A kockázatról ...

Hegymászó 1994/1

Írta: Erőss Zsolt



...mely a hegymászás ízét adja, mely ott van minden tudomány mögött, hogy hogyan is éljük túl a hegyi kalandjainkat. Hiszen a mai hegymászás ott kezdődik, ahol a hegyi túráink tervezésében jelentős részt kap a kockázat felmérése, beszámítása. A hegy legyőzhet minket, az a kérdés, hogy a mi győzelmünk -i a túra túlélése - ki és mi fölötti győzelem. Ha egyszer "legyőzök" egy hegyet, nem biztos, hogy sikerül még egyszer, ugyanúgy. A mi győzelmünk csak a túlélés lehet és a csúcs alól visszafordulni nem föltétlenül veszteség. Mindez azon múlik, hogyan alakítjuk a kockázati tényezőket.

Van aki sokat kockáztat, van aki keveset, a mérték megítélése azonban nagyon szubjektív. Mindenki úgy érzi magáról, hogy az arany középúton halad, de ez majdnem lehetetlen, hiszen maga az élet is rejt magában bizonyos fokú kockázatot.

Túránk elején úgy pakoljuk össze felszerelésünket, hogy az alkalmas legyen különböző veszélyek következményeinek a kivédésére, és általában nem árt tartani egy kis külön meglepetéstől sem.

Mint tudjuk, szubjektív tényezők azok, melyek rajtunk, az emberen múlnak; objektív kockázati tényezők a környezet várt vagy váratlan veszélyeit tartalmazzák. A szubjektív és objektív tényezők gyakran összejátszanak ellenünk, pl. jó időben felhajtjuk magunkat jó magasra, ott elkap minden ami nem kellene: hegyibetegség, vihar, köd, eltévedés.

Jobb lesz menekülni lefelé, mert ez az állapot csak romolhat, ekkor kell nagyon figyelnünk a külön meglepetésekre: most derül ki, hogy egy lavinacsatornában, függőgleccser alatt tartózkodunk, a levivő (?) út tele van rejtett és tátott szájú spaltnikkal, letörésekkel. Nem kell extrémkedő profinak lenni, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk, és akkor kinek van több esélye? Annak, aki előre számol az extrémebb kockázati tényezőkkel.

A fanatikus hegymászónak - az aki ahelyett, hogy körben felkutyagoljon a hegyre, "direktbe" keresi a nehézséget - fanatikus optimistának is kell lennie. A hegymászás fejlődésével mind bonyolultabb felmérni a kockázatot és ha valaki "csúcs" teljesítményt szeretne, azzal is szembe kell néznie, hogy itt már nem lehet helye semmiféle balszerencsének.

A boulder-ág csúcsa is az , amikor a mászó teljesen megbízik önmagában, úgy kell elmennie a határig - és azon is túl - hogy egy kis kétely sem merülhet fel. A kockázati tényezőket e műfajban a biztosítás hiánya adja. Itt talán még osztályozni is lehetne a nehezen megfogható dolgot, hisz a körülmények (magasság ill. nehézségi fokozat) adottak, a terep sem változik magától - a fogás kiszakítása is általában szubjektív tényező. A csúcs itt könnyen megfogalmazható: másszunk a teljesítő képességünk határán (túl) biztosítás nélkül. Aki megcsinálja, az a király. Van néhány.

Nagyobb magasságban már nemcsak a szubjektív tényezőket kell figyelembe venni. Már nemcsak a saját képességeimen múlik a dolog, ide nem árt egy "felsőbb" biztosítás sem.

Néhány szemléltető érzést le kell írnom. Kellemetlen jégfolyosó, kétoldalt meredek sziklafal, társam áthajló sziklalépcsőt mászik, valahogy nem érzem jól magam a kuloár közepén. Fentről csörgés hallatszik, egy igen testes lavina közelít. Fel az oldalfalra! Üvöltök a társamnak: lavina! lavina! Az áthajlás közelében levő oldalfalak így első látásra mászhatatlannak tűnnek. Viszonylagos biztonságban figyelem, hogyan húz el mellettem a jég-kő keverék áradata, a társam meg az áthajlás alá bújva próbálja túlélni a fölötte átugrató veszedelmet. Mindkettőnknek sikerült az éppen megfelelő helyen tartózkodni, ha többen lettünk volna, az esélyek is (az áthajlás egyszemélyes volt). Más. Meredek hólejtőn menekülünk lefelé, köd, a jó ég tudja, hol vagyunk, csak jussunk már le valahová. Persze, nem sokat látni, egy valamire kell koncentrálni a kicsúszás veszélyén kívül - a jéghasadékokra. Jégfejszém kétmarokra fogva, stílusosan Rambo típusnéven is forgalomba hoznak ilyesmit, lopakodó léptekkel közelítek egy gyanús helyhez. Minden lépésnél számítani lehet rá, hogy leszakad alattam a spaltnit rejtő hókéreg. Kicsit keményebb a talaj, azt hiszem átértem, mélyebb leveg?... és szakad az egész! A lehető leggyorsabban vetem magam előre, a tigrisugrás nem biztos, hogy szabályos, de a torna órán sem 30 kilós hátizsákkal követelik. Úgy érkezem, hogy rögtön be is ütöm a jégszerszámot, kicsúszni nem tanácsos. A lyuk mögöttem jó széles és főleg jó mély. Mióta először szakadtam bele egy spaltniba, igaz, csak derékig, azóta tűnődöm, mi van, ha valaki nem tud megállni egy ilyen hasadék szélén. Jó esetben hóhíd fog fel, vagy a lefelé szűkülő spaltni alig 2-3 méter mély. De általában lefelé tágul. A gleccserek jégvastagsága többszáz méteres is lehet, tehát egy spaltniban is ekkorát lehet röppenni - megszemlélve a gleccser teljes keresztmetszetét. A köztes eseteknek számtalan variációja lehet, a legjobb, ha önerőből mászunk ki a slamasztikából, már néhány méter mélyről reménytelen segítségért kiáltozni - a hó kiváló hangszigetelő.

A lavinákról: kerüld, ahogy bírod, semmi sem éri meg kockáztatni, csak ha elkerülhetetlen és az a bizonyos titkos zug az agyadban feltölt kellő optimizmussal. Ha elkap a lavina, a túlélés eléggé véletlenszerű és gyakori a teljes esélytelenség. Bármilyen jól úszol már a kisebb porhólavinákban, a gyakorlatot biztos hogy nem fogod megismételni ha fél hegyoldal szakad le, kétszázhússzal süvöltesz lefelé, de a jeges deszkalavinában vagy a lucskos, nehéz, köveket is magával ragadó alaplavinában sincs sok sansz. Ha mindenképp kockáztatni kell a lavinalejtő átvágását, legjobb azt futólépésben végezni, kihasználva az esetleges sziklatömb rejtekhelyeket. Fellélegezni csak a túloldalon !

A gyors haladás nagyon fontos lehet, minél kevesebb időt adjunk a hegynek arra hogy ránk szakadjon, komótos ebédelés egy függőgleccser alatt nem bátorság kérdése. A reggeli fagy viszonylag egyben tartja a hegyet, ahogy nő a hőmérséklet, indul a bombázás. A nagyobb leszakadások viszont a hőingadozás ............ várhatók, pl. az éjjeli fagy szokott nagy robbanással leszakítani óriási hegydarabokat. Mint látjuk, biztos recept nincs, nem jelenthető ki, hogy éjjel 3.15-től reggel 9.05-ig veszélytelenebb a hegy. A meglepetés igazi, bármikor, bárhonnan jöhet.

Minél magasabb a hegy, annál intenzívebbek az objektív veszélyek. Ráadásul a hegymászó megkergül (oxigénhiány?) és feltétlen el akarja érni azt a valamekkora magasságot amely általában a csúcson van. Ki nem dilemmázott már azon, hogy oly közel a csúcs de elérni egyre nehezebb és a lemenetre sem jut elég erő, idő? Mindent kihozunk magunkból. Csak jól kockáztassunk...

Az időjárást sem lehet igazán kiszámítani, igazi meglepetés lehet ez is. Ide csak annyit, hogy jó időben jó haladni és ha lehet, megérkezni, mert biztos, hogy jön a rossz idő és akkor hogyan is kászálódunk le innen?

A főbb hegyi veszedelmek összegezve:

  1. Elénk jön a hegy, lavinák millió formájában, kőbombázással, omlással.
  2. Rejtett csapdába eshetünk (spaltni).
  3. Ránk szakad az ég.
Még egy kellemetlenség: az Egérfogó! Különösen az extrémkedők réme. Úgy működik, hogy ahol idáig jöttünk, arra lehetetlen a lemenet, nagy traverz, nagy áthajlás meg más ilyen érdekességek miatt. Tehát csak egy út van? előre, és az éppen járhatatlan valamilyen durvábban érvényesülő objektív veszély folytán. Teendőnk? hinni hogy a jó szerencsénk most sem hagy el, mint eddig még soha...

Más. A hegyekben négyezer méter fölött rasszizmus van. Nem a bőrszín (de legyünk napbarnítottak és jóképűek, ha lehet), vagy etnikum szerinti megkülönböztetés ez, csak születni kell arra, hogy az ember elviselje a magassági körülményeket. Nem is az edzettségen múlik a doldog, az akklimatizáció élettani dolog.

Ha valaki végképp nem képes kellően akklimatizálódni, ne keseredjen el, négyezer méter alatt is lehet csodaszép dolgokat mászni és kockáztatni. A sziklamászás nehézségi skálája lassan a XI. fokozat fölött jár, a mesterséges mászás A5 - A6, az extrém vízjég pedig ... nem is tudom már. De attól tartok, hogy az újabb nehézségi fokozatok felállításához szintén velünk született adottság szükséges (a sok edzés mellett). Tehát, ha valaki úgy érzi hogy a világhírnév megszerzésére feltétlenül szüksége van, hagyjon fel a hegymászással és jobb lesz autóversenyzéssel vagy a pop-rock bizniszben próbálkoznia.

Osztályozási mániámban most a hegymászókat fogom beskatulyázni (javasolva az UIAA-nak) született képességeik szerint:

  1. Agár típus - könnyed, gyors, elegáns. Ha egy kicsit éjjel-nappal edz, mászik, akkor majd úgy tapad a falra, mint egy pók (és ez már nem semmi egy agártól), és mászhatja a legújabb szuper nehézségeket.
  2. A teve típus: megpakolható, szívós, tehát alkalmas az új irányzat képviseletére. Nem enni, nem inni, nem aludni - csak mászni! A magashegyek végtelenségét kell bírnia, és ha sikeres akar lenni (és nem csak a kedves publikum felé) akkor újabban azt is kockáztatnia kell, hogy a gyorsabb haladás érdekében minimális biztosítással mászik mind extrémebbet és magasabbat. Végülis ide fejlődtünk, a gyorsaságért mindet kockára teszünk, de a gyorsaság csökkenti a kockázatot. Vagy fordítva? Jöhet a rossz idő vagy lavina, gyors titánunk már régen nincs ott - interjút ad az alaptáborban.


Ui.: Úgy tűnik, elmélkedésem is elég extrémre sikerült, gyakran súrolva a tömény hülyeség határait (elnézést érte). Mielőtt kitörne a pánik, hogy a hegymászás még nagyobb őrültség, mint amilyennek látszik, le kell szögeznem hogy ez az írás főleg a szélsőségeket állította pellengérre.