Apja a kolozsvári egyetemen francia tanár volt, édesanyja tanárnő. A trianoni határváltozás miatt a családnak Kolozsvárról el kellett menekülnie, édesanyja Budapesten fejezte be az egyetemet, KJ pedig a nagyszülőkhöz került Bácskába. Itt kisgyerekként három nyelven tanult meg egyszerre: magyarul, németül és szerbül. A nagyszülőknek földjük volt, de a gazdasági válságban tönkrementek.
     10 éves korában édesanyjával Kecskemétre költöztek. Édesanyja német nyelvet tanított, KJ pedig a Piarista Gimnáziumba került. A gimnáziumban végig kitűnő tanuló volt, az osztály egyik vezéregyénisége. 1938-ban érettségizett. Édesapja ugyanebben az évben meghalt.
     Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára iratkozott be. Az egyetemen az összes vizsgáit kitűnő eredménnyel tette le, és 1943-ban Sub Auspiciis Gubernatoris (kormányzógyűrűs) jogi doktorrá avatták. 1952-ben az ELTE levelező szakán magyar-angol-orosz tanári diplomát is szerzett.
     Állandóan képezte magát, különösen nyelvekben, és így tanult meg a németen és szerben túl latinul, angolul, franciául, oroszul, csehül, és lengyelül. Négy nyelvből tett felsőfokú nyelvvizsgát. Diplomata státusba felvették a Külügyminisztériumba. A háború alatt Zágrábban, majd Bécsben töltött szolgálatot, emellett a Kisebbségvédelmi Intézetnél dolgozott és publikált. Az új rendszerben -- látva a negyvenes évek végi új külpolitikai kereteket -- önként lemondott a diplomáciai karrierjéről. 1948-ban hazajött, ügyvédi-bírói szakvizsgát tett és ügyvédként kezdett dolgozni. Az ügyvédi perspektíva bizonytalansága miatt vállalati jogtanácsos lett a textiliparban. Előbb a selyemipar, majd a ruhaipar lett a területe, és az ország számos ruhagyárának jogi képviseletét látta el évtizedeken keresztül.
     Szakmai érdeklődése elsősorban az iparjogvédelem és a nemzetközi összehasonlító jog területére terjedt ki. Strassbourgban háromszor volt 6 hetes továbbképzésen, és a portugáliai Coimbrába is meghívták, ami a vasfüggönyös időkben ritkaságszámba ment. Évekig volt a Magyar Jogász Szövetség titkára. 1974-ben megvédte kandidátusi értekezését a kereskedelmi jog területén. 1975-ben újra ügyvédi tevékenységet vállalt az 5. sz. Ügyvédi Munkaközösségben. Jogi tudása és kiváló francia nyelvtudása révén ő lett a budapesti Francia Nagykövetség megbízott képviseleti ügyvédje.
     Egyetemi évei alatt csatlakozott -- egy hirdetmény alapján -- a Budapesti Egyetemi Turista Egyesülethez (BETE). Nagy kirándulásokon vett részt, és a Buda környéki mászóiskolákban megtanult sziklát mászni. 1943-ban jutott el először a Magas-Tátrába, ez életre szóló élményt jelentett számára. Olyan lelkesedéssel vett részt a BETE munkájában, hogy Dezsényi János elnök mellett őt választották alelnöknek. Amikor az elnök 1945-ben hadifogságba került,onnét kezdve ő látta el a vezetői feladatokat.
     1949-ben a BETE működését előrelátó jogász tagok javaslatára a várható megszüntetés előtt önként felfüggesztették. Sikerült a turistakönyvtárat a Testnevelési Főiskola könyvtárába kimenteni, viszont nem sikerült megtartani a mátraházi BETE házat. A tagság ettől kezdve pár éven át szervezetlen baráti társaságként gyűlt össze, a túraélményeket lakásokra járva vetített képes előadásokban osztották meg egymással. Ezen felül minden hónap első péntekjén a Százéves vendéglőben jöttek össze baráti beszélgetésre.
     Az ötvenes évek végén Láng Sándor egyetemi tanár felkarolta a társaságot, és segítségével 1957-ben megalakult a Magyar Földrajzi Társaság keretein belül a Hegymászó Szakosztály. Elnöke Karlócai János, titkára Dezsényi János lett. Ez a volt BETE számára legális és védett keretet jelentett. Újra lehetett nyilvános előadásokat rendezni: kezdetben a Múzeum körúti egyetemi kiselőadóban, a TIT Múzeum utcai stúdiójában, a hatvanas évek végétől meg a Földrajzi Tanszék ludovikabeli Lóczy termében volt minden hónapban egy szakülés.
     A régi magyar vonatkozású turista emlékeket nagyon ápolta. 1956-ban először látogatta meg a Poprádi-tónál a Szimbolikus temetőt feleségével, Hartig Miklóssal, Bakos Kálmánnal és dr. Sebesta Vilmával. 1973-ban a Magyarországi Kárpát Egyesület 100 éves megalakulási évfordulójára a szlovákokkal együtt kívánt a helyszínen, Ótátrafüreden emlékezni, de az ottani érdektelenséget látván önállóan szervezett nagyszabású ünnepséget, gondosan vigyázva ennek kényes nemzetközi kihatásaira. A közel száz résztvevő között Puskás Arno is megjelent. A kiváló magyar hegymászó, Wachter Jenő halálának hatvanadik évfordulóján emléktúrát szervezett Pécsre a sírhoz. Meglátogatta St. Christoph-en-Oisans-ban Zsigmondy Emil sírját is.
     Előfizetett az Alpinismus c. német folyóiratra, és rendszeresen beszerzett hegymászó könyveket. Tájékozott volt kora mászási eredményeiben. Mihelyst a nyugati kapcsolatok erősödhettek, személyes kapcsolatot épített ki néhány jelentős hegymászó egyéniséggel, s meghívta őket magyarországi előadásokra. Ma már alig hihető, hogy kora legkiválóbb hegymászóiból nem egy volt hajlandó úgy eljönni, hogy az előadó maga fizette az útiköltségét, a Karlócai családnál lakott, az előadásért nem kapott tiszteletdíjat, s a díszvacsora költségét a lelkes tagság dobta össze. Kurt Diemberger, 2 nyolcezres első megmászója öt alkalommal, Toni Hiebeler, az Alpinismus főszerkesztője és jó néhány téli első mászás véghezvivője kétszer, Herbert Tichy, a nyolcezres Cho Oyu első megmászója egy alkalommal, Puskás Arno Tátra- és Himalája-mászó ugyancsak egy alkalommal tartott előadást. A hegymászás népszerűsítéséhez hozzátartozott, hogy minden előadót vidékre is elvitt, így Miskolc, Debrecen vagy Baja hegymászás iránt érdeklődő közönsége világszínvonalú előadásokat hallhatott. Budapesti és vidéki előadásaik a vasfüggöny mögötti országban hatalmas tömegeket vonzó események lettek. A Gutenberg művelődési ház előadóterme vagy a TIT Bocskai úti stúdiója rendszeresen megtelt, és az akkori média is beszámolt az eseményekről. Az előadásokat igen magas szinten, igényesen, élvezetes és pontos szép magyar szakkifejezésekkel maga tolmácsolta. Az előadások szervezését a legapróbb részletekig kézben tartotta, és sok energiát szánt a közönségigény hibátlan kielégítésére.
     Dr. Komarnicki Gyulával, a Tátra nagy öregjével szoros kapcsolatot ápolt. Az ő felkérése nyilvános előadásra -- korábbi kitelepítése és német felesége miatt -- nem volt magától értetődő, mégis ő tartotta az 1957-es szakosztályi alakuló ülés megnyitó előadását "A Magas-Tátra hegyvilága" címmel. Gyula bácsi álmai közé tartozott, hogy híres Tátrakaluzát újból kiadják. Ez a szocialista időkben reménytelennek tűnt. KJ meggyőzte a Medicina igazgatóját e könyv szükségességéről. Amikor a kiadó ragaszkodott ahhoz, hogy a készre írt három kötetes mű egy kötetre legyen lerövidítve, ő bábáskodott e fájdalmas műveletnél, tudván, hogy a kiadó egyébként eláll a kiadástól. Az ő érdeme az is, hogy a háború után először kerülhettek kinyomtatásra a tátrai magyar megnevezések.
     1950-ben nősült meg. Feleségével, Kelemen Mariannal kéthetes Bükk túrán ismerkedtek meg, ahol a Taplósokkal túráztak. Együtt jártak evezni a Dunára, és telente hazai és szlovákiai pályákon síeltek. Nemzetközi Dunatúrán vettek részt Pozsonytól Budapestig. Három fiuk született (Miklós 1951, Kristóf 1954, Péter 1957). Amint a gyerekek kora engedte, őket is rendszeresen elvitték túrázni. A család közösen végigjárta az Országos Kék Túrát, együtt leeveztek Mohácsig. Végigjárták a jelentős hazai barlangokat a solymári Ördöglyuktól a budai barlangokon keresztül az aggteleki barlangrendszerekig.
     Saját magashegyi túrái 1956 nyarán kezdődtek feleségével a Magas-Tátrában (Gerlachfalvi-csúcs). Magashegyi túrát tett 1960-ban a bulgáriai Pirinben és Rilában, majd a Kaukázusban, ahová visszavágyott. Amikor a szakmai meghívásaihoz sikerült támogató szervezetet találnia, és elutazhatott nyugatra, csaknem mindig hátizsákkal és öltönnyel utazott: megtoldotta egy héttel a kongresszust, felesége utánament, és az Alpok vagy Anglia hegyei közt túráztak. Az Ötztal, Zillertal után együtt mászták meg a Grosswenedigert, a Mönchöt. 1971-ben, Déchy Mór mászásának százéves évfordulóján emléktúrát tett a Monte Rosa csúcsára.
     Karlócai János behatóan foglalkozott a hegyi tragédiákkal. A Matterhorn meghódításának végzetes befejezése, Hermann Buhl eltűnése, Zsigmondy Emil és Lionel Terray lezuhanása mind egy-egy előadást értek a számára. 1976-ban régi álmaként sikerült szervezett csoporttal újra a Kaukázusba kijutnia, ahol - minden óvatossága és alapossága ellenére -- az első túranapon a Nagy-Kogutaj kemény hólejtőjén jégcsákánnyal a kezében, hágóvassal a lábán kicsúszott, és halálos balesetet szenvedett.
     Karlócai János az elnyomás éveiben színvonalasan, saját példájával is képviselve életben tartotta a BETE szellemiségét, és azt a következö generációnak továbbadta. Eszerint a hegyekben nem legyözendö célt, hanem embert és bajtársat próbáló feladatot látott. A verseny- és üzleti szempontok nélküli hegymászás hívei harminc évvel a halála után is az ő nyomdokait követik.

Írásai:

• Búcsú Komarnicki Romántól, (Hegymászó Híradó, 1973., 2. szám 25-27. o.)
• A hegyekért és az ifjúságért (Grósz Alfréd életútja), (Hegymászó Híradó, 1973., 2. szám, 21-24. o.)
• Részletek az 1973. augusztus 19-én a Kossuth Rádióban elhangzott előadásából, (Hegymászó Híradó, 1973. 3. szám, 12-16. és 57-58. o.

Forrás:
[Dr. Karlócai Kristóf és Karlócai Miklós, Karlócai János fiai, személyes közlés]