A sors akarata volt, hogy egy olyan nemzedékhez tartozzam, amely zűrzavaros
idők zaklatott éveit élte át egy Isten áldotta helyen, amelyet azonban a
történelem megtépázott. Apám az Osztrák-Magyar Monarchia idején született
Erdélyben. Én még megértem a bomlófélben lévő román királyság utolsó éveit,
a fiam pedig már a kommunizmustól és annak szocialista változatától csömörlött
meg annyira, hogy elment Amerikába, itt hagyva egy szennyezett környezetet és
egy szomorú, hamis, kirabolt Erdélyt.
1939. május 17-én, mikor világra kellett volna jönnöm úgy, mint minden rendes
embernek, a saját otthonában, szüleim, ma sem tudom, hogy miért, de éppen
Bukarestben tartózkodtak. Így én a Dâmboviţa-folyó hányatott partján,
a székesfővárosban születtem. Szüleim a várható bombázásoktól is, de főleg
attól féltettek, nehogy megfertőződjem fanarióta romlottsággal,
nemtörődömséggel, ezért gyorsan visszavittek Erdélybe, ahol azóta is
gombolyítgatom életem fonalát, amelyet hol én, hol a sors, hol pedig mások
gubancolnak össze.
Kiskoromtól csábított az, hogy a velem egyívású suhancokkal felderítsük Brassó
környékét, kószáljunk a dombokon, sziklákra kapaszkodjunk, barlangokban
kutassunk. Egy boldog gyermekkor kalandokkal, veszélyekkel, rejtélyekkel teli
napjait élhettem. Első kirándulásom a Nagykő-havasra vezetett, osztálytársaim
az "Andrei Şaguna" líceumból Molnár Árpád, Nastasi Virgil és
Holdengreber Peter voltak. Még élvezhettük a hegyek utolsó csendes napjait,
még nem jelentek meg az "erdészeti kivégző osztagok", hogy
motorfűrészeikkel a földre zuhanó faóriások ágainak gyászos, vészjósló
recsegése közepette egész erdőket pusztítsanak el. Brassó-Pojánát a földgyaluk
előtt ismertem meg, a "Kövek közti úton" két órát kapaszkodtunk
a Zerge-turistaházig, itt aztán a gőzölgő tea öntött belénk új erőt. Idővel az
erdő csendjét az a jármű verte fel, amit mi "kockakerekű autónak",
a szászok pedig tömören "Karpatenschreck"-nek,
Kárpátok borzalmának neveztek. Az út szűknek bizonyult és ezért...kitiltották
a sízőket.
A hegyek lábáig rendszerint kerékpárral mentünk, szerencsésebb esetben elkaptuk
a "Mokanyicá"-t, azt az erdészeti kisvasutat, ami Királykőbe menet
elvitt Plaiul Foii-ig. Ha a Fogarasba kirándultunk, Bâlea-ig egy teljes napot
gyalogoltunk és egész expedíciós felszerelést cipeltünk a hátunkon. Ezek az
utak nagymértékben hozzájárultak az akaraterő, a tűrőképesség, a szívósság,
az állhatatosság kifejlesztéséhez, azokhoz a nélkülözhetetlen tulajdonságokhoz,
amelyekre egy igazi hegyi embernek szüksége van, főleg ha nem dúskál anyagi
javakban.
A népi demokrácia kezdetén Romániában a proletár doktrína első számú ellensége
A Hegy volt, ez az igazi egészségforrás, amely időseknek nyugalmat,
kikapcsolódást nyújtott, a fiatalokat illendőségre, becsületre, bátorságra
nevelte. A rendszer egyik első, szovjet mintájú intézkedése az volt, hogy az
Erdélyben már több mint 70 éve működő turista egyesületeket feloszlatta.
Így 1945-ben megszűnt a "Siebenbürgischer Karpatenverein" (S.K.V.),
az "Erdélyi Kárpát Egyesület" (E.K.E.) és a "Touring Clubul
României" (T.C.R.), a turista mozgalom vezéregyéniségei pedig eltűntek a
rendszer uniformizáló szürkeségében. Mindezek ellenére eleink, ha óvatosan is,
de folytatták a nevelést, a hegyekben igazi barátságok, erős kötődések
alakultak ki a nemzedékek között. Egy-egy túra olyan idősebb hegymászókkal,
mint Lehmann Karl, Zbârcea Ioan, Zoos Alfred vagy
Coman Ionel, igazi gyönyörűség volt, akkor is, amikor a turistaházban
a kályha mellett kedélyesen, mondhatni varázslatosan meséltek átélt
viszontagságaikról, és akkor is, mikor lépten-nyomon elláttak gyakorlati
tanácsokkal. Műveltségük, higgadt, nyugodt beszédmódjuk, a hegyekről szóló
történeteik és a történelmi legendák egy olyan csodálatos világba röpítettek,
amely kikerekedett gyerekszemeinkben a jövő reménységévé, eszményképévé vált
és amely "jövő"...be is következett, sajnos túl hamar.
Bölcs öregjeink annyira tisztelték a természetet, hogy elképzelhetetlennek
tartottak mindenféle versengést hegy és ember között. A fiatalság azonban
távol áll a bölcsességtől, így amikor a rendszer által pénzelt sportegyesületek
versenyformákat erőszakoltak rájuk, engedtek az erőszaknak. A szabad szellemnek
és a józan értelemnek ebben a sportjában egyszer csak arra ébredtünk, hogy
törvényekkel, szabályzatokkal, technikai részletekkel, büntetőpontokkal
korlátoznak, sanyargatnak és sziklára mázolt vörös csíkok között kell másznunk
vörösre pingált sziklaszegeken. A fizetség pedig azért, hogy elfogadtuk a
versengésnek ezt a formáját: elsősorban viszálykodás, emellett serlegek, érmek,
bajnoki titulusok voltak. Létrehoztak egy, a hegyekkel teljesen
összeférhetetlen versenyrendszert, amely lehetetlenné tett minden addigi nevelő
szándékot. De ahhoz, hogy hegyet mászhass, feltétlenül be kellett illeszkedned
ebbe a szervezési formába, amelyet a legszigorúbb ellenőrzés alatt tarthattak.
Az iskolánkban a tornaóra úgy zajlott le, hogy a tanár kiadott egy labdát,
az osztály kétbalkezes, de erőszakosabb fele a labda köré csődült, ott
lökdösődtek, taszigálódtak, és gyakran emlegették egymás egyenes ági nőnemű
felmenőit. Én az osztály másik feléhez tartoztam, sem hozzáedződve nem voltunk,
sem ínyünkre nem volt a közelharc, ezért valami más, a sporttal többé-kevésbé
rokon foglalatosság után néztünk. A Cenk nyergében felfedeztem egy igazi
sziklamászó szentélyt, egy 35 méter magas sziklát, közepén titokzatosan tátongó
üreggel, melyet áthajlások, boltozatok vettek körül. Hazulról
"elügyeskedtünk" egy ruhaszárító kötelet és végrehajtottam első igazi
sziklamászásomat: feljutottam a Sólymok barlangjához. Ha tekintetbe vesszük
koromat és felkészültségemet, hatalmasat kockáztattam, de mint tudjuk, Isten
óvja a gyerekeket és a bolondokat, én kétszeresen is részesültem oltalomban,
és első lépéseim szerencsésen sikerültek ebben a csodálatos sziklavilágban.
A "labdás tornatanár", amint megtudta, hogy hegymászással
foglalkozom, mi több, edzésekre járok az egyetemi sportegyesületbe,
testnevelésből pótvizsgára buktatott. Ez volt első, korai találkozásom azzal
az ellenséges sorssal, amely aztán egész életemen végigkísért. De a sors is
kijátszotta ütőkártyáját: tíz év múlva az Egyetemi Klubnál kollegák lettünk
ezzel a "labdás tanárral", én hegymászóedző, ő pedig ... a sakkozók
edzője!
Számomra A Hegy az Élet Fáját jelentette, amelyen felfedeztem a Tiltott
Gyümölcsöt, a sziklamászást. És mivel az Úristen már úgysem tudott kiűzni a
Paradicsomból, megadatott nekem az a kegy, hogy a völgyeket verejtékemmel
öntözzem, a hegygerinceken hóban, fagyban, ködben vacoghassak, és amikor az
átforrósodott sziklafalakon a szomjúságtól kirepedezett a szám, akkor úgy
éreztem, hogy kamatostól fizetem a lakbért azért a mennyországért, amelyet
minden egyes mászásomkor magamnak alkottam. Az én mennyországomban a gyémántos
csillogású hótakaró selymes csendje az égbolt szárnya alatt gyűlik össze,
a napsütötte sziklagerincek ezüstje pedig lábaimnál folyik egybe.
Tizennégy éves sem voltam, mikor először kötöttem magamat kötélbe. A brassói
Ştiinţa (Tudomány) Sportegyesületnél kacérkodtam a hegymászással és még most is
emlékszem arra az akkor használt botmerev, sodrott, zöld kontrollszálas
kötélre, amelynek ázott kender szagát ennyi év után is érzem. (Csupán 15 év
után, a Brassói Egyetem laboratóriumában döbbentem rá, hogy ennek a kötélnek a
szakítószilárdsága mindössze 750 kp volt!) Ezt a talizmán-értékű, inkább
illuzórikus, mint valódi biztonságot nyújtó kötelet közvetlenül a derekunkra
kötöttük és éveken át másztam így Coman Ionel, Vasiliu Nina,
Nastasi Virgil, Lupaş Ioan, Prisak Gert és
Haşeganu Ticu társaságában. A többi felszerelési tárgy -- karabinerek,
kalapácsok, szegek -- bizony fusermunkák voltak, amelyeket a javíthatatlanul
szenvedélyes Vlădăreanu Nicu és Boieru Simion készítettek az
üzemben.
Később, mikor már a katonaidőmet töltöttem a Dinamo Klubnál, alkalmam volt
olyan szegeket és karabinereket használni, amelyeket Enyeden gyártottak,
a politikai foglyok hírhedt börtönében. Ezek a kitalált bűnök miatt elítélt
szerencsétlenek igazi "kézműipari ékszereket" állítottak elő,
látszott, hogy minden egyes darabot felelősséggel készítettek, pedig gyakran
csak a következő nap túlélése volt egyetlen céljuk. Minden enyedi sziklaszeg
mögött ott éreztem a láthatatlan csapattársat, akiről tudtam, hogy soha nem
lesz alkalma használni is azt, amit oly lelkiismeretesen alkotott.
A Dinamonál töltött két év alatt, időrendi sorrendben, csapattársaim voltak:
Hanisch Horst, Hurbean Tudor, Floricioiu Alexandru,
Jitaru Nicolae, Coleşiu Ioan, Kovács Katalin,
Negustoru Dan, Boros Sándor László és a
Kolcza nővérek -- Éva és Mária.
Igazi hegymászóéletem a brassói Voinţa (Akarat) Sportegyesületnél kezdődött,
Hiemesch Norbert, a tökéletes edző és kiváló pedagógus mellett 1959-68 között
megmászhattam a legtöbb nehéz utat a Kárpátokban. Abban az időben
Graeser Richard volt a kötéltársam, vele szegeztem ki a bucsecsi
Galbena-fal Központi repedését (5B), majd Welkens Rolanddal és
Joós Imrével a király-kői Diana-tornyon a Boltívek útját (5B). Van még
néhány 3-as, 4-es nehézségű utam a Călineţ-völgyben, a Salamon-kőn,
a Medve-szakadékban, az Írott-kőn. Csapattárs mindig akadt, mert
egyesületünkben olyan hegymászók voltak, mint Meisner Alfons,
Papp György, Boieru Simion, Antosch Hadwig,
Dobri Ágnes, Brătăşan Ioan és még sokan mások, több mint
harmincan, akikkel azóta is tartós barátság köt össze. Minden jól ment
mindaddig, míg egy gyászos napon ún. "tájékoztató jelentés" felhívta
a belbiztonsági szervek, a szekuritáte figyelmét, hogy az egyesületben
szászokból és magyarokból klikk gyűlt össze, a fennálló rend ellen
szervezkednek, és a hegyekben rejtekhelyeket készítenek elő. A hegymászó
szakosztályt röpke néhány nap alatt feloszlatták, mi pedig szigorú felügyelet
alá kerültünk.
Egy évvel később, 1968-ban a Brassói Műegyetemen előbb hegymászó szakosztályt
sikerült létesítenem, melyből nemsokára Egyetemi Sport Klub lett. A következő
évben már volt mivel büszkélkednünk az egyetem vezetősége előtt, az Országos
Hegymászó Bajnokságon lánycsapatunk tagjai, Crina Niţescu,
Şerban Floarea, Jelea Rodica bronzérmet nyertek.
Egyre könyörtelenebbé vált a küzdelem az érmekért. Ahhoz, hogy a szabályzatok
megalázó feltételei között beférkőzzünk a versenybe -- amelytől végül is a
hegymászó szakosztály puszta léte függött --, de azért mégis tiszteletben
tartsuk a hegyek íratlan szabályait, alaposabban fel kellett készülnünk, mint
a többieknek. Több ezer óra edzés hőségben, fagyban, éhesen, szomjasan,
állandó pénzhiánnyal küzdve, azt eredményezte, hogy rövid idő alatt túlestünk
a beavatás nehéz szakaszán. Az országos bajnokságokon szerzett 20 arany,
27 ezüst, 31 bronz igazolta, hogy a brassói egyetemisták érnek valamit. Ebbe
viszont minden energiámat belefektettem, és az egész életemet is a hegyeknek
kellett szentelnem. A trófeák megszerzése állandó, idegölő harcot jelentett
a versenyek rendezőivel, akik a legnyilvánvalóbban, a legszemérmetlenebbül
igyekeztek meghamisítani az eredményeket, mindig a két katonacsapat javára.
Az, hogy a Dinamo (a belügy) és az Armata (a hadsereg) csapatai mellett
egyetemisták is dobogóra léphettek, valóságos szentségtörést jelentett.
A Hegymászó Szövetség hathatós közreműködésével a nemes sportvetélkedés rövid
idő alatt viszálykodássá, gyűlölködéssé és feljelentések, besúgások sorozatává
vált.
A hegymászás, idillikus oldala mellett még jelent valamit: kifinomult módját
annak, hogyan győzd le félelmedet. A félelem egyik fajtája az a nyúlós,
ragadós szorongás, amely az idők folyamán összegyűlik benned, leülepszik a
tudatod alatt, és amelyet a mindenütt jelenlévő, de számodra láthatatlan
besúgók táplálnak. Ezek a legártatlanabb szándékaidért is meggyanúsítanak,
jelentik minden szavadat, minden mozdulatodat, és igyekeznek lidércnyomássá
tenni az életedet. A félelem másik fajtája az "egészséges félelem",
aminek jelentkeznie kell, mikor sziklára mászol, mikor a mélység fölött
egyensúlyozol, amikor mérlegelsz óvatosság és kockáztatás között. Ez ellen a
félelem ellen tisztességgel, becsülettel lehet küzdeni, és ha mégiscsak
befurakodik a lelkedbe, legalább kiűzi onnan a másik fajta félelmet, a sátáni
rémületet, a sötét erők mesterkedéseit.
A hegymászás egy módja volt annak, hogy legeltethessem lelkem a hegygerincek
pázsitján és a felhők mezein. Este kiengedtem a fénylő csillagok közé,
a nemlét égitestei közé, és mialatt lelkem ott ficánkolt szabadon, én gyóntam a
kezdet és vég nélkülinek, akitől aztán elnyertem az illatos fenyők áldását.
A lelkem hajnalban tért vissza, eltelve a szabadságtól, jött, hogy megitassam
a reggel csillogó harmatjával, hogy lecsutakoljam a nap első sugaraival.
Akarva-akaratlan becsaptam, visszacsalogattam a szívem jászlába, hogy aztán
együtt ereszkedjünk az alanti világba, kigyógyulva egy időre világi
félelmeinkből.
Mivel a határokon belül a mindenáron győzni akarók, akiknek a hatalom is a
kezükben volt, ott akadályoztak, ahol csak tudtak, ezért kitaláltuk az
érvényesülésnek egy sokkal hatékonyabb módját: cserekapcsolatokat alakítottunk
ki a "szocialista tábor" különböző hegymászó egyesületeivel.
Az útleveleket elég kínkeservesen sikerült elintéznünk, de végül mégis csak
kijutottunk külföldre. Jártunk Csehszlovákiában (Magas-Tátra, Cseh-Paradicsom,
Razsec, Borjeni, Tisa), az NDK-ban (Szász-Svájc, Falkenstein, Apfenstein,
Schramstein, Zitauergebirge, Oybin), Ausztriában (Raxalpen, Karintiai-Alpok),
Jugoszláviában (Júliai-Alpok), Bulgáriában (Maljovica, Vracata, Muszala,
Belogradzsik). Nagyjából ezek azok a helyek, ahova sikerült eljutnom az
egyetemistákkal. Vénségemre aztán feljutottam gyerekkorom álmainak szent
hegyére is, az Olimposzra, a Mitikas-csúcsra.
A külföldi utak mellett belföldi tevékenységemet már csak a szó szoros
értelmében vett hegymászásra korlátoztam. Ekkor nyitottam néhány utat a
Békás-szorosban: Sziklakönny-mászóút (6A), Magányos-szirt útja (5B),
Kassiopeia-mászóút (5A), Pokol Alkonya mászóút (6A).
Egy alkalommal, mikor egyetemi tábort szerveztünk a Keresztény-havas és a
Nagy-Vanga turista útjainak és jelzéseinek helyreállítására, az Egyetemisták
Művelődési Háza a rendelkezésemre bocsátott egy 16 mm-es
"Krasznogorszk" filmfelvevőt. A feladat az lett volna, hogy filmet
készítsek a hegyi környezet nevelő hatásáról. Mi lehet itt nevelő erejű?
A megcsonkított fák? A lépten-nyomon tábortüzekkel kiégetett pázsit? Ellopott
jelzőoszlopok, amelyekből a közeli esztenánál kapubejáratot eszkábáltak?
Félanalfabéta fenegyerekek neveivel éktelenített, és össze-vissza hajlítgatott
irányjelző nyilak, szétrombolt menedékkunyhók, szerteszét heverő szeméthalmok?
Mintha a népvándorlás évei alatt a "Magashegyi Vandálok" legvadabb
törzse vonult volna végig! A film nem is aratott elismerést -- vágatlanul.
Szememre vetették, hogy elfogult vagyok, hogy szándékosan nem a kommunista
ifjúság valódi jellemvonásait mutatom be, hogy nekem csak "ifjúságunknak
a természet tomboló erőivel folytatott hősies harcát" kellett volna
megörökítenem. A montázst a televízió laboratóriumában végezték el, ezután már
rá sem ismertem a filmemre. Még szerencse, hogy néhány kópiát megőriztem,
köztük azt, amikor a 90 éves Lehmann bácsi meglátogatja a kétórányi mászásra
fekvő táborunkat.
Lassan-lassan a "mozgókép" kezdett szenvedélyemmé válni, és mivel a
hegymászás a filmrendezők számára viszonylag feltáratlan terület volt,
befogadtak amatőr filmesnek. Ha a különböző Salvamont és alpinista versenyek
között kifogtam egy-egy verőfényes napot, rögtön filmezni kezdtem. Hegymászó
iskolákban, sítanfolyamokon forgattam, néhány mentőakciót is sikerült
lencsevégre kapnom, és egyszer csak arra ébredtem, hogy jó néhány hegyi témájú
filmet "alkottam": Pamír '77 expedíció, Igluk és menedékhelyek hóban,
Az első Közép-Kaukázusi Salvamont expedíció 1986, plusz még azok a felvételek,
amelyeket Salvamont versenyeken vettem fel. Ezeket a Román Televízió be is
mutatta. A nyersanyag tetemes árát természetesen a saját zsebemből álltam,
és a felvevőgép is csak akkor állt rendelkezésemre, mikor éppen nem
"Románia Megéneklése" zajlott, vagy a krumplitermés győzedelmes
betakarításáról kellett riportot készítenem, vagy amikor a különböző
sportrendezvényeken "Népünk Nagy Vezére" iránti ragaszkodásunkat
örökítettük meg. Vaskosabb könyvet megtöltenének a viszontagságok, amelyeken,
mint "alpesi filmrendező", átmentem. Tragikusabb volt, hogy hiába
jártam sorra a Hegymászó Szövetséget, a Sportmúzeumot, a Hegyimentő
Szövetséget, a Hegyi Vezetők Szövetségét és könyörögtem nekik, eredménytelenül,
hogy a könnyen tönkremenő filmtekercseket digitalizálják, maradjanak meg
használható állapotban. Mindenhol a legkategorikusabb visszautasításba
ütköztem! Amit George Orwell 1984 című regényében megjósolt a történelem
teljes megsemmisítéséről, az tökéletesen működött és működik a mi totalitárius
rendszerünkben. Figyeljük meg, hogy a Romániában megjelenő sziklamászó
kalauzok egyike sem említi meg az utak megnyitóinak, az első megmászóknak a
neveit. A kétszáz évvel ezelőtti alpesi eseményekről többet tudunk, mint saját
mászóútjainkról mindössze néhány évtized távlatából. Mikor Wild Ferenc
barátom, a hegymászás bukaresti fejeseinek határozott tiltása és fenyegetése
ellenére sziszifuszi munkával legalább a Békás-szorosban véghezvitt
teljesítményeinket, első megmászásainkat kinyomozta és a Békás-szoros
hegymászó kalauza c. munkájában meg is írta, ennek román nyelvű változatát
csak külföldön lehetett megjelentetni.
Több alkalmi mentőakció után 1968-ban Hiemesch Norbert,
Coman Ionel és Floricioiu Alexandru közreműködésével jelentést
állítottunk össze, amelyben javasoltuk egy szervezett, hivatalos hegyi
mentőszolgálat megalakítását. Stavros Aristide megyei pártfunkcionárius,
miután kinevezte magát a mentőcsapat "kondukátorának", jelentésünket
a párt és állami szervek elé terjesztette. Jóváhagyták, és 1969-ben
megszületett az a Minisztertanácsi Határozat (HCM), amely törvényesítette a
Salvamont működését. A csapat -- Schuller Richard, Lexen Gerald,
Lexen Ortwin, Ionescu Helmuth, Condrea Constantin --
amellett, hogy egy sereg győzelmet aratott az évenkénti megméretésen,
a "Salvamont Rallin", több száz órát járőrözött, eltévedt turisták
tucatjait kereste meg, sérülteket mentett. Húszévi hegyimentő tevékenységemet
Brassó városa Díszoklevéllel jutalmazta.
Visszatérve a versenyszerű hegymászás küzdelmekkel, vereségekkel, de
győzelmekkel is teli éveihez: a harminchárom év edzősködés alatt brassói
egyetemistákból kineveltem:
Első megmászások:
Sporttisztségek és eredmények:
Noaghiu Mircea
Noaghiu Mircea