Az én jó atyám, Grósz Ernő (1833-1900) igazgató-tanára volt a késmárki evangélikus gimnáziumnak. Grósz nevű elődei már az 1500-as években -- és talán még sokkal előbb, -- Szepesszombatban (Georgenberg, Spišská Sobota) laktak. Szeretett anyám, Grósz Ella (1850-1933), Késmárkon született, Ludmilla Rumann, férjezett Schickedanz leánya volt, akinek atyja (az én dédapám) Ferdinand Martin Rumann, késmárki evangélikus lelkész volt.

A Rumann családi krónika szerint, a Rumannok 1243-ban vándoroltak be Németországból Magyarországra, mint bányászok és eredetileg Liptó vármegyében telepedtek le, ahol sok más bevándorlóval Németlipcse (Deutsch-Lipsch, Nemecká Lupča) falut alapították. Később közülük némelyek Pribilinára települtek át, a Kriván közelébe. A családunknak azon ága, amely alsó Magyarországra, Szabolcs megyébe, Nyíregyházára költözött, teljesen magyar lett. Az az ága, amely Liptóban maradt, lassanként szlovák lett. Viszont az az ág, amely a cipszer nyelvszigetre, Strázsára (Michelsdorf, Stráže pod Tatrami) jött Poprád (Deutschendorf) vidékére, német maradt. Ezt mondta el nekem Dr. Rumann János ügyvéd is, aki 1920 óta cipszer főispán, az első cipszer zsupán (polgármester) volt, akit én mint távoli rokont 1920-ban Lőcsén (Leutschau, Levoča) meglátogattam.

Én, Grósz Alfréd, Késmárkon születtem, itt végeztem a gimnáziumot 1903-ban. Ezután megözvegyült anyámmal Tokajra költöztem, ahol szüleim már jóval korábban több szőlőt vásároltak. Ezen okból egy ideig Kassán tanultam a Mezőgazdasági Akadémián. És két évet az Eperjesi (Preschau, Prešov) Jogi Akadémián, de mellette a tokaji szőlők gondozásának is szántam magamat. Hogy középiskolákban taníthassak; elnyertem a testnevelési szakképesítési diplomát Budapesten 1911-ben. Utána tanárrá neveztek ki a jászberényi a Főgimnáziumba.

Az egész első világháború 4 1/2 éve alatt katonai szolgálatot teljesítettem, ebből 3 évet az olasz fronton. A világháború után ismét elfoglaltam egykori állásomat Jászberényben. Mivel azonban ott a lapos vidéken nagyon hiányoztak a hegyek, 1919-ben visszatértem Késmárkra és itt eleinte 2 éven át, mint könyvelő működtem a C. Schickedanz és Tsa. Hímzőgyárában, mely vállalat a legmodernebb 42 nagy svájci hímzőgéppel dolgozott. 1922 szeptemberétől testnevelést oktattam a késmárki német evangélikus gimnáziumban 1944 júniusáig. 1928 szeptemberétől ugyanezen iskolában 3 éven át tanítottam az akkor létrejött szlovák párhuzamos osztályokban is. A második világháború után először 2 éven át tanítottam az iglói (Zipser Neudorf, Spišska Nová Ves) szlovák gimnáziumban és végül még 2 éven át a késmárki szlovák gimnáziumban.

A Késmárki Evangélikus Gimnáziumban 400 éven át tradíció volt, hogy egyes pedagógusok diákjaikkal szemléltető oktatás céljából kirándulásokat tettek a Tátrába. Amikor 1922 szeptemberében, mint tanító, ebbe az intézetbe jöttem, már a Tátra valamennyi csúcsán állottam. Az alpinizmusnak hódoltam többféle alpesi csoportban, rendelkeztem tehát a szükséges ismeretekkel és tapasztalatokkal, hogy az iskolai ifjúságot a mi magashegységünk sziklavilágába elvezethessem.) Ezért tekintettem feladatomnak és kötelességemnek, hogy az 1590-es évek óta fennálló, már említett iskolai tradíciónak szenteljem magamat.

Először vállalkozókedvű, ügyes fiúknak és lányoknak egy kis csoportját avattam be szép kirándulásokon a szükséges tudásba, így a mászásnál betartandó óvatossági szabályokba, a helyes kötél- és jégcsákány használatba, továbbá biztosítási módozatokba, a hegyek veszélyeinek ismeretébe (a kőzet törékenysége, a kőhullás, villámcsapás, lavinaveszély), de a segítségnyújtásba is, mentési szolgálatba, sérült-szállításba, masszív sílécekből készült mentőszánkók készítésébe, stb. Az így kiképzett diákok kis csoportja segítségemre volt, mint előlmászónak és oktatónak számos résztvevő csoport mászásánál. Ez a hegymászásba való bevezetési módszer olyan jól bevált, hogy vezetéseimnél egész életemben soha nem panaszkodhattam sajnálatos balesetekről. Gyakorlott, tapasztalt növendékeim számos esetben megbízható segítőim voltak mentőakcióknál, néha még sötét téli éjszakákon is! Szorgos, derék, önkéntes mentők voltak és jó hegymászók. Csak így tudtam felelősségem teljes tudatában merni, hogy nagyobb iskolai csoportokkal nehéz csúcsmászásokra vállalkozzam, ami évente többször is megtörtént. Mivel közvetlenül a második világháború (1939-1945) után azonnal nem voltak hegyi vezetők és mentőlegénység a Magas Tátrában, a lőcsei Buchsta csendőrparancsnok felkért, hogy a tátrai üdülőhelyeken állomásozó csendőrök részére tartsak többnapos mentőgyakorlatot. Eleget tettem ezen megtisztelő felkérésnek, és 1945 május közepén a Késmárki-Zöld-tónál kétszer vezettem ilyen többnapos rendezvényt, melyen minden alkalommal 30 ember vett részt. Mindegyik napon valamennyi résztvevővel, kötél használatával, csúcsot is másztunk.

1920. október 26-án délelőtt leégett a késmárki evangélikus templomtorony kupolája (az oltár fölött). Északi szél fújt, mely a szikrákat a fatemplom felé irányította. Rögtön felismertem a fatemplomot fenyegető nagy veszélyt, létra nélkül felmásztam a tető csúcsára és onnan segítettem hegymászó kötelemmel hozzám feljutni a későbbi poprádi városi jegyzőt, Gallyt. Ezután vízzel telt vödröt húztunk fel egészen magasra a zsindelytetőre, amely a lehulló szikráktól kétszer is kigyulladt. A kötéllel Gally barátomat, aki a vödröt magával vitte, az égni kezdő helyekre engedtem. A kis lángokat a vízbe merített sapkájával eloltotta. Ha nem mentettük volna meg ily módon a fatemplomot, úgy minden bizonnyal teljesen leégett volna, mivel a városi tűzoltóság a tömlőket először az új templom tetejére irányította és a később érkező Wein gyári tűzoltóság locsolójával csak jóval később lépett akcióba a fatemplomnál.

1921. május 6-án reggel 7 órakor a Temető-utcában (Friedhofgasse) keletkezett tűz. Amikor az egészen közeli szomszédos Rumancsik csűr hatalmas zsindelyteteje lángolva égett, az Evangélikus Gimnázium tornacsarnokának tetőgerendái is elkezdtek égni a keleti oldalon. A tűzoltóság több más épületnél tevékenykedett. Egy magas létrát odatámasztottam, a nagy hőségben felmásztam vizes vödörrel és egy bádogfazékkal és eloltottam a tornacsarnok égő gerendáit. A mai napig örvendek annak, hogy akkoriban sikerült a fatemplomot és a tornacsarnokot megmenteni. (Odaadó tűzoltóként szolgáltam 14. évemtől kezdve 65 éven át. Legutóbb még 82 éves koromban is segítettem.)

Biográfiámban legalább egy rövid utalás indokolt arra nézve, hogyan nevelt istenfélő atyám szenvedélyes természetimádóvá és jó emberré. Mint fiatal legénykét, minden derült hajnalon, már korán reggel 1/2 6 órakor a nyári szünidőben, egy hosszabb felüdítő sétára vitt magával a Michaeli-hegyre. Mindig láthattam a naptól elárasztott fényárban fürdő Tátra panorámáját, elragadó pompában magunk előtt ragyogni és ezt a látványt és a hajnali illatot teli tüdővel élveztük. Fél nyolc előtt hazatérve, atyám megreggelizett és azután dolgozni ment a gimnázium igazgatósági irodájába. Minden szép vasárnap délutánon, néha korábban is, a Goldsbergwald-ba rándultunk ki és élveztük a virágpompát, az erdei levegőt és a madarak énekét. A természet szépségeinek e gazdag élvezete, igen megnyerő hatással volt reám. Ezáltal azon erős hitet nyertem, hogy a hamisítatlan természet kimeríthetetlen forrása a tiszta, jótevő élvezeteknek.

Hogy tűzoltó legyek, ahhoz is a biztatást kedves, jó atyámtól kaptam. Amikor még famulusként az 5. gimnáziumi osztályba került, nagyapám Szepesszombatból (Georgenberg, Spišská Sobota) Debrecenbe utazott vele és ott beiratta a református kollégiumba, hogy a magyar állami nyelvet tökéletesen elsajátíthassa. Négy éven át tanult ott, mígnem a tanintézetet kitűnő bizonyítvánnyal elvégezte. Akkor Debrecenben a kollégiumnak diák tűzoltósága is létezett. A tanintézethez tartozott a nagy iskolai udvarban egy bennlakó diákotthon 53 szobával, úgy hogy a bennlakó tanulók azonnal ki tudtak vonulni segíteni. Az iskola udvarán korszerűen felszerelt tűzoltó szertár (tömlőház, fecskendős épület) is állott és a kollégiumhoz egy falazott őrtorony is hozzá volt építve, melyen a tanulók télen és nyáron, éjjel és nappal őrséget álltak és egy haranggal tudtak riasztani, ha valahol tűz ütött ki. Atyám ezen diák-tűzoltósághoz mint 15 éves legény, azonnal csatlakozott és működött, amíg leérettségizett. Azáltal, hogy ezen történetet nekem többször is megkapóan elmesélte, felébresztette bennem a vágyat, hogy szintén segíteni menjek. Atyám akkoriban a késmárki gimnázium igazgatója volt, amikor neki ezt a kívánságomat elmondtam. Mint jó pedagógus, azt válaszolta: "Kedves fiam, veszélybe került embereken segíteni, igen szép, dícséretes cselekvés. Menj és segíts, ahogyan csak tudsz. Ez a törekvés jellemedre nagy hatással lesz! Ne legyen azonban szép elhatározásod szalmaláng, hanem maradj meg nála." Az én kedves jó atyám nemes tanítása késztetett arra, hogy egészen magas koromig példamutató, önkéntes tűzoltó és mentő legyek a Magas Tátra vidéke számára.

Hogy az országnak és cipszer szülőföldemnek az idegenforgalom elősegítésével jó szolgálatot tegyek, sajátkezűleg készítettem üvegezett fénykép sorozatokat előadások céljára. Megfelelő előadási szöveget is írtam hozzá. Az 1910-es évben készítettem el első diapozitív sorozatomat mintegy 100 üvegképről 8.5 x 8.5 cm-es nagyságban és ezekkel tartottam első előadásaimat és ezeket a Kárpátegyesületnek is rendelkezésére bocsátottam. Később ezeket más sorozatok is követték. Az elsőben a Magas Tátra különböző témáival foglalkoztam. Az első világháború után a Keleti és a Nyugati Tátra következett, a cipszer országrész és lakói, a Bélai-cseppkőbarlang, ugyancsak a késmárki gimnázium egy külön sorozattal. Előadásszövegeket készítettem a mi magas hegységünkről német, magyar és szlovák nyelven és sorozataimat a külföldre is rendszeresen kölcsönöztem, teljesen díjtalanul. Igy Ausztriába, Németországba és Lengyelországba. Voltak telek, amikor diapozitív sorozataimat 100 helységben is levetítették. A kölcsönzésnél eltörött, vagy más módon használhatatlanná vált lemezanyaggal és a sorozatok szétküldésével sok munkám és kiadásom támadt, több mint 30 éven át. Azonban ezen pénzt fáradtságot és időt jelentő áldozatot szívesen meghoztam a szülőföld javára, főleg a Tátra propagálására.

Amikor az 1930-as évek második felében Pozsonyban az első szlovák állami idegenforgalmi hivatal "Slovakotour" Fodor igazgató és Posch titkár vezetése mellett létrejött, ezen intézménynek, előljárósága kérésére tátrai diapozitívek nagy sorozatát és az ahhoz tartozó szövegeket, belföldi és külföldi előadások számára, ugyancsak teljesen díjtalanul rendelkezésre bocsájtottam. Azonkívül a Slovakotournak többszáz másolatot küldtem saját, legszebb Tátra felvételeimből 13x18 cm-es nagyításban, a külföldnek szolgáló reklám céljára.

1. Első fogalmazványom "Három Tátra-túra" címmel, megjelent 1906-ban az MKE évkönyvében.
2. "Sárga-torony". Megjelent 1910-ben a Turistaság és Alpinizmusban.
3. "A Tátra mentőszolgálatának rövid leírása", MKE évkönyv, 1914. Ez a közlemény egy kérést tartalmaz a hegymászókhoz, hogy csatlakozzanak a tátrai önkéntes mentőszolgálathoz.
4. "A Békás-torony csoportjából". Megjelent 1914-ben a Turisták Lapjában.
5. "A Marmota-tornyok gerincén". MKE évkönyv, 1914.
6. "A Magas-Tátra lavinaviszonyai". MKE évkönyv, 1916.
7. "A Tarpataki-völgyek közötti gerincen". MKE évkönyv, 1916.
8. "Szilveszter esték a hegyekben". Megjelent a Karpathen Post-ban és a Turistaság és Alpinizmusban
9. "A Ruman-csúcs első téli megmászása". Turisták Lapja.
10. "A Markazit-torony déli falának első átmászása". MKE évkönyv. 1917.
11. "A Villagerincen". Turisták Lapja.
12. "A legmagasabb ormon". Turistik, Alpinismus und Wintersport, 1921. Ebben a közleményben a Gerlachfalvi-csúcs nyugati falának első átmászásáról van szó.
13. "A Hegyestorony első téli megmászása". Turisták Lapja.
14. "Sível a Sirokán". A magyar Síszövetség Jubileumi Évkönyvében jelent meg, 1933.
15. "Alkossatok természetvédelmet a Magas Tátrában!". Karpathen Post, 1934.
16. "A Simon-torony első téli megmászása". MTE 1939. évi Jubileumi Évkönyve, Budapest.
17. "A Hincók nyomában"., Die Karpathen, 1943.
18. "Ki volt a Lomnici-csúcs első megmászója?". Megjelent a Die Karpathen, Késmárk, 1941., 4.füzetben; Turisták Lapjában, Budapest és az Österreichische Alpenzeitung-ban
19. "A Késmárki líceum részvétele a Magas Tátra feltárásában". A Késmárki Evangélikus Gimnázium 1943-as éves jelentésében.
20. "Adatok a sífutás történelmi fejlődéséhez Szlovákiában". 1955. Csak kéziratban. Ezen munka elkészítésére a pozsonyi testnevelési főiskola kért fel és ugyancsak az oktatásügyi minisztérium sporthivatala, Pozsonyban.
21. "A Magas-Tátra. A Magyarországi Kárpátegyesület története". Nyomtatásban 1961-ben Stuttgartban jelent meg. Ezen munka elkészítésére a Szlovák Tudományos Akadémia kért fel (Pozsony). Amikor barátom Dr. Lipták János profeszor, aki egykor a Kárpátegyesület társelnöke volt, -- megtudta, hogy ezen munkát Pozsonyba küldtem, egy másolatot kért róla. Ezt az összeállítást 1955-ben a prágai főcenzúra útján küldtem el neki. Dr. Lipták János 1958-ban meghalt. Halála után 3 évvel ezt a jegyzetet adták ki Stuttgartban.
22. "A késmárki tűzoltóság története". Csak kéziratban.
23. "A cipszer orvosegyesület története". Összeállítva, 1969-ben, Dr.med. Tóth László igazgatóval közösen.
24. "Ki volt a Gerlachfalvi-csúcs első megmászója?". Megjelent a Kárpátok c. lapban, majd 1970-ben a Föld és Ég c. lapban.
25. "A Magas Tátra mondái". München, 1971.
26. "Adatok a Késmárki Evangélikus Gimnázium olyan hajdani tanulóinak és tanárainak dísz-galériájához, akik különleges irodalmi tevékenységet fejtettek ki, 1972.

Külön fejezetet képezhetnének barlangkutatásaim, ezeket többnyire kedves barátommal, Piovarcsy Károllyal a Tátrában, a Hernád áttörés környékén Sztracena (Stratená) falu fölött a mészkővidéken, ugyancsak a Dobsinai-jégbarlangban és e mellett az úgynevezett "Ducsai-hasadás"-nál végeztem. A Ducsai-hasadásban van egy terem is, szép jégképződményekkel, amelyek azonban a nyári időszakban elolvadnak.