Noaghiu Mircea

(1939. május 17., Bukarest -- )


      A sors akarata volt, hogy egy olyan nemzedékhez tartozzam, amely zűrzavaros idők zaklatott éveit élte át egy Isten áldotta helyen, amelyet azonban a történelem megtépázott. Apám az Osztrák-Magyar Monarchia idején született Erdélyben. Én még megértem a bomlófélben lévő román királyság utolsó éveit, a fiam pedig már a kommunizmustól és annak szocialista változatától csömörlött meg annyira, hogy elment Amerikába, itt hagyva egy szennyezett környezetet és egy szomorú, hamis, kirabolt Erdélyt.
      1939. május 17-én, mikor világra kellett volna jönnöm úgy, mint minden rendes embernek, a saját otthonában, szüleim, ma sem tudom, hogy miért, de éppen Bukarestben tartózkodtak. Így én a Dâmboviţa-folyó hányatott partján, a székesfővárosban születtem. Szüleim a várható bombázásoktól is, de főleg attól féltettek, nehogy megfertőződjem fanarióta romlottsággal, nemtörődömséggel, ezért gyorsan visszavittek Erdélybe, ahol azóta is gombolyítgatom életem fonalát, amelyet hol én, hol a sors, hol pedig mások gubancolnak össze.
      Kiskoromtól csábított az, hogy a velem egyívású suhancokkal felderítsük Brassó környékét, kószáljunk a dombokon, sziklákra kapaszkodjunk, barlangokban kutassunk. Egy boldog gyermekkor kalandokkal, veszélyekkel, rejtélyekkel teli napjait élhettem. Első kirándulásom a Nagykő-havasra vezetett, osztálytársaim az "Andrei Şaguna" líceumból Molnár Árpád, Nastasi Virgil és Holdengreber Peter voltak. Még élvezhettük a hegyek utolsó csendes napjait, még nem jelentek meg az "erdészeti kivégző osztagok", hogy motorfűrészeikkel a földre zuhanó faóriások ágainak gyászos, vészjósló recsegése közepette egész erdőket pusztítsanak el. Brassó-Pojánát a földgyaluk előtt ismertem meg, a "Kövek közti úton" két órát kapaszkodtunk a Zerge-turistaházig, itt aztán a gőzölgő tea öntött belénk új erőt. Idővel az erdő csendjét az a jármű verte fel, amit mi "kockakerekű autónak", a szászok pedig tömören "Karpatenschreck"-nek, Kárpátok borzalmának neveztek. Az út szűknek bizonyult és ezért...kitiltották a sízőket.
      A hegyek lábáig rendszerint kerékpárral mentünk, szerencsésebb esetben elkaptuk a "Mokanyicá"-t, azt az erdészeti kisvasutat, ami Királykőbe menet elvitt Plaiul Foii-ig. Ha a Fogarasba kirándultunk, Bâlea-ig egy teljes napot gyalogoltunk és egész expedíciós felszerelést cipeltünk a hátunkon. Ezek az utak nagymértékben hozzájárultak az akaraterő, a tűrőképesség, a szívósság, az állhatatosság kifejlesztéséhez, azokhoz a nélkülözhetetlen tulajdonságokhoz, amelyekre egy igazi hegyi embernek szüksége van, főleg ha nem dúskál anyagi javakban.
      A népi demokrácia kezdetén Romániában a proletár doktrína első számú ellensége A Hegy volt, ez az igazi egészségforrás, amely időseknek nyugalmat, kikapcsolódást nyújtott, a fiatalokat illendőségre, becsületre, bátorságra nevelte. A rendszer egyik első, szovjet mintájú intézkedése az volt, hogy az Erdélyben már több mint 70 éve működő turista egyesületeket feloszlatta. Így 1945-ben megszűnt a "Siebenbürgischer Karpatenverein" (S.K.V.), az "Erdélyi Kárpát Egyesület" (E.K.E.) és a "Touring Clubul României" (T.C.R.), a turista mozgalom vezéregyéniségei pedig eltűntek a rendszer uniformizáló szürkeségében. Mindezek ellenére eleink, ha óvatosan is, de folytatták a nevelést, a hegyekben igazi barátságok, erős kötődések alakultak ki a nemzedékek között. Egy-egy túra olyan idősebb hegymászókkal, mint Lehmann Karl, Zbârcea Ioan, Zoos Alfred vagy Coman Ionel, igazi gyönyörűség volt, akkor is, amikor a turistaházban a kályha mellett kedélyesen, mondhatni varázslatosan meséltek átélt viszontagságaikról, és akkor is, mikor lépten-nyomon elláttak gyakorlati tanácsokkal. Műveltségük, higgadt, nyugodt beszédmódjuk, a hegyekről szóló történeteik és a történelmi legendák egy olyan csodálatos világba röpítettek, amely kikerekedett gyerekszemeinkben a jövő reménységévé, eszményképévé vált és amely "jövő"...be is következett, sajnos túl hamar.
      Bölcs öregjeink annyira tisztelték a természetet, hogy elképzelhetetlennek tartottak mindenféle versengést hegy és ember között. A fiatalság azonban távol áll a bölcsességtől, így amikor a rendszer által pénzelt sportegyesületek versenyformákat erőszakoltak rájuk, engedtek az erőszaknak. A szabad szellemnek és a józan értelemnek ebben a sportjában egyszer csak arra ébredtünk, hogy törvényekkel, szabályzatokkal, technikai részletekkel, büntetőpontokkal korlátoznak, sanyargatnak és sziklára mázolt vörös csíkok között kell másznunk vörösre pingált sziklaszegeken. A fizetség pedig azért, hogy elfogadtuk a versengésnek ezt a formáját: elsősorban viszálykodás, emellett serlegek, érmek, bajnoki titulusok voltak. Létrehoztak egy, a hegyekkel teljesen összeférhetetlen versenyrendszert, amely lehetetlenné tett minden addigi nevelő szándékot. De ahhoz, hogy hegyet mászhass, feltétlenül be kellett illeszkedned ebbe a szervezési formába, amelyet a legszigorúbb ellenőrzés alatt tarthattak.
      Az iskolánkban a tornaóra úgy zajlott le, hogy a tanár kiadott egy labdát, az osztály kétbalkezes, de erőszakosabb fele a labda köré csődült, ott lökdösődtek, taszigálódtak, és gyakran emlegették egymás egyenes ági nőnemű felmenőit. Én az osztály másik feléhez tartoztam, sem hozzáedződve nem voltunk, sem ínyünkre nem volt a közelharc, ezért valami más, a sporttal többé-kevésbé rokon foglalatosság után néztünk. A Cenk nyergében felfedeztem egy igazi sziklamászó szentélyt, egy 35 méter magas sziklát, közepén titokzatosan tátongó üreggel, melyet áthajlások, boltozatok vettek körül. Hazulról "elügyeskedtünk" egy ruhaszárító kötelet és végrehajtottam első igazi sziklamászásomat: feljutottam a Sólymok barlangjához. Ha tekintetbe vesszük koromat és felkészültségemet, hatalmasat kockáztattam, de mint tudjuk, Isten óvja a gyerekeket és a bolondokat, én kétszeresen is részesültem oltalomban, és első lépéseim szerencsésen sikerültek ebben a csodálatos sziklavilágban. A "labdás tornatanár", amint megtudta, hogy hegymászással foglalkozom, mi több, edzésekre járok az egyetemi sportegyesületbe, testnevelésből pótvizsgára buktatott. Ez volt első, korai találkozásom azzal az ellenséges sorssal, amely aztán egész életemen végigkísért. De a sors is kijátszotta ütőkártyáját: tíz év múlva az Egyetemi Klubnál kollegák lettünk ezzel a "labdás tanárral", én hegymászóedző, ő pedig ... a sakkozók edzője!
      Számomra A Hegy az Élet Fáját jelentette, amelyen felfedeztem a Tiltott Gyümölcsöt, a sziklamászást. És mivel az Úristen már úgysem tudott kiűzni a Paradicsomból, megadatott nekem az a kegy, hogy a völgyeket verejtékemmel öntözzem, a hegygerinceken hóban, fagyban, ködben vacoghassak, és amikor az átforrósodott sziklafalakon a szomjúságtól kirepedezett a szám, akkor úgy éreztem, hogy kamatostól fizetem a lakbért azért a mennyországért, amelyet minden egyes mászásomkor magamnak alkottam. Az én mennyországomban a gyémántos csillogású hótakaró selymes csendje az égbolt szárnya alatt gyűlik össze, a napsütötte sziklagerincek ezüstje pedig lábaimnál folyik egybe.
      Tizennégy éves sem voltam, mikor először kötöttem magamat kötélbe. A brassói Ştiinţa (Tudomány) Sportegyesületnél kacérkodtam a hegymászással és még most is emlékszem arra az akkor használt botmerev, sodrott, zöld kontrollszálas kötélre, amelynek ázott kender szagát ennyi év után is érzem. (Csupán 15 év után, a Brassói Egyetem laboratóriumában döbbentem rá, hogy ennek a kötélnek a szakítószilárdsága mindössze 750 kp volt!) Ezt a talizmán-értékű, inkább illuzórikus, mint valódi biztonságot nyújtó kötelet közvetlenül a derekunkra kötöttük és éveken át másztam így Coman Ionel, Vasiliu Nina, Nastasi Virgil, Lupaş Ioan, Prisak Gert és Haşeganu Ticu társaságában. A többi felszerelési tárgy -- karabinerek, kalapácsok, szegek -- bizony fusermunkák voltak, amelyeket a javíthatatlanul szenvedélyes Vlădăreanu Nicu és Boieru Simion készítettek az üzemben.
      Később, mikor már a katonaidőmet töltöttem a Dinamo Klubnál, alkalmam volt olyan szegeket és karabinereket használni, amelyeket Enyeden gyártottak, a politikai foglyok hírhedt börtönében. Ezek a kitalált bűnök miatt elítélt szerencsétlenek igazi "kézműipari ékszereket" állítottak elő, látszott, hogy minden egyes darabot felelősséggel készítettek, pedig gyakran csak a következő nap túlélése volt egyetlen céljuk. Minden enyedi sziklaszeg mögött ott éreztem a láthatatlan csapattársat, akiről tudtam, hogy soha nem lesz alkalma használni is azt, amit oly lelkiismeretesen alkotott.
      A Dinamonál töltött két év alatt, időrendi sorrendben, csapattársaim voltak: Hanisch Horst, Hurbean Tudor, Floricioiu Alexandru, Jitaru Nicolae, Coleşiu Ioan, Kovács Katalin, Negustoru Dan, Boros Sándor László és a Kolcza nővérek -- Éva és Mária.
      Igazi hegymászóéletem a brassói Voinţa (Akarat) Sportegyesületnél kezdődött, Hiemesch Norbert, a tökéletes edző és kiváló pedagógus mellett 1959-68 között megmászhattam a legtöbb nehéz utat a Kárpátokban. Abban az időben Graeser Richard volt a kötéltársam, vele szegeztem ki a bucsecsi Galbena-fal Központi repedését (5B), majd Welkens Rolanddal és Joós Imrével a király-kői Diana-tornyon a Boltívek útját (5B). Van még néhány 3-as, 4-es nehézségű utam a Călineţ-völgyben, a Salamon-kőn, a Medve-szakadékban, az Írott-kőn. Csapattárs mindig akadt, mert egyesületünkben olyan hegymászók voltak, mint Meisner Alfons, Papp György, Boieru Simion, Antosch Hadwig, Dobri Ágnes, Brătăşan Ioan és még sokan mások, több mint harmincan, akikkel azóta is tartós barátság köt össze. Minden jól ment mindaddig, míg egy gyászos napon ún. "tájékoztató jelentés" felhívta a belbiztonsági szervek, a szekuritáte figyelmét, hogy az egyesületben szászokból és magyarokból klikk gyűlt össze, a fennálló rend ellen szervezkednek, és a hegyekben rejtekhelyeket készítenek elő. A hegymászó szakosztályt röpke néhány nap alatt feloszlatták, mi pedig szigorú felügyelet alá kerültünk.
      Egy évvel később, 1968-ban a Brassói Műegyetemen előbb hegymászó szakosztályt sikerült létesítenem, melyből nemsokára Egyetemi Sport Klub lett. A következő évben már volt mivel büszkélkednünk az egyetem vezetősége előtt, az Országos Hegymászó Bajnokságon lánycsapatunk tagjai, Crina Niţescu, Şerban Floarea, Jelea Rodica bronzérmet nyertek.
      Egyre könyörtelenebbé vált a küzdelem az érmekért. Ahhoz, hogy a szabályzatok megalázó feltételei között beférkőzzünk a versenybe -- amelytől végül is a hegymászó szakosztály puszta léte függött --, de azért mégis tiszteletben tartsuk a hegyek íratlan szabályait, alaposabban fel kellett készülnünk, mint a többieknek. Több ezer óra edzés hőségben, fagyban, éhesen, szomjasan, állandó pénzhiánnyal küzdve, azt eredményezte, hogy rövid idő alatt túlestünk a beavatás nehéz szakaszán. Az országos bajnokságokon szerzett 20 arany, 27 ezüst, 31 bronz igazolta, hogy a brassói egyetemisták érnek valamit. Ebbe viszont minden energiámat belefektettem, és az egész életemet is a hegyeknek kellett szentelnem. A trófeák megszerzése állandó, idegölő harcot jelentett a versenyek rendezőivel, akik a legnyilvánvalóbban, a legszemérmetlenebbül igyekeztek meghamisítani az eredményeket, mindig a két katonacsapat javára. Az, hogy a Dinamo (a belügy) és az Armata (a hadsereg) csapatai mellett egyetemisták is dobogóra léphettek, valóságos szentségtörést jelentett. A Hegymászó Szövetség hathatós közreműködésével a nemes sportvetélkedés rövid idő alatt viszálykodássá, gyűlölködéssé és feljelentések, besúgások sorozatává vált.
      A hegymászás, idillikus oldala mellett még jelent valamit: kifinomult módját annak, hogyan győzd le félelmedet. A félelem egyik fajtája az a nyúlós, ragadós szorongás, amely az idők folyamán összegyűlik benned, leülepszik a tudatod alatt, és amelyet a mindenütt jelenlévő, de számodra láthatatlan besúgók táplálnak. Ezek a legártatlanabb szándékaidért is meggyanúsítanak, jelentik minden szavadat, minden mozdulatodat, és igyekeznek lidércnyomássá tenni az életedet. A félelem másik fajtája az "egészséges félelem", aminek jelentkeznie kell, mikor sziklára mászol, mikor a mélység fölött egyensúlyozol, amikor mérlegelsz óvatosság és kockáztatás között. Ez ellen a félelem ellen tisztességgel, becsülettel lehet küzdeni, és ha mégiscsak befurakodik a lelkedbe, legalább kiűzi onnan a másik fajta félelmet, a sátáni rémületet, a sötét erők mesterkedéseit.
      A hegymászás egy módja volt annak, hogy legeltethessem lelkem a hegygerincek pázsitján és a felhők mezein. Este kiengedtem a fénylő csillagok közé, a nemlét égitestei közé, és mialatt lelkem ott ficánkolt szabadon, én gyóntam a kezdet és vég nélkülinek, akitől aztán elnyertem az illatos fenyők áldását. A lelkem hajnalban tért vissza, eltelve a szabadságtól, jött, hogy megitassam a reggel csillogó harmatjával, hogy lecsutakoljam a nap első sugaraival. Akarva-akaratlan becsaptam, visszacsalogattam a szívem jászlába, hogy aztán együtt ereszkedjünk az alanti világba, kigyógyulva egy időre világi félelmeinkből.
      Mivel a határokon belül a mindenáron győzni akarók, akiknek a hatalom is a kezükben volt, ott akadályoztak, ahol csak tudtak, ezért kitaláltuk az érvényesülésnek egy sokkal hatékonyabb módját: cserekapcsolatokat alakítottunk ki a "szocialista tábor" különböző hegymászó egyesületeivel. Az útleveleket elég kínkeservesen sikerült elintéznünk, de végül mégis csak kijutottunk külföldre. Jártunk Csehszlovákiában (Magas-Tátra, Cseh-Paradicsom, Razsec, Borjeni, Tisa), az NDK-ban (Szász-Svájc, Falkenstein, Apfenstein, Schramstein, Zitauergebirge, Oybin), Ausztriában (Raxalpen, Karintiai-Alpok), Jugoszláviában (Júliai-Alpok), Bulgáriában (Maljovica, Vracata, Muszala, Belogradzsik). Nagyjából ezek azok a helyek, ahova sikerült eljutnom az egyetemistákkal. Vénségemre aztán feljutottam gyerekkorom álmainak szent hegyére is, az Olimposzra, a Mitikas-csúcsra.
      A külföldi utak mellett belföldi tevékenységemet már csak a szó szoros értelmében vett hegymászásra korlátoztam. Ekkor nyitottam néhány utat a Békás-szorosban: Sziklakönny-mászóút (6A), Magányos-szirt útja (5B), Kassiopeia-mászóút (5A), Pokol Alkonya mászóút (6A).
      Egy alkalommal, mikor egyetemi tábort szerveztünk a Keresztény-havas és a Nagy-Vanga turista útjainak és jelzéseinek helyreállítására, az Egyetemisták Művelődési Háza a rendelkezésemre bocsátott egy 16 mm-es "Krasznogorszk" filmfelvevőt. A feladat az lett volna, hogy filmet készítsek a hegyi környezet nevelő hatásáról. Mi lehet itt nevelő erejű? A megcsonkított fák? A lépten-nyomon tábortüzekkel kiégetett pázsit? Ellopott jelzőoszlopok, amelyekből a közeli esztenánál kapubejáratot eszkábáltak? Félanalfabéta fenegyerekek neveivel éktelenített, és össze-vissza hajlítgatott irányjelző nyilak, szétrombolt menedékkunyhók, szerteszét heverő szeméthalmok? Mintha a népvándorlás évei alatt a "Magashegyi Vandálok" legvadabb törzse vonult volna végig! A film nem is aratott elismerést -- vágatlanul. Szememre vetették, hogy elfogult vagyok, hogy szándékosan nem a kommunista ifjúság valódi jellemvonásait mutatom be, hogy nekem csak "ifjúságunknak a természet tomboló erőivel folytatott hősies harcát" kellett volna megörökítenem. A montázst a televízió laboratóriumában végezték el, ezután már rá sem ismertem a filmemre. Még szerencse, hogy néhány kópiát megőriztem, köztük azt, amikor a 90 éves Lehmann bácsi meglátogatja a kétórányi mászásra fekvő táborunkat.
      Lassan-lassan a "mozgókép" kezdett szenvedélyemmé válni, és mivel a hegymászás a filmrendezők számára viszonylag feltáratlan terület volt, befogadtak amatőr filmesnek. Ha a különböző Salvamont és alpinista versenyek között kifogtam egy-egy verőfényes napot, rögtön filmezni kezdtem. Hegymászó iskolákban, sítanfolyamokon forgattam, néhány mentőakciót is sikerült lencsevégre kapnom, és egyszer csak arra ébredtem, hogy jó néhány hegyi témájú filmet "alkottam": Pamír '77 expedíció, Igluk és menedékhelyek hóban, Az első Közép-Kaukázusi Salvamont expedíció 1986, plusz még azok a felvételek, amelyeket Salvamont versenyeken vettem fel. Ezeket a Román Televízió be is mutatta. A nyersanyag tetemes árát természetesen a saját zsebemből álltam, és a felvevőgép is csak akkor állt rendelkezésemre, mikor éppen nem "Románia Megéneklése" zajlott, vagy a krumplitermés győzedelmes betakarításáról kellett riportot készítenem, vagy amikor a különböző sportrendezvényeken "Népünk Nagy Vezére" iránti ragaszkodásunkat örökítettük meg. Vaskosabb könyvet megtöltenének a viszontagságok, amelyeken, mint "alpesi filmrendező", átmentem. Tragikusabb volt, hogy hiába jártam sorra a Hegymászó Szövetséget, a Sportmúzeumot, a Hegyimentő Szövetséget, a Hegyi Vezetők Szövetségét és könyörögtem nekik, eredménytelenül, hogy a könnyen tönkremenő filmtekercseket digitalizálják, maradjanak meg használható állapotban. Mindenhol a legkategorikusabb visszautasításba ütköztem! Amit George Orwell 1984 című regényében megjósolt a történelem teljes megsemmisítéséről, az tökéletesen működött és működik a mi totalitárius rendszerünkben. Figyeljük meg, hogy a Romániában megjelenő sziklamászó kalauzok egyike sem említi meg az utak megnyitóinak, az első megmászóknak a neveit. A kétszáz évvel ezelőtti alpesi eseményekről többet tudunk, mint saját mászóútjainkról mindössze néhány évtized távlatából. Mikor Wild Ferenc barátom, a hegymászás bukaresti fejeseinek határozott tiltása és fenyegetése ellenére sziszifuszi munkával legalább a Békás-szorosban véghezvitt teljesítményeinket, első megmászásainkat kinyomozta és a Békás-szoros hegymászó kalauza c. munkájában meg is írta, ennek román nyelvű változatát csak külföldön lehetett megjelentetni.
      Több alkalmi mentőakció után 1968-ban Hiemesch Norbert, Coman Ionel és Floricioiu Alexandru közreműködésével jelentést állítottunk össze, amelyben javasoltuk egy szervezett, hivatalos hegyi mentőszolgálat megalakítását. Stavros Aristide megyei pártfunkcionárius, miután kinevezte magát a mentőcsapat "kondukátorának", jelentésünket a párt és állami szervek elé terjesztette. Jóváhagyták, és 1969-ben megszületett az a Minisztertanácsi Határozat (HCM), amely törvényesítette a Salvamont működését. A csapat -- Schuller Richard, Lexen Gerald, Lexen Ortwin, Ionescu Helmuth, Condrea Constantin -- amellett, hogy egy sereg győzelmet aratott az évenkénti megméretésen, a "Salvamont Rallin", több száz órát járőrözött, eltévedt turisták tucatjait kereste meg, sérülteket mentett. Húszévi hegyimentő tevékenységemet Brassó városa Díszoklevéllel jutalmazta.
      Visszatérve a versenyszerű hegymászás küzdelmekkel, vereségekkel, de győzelmekkel is teli éveihez: a harminchárom év edzősködés alatt brassói egyetemistákból kineveltem:

1977-ben részt vehettem a román Pamír-expedícióban. Ritişan Avellel és Nagy Miklóssal két nap alatt, egy bivakkal, elsőkként másztuk meg az Aurandak-falat (5B), melynek szintkülönbsége 2500 méter! Erről szól első könyvem, a Pamir '77 című, és sikerült még egy húszperces filmet is készítenem, amit aztán a Román Televízió megvásárolt és műsorára tűzött.
      A téli teljesítményeim közül a legjelentősebb a Déli-Kárpátok gerincvándorlása, 1971 januárjában, csapattársaim Opriş Mircea, Tânase Adrian és Comşa Gheorghe voltak. Ez a téli gerincvándorlás, Orsovától Sinaiaig, egyik feltétele volt a sportmesteri cím elérésének, de annak is, hogy az ember tagja lehessen az első magashegyi expedícióra összeállított román hegymászó-válogatottnak. A magunk között Aranycsapatnak nevezett keret tagjai a következő hegymászók voltak: Irimia Aurel, Chivu Dumitru, Nagy Miklós, Manea Cezar, Cojan Ioan, Cojan Nicolae, Szalma Mihály, Mărcuş Marius, Cozan Gheorghe, Gyöngyösi Miklós, Coliban Emil, Vasilescu Dan. Mögöttünk segítőkész szakértő gárda állt: Cristea Emilian, Floricioiu Alexandru, Flucuş Traian, Garner Valentin, Schenn Matei. Türelmetlenek voltunk, makrancos lovak módjára toporzékoltunk, nyerítettünk, vártuk a verseny rajtját, az első román Himalája-expedíciót. De ez a rajt soha nem következett be! Hiába edzettünk, hiába másztuk téli körülmények között a Fogarasban a Kis-Árpás-gerincet, az Albota-gerincet, a Sărata-gerincet, jártuk a Király-kő gerincét előre-hátra, másztuk a Retyezátban a behavazott, eljegesedett Nagy-pillért és Korvin-mászóutat. Ezek az edzések szép emlékként maradtak meg. Kevésbé szép volt az, amikor 1987-ben a Fogaras-gerincen, a Negoj-csúcs alatt egy hatalmas lavina sodorta el csapatunkat. Ez a "kaland" súlyos törésekkel és fagyásokkal járt, a hóban eltöltött több éjszaka után néhányan kórházi kezelésre szorultunk. Itt szerzett élményeim alapján írtam meg Avalanşa (A lavina) c. könyvemet, amely 1993-ban jelent meg a Romlibri Kiadónál.
      Néhány rátermett erdélyi hegymászó -- Meltzer Adolf, Kiss Tivadar, Voinescu Mihai, Jianu Nicolaie, Dr. Győrffy Lajos -- 1986-ban Közép-Kaukázusi Salvamont-expedíciót szervezett. Az előkészületekből Remetean Ioan és Páll Tibor is derekasan kivették részüket, de a szekuritáte nem hagyta jóvá kiutazásukat a Szovjetunióba. Elmekórtani szempontból mindketten teljesen egészségesek voltak, igazán nem kellett volna attól tartani, hogy politikai menedéket kérnek valamelyik abház, csecsen vagy kalmük szovjet köztársaságban. Az expedíció alatt sikerült megmásznom az Elbruszt, aztán Kiss Tivadarral a Dzsan-Tugan-t. Az itt készített Az első Közép-Kaukázusi Salvamont expedíció 1986 c. film volt az első színes alkotásom, amelyet a Román Televízió szintén műsorára tűzött.
      Az öregedés nyilvánvaló jele volt, hogy amikor 1990-ben kineveztek a Brassói Egyetemi Klub elnökének, a téli túrák lábszárvédőjét fel kellett cserélnem a tintanyalók könyökvédőjére. Tizenegy éven át viseltem, de a hegyeimre ezalatt is mindenképp szakítottam időt!
      Mint újdonsült nyugdíjas, kezdtem rendbe rakni azt a 39 kötetre rúgó "Hegyi Krónikát", azokat a feljegyzéseimet, amelyeket éveken át turistaházakban, a kályha mellett vagy sátrakban, gyertya pislákoló fényénél körmöltem és 2003-ban megjelentettem Lacrima de Piatră (Sziklakönny) című könyvemet, mely a brassói egyetemistákkal megtett belföldi és külföldi túráim története. A Hegyi Vezetők Egyesülete 2004-ben tanfolyamot szervezett, a tábor vezetője, Enache Gheorghe mérnök engem oktatónak hívott meg. Ebből az alkalomból írtam a Dozarea efortului în alpinismul de altitudine (Erőadagolás a magashegyi hegymászásban) dolgozatomat. Jelenleg a Tributul hazardului (A kockázat sarca) c. könyvemen dolgozom, szó esik ebben mindenről, végzetről és igazságról, következményekről és kudarcokról, gyászos pillanatokról, bátorságról, óvatosságról és sorsszerűségről. Isten akaratával, az igazság kimondásáért minden kockázatot vállalok és megpróbálom leírni azokat a szerencsétlen eseményeket, tragikus baleseteket, melyeket edzőként és hegyimentőként éltem át. Legutóbbi két könyvem mérsékelt sikeréből arra kell következtetnem, hogy az emberek fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva, és nem olvasnak. Lehetséges, hogy a készülő könyvemet is egy anakronisztikus firkász hiábavaló fáradozásának fogják minősíteni, aki a harmadik évezred hajnalán sem érzi az új idők érverését, de ennek ellenére kitartok a könyvírás mellett.

Első megmászások:

Sporttisztségek és eredmények:

Könyvek, írások:

Noaghiu Mircea

Noaghiu Mircea

Noaghiu Mircea

Noaghiu Mircea

Forrás:
[Noaghiu Mircea, személyes közlés]