első magyar női sielők egyike, télen-nyáron új és újabb élmények után kutattam. Jó sorsom megengedte érnem, hogy életem legmaradandóbb emlékeivel a Magas Tátra ajándékozott meg! Annál fájdalmasabb, hogy most csak könnyező szemmel és elszorult szívvel tudok gondolni a magyar hegymászók elveszett Paradicsomára ...