7000 m felett a Pamírban

(1980)

Írta: Perge Ferenc



Az eddigi (Tátrában, Alpokban, Kaukázusban, Kilimandzsárón végzett), teljesítményeim alapján, a Magyar Természetbarát Szövetség Hegymászó Bizottsága javaslatára megkaptam a bizalmat, hogy a Szovjetunió, 1980. évi Pamír 80 nemzetközi táborba induló, 10 fős hegymászó csapat tagja lehettem.

Július 9-én, egy szerdai nap délelőttjén indultunk Ferihegyről Moszkvába, a gyülekezési helyre.

Mindjárt az indulásnál kellemetlenségek adódtak. A személyi poggyász ellenőrzése során a nálunk lévő növényi ételeket (paradicsom, zöldpaprika, dió, mandula) elkobozták, azzal az indokkal, hogy ezeket nem lehet kivinni az országból. A gázpalackokat is elvették, mert azok pedig fegyverként felhasználhatók, esetleges gépeltérítés esetén. Ezeket majd visszakapjuk, megérkezés után. Továbbá személyi motozást is végeztek és Osváth Attilánál, a farmer zsebében megtaláltak 90 rubelt amit szintén elkoboztak. Az élelmiszerek egy részét (dió, mandula) sikerült visszalopnom, mikor a szigorú vámos, éppen Halmos Péterrel foglalkozott. Ezek létfontosságú élelmiszerek lehetnek a hegyen, és a nagy SZU-ban nem szerezhetők be. A vámossal - kis kapacitású agya miatt - mind ezt nem sikerült megértetnünk. Hiába mondtuk neki azt is, hogy ha a feladott hátizsákokba csomagoltuk volna, akkor vajon, hogy kobozná el. Erre csak azt válaszolta, hogy miért nem tettük oda. Ilyen korlátoltság esetén, már nem volt mit tenni; tűrtük, hogy elvegye és visszaloptuk, amit lehetett.

Moszkváig simán és kellemesen repültünk, élvezve a MALÉV vendégszeretetét az ellátás terén. Elég sokat repültem már különféle légitársaságok gépén, de el kell ismernem, hogy a MALÉV a leggálánsabb, legalább is a vendéglátás terén. Valószínu ezzel egyenlítve ki az egyéb hátrányokat, mint a pontosság, és a gépek alacsonyabb műszaki színvonala. A szovjet gépek zajosabbak, lassabbak. Néha a nyomáskiegyenlítésükkel is van probléma, mint most is. Az emelkedésnél nem működött kellően, így ugyancsak kellett tátogni és nyelni, hogy a dobhártyára nehezedő nyomás elviselhető legyen. Persze ez csak egy pár percig kellemetlen és nem is hat egyformán mindenkire.

Két órás repülőút után napfényes időben landoltunk Seremetyevo II-őn, hol az Intourist képviseletében várt egy hölgy, elkísért bennünket egy különbuszhoz és elszállítottak bennünket a Moszkva folyó partján lévő, Ukrajna Hotelba. Itt fogunk lakni péntekig, itt gyűjtik össze a nemzetközi tábor, különféle nemzetiségű résztvevőit.

Elhelyezkedés és ebéd után, szabadprogramot kaptunk a nap hátralévő részére. Egy nagy sétát tettünk a messziről modernnek látszó Kalinyin sugárúton, mely a szállónkkal szemben kezdődött és egészen a Kremlig halad. Meglepve tapasztaltuk, hogy az Olimpia kezdete előtt, jóformán semmi jele sincs, hogy itt két hét múlva kezdődnének a világjátékok. Reklám alig-alig. Igaz, tartókeretek szerelését ép akkor végezték a világító kandaláberek oszlopain. Legfeljebb a Vörös tér környékén lévő öreg házak külső tatarozása történt meg, a két évvel itt jártamhoz képest, amikre egyébként is nagyon ráfért. No meg a Kalinyion, korábban épült, négy, 25 emeletes óriás házon oldották meg a világítást úgy, hogy esténként, a szobákban égő lámpák a CCCP feliratot alkották. Az alapötlet minden esetre látványos megoldást eredményezett. A Vörös téren bámészkodva egyszer csak valaki megveregeti a vállam, “"hogy vagyunk,– hogy vagyunk"” köszöntéssel. Tátrai Rupert barátom fia köszöntött, aki itt dolgozik Moszkvában, a magyar eredményjelző táblák szerelésén. Mind ketten tudtunk egymásról, de szó sem volt, hogy találkozunk. Mily érdekes a véletlen! Találkozni egy 4 milliós városban ismerőssel anélkül, hogy megbeszélnénk.

Az esti vacsoránál rajtunk kívül, még öt cseh hegymászó volt csak jelen. Úgy látszik a többiek az utolsó pillanatban érkeznek majd. Persze van még majd 24 órájuk, mert holnap csak késő este indulunk tovább. Vacsora után szobánkban tervezgetés folyt a hegymászó tervekkel kapcsolatosan. Azt már itthon tudtuk, hogy az alaptábor Adzsik-Tas-ban lesz, a Lenin-csúcs alatt. Ennek az volt a hátránya, hogy a rendelkezésre álló idő (20 nap) nem biztos, hogy elegendő, esetleg két csúcs megmászásának kísérletére, pedig mi ezt szeretnénk. Megállapodtunk, hogy a csapat kilenc tagja kéri a Moszkvina tábori elhelyezést, honnan két hétezres és egy hatezres csúcs mászására (Kommunizmus, Korzsenyevszkaja, Csetürjoch) van lehetőség. Pogácsás Gyuri marad az alaptáborban, mert két klubtársa (Péró Csaba és Kádas Sándor), magánrésztvevőként jön utánunk, és ott találkoznak. Majd közösen kísérlik meg a Lenin-csúcs megmászását.

Reggeli után a Tretyjakov képtárba tettünk szervetett látogatást, de előtte volt egy, az akkori korra és rendszerre jellemző esetem, a mit érdemes megemlítenem. Természetesen ekkor még egyben volt a nagy SzU. Egy ismerősöm, tudva utazásomról és Moszkvai tartózkodásomról, megkért, hogy egy katonatiszt barátjának vigyek egy farmer nadrágot, mely ott is nagy divatnak örvend, de nem lehetett kapni. Megadta az illeto nevét, telefonszámát és ennek alapján randevút kellett megbeszélnem vele. Érkezésünk napján ez meg is történt és megbeszéltük, hogy másnap reggel fél 8-kor, az Ukrajna szálló bejárata előtt találkozunk, ott fogom várni, megadva személyleírásomat. Azért nem benn a szállóban, mert oda csak az ott lakók léphettek be. Akinek nem volt belépési engedélye az még vendégségben sem tartózkodhatott a szálló területén. Ez nem csak a jelenlegi esetre vonatkozott, ez általános rendelkezés volt a SzU területén. Nos én reggel pontos időben kimentem a bejárat elé, melyről 8-10 lépcsőfokkal lehetett az utca szintjét elérni. A széles lépcsősor nem közvetlen az utcára, hanem egy parkosított térségre vezetett, de oda lehetett látni az úttest járdájáról is. Már jócskán eltelt a megbeszélt idopont és nem jelentkezett nálam senki, mikor feltűnt, hogy a távolabbi úttest járdáján, már vagy harmadszor sétál el ugyanazon civil ruhába öltözött személy és mindig a szálló felé tekint. Ezt látva elindultam feléje, aki, mikor ezt meglátta, nekem hátat fordítva, besétált a parkba a bokrok közé. Ott megvárva gyorsan megköszönte, átvette a csomagot, és pillanatok alatt eltűnt. Engem megdöbbentett, hogy mindezt, mily félelemmel és körültekintéssel végezte. Valószínű nagy kellemetlensége származhatott volna, katonatiszt létére, hogy “csempészáruval” foglalkozik, még akkor is, ha csak egy ártatlan farmernadrágról volt szó. Ellenben az is eszembe jutott, hogy mi is mily hamar el tudjuk felejteni a rosszat: hiszen hasonlókat mi is tapasztaltunk bőven, harminc ével ezelőtt, az ötvenes években. Ma már, megmosolyogjuk az ilyesmit.

Ebéd után szintén programot szerveztek vendéglátóink. Autóbuszos sétával körbejártuk az olimpiai rendezvények színhelyeit, de sehová sem engedtek be. Minden létesítményt, szigorú katonai őrizet alatt tartottak. Az Olimpiai falu kerítése mellett 10-20 méterenként fegyveres őr strázsált, szigorúan megtiltva még az azon az oldalon húzódó járda használatát is. München óta mindenki fél a provokációtól. Végezetül a Lenin-hegyen fejeztük be a kirándulást, honnan szép rálátás kínálkozik a városra, mint nálunk a Halászbástyáról, csak az, a mi panorámánkat meg sem közelíti.

Vacsora után összepakolás és berakodás az autóbuszba. Este 10 körül indultunk Domodegyovóra (Moszkva távol keletre induló járatok reptere), honnan megszaporodott csoportunk, éjfél után 1.10-kor, indult, egy IL 62-es, óriás géppel. A résztvevők egy nagyobb csoportja egyenesen ide érkezett és itt várta a csatlakozást, de az Ukrajna szállóban gyülekező társaság is megnövekedett, az elmúlt éjszaka és nap folyamán. Pontosan nem tudom mennyien voltunk és milyen nemzetiségűek, de legalább 80-90-en, és tudom, hogy voltak, franciák, amerikaiak, svájciak, németek, csehek, szlovákok és valószínű még más nemzetiségű résztvevők is, akik megoszlottak aztán, a hegységben létesített, négy tábor valamelyikében, mászó terveiknek megfelelően.

Egész éjjel nem aludtam a gépen. Indulás után nem sokkal már világosodott, így láthattuk az Aral-tavat, a tó környéki sivatagot és leszállás előtt, a Pamír havas hegyeinek egy részét.

Hajnali öt óra körül landoltunk Os repterén, hol úttörő egyenruhába öltöztetett gyerekek vártak bennünket virágcsokorral. Szegényeket nem tudom, mikor kelthették fel, hogy bennünket fogadjanak arra az öt percre, míg elvonultunk előttük és átadhatták apró virágcsokraikat, amivel természetesen nem tudtunk mit kezdeni. Legtöbbünk otthagyta a reptér étkezdéjének asztalán, ahová egy bőséges reggelire invitáltak bennünket, sok gyümölccsel. Miután jól lakattak és kiosztották a hideg ebédet zacskókban, négy autóbuszhoz tereltek bennünket és a helyi időhöz igazítva óránkat (moszkvai idő +3 óra, budapesti idő +5 óra), 10.00-kor elindultunk az előttünk álló 400 km-es útra, a Pamir fennsíkon létesített alaptábor felé. Karavánunkhoz még hozzátartozott két tehergépkocsi, melyekre csomagjainkat pakolták fel, valamint elől és hátul egy-egy rendőrségi kocsi biztosította az utat. No, nem a forgalom nagysága indokolta ezt, hanem a politikai helyzet. Az afgán határ közelében voltunk és már akkor, valószínű előkészületben volt a későbbi megszállás. Továbbá nagyon vigyáztak, hogy az ott élő emberekkel ne tudjunk kapcsolatot teremteni. Útközben egy alkalommal megálltunk ebédszünetre, egy folyóparton. A környező hegyek teljesen kopárak voltak, így messze el lehetett látni. Láttuk, hogy az oldalban, jó messze, lovakat legeltettek az ott élő emberek. Mikor ok is látták, hogy a több autóbuszból, nagy létszámú, színes öltözékű, idegenek szállnak ki és szétszélednek a folyóparton, természetes érdeklődésük folytán felénk kezdték terelgetni a lovakat, hogy megnézzék, kik ezek a csodabogarak. De mielőtt oda értek volna hozzánk, kísérő rendőreink, hangosbeszélőket alkalmazva, gyorsan visszatereltek az autóbuszokba bennünket és tovább indultunk. Ez akkor nem is tűnt fel nagyon, legfeljebb a sietős tovább indulás volt furcsa. De volt egy másik eset mikor egyértelmű lett számunkra, hogy a ruszkiknak nem volt ínyére, hogy mi beszélgetést kezdeményezzünk a helyi emberekkel.

Az alaptábor egy nagy széles völgyben volt, melyet középen a Kizil-Su folyó szelt ketté, 3600 m-es magasságban. A Völgy és a környezo hegyek, kopárak, erdőmentesek voltak. Csak a fű és gyér bokor fedte a környéket. Messze, kilométereket lehetett ellátni. A folyó túlsó partján egy jurta állt és egy család legeltette birkanyáját, valószínű, csak a nyári évszakban.

Miután már lejöttünk a felső táborból, elhelyezkedtünk és elmentünk sétálni, a folyópart felé, hogy megnézzük kik laknak ott, remélve, hogy jó fotókat is tudunk készíteni. Már több száz méterre elhagytuk a tábort, mikor egy terepjáró gépkocsival utánunk jött az egyik instruktor és érdeklődött, hogy hová és miért megyünk. Mikor közöltük vele úti célunkat, azonnal le akart beszélni, majd miután látta, hogy eredménytelen kísérlete, visszaküldte a kocsit és közölte, hogy ő is velünk tart. Végül a közvetlen találkozás nem jött létre, mert híd híján nem tudtunk átmenni a túlsó partra és mikor azok lóra ültek, hogy átjöjjenek, valószínű az instruktor megtilthatta nekik. Két-három átkiáltott szó után leszálltak a lóról és visszavonultak. Hogy mit mondhatott nem értettük, valószínű kirgizül beszélt hozzájuk. Ekkor tudatosodott, hogy tervszerűen akadályozzák a kapcsolatfelvételt. Nem volt kívánatos számukra, hogy esetleg idegen ideológiákat terjesszünk a lakosság körében. Szerintem azért tudták csak fenn tartani hét évtizedig azt a rendszert, mert földrésznyi országukat teljesen el lehetett szigetelni. Az ország nagy részében nem volt fogható külföldi rádió- és televízióadás. Külföldi újságok, könyvek nem juthattak az emberek kezébe. A külföldiek csak szigorú kísérettel közlekedhettek az ország területén. Így aztán azt lehetett mondani az emberek többségének, amit csak akartak. Az orosz ember pedig alapvetően naiv és hiszékeny. Ha egy egyszerű orosz embernek egy tanult ember (vagy annak látszó), azt mondta a pirosra, hogy az fekete, akkor az egyszerű ember már a szomszédjának határozottan kijelentette, hogy a piros, az fekete. Találkoztam olyan jó szituált értelmes gépésztechnikussal, aki a Geographic Magazin által kiadott, aránylag részletes SzU térképen, nem ismerte fel saját hazáját, mert ilyent még nem látott.

Szóval indultunk tovább. Este 8 óra körül értük a Pamír fennsík egyik hídjához, ahol tehergépkocsikra szálltunk át, mert ezeket az útviszonyokat a buszok már nem bírták. Még két órát száguldoztunk poros és rázós, földutakon mire sötétedés után megérkeztünk az Adzsik Tasch-i alaptáborba.

A tábor 2-300 ember fogadására volt létesítve. 2-3 személyes sátrakkal, fa panel épületekkel, melyben a rendezők szállása, konyha étkezde, különféle raktárak orvosi rendelő volt berendezve. Még katonai fürdő is volt, teherautóból biztosított melegvízzel, mosdókkal, mellékhelységekkel, persze olyan, tábori körülmények között. Ajtó, válaszfal, nem volt sehol és minden koedukált volt. Itt tapasztaltam eloször, hogy egyes nemzeteknél ez mennyire természetes. Egy alkalommal fürdés közben (ez már a hazatérés előtt történt) vidáman élveztük a meleg víz kellemes hatását, mikor három német hegymászónő megjelent, minden szó nélkül, anyaszült meztelenre vetkőzött. Az egyik rózsa alól félrelökték az ott tusoló férfit, és zavartalanul fürödni kezdtek. Mi meglepetésünkben, se nyelni, se köpni nem tudtunk. Itt tapasztaltam életem egyik legkomikusabb látványát is. Egyik reggel, a latrina felé menet, melynek bejárata oldalirányba volt, csak azt láttam, hogy egymás után, sorba 8-10 fej lóg ki, a térdekre fektetett kezek fölé, halk sóhajokkal és nyögésekkel. Rettenetesen bántam, hogy nincs fényképezogép nálam.

Megérkezés után elosztottak bennünket a sátrakban, megvacsoráztattak és máris dőltünk a hálózsákjainkba, mert holtfáradtak voltunk az éjszakai és az egész napos utazás után.

Másnap, a reggelinél, Pogácsás Gyuri végleg eldöntötte, hogy itt megvárja klubtársait és a Lenin-csúcs megmászásával, kísérletezik inkább másodszor is, velük. Ő már egyszer volt fent a csúcson ezt megelőző években. Ezért egy kicsit csodálkoztunk, hogy nem velünk tart, hanem újból a már egyszer megmászott csúccsal próbálkozik, ő tudja miért.

Reggeli után a táborvezetés egyenként, összehívta a csoportokat. Üdvözölt bennünket, érdeklődött az eddigi teljesítményeink után és hogy itt mik a terveink. Közöltük, hogy mit szeretnénk, és a Moszkvina tábort választottuk, mert onnan van esélyünk egy táborból két hétezer méteres csúcs megmászására. Terveinket minden ellenvetés nélkül elfogadták és közölték, hogy ebben az esetben azonnal csomagoljunk, mert a mai napon kedvezőek a repülési viszonyok, és helikopterrel felszállítanak bennünket. Gyorsan összekaptuk magunkat. Felvételeztünk kétheti, hidegélelmet, és rohammunkával felraktak bennünket egy nagy MI-8 típusú, katonai helikopterre, és átrepítettek, a mintegy 150 km-re, 4200 m-magasan lévő Moszkvina táborba. Csodálatos tájakon, mintegy óráig tartó repülés után landoltunk a kijelölt helyen, közvetlen a tábor közelében. Amint kipakoltuk a helikoptert, mert a személyeken kívül, természetesen hozott utánpótlást is a konyha részére, a táborvezetés azonnal lajstromba vett bennünket, kijelölte szálláskörletünket és még egyszer fixszálta mászó tervünket és rögzítették, hogy 14-én két nap múlva indulunk a Korzsenyevszkájára és 12 napot szánunk rá, akklimatizációs idővel együtt.

Itt is előre felvert sátrakkal fogadtak. Három sátorban helyeztek el bennünket, a központi sátraktól egy kicsit távolabb, 80-100 m-re. Így, itt sem kellett használnunk a magunkkal hozott, könnyű, kimondottam magashegyi sátrakat, amik könnyűek, vízhatlanok, de kicsinységük miatt, hosszabb távon, nem mondhatók kényelmesnek. Mellettünk franciák laktak két sátorban.

Említettem, hogy hideg élelmet vételeztünk. Az élelmezési ellátásunkat a következő képen oldották meg. Amikor a kiépített táborokban tartózkodtunk teljes ellátást, kaptunk, reggelit, ebédet, vacsorát. Ha bejelentve, és jóváhagyva, elhagytuk az alaptábort, akkor napi 5 rubeles bonok ellenében, hidegélelmet vételezhettünk, de csak az Adzsik-Tasi központi raktárba. A felső alaptáborokban nem volt raktár. Terveink szerint a két hegy megmászására 12 illeltve 10 napot terveztünk, így huszonkétszer 5 rubel/fő bont igényeltünk és kaptunk meg. A baj csak az volt, hogy a raktárban nagyon szegényes és egyáltalán nem praktikus élelmiszereket lehetett kapni. Pl: üveges befőttet, ami könnyen összetörik hátizsákban és nehéz. Nyers paradicsomot, melynek szállítása szintén körülményes. Nyers tojást (?), vajat, újságpapírba (!) csomagolva. Vörös hagyma és nyersuborka még csak-csak, de dinnyét ki a fene cipel magával egy magashegyre. Legkapósabb még a kakaó és tej sűrítmények voltak, no meg az italok (jó Ararát konyak, meg magyar bor és orosz pezsgő) de természetesen azok nem a hegyre. Leves porok, csokoládék, tápdús étel konzerveknek, talán még hírét sem hallották orosz barátaink. Szerencsére mind ezt már előre tudtuk, részben gyakorlatból, mert a Kaukázusban sem volt jobb az ellátás és így tthonról gondoskodtunk a megfelelő hegyi élelmezésünkről, testreszabva, ki-ki ízlésének megfelelően. Az összesen, napi 45 rubeles bonunk nagy részét, természetesen nem tudtuk elvásárolni, mert nem volt mire.

Berendezkedés után ismerkedő sétára indultunk a tábor körül. A tábor két gleccservölgy találkozásában kialakult óriás teraszon létesült 30-40 sátorral. Közepén, szinte hegyet képezve egy több ezer tonnás, önálló sziklatömbbel, mely uralta a térséget. Erre volt felállítva a rádióantenna, és a tábor zászlajának árboca. Itt voltak elhelyezve a környéken szerencsétlenül járt hegymászók emléktáblái is. Közvetlen közelében, a parancsnoki, orvosi, konyha, étkező és raktár sátrak képezték, a táborközpontot. Innen 3-400 m-re volt kijelölve a helikopter leszálló pálya. Délre, szemben a táborral a Kommunizmus-csúcs platójának meredek, közel 1000 m magas fala volt látható, mintegy 1-2 km távolságban. A fal közepétől, kicsit balra húzódott fel a Borodkin-pillér. Ezt az útvonalat terveztük, majdan, a Kommunizmus-csúcs megmászására. A pillértől jobbra eső, több kilométeres falszakaszon, a felette lévő óriás platóról naponta több jég és hó lavina száguldott le, szerencsére biztonságos távolságban, komor menydörgésszerű robajjal és jól érzékelhető, a sátrakat is meg-megmozgató, légnyomással. A plató felett jól látható volt még a Dusanbe nagy fehér csúcsa és tőle balra, a Szovjetúnió legmagasabb pontja, a 7495 m magas Kommunizmus-csúcs. Vele szemben, a táborunk mögött északra, volt a Korzsenyevszkaja 7105 m magas csúcsának tömbje, de maga a csúcs a táborból nem volt látható, mert takarva volt. E csúcs megmászását szemeltük ki “akklimatizációs” túrának, és ha sikerült, akk próbálkozunk, majd a Kommunizmussal.

Északkeleti irányba, pedig a Csetürjoch 6399 m magas hófehér, szabályos vulkán kúphoz hasonló, impozáns csúcsa tekintett le a táborra. Keletre pedig egy közel ötezer méteres, töredezett kőzetekből összeállt, jellegtelen hegy, zárta le a térséget. Oldalából gyönyörű kilátást biztosítva az alatta lévő táborra, gleccserekre és a környező 6-7 ezres csúcsokra. Nyugatra, nyitva volt a völgy, szép kilátást nyújtva a távolabbi hegyekre, a párában elvesző Pamír fennsík felé.

Korán lefeküdtünk, mert eléggé fáradtak voltunk, többünknek volt enyhe fejfájása és gyenge gyomorbántalmai. Vacsoránál alig fogyasztottunk valamit, mindenki csak kókadozott a helikopteres, gyors magasságváltozástól Az éjszaka alig aludtam és depressziós álmaim voltak, mint annak idején a Kaukázusba, mikor a megérkezésünk után, másnap már 3400 m-en sátraztunk. Fejfájásom később elmúlt, gyógyszerszedés nélkül is, de rendesen aludni nem tudtam. Ugyan így voltak a többiek is.

Reggelinél is alig ettünk valamit. Egész délelőtt kókadoztunk és aludtunk, de most már sokkal jobban.

Kora délután orvosi vizsgálatra mentünk. A szovjet táborokban, minden túra előtt orvosi vizsgálaton kell keresztül esni, mely főleg általános közérzetre és a vérnyomásváltozásra irányul. A paciensnek megmérik a vérnyomását, pulzusszámát, majd az orvos előtt 50 guggolást kell végeznie, gyors ütemben. Ezután ismét megmérik a pulzusát egymásután többször, 3-3 percenként, megállapítva, hogy mennyi idő után áll vissza a normális állapotra. Ha valakinek magas a vérben lévő hemoglobin tartalma, vagy nincs rendben a szíve, akkor ez a reakció ido meghosszabbodik és ez veszélyes lehet a légritka magasságokban. A doki mindnyájunknál megállapította, hogy minden rendben. A tegnapi és éjszakai gyengélkedés pedig, a 4200 m-re történő túl gyors költözködés következménye volt, amit mi is jól sejtettünk, mivel ebben is volt már némi tapasztalatunk. Késő délutánra már mindenki állapota lényegesen javult, de nem mentünk sehová. Sajnos az időjárás sem volt a legideálisabb. Tegnap is és ma is délutánra erősen befelhősödött és a hőmérséklet is alaposan lecsökkent. Míg, ha sütött a nap, délelőttönként 20-25 fokra is felmelegedett, de ha befelhősödött, akár 8-10 fokra is lehűlt a levegő. Ilyenkor nagyon is elkelt a pulóver, vagy a pehelykabát. Ez a nagy hőmérsékletingadozás általában élénk légmozgással járt, beborítva mindent finom porral, mely sokszor csikorgott a fogaink alatt.

Az éjszakát csaknem mindnyájan jól töltöttük, reggel eldöntöttük, hogy egy csapatban indulunk a Korzsenyevszkájára, részben akklimatizációs célból, részben előkészíteni az útvonalat és a leendő táborokat. Egyedül Osváth Attila marad egyelőre táborban, mert az éjszaka belázasodott. Ha holnapra jobban lesz, majd utánunk jön.

A Pamíri magashegyeket az ún. alpesi stílusban másszák általában, ami azt jelenti, hogy a mászó csoportok, magukkal viszik a teljes felszerelésüket, táborokat minden nap lebontják, és magasabbra telepítik. Csak a csúcstámadásra marad vissza a sátor és az alvó felszerelés, az utolsó táborban. Természetesen a tartalék élelmet és felszerelést a visszaútra, kis depókat kialakítva visszahagyják, hogy ezzel is kevesebbet keljen felfelé cipelni. A Himalájában általában szisztematikusan építik fel a táborokat, oda sorba felhordják a szükséges felszereléseket és élelmet, fix kötelekkel (ahol szükséges), jelölő zászlókkal, biztosítják az ideális útvonalat. Ebben a fázisban mindenki részt vesz, és közben akklimatizálódik. Mire felépítik és feltöltik a legfelső tábort (mely akár 8-9-ik is lehet), addigra általában eldől, hogy ki marad a legjobb erőnlétben, és majd azok fogják megkísérelni a csúcstámadást. A tartalék csapat (kötélparti) általában ilyenkor az utolsó táborban tartózkodik, előkészítve a csúcstámadók visszatérését. Ha azoknak nem sikerülne elérni a célt, és az ő erőnlétük megengedi, akkor ők próbálkoznak vele. Így történt 1953-ban, a Mont Everest megmászásánál is. Elsőnek Bourdillon és Evans tett kísérletet, de csak a Déli csúcsig (8760 m) jutott az erejükből. Másnap, a másodikként induló Hillary és Tenzinak párosnak sikerült meghódítani a csúcsot. Ez a módszer biztonságosabb, de jóval lassabb, több résztvevőt igényel és jóval költségesebb. Így, ma már a Himalájában is legtöbbször, az alpesi stílusú mászásokat szorgalmazzák.

A Korzsenyevszkaját általában 4 tábor létesítésével szokták megmászni, mi is így terveztük, De nem zártuk ki azt a lehetőséget sem, hogy esetleg az első, vagy második táborból visszatérünk az alaptáborba, biztosítva szervezetünknek a kellő akklimatizálódást.

Így indultunk nyolcan, a kora délutáni órákban felfelé. Azaz kezdetben nem is fel, hanem lefelé. A 4200 m-el lévo alaptáborunkból először, egy gleccser letörésen keresztül, le kellett ereszkedni 3800 m-re egy gleccserplatóra, majd onnan egy nagyon meredek, mintegy 800 m szintkülönbségű moréna lejtőn fel egy hágóba (4600 m), és onnan tovább egy függő gleccser végéig (5000 m) hol az I. sz. táborhely volt. A táborhely nem volt a legideálisabb, mert alig akadt annyi vízszintes hely, hogy egy-egy sátor elférjen, ellenben az időjárási viszontagságok ellen aránylag jól védett terület volt, részben egy függőleges sziklafal és a függő gleccser falától védetten, de attól aránylag biztonságos távolságban, valamint nagy kövek szélárnyékában. Egyébként tartalék táborként használták általában ezt, és a függő gleccser tetején kialakított térséget.

Mire megérkeztünk beborult és havazni kezdett. Erős hóesésben vertünk sátrat, most már a kis hegyi sátrunkat. Miénk (Péterrel), egy könnyű (1,7 kg.), Saleva típusú (úgy nézett ki, mint egy hosszában, félbevágott vashordó), dupla fedelu, poliészter rudazatú, színes (kék-piros), sátor volt. Kimondottan magashegyi körülményekre tervezték. Főztünk egy meleg teá, bebújtunk hálózsákjainkba és megpróbáltunk aludni. Többen panaszkodtak fejfájásra. Nekem nem volt semmi bajom, legfeljebb nem voltam valami virgonc, kicsit fáradtnak éreztem magam. Késő este, úgy 21 óra körül három orosz kéredzkedett be a sátrainkba, kik fentről jöttek és kegyetlenül el voltak ázva, valamint alaposan ki voltam merülve. Az egyikük a tábor orvosa volt. Hozzánk nem fért be senki (oly kicsi a sátor), de a többiek két nagyobb sátorral voltak és be tudták őket fogadni. Ekkor tapasztaltuk, hogy orosz barátaink mily silány felszereléssel járják a magashegyeket. Volt, akinek, csak egy kalocsni volt az ócska bakancsára húzva, ezzel biztosítva a “vízhatlanságot”. Sem rendes sátru sem hálózsákjuk, sem kesztyűjük, sem vízhatlan anorákjuk nem volt. Bakancsaik, a mi ún. "munkavédelmi bakancsaiknak" feletek meg, legfeljebb egy dupla talpal és trikoni szegekkel megerősítve. Így aztán egyáltalán nem megdöbbentő, hogy csaknem minden idős hegymászóknak, hiányzik a kezén és lábán egy-két újperec, amit a fagyások miatt le kellett amputálni. Ennek ellenére a több napos, legnehezebb utak mászására is vállalkoznak úgy, hogy még egy tisztességes főzőjük sincs, nem beszélve az élelmiszer alapanyagokról. Ők a hegyen legtöbbször szárított füstölt halat, kenyeret, vajat és szalonnát esznek csak. Teát legfeljebb spirituszkockával melegítenek, de semmi esetre sem forralnak, akár több napon keresztül. A három bekéredzkedő hegymászó társak is 8 napja voltak a hegyen sátor nélkül. Arcukról cafatokban jött le a leégett bőr (annak ellenére, hogy szakállasak voltak), mert nem volt napvédő kenőcsük. Egyszóval rettenetes állapotban voltak, csak a hangulatuk volt jó és derűs. Önkéntelenül is, nagy tisztelettel néztünk rájuk, csodálattal adózva akaraterejüknek és kitartásuknak.

Reggeli után az oroszok lefelé mentek, mi pedig tanakodtunk, hogy mit csináljunk. Péter nem érezte valami jól magát ezért mi úgy döntöttünk, hogy itt lent töltünk még egy éjszakát. A többiek felmennek a felső II. sz. táborhelyre. A mienken kívül, még egy sátort itt hagyunk üzenettel, hátha Attila utánunk jön. Mi Péterrel, hátizsák nélkül kísértük a többieket. Felmásztunk a sziklás, jeges gleccser letörésen, a sziklafal határolta beszögelésben, az 5500 m-en lévő, közbeeső táborhelyig, ahol két oroszt találtunk. Közölték, hogy az 5700 m-en lévő II. sz. tábor, mintegy 40 perc alatt érhető el, minden nehézség nélkül. Ez a táborhely sem volt különb a gleccser alattinál, itt is nagy kövek között kellett sátorhelyet keresni, ha valaki itt akart maradni. Ellenben, innen már belátható volt, csaknem a teljes hátralévő útvonal, a II-es táborig tartó szakaszt kivéve. Egy óriás hegyoldal, húzódott a csúcsletörés sziklafaláig. Jól látható volt a III. sz. tábor felett lévő hatalmas sziklafal fekete tömbje. Tole jobbra a nagy piramis, honnan meg kell kezdeni a hosszú haránttolást a 6200 m-en lévő hágóig, majd onnan a gerincre vezető út egy részét és magát a csúcsot is. Egyébként ebben a táborban érte a Halmos-Mauks kötélpárost, két évvel később, a rájuk is csaknem végzetes, tragikus lavinaszerencsétlenség. A csúcsgerincről leszakadó jéglavina majdnem lesodorta őket és csak a jól megválasztott sátorhely mentette meg életüket. Mellőlük két sátort sodort el, halált és súlyos sérüléseket okozva a bent lévőknek. Pedig a csúcsgerinc, legalább 3-4 km távolságban van innen légvonalban.

Még egy darabig elkísértük a fiúkat és egy meredek felszökésnél visszafordultunk. Mire visszaértünk sátrainkhoz megint el kezdett havazni, pótolva az előző napon leesett és itt 5000 m-en, napközben elolvadt havat. Attila megérkezésének semmi nyomát nem láttuk, úgy látszik állapota nem javult. Sokan jöttek le a hegyrol, sikertelen kísérlet után. Mondták, hogy rengeteg a friss hó odafent és már volt szerencsés kimenetelű lavina baleset is. Egy térdén sérült oroszt mi is láttunk, aki kínlódva vonszolta magát lefelé, társaik támogatásával.

Jó alvás és bőséges reggeli után a kiderült időben, megszárítottuk sátrunkat. A tartalék sátrat, amit Attila részére hagytak itt a többiek, eldugtuk a sziklák alatt. Kényelmesen összepakoltunk és 11.30-kor, elindultunk a többiek után. Lassan, komótosan haladtunk, a meredekebb helyeken hágóvasat is felkötöttük, részben a biztonság, részben a gyakorlás végett. Feljebb már csak ezzel lehet közlekedni, és nem árt már most megszokni. Időnk volt bőven. Több, rövidebb pihenővel értük el a II. sz. tábort 5700 m-en, és ott találtuk társainkat, akik ki sem dugták orrukat a sátorból egész nap. A tábor egy enyhe emelkedésű, széles hátú hógerincen volt. A mieink sátra mellett, még mégy orosz sátor volt felverve, de gazdái nem voltak ott. A hógerinc felső felében leraktuk hátizsákjainkat és kérdeztük a mieinket, hogy merre van itt víz. Közölték, hogy nincs, ők is hóból olvasztottak maguknak. Ez nem töltött el bennünket örömmel, mert először is hosszadalmas folyamat, a hó olvasztása, és sok energiát igényel. A gázpalackok energiájával igyekeztünk takarékoskodni. A felső szakaszon már úgy sem lehet vele takarékoskodni, ott valóban csak hó olvasztással lehet biztosítani az ivóvizet, amire szintén nagy szükség van a magas hegyekben, mert egyrészt, igen nagy a szervezet vízvesztesége és azt feltétlen pótolni kell, másrészt a szilárd ételt nem is igen lehet fogyasztani. Legalább is nekem nem megy. A közelben, egy kicsit feljebb volt egy nagy jégesés, mely alatt sejthetően van víz. Így elindultunk, hogy felderítsük. Mély hóban csaknem egy óráig tartott mire elértük a jeget, de a jól halható vízhez nem tudtunk hozzáférni. Péter felmászott a jégen egy darabon, de feljebb sem tudta áttörni a jeget, így sikertelenül fordultunk vissza. Ahogy visszaértünk a lerakott zsákjainkhoz, lepillantottam az alattunk, 40-50 m-re lévő, társaink sátra felé, feltűnt, hogy mellettük 4-5 m-re, egy horpadásban a hó kékesen elszíneződött. Kiderült, hogy ott a víz közvetlen mellettük, ők meg égész nap, azzal voltak elfoglalva, hogy négyüknek megfelelo mennyisegű vizet olvasszanak feleslegesen. Ismét romló időben vertünk sátrat és főztünk vacsorát és korán lefeküdtünk az egyre jobban lehűlő levegőben.

Nagyon hideg volt az éjszaka. Bőven mínusz 10 fok alatt, de ennek ellenére jól aludtam. Ébredés után úgy döntött a társaság, hogy mivel az időjárás nem akar javulni és nagyon sok hó van odafenn, visszavonulunk az alaptáborba. Gyorsan összepakoltunk. A sátrat, főzőt, tartalék palackot és élelmet fent hagytuk és elindultunk lefelé. 5200 m-en találkoztunk oroszokkal és németekkel, aki felfelé mentek. Eligazítottuk őket és folytattuk az utat. Lenn a gleccseren találkoztunk Attilával és a doktorral (aki vendégeskedett nálunk egy éjszaka), de Attilát nem engedték fel egyedül, vissza kellett jönnie velünk az alaptáborba. Egy másik, bonyolultabb, de rövidebb és sokkal szebb, útvonalon érkeztünk vissza, hol óriás spaltnik (jégrepedések) aljában, hol a tetején. Gleccserpatakokat keresztezve, azokon átugrálva, vagy átmászva. A rövidebb út ellenére, nagyon fáradtan érkeztem vissza. A lábam is begörcsölt a túlzott megerőltetéstől. Még a konyhasátorba sem mentem el enni a fáradság miatt. Egész délután teljes pihenés az ismét romló időben. Késő délután illusztris vendégünk volt. A szlovák válogatottból, Demjén Zoli látogatott meg bennünket. Ő az, aki megmászta a Mount Everestet is. Itt is, nevéhez méltóan, az egyik legnehezebb útvonalon, a Bezupkin-pillér átmászásával kívántak feljutni a Kommunizmus-csúcsra. Hosszasan elbeszélgettünk terveinkről, lehetőségeinkről. Ők is akklimatizációs problémával küszködtek és ezért nem indultak még el, a tervezett útvonalra.

Jól aludtam és a többiek is hasonlóról számoltak be a reggelinél, mely ma kivételesen jó volt. Tejberizs, lekvárral, amit mi még “megűuszereztünk” egy kis hazulr hozott, jó kakaóporral. Szépen sütött a nap, így egy alapos karbantartást végeztünk magunkon szaunázással, mert már kezdtünk enyhén szólva, “szagosak” lenni, ami nem csoda, hisz utoljára csaknem egy hete fürödtünk, még lenn Adzsik-Tas-ban. A fürdőt és a szaunát nagyon szellemesen oldották, meg orosz vendéglátóink. Egy kis patak mellé, felvertek egy nagyobb sátrat, ez volt az előtér és az öltöző is egyben. A szekrényt és a padot egy ócska szék, a zuhanyt egy nagy fazékban tárolt hidegvíz, egy alumínium lavór helyettesítette. A nagy sátoron belül volt egy kisebb sátor, egy gázrezsóval, mellyel egy platnira felhalmozott köveket lehetett felmelegíteni, egy fazék hidegvízzel, merőkanállal és egy kis zsámollyal, ez volt a gőzkamra. A sátor előtt a patakot kövekkel felduzzasztották, így biztosítva a hideg vizes medencét, mely alig volt 1-2 foknál melegebb, mivel az alig 200 m-re lévő gleccserből eredt. Mindenesetre jártam már jobban felszerelt szaunában, de ennél szebb és izgalmasabb környezetűben még nem. Mikor a “gőzben” jól feltüzelte magát az ember és kirohanva belemerü a szószerint jéghideg vízbe, bámulhatta a körülötte lévő csodálatos 6-7000 m-es csúcsokat, lezúduló lavinákat, míg le nem hűlt, nem kezdett el vacogni, és akkor kezdhette előlről az ember az egészet.

Ebéd után felfrissülve, igazán jó hangulatban sétálni mentünk a közeli gleccserre. Elképesztően szép is tud lenni, egy-egy gleccser közelről. Ahogy a több százezer tonna jég, melynek vastagsága akár több tíz méter is lehet, lefelé csúszik a meredek és egyenlőtlen domborzatú hegyoldalon, megrepedezik, összetöredezik, fantasztikus alakzatokat formálva. Színe a vakító fehértől, a mély azúrkékig ragyog, különböző változatokban, a vastagságától valamint a megvilágítástól függően. Közben a napsütés hatására megolvadt víz, kisebb-nagyobb patakokat alkotva, keskenyebb-szélesebb vájatokat vágva, hol előtör, hol ismét elnyelődik, a kisebb-nagyobb repedésekben (spaltnikban), szinte leírhatatlan, sokszor döbbenetes, látványt nyújtva. A lassú (napi, 5-10 cm-estől, 1-2 m-es, sebességig) mozgásuk következtében kialakult formátumok, tornyok, repedések, a hátukon lévő kisebb-nagyobb sziklák, alakzata, helyzete naponta változik, újabb és újabb alakzatokat és formákat létrehozva, fogyatkozva, míg valahol a völgy alján, végképp megállapodva, megszelídülve, egy folyó képében érik el, többnyire valamelyik tengert, óceánt. Természetesen e gleccsereken, gleccsertornyok között közlekedni nagyon nehéz és lassú, sziszifuszi feladat. A repedések kerülgetése, le és felmászása, sőt még a tájékozódás sem könnyű feladat nem beszélve a veszélyességről, mert ezek a több tíz tonnás jégtömbök sokszor igen labilis állapotban vannak. A legkisebb külső behatásra is képesek megmozdulni, és magukkal ragadni, ami utjukba kerül. Friss havazás után, a kisebb (akár 40-50 cm-est is) repedéseket, melyeknek mélysége nagy is lehet, betakarhatja a hó és ezek nagyon veszélyesek lehetnek, az ott közlekedők részére. Ezért még a simának tűnő gleccsereken is ajánlatos összekötözködni a társsal, társakkal.

Sétánk közben természetesen át kellett másznunk előbb, a szélét szegélyező magas moréna gáton, hogy elérjük a gleccsert. A moréna gát, a gleccser két szélén képződik, a jégfolyó által, maga előtt túrt kövekből, melyeknek nagysága, szinte a pórszemektől, a több tonnás darabokig is lehetséges, ahogy az iszonyatos erő zúzza, morzsolja, porítja, a hegy kőzetét. Feltűnt, hogy mennyi ásvány és fém van a felhalmozott kőzet között. Aránylag szép és nagy kvarc kristályokat, réz és arany előfordulásokat, találtunk a köveken. Valószínű volt ott még más is, csak mivel nem voltunk geológusok, azokat nem ismertük fel. Itt, ez a táj talán még nincs is felkutatva módszeresen, és ha mégis, innen erről a félreeső távoli helyről, ebből a magasságból, a kitermelés és elszállítás, nem is lehetséges, legalább is egyenlőre.

Délután ismét befelhősödött, sőt vacsora után erősen havazni is kezdett és hófehér lett a táj. Holnap ismét indulni kellene a hegyre, ha meg akarjuk mászni, mert kicsúszunk az időből, ha a Kommunizmus-csúccsal is szeretnénk próbálkozni. Más választásunk nem is lehetett most, mert sátraink és felszerelésünk egy részét fenn hagytuk a hegyen. Azok nélkül pedig a Kommunizmus-csúcsra nem mehetünk. Most megint havazott idelent. Fent egész nap felhőben volt a csúcs. Ki tudja mennyi hó esett le belőle? Eddig is sok volt odafenn. Sajnos reményem a sikerre, egyre jobban csökken, annak ellenére, hogy erőnlétünk pedig egyre jobban növekszik és javul.

Július 19. reggel. Szépen süt a nap, tiszták a környező csúcsok is. Ragyog, fénytől szikrázik, a frissen leesett sok hó. Aránylag meleg az idő. Döntöttünk, nem várunk tovább, azonnal indulunk. Csomagoltunk és 9 órakor útnak indultunk. Kondíciójavulásunkra jellemző, hogy 3800 m-rol, 5700 m-re, az 1900 m-es szintkülönbséget, nagyjából 1-1 órás tiszta menetidővel, 5 óra alatt tettük meg. Az előző alkalomkor 5700 m-ig a feljutás, három napba tellett. Természetesen nem tiszta menetidovel. Egy óra alatt értünk le a gleccser aljához, a meredek kuloár kezdetéhez. Egy óra alatt jutottunk fel a hágóig és onnan szintén egy óra alatt az ötezres táborhelyig, hol rendben megtaláltuk az ott hagyott sátrat. Szintén egy óra alatt másztuk ki a gleccser letörést, és értük el az 5200 m-en lévő táborhelyet, hol most németek, osztrákok, svájciak táboroztak, részben felfelé haladtukban. A németek és az osztrákok már feladták. Három napja böjtölik és várják itt, a jó időt. Ruházatuk már alaposan átnedvesedett, most is azon mesterkedtek, hogy valahogy megszárítsák a napsütésben. Végül innen is egy óra alatt értünk el, a hógerincre telepített, II. sz., 5700 m-en lévő tábort. Itt is rendben hiánytalanul találtunk rá, az itt hagyott sátrakra, felszerelésekre. Az idő szép tiszta volt. Ma délutánra nem felhősödött be, továbbra is felhőtlen maradt az égbolt. Ellenben szemmelláthatóan megnövekedet a hó mennyisége. Innen figyelve láttunk két alakot, fent a nagy piramisnál bivakolni (kényszertáborozás), mert nem mertek átharántólni a csorbába, a nagy hó miatt, félve a lavináktól. Láthatóan sok lavina lejött már, de maradt még bőven hó odafent, ami aggasztott. Éjszaka jól aludtunk, csak a lavinák dörgése ébresztett fel bennünket, egyszer-kétszer, mivel az éjszaka is aránylag meleg volt.

Reggel napsütésre ébredtünk és láthattuk az éjszaka lezúdult lavinák nyomait, a gerinc alatt. Kényelmesen készültünk, jól bereggeliztünk és 10 óra körül indultunk a, III-ik táborhely felé, mely velünk szemben a hegy gerincének, fala alatt volt, csaknem szemben, egy nagy piramis alakra emlékeztető, sziklafal tövében. Nem volt messze, talán három kilométer és szintkülönbsége sem volt nagy, csupán 300 m. De, erre rövid út megtételére, több mint négy órára volt szükség. Kezdetben behavazott nyomon haladtunk, majd mikor a fal alatt meredekké vált a terep és ajánlatos volt össze is kötözködni, már nekünk kellett taposni nyomot a mély hóban, és ez ebben a magasságban, igen megerőltető feladat volt. Eléggé kifáradva és megizzadva érkeztünk a nagy sziklafal alá, ahol kiváló alkalom nyílt a táborozásra, az áthajló boltozat tövében. Péter tovább akart menni, de sikerült meggyőzni, hogy jobb lesz, ha holnap reggel kíséreljük meg folytatni a további utat, mikor a hó talán ki lesz fagyva és könnyebb és főleg veszélytelenebb lesz az átjutás a hágóba, mely egy 8-900 m-es, enyhén emelkedő, haránt mászás véghezvitelével érhető el. Így aztán gyorsan nekiálltunk a sátorverésnek, annál is inkább, mert nyomainkon közeledtek a tegnap elhagyott svájciak is, kikkel szemben előnyben voltunk, a helyválasztás terén, az aránylag szűk térségen. Három sátornak volt kényelmes hely, de a többinek, már helyet kell lapátolni a hóban, mely felesleges energiát emészt fel. Ezenkívül, minél közelebb kerül a sátor a sziklafal tövéhez, annál jobban védve van a havazás és a szél ellen. Elkészülve, kényelmesen nekiálltunk a vacsorafőzésnek, kicseréltük tapasztalatainkat a svájciakkal, csodáltuk a fenséges kilátást a Kommunizmus-csúcs felé. Innen már látszott a majdan, megteendő teljes útvonal. A Borodkin-pillér, a csúcsplató, a Dusanbe, a csúcs előtti csorba és a csúcsra vezető gerinc. Persze a közbeeső táborok, és a részletes útvonal, a nagy távolság miatt nem volt látható, csak a leírások alapján sejtettük, hogy merre vezet. Optimális esetben 3-4 közbeeső táborral azt is meg lehet mászni, a Moszkvina táborból, csak jóval meredekebb útvonalon, így sokkal nagyobb fizikai megterheléssel. Nem beszélve, a több mint 400 m-es magasságnövekedés miatt, a fokozódó oxigénhiányról.

Megint jól aludtam. Péter és a hozzánk átköltözött Cinó (Vörös Laci), ellenben nem mondhatták ezt el magukról, mert elég sokat szenvedtek a szűk hely miatt, no meg állítólag, az én horkolásom miatt. A mi sátrunk, kettőnknek is szűk volt, nem beszélve három személyről. Három sátorral voltunk nyolcan. Egy három személyes és két kétszemélyessel. A háromszemélyesben aludtak négyen, így ott sem volt valami bőséges a hely, ezért kísérleteztünk az elosztással, egy éjszakára, de nem volt valami sikeres. Laci még nem aludt oly sokat velem egy sátorban ezért megértem. Péter már kezdett megszokni, kemény “edzések” árá Sosem fogom elfelejteni azt az esetet, mikor egyszer az Alpokban túráztunk és az egyik turistaház helységében több mint, tizen aludtunk. Mikor elfoglaltuk a szobát, Péter barátomnak az volt az első kérdése: Feri te hol alszol? Mondom, itt ebben a sarokban. Jó, - felelte - akkor én az átellenes sarokban fogok, minél távolabb tőled. Engem nem fogsz a horkolásoddal felzavarni. Kovalik Bandi barátunk erre kijelentette, hogy ő akkor szívesen alszik mellettem, mert őt még az ágyúlövés sem zavarná, ha egyszer már elalszik. Reggel mikor szedelőzködni kezdtünk és Bandin kívül már majd mindenki fenn volt. Péter fogta a bakancsát és hozzávágta Bandihoz, irigykedve. Hogy tud ez a hétalvó még most is aludni, mikor én egy szemernyit sem aludtam, Feri egész éjszakai “előadása” miatt. A többiek egy része, meg élénken helyesel Én meg hiába szabadkoztam, hogy mindez csak rágalom, én nem halottam az egészből semmit, én végig aludtam! Egyedül, Bandi védett meg hangoztatva, hogy lám, őt csak Péter bakancsa keltette fel.

Délután, lefekvés előtt még, Péterrel kötelet kötöttünk és átharánttoltunk a kis piramisig és vissza, kipróbálva a hó minőségét és tartását. A hó mély volt, de úgy ítéltük meg, hogy jól tart, nem túlságosan laza. Bíztunk benne, hogy reggel simán átmegyünk rajta.

Ismét napfényes, csendes napra ébredtünk. Mire kibújtunk a sátorból, már sütötte a nap a velünk szemben lévő Kommunizmus-csúcsot. Itt a sziklafal árnyékában még enyhén fagyott, és árnyékban volt még a kis piramis felé vezető haránt út is. Gyorsan ettünk valamit, sátort bontottunk és hármasban (Péter, Cinó és én) megkezdtük az áthatolást a már tegnap kitaposott ösvényen. A hó nem volt teljesen kifagyva, de egyenlőre jól tartott. A kis piramist elérve láttuk, hogy velünk szemben jönnek hárman. Kiderült, hogy oroszok, akik keresztezést hajtottak végre (már, mint a hegyet mászták át keresztbe), jöttek lefelé. Bevártuk oket, közölték, hogy fenn sok a hó, de aránylag jól tart. A csúcson, a tegnapi napon voltak és az éjszakát a 6500 m-en lévő táborhelyen töltötték. Tudtukkal nincs előttünk senki a hegyen. Nyomaikon aránylag könnyebben kereszteztük a meredek hólejtőt, melyet már sütött a Nap és a hágóba bevártuk a mögöttünk jövő többieket. A hágóból egy 60-80 m magas sziklavályún lehetett feljutni a főgerincre, amit vegyes (szikla, jég, hó), terepen kell kimászni. Itt is szerencsénk volt, mert az oroszok fix kötelet hagytak itt, mely megkönnyítette a feljutást. Én ugyan megszenvedtem vele, mert a vegyes terepen, a legkényesebb részen, fellazult a jobb lábamon a hágóvas és félő volt, hogy leesik. Akkor pedig beláthatatlan következményei, lehetnek a továbbiakra vonatkozóan. Mászás közben nem mertem a jobb lábamra ráterhelni. A megerősítésre sem volt lehetőségem, mert túl meredek szakaszon történt. Alaposan megizzadtam és idegileg is megviselt, mire egy lábbal (a másik lábamra vigyázva, egyensúlyozva, hogy a hágóvas nehogy leessen) túljutottam a hátralévő szakaszon. Mint a döglött hal terültem el a havon, mikor végre felértem, és percekig tartott mire, szívritmusom ismét visszaállt a normálisra. Közben a svájciak leelőztek bennünket, előre mentek, és 6300 m-en tábor vertek. Ott mi is megálltunk és bevártuk a többieket. Korán volt még. Az előttünk lévo gerinc csipkés szalaga jól látható volt, egészen a csúcs alatti hágóig. Úgy tűnt, táborozásra akad több alkalmas hely, így a döntés az lett, hogy menjünk feljebb minél közelebb a csúcshoz, minél kevesebb legyen a holnapra megteendő út. Igaz, nem voltunk valami fittek, virgoncoknak sem jellemezném magunkat, de hát 6300 m-en azt hiszem senki sem vállalkozik futkározásra, legalább 15 kg-os hátizsákkal a hátán. Így, lassú léptekkel tovább mentünk még vagy két órát, és egy alkalmas helyen, 6550 m-en, állítottuk fel a sátrainkat, még mindig ragyogó napsütésben, egy kis teraszon, közel a gerinc széléhez, de még biztonságos távolságban, az alattunk lévő, mintegy 1000 m-es, függőleges, letörés széléhez. Innen beláthattuk csaknem az eddig megtett utunk nagy részét. Az I-s, II-es táborok helyét, sőt leláthattunk a hegy lábánál lévő gleccserekre, a majdnem 3000 m-el alattunk lévő Korzsenyevszkája tábor sátraira is. Ez a tábor egy közbeeső tábor volt, de mi nem használtuk csak mindig elmentünk mellette, mert kiesett az útvonalunkból. E a tábort azok használták, akik kizárólag a Korzsenyevszkaja-csúcsot akarták mászni, vagy a Kommunizmus-csúcsot, de az ún. normál úton, a nagy platón keresztül. Táborunkból, most már, felülről tekinthettünk rá, és a Kommunizmus-csúcs alatti nagy platóra is.

Érdekes látványt nyújtott társaim mozgása a táborépítés, vacsorafőzés közben. Az érezhető oxigénhiány, lelassított minden mozdulatot. Olyan volt, mintha egy lassított filmet nézne az ember. Kicsit komikusnak hatott az egész. Természetesen én is ugyanígy mozogtam, csak azt nem láttam. Nagyszeru látvány volt az esti naplemente a tiszta időben, a sárga, vörös, kék, fekete színek változatai, színárnyalatai, felejthetetlen élményt nyújtottak. Reggel 9 óráig szöszmötöltünk az öltözködéssel, a reggelivel, mire elsőnek Péterrel elindultunk. Nem vittünk magunkkal, csak egy kis élelmet, folyadékot, csokoládét, szélzsákot, jégcsákányt, síbotot. Az előttünk lévő út jól látható volt a napfényes időben. Kezdetben 15-20 lépés után álltunk meg egy-két nagyobb szusszanásra, de ahogy emelkedtünk, egyre kevesebbek lettek a lépésszámok és egyre több a pihenőidő. Kötelet nem kelet használni sehol. Egy rövid szakasz volt csak, ahol meghaladta a firn fal, a 45o-ot, de ott sem kellett a kötél, mivel nagyon jól tartott a hó és a jégcsákány is elegendonek bizonyult, a szélmentes idoben, a biztosításra. Mint említettem az idő kezdetben szép volt, de később, a csúcs előtt befelhősödött, és esetenként nem sokat láttunk. Az ég (már amikor éppen látszott a felhőktől) egyre feketébb lett. A hágó előtt, még csillagokat is láttam egy pár pillanatra. Először azt hittem, káprázik a szemem, de itthon bebizonyosodott, az előhívott fényképek tanúsága szerint, hogy nem hallucináltam. A többiek egymás után befogtak bennünket és leelőztek. Először a svájciak mentek el mellettünk, akik korábban és lentebbről indultak, mint mi. Majd a Proska (Szabadka) és Szabó páros, és a Piszka (Szálkai)- Ozsvát páros is. Nem csoda. Velem szemben legalább 15 év fórjuk volt, a javukra. Péterrel 15.45-kor értük el a csúcsot, a többiek után, teljesen befelhősödött időben. A svájciakkal, már a csúcs alatt találkoztunk, akik lefelé tartottak. Mi hatan, sem tartózkodtunk ott sokáig, mert a nedves ködben és megerősödő szélben, nem volt valami kellemes. Gratuláltunk egymásnak, elkészítettük a hagyományos csúcs fotókat, ettünk egy kis csúcs csokoládét, folyadékkal. Mivel a negyedik kötélhármasunk aránylag messze elmaradt, nem vártuk meg őket, hanem lefelé indultunk. A hágó alatt találkoztunk aztán a Vörös-Dékány-Lázár trióval, akik természetesen szintén felmentek a csúcsra, csak majd egy óra késéssel, ami semmit sem von le érdemeikből. A hegymászás nem versenysport, itt nem az óra, mérőszalag határozza meg a teljesítmény értékét. Itt az egyén által kitűzött feladat sikeres megoldása a lényeg, kiinduló ponttól, a visszaérkezésig. Legyen az 100 m-es sziklafal, vagy 8000 m-es hegycsúcs. A hágó alatt megint kitisztult egy időre, remek látványt nyújtva, a messze alattunk lévő sátraink, és a lefelé haladó, kacskaringós nyomaink látványa, ami követte a csipkés gerinc, girbe-gurba hajlatait. Mivel nem voltunk összekötözve, szétszakadoztunk. Lefelé tartó csapatunkból én maradtam, a sor végén, kissé leszakadva. Nagyobb lépéseket alkalmazva igyekeztem felcsatlakozni a többiekhez, mikor egy aránylag meredek szakaszon, egy lépésnél, jobb lábamon lévő hágóvasam, előre álló egyik körme, beleakadt a bal lábam kamásnijába. A lendülettől fejjel előre zuhantam a hóra és elkezdtem csúszni. Nagyon nagy szerencsém volt. Részben a lejtő aránylag széles, a rajta lévő hó laza és mély volt, így a kezemben lévő jégcsákánnyal, mielőtt csúszásom nagyon begyorsult volna, meg tudtam állítani magam. Ha a lejtő keskeny, a hó keményre ki lett volna fagyva, valószínu nem írhatnám ezeket a sorokat. Persze az is valószínu, hogy akkor nem szabadon, hanem összekötözködve, biztosítva közlekedtünk volna ezen a szakaszon. De ez is intő jel és maradandó tapasztalat lett, hogy a hegyen nincs veszélytelen helyzet. Ott az indulástól a visszaérkezésig mindig ébren kell ügyelni az objektív veszélyekre, legyen az, mászó iskola, vagy magas hegy. Egy pillanatra sem lehet lankadni, és a figyelmen lazítani.

Sátrainkat kissé nehezen találtuk meg az ismét befelhősödött idoben, mert ráadásul a nyomok is megszaporodtak a környékén. A mieinken kívül a fel és lemenő svájciak és a felfelé jövő csehek is új nyomokat hagytak a mély hóban, akik egyébként a mi sátraink mellé verték az övékét. Péteren keresztül (aki jól beszélt szlovákul és csehül is), aztán nagy diszkurzus kezdődött a fenti viszonyokról és a rájuk várható másnapi útszakaszról. Közben teát főztünk gyorsan, hogy együnk valamit, mert egész nap nem ettünk egy falatot sem. A “gyorsant” szó szerint kell érteni, mert ebben a magasságban a víz, már 70-80 fokon forrt és szinte azonnal lehetett fogyasztani, mihelyt levettük a tűzről. A gázfőzőkkel is volt baj. A tartályokban lévő nyomás legyengült, a hidegben a gáz nem hogy kiterjedt, hanem összehúzódott, így teljesítménye lényegesen lecsökkent. A benzin-főzők hatásfoka sokkal jobb volt. Szerencsére a csapat tagjai közül volt, aki ilyennel rendelkezett, így itt ebben a magasságban ők segítettek ki bennünket, lejjebb pedig mi viszonoztuk nekik, a gázfőzőkkel.

Korán lefeküdtünk, a már szinte gyűlölt Saleva sátrunkban, mely a jó szigetelése folytán, minden reggel csupa víz és jég volt a saját kilehelt páránktól, mely lecsapódott a belső falára és benedvesítette hálózsákjainkat is. Ekkor láttam először a svájciaknál, Goretex anyagból készült sátrat, mely úgy tudott kifelé is lélegezni, hogy közben kívülről sem engedte át a nedvességet. Mondani sem kell, mennyire irigyeltük őket.

Az éjszaka keveset aludtunk, mert felerősödött a szél, erősen zörgette a kifagyott sátrat, a kitett térségen.

Kora reggel is erős szélre és nagy hidegre ébredtünk. Örültünk, hogy nem ma kell a csúcsra felmenni. Mint késobb kiderült a cseheknek nem is sikerült aznap. Egy kis pohár teát ittunk nagy keservesen, alig ettünk hozzá valamit. Nehezen adta meg magát a hegy. Még nehéz levonulás volt előttünk. Az erős szélben nehezen ment a sátorbontás és a pakolás is. Hidegtől merev lábakkal, lassan vonultunk lefelé. A csorba előtt dülferel (kötél ereszkedés egy módszere) ereszkedtünk le és örömmel vettük, hogy átkerültünk a szélárnyékos és napsütéses oldalra. A felfelé oly veszélyesnek tartott haránttoláson, kényelmes ösvényt találtunk amit a felfelé igyekvők hagytak hátra és pillanatok alatt átkeltünk rajta. A nagy piramist elkerülve átlósan ereszkedtünk a II-es tábor felé a mély hóban, többször alkalmazva a szánkázás módszert is, mely gyors lejutást biztosít, de alaposan eláztatja az ember ülepét. A felfelé két napig tartó útszakaszt alig négy óra alatt teljesítettük lefelé. A II. sz. táborhelyen megpihentünk. Mivel mindenki nagyon éhes volt nekiálltunk egy kiadós ebéd főzéséhez. Volt a társaságban egy nagy alumínium lábas, amibe beleürítettük a maradék konzerveket. Töltött káposztát, sóletet, savanyútüdőt, gombás sertésszeletet, töltött paprikát, és lecsós sertésszeletet. Talán volt még benne más is, de már nem emlékszem pontosan, csak az előbb leírtakra. Már majdnem kész volt ez az “egyvele mikor utolértek a svájciak, és a kellemes illatra odajöttek kíváncsiskodni, hogy mit főzünk. Mondtuk, hogy egy kiváló magyar specialitást, amit csak mi ismerünk és bevált recept a magashegyekben. Meg is kínáltuk őket és el voltak ragadtatva a speciális ízektől. Megígértették, hogy majd lenn a táborba leírjuk a receptjét számukra is. Jól beebédeltünk és a társaság nagy része úgy döntött, hogy nem maradunk fenn a hegyen még egy éjszakát, hanem lemegyünk az alaptáborba, akármilyen későn érkezünk is. Ez a döntés számomra, mint később kiderült, elég tragikus lett. A térdeim már korábbi nagyobb túráimon is jelezték, hogy elég kényesek és nemigen tűrik a kemény megterhelést. Ez idáig nem volt semmi baj. A puha hó lényegesen enyhítette a rájuk eső nyomást. De mikor a havas övezetből lekerültünk a kemény, és laza sziklás terepre egyre jobban kezdett fájni. Az utolsó 4-5 km-t már rettegve tettem meg, minden lépésnél várva, az éles szúró fájdalmat térdeimben. Felfelé menet ez a terhelés nem volt érezhető. Akkor a testsúly átterhelése, fokozatosan került a térd izületekre. Lefelé ellenben zötykölődve kapta a terhelést és ezt csak egy kis ideig tűrte fájdalom jelzése nélkül. Az I. tábor feletti jégkuloár teljesen el volt ázva. Alatta már levehettük a hágóvasakat, de majdnem agyonvert bennünket az állandóan hulló kő és jég. Menekülve hagytuk el a környéket, és ekkor kezdtem először észrevenni a térdeimet. Elővettem a síbotokat, mely részben segítette a tehermentesítést, de a meredek kuloárban az sem segített sokat. Este 20 óra után értünk be Péterrel a táborba, részemről nagy kínszenvedés után. Egy csomó kompótot ettünk vacsorára és szinte beleájultunk hálózsákjainkba a fáradtságtól. A többiek is ki voltak alaposan, csak nekem még fájdalmaim is voltak, mihelyt meg kellett mozdulnom.

Expedíciónk 16-ik napja, július 24. Teljes pihenőnap. Térdem rettenetesen fáj. Alig bírok ráállni a bal lábamra. Reggelihez, ebédhez, vacsorához alig tudtam levánszorogni a konyhasátorhoz. Egész nap borogattam és felpócolva igyekeztem pihentetni. Peches vagyok. Az egész eddig eltöltött idő alatt talán nekem volt a legjobb egészségi állapotom. Nem fájt a fejem, nem volt hányingerem és jó volt mindig a közérzetem. Egyszer volt egy egészen enyhe hasmenésem, fent 5700 m-en, valószínű a hóléből nyert víztől, de az sem ismétlődött meg. A többiek mind kínlódtak valamilyen nyavalyával, hosszabb rövidebb ideig. Most meg lehet, hogy befellegzett a további tevékenységem ezen a túrán. Két-három napon belül rendbe kellene jönnöm, hogy ha kísérletet szeretnék tenni a Kommunizmus-csúccsal. Pedig azt nagyon szeretném, nem hiszem, hogy lesz még egyszer alkalmam rá, hiszen az évek múlása csak rontja esélyeimet. Pillanatnyilag ugyan úgy éreztem, hogy elegem van a hegyekbol és látni sem akarom őket többé. De azt is tudtam, hogy ez az állapot legfeljebb három napig fog tartani. Volt ebben már tapasztalatom. Mikor a Matterhornról lejöttünk Rupival és lekötözködtünk a Matterhornhütte előtt, egyszerre köptünk egy-egy nagyot, hogy ide se jövünk többet és egy darabig hegyet sem akarunk látni. Mégis öt nap múlva, már a Mont Blanc-ot kíséreltük, megmászni, és a “Matyi” is megszépült az ót Még két teljes napot fordítottunk pihenésre. Ezalatt számomra kiderült, hogy a következő túrán nem vehetek részt, a térdeim (főleg a bal) nem akarnak javulni, bármennyire szeretném is. Az első napon reggeli előtt jött a helikopter. Nagy meglepetésünkre vendégeket hozott. Péró Csabi és Pogácsás Gyuri jött fel látogatóba. Rádión értesültek sikerünkről és gratulálni akartak, hoztak egy üveg bort is, amit aztán a nagy sietségben vissza is vittek. Sajnos nekik is volt már egy sikertelen kísérletük a Lenin-csúcsra, Kádas Sándorral együtt, de a napokban újra megpróbálják. Később a délelőtt folyamán az egyik rendező keresett fel bennünket és forint aprópénzt kért. Numizmatikus gyűjtő volt. Természetesen összeszedtük, amivel csak rendelkeztünk és cserébe hozott egy szép nagy görögdinnyét, mely igazán csemege volt számunkra. Megalakítottuk a “Hétezresek Klubját” és megállapítottuk, hogy a mai napig 20- vagyunk benne, és én vagyok a doyen, a magam 47 évével. Azóta már természetesen a hétezresek már meghaladják az ötven főt, sőt megalakult a “NyolcezresekKClubj is, és a doyenségem is már a múlté. Proskának a torka fájt, egész nap feküdt vele, de szerencsére láza nem volt. Péter pedig eldöntötte, hogy kísérletet tesz a Kommunizmus csúccsal nélkülem is. Csatlakozik a többiekhez. Kora este megjöttek a hegyen lévő cseh szomszédaink is, alaposan kimerülve. Egyikük hátizsákját is a társaiknak kellett cipelniük. Estére nyugodt szép idő lett. Fantasztikus teliholddal, sejtelmesen megvilágítva a környező havas hegyeket, sátrunkba egyenesen bevilágítva. Ezüstösen beragyogva a Borodkin-pillér hófehér gerincét, felette, sejtelmesen felrajzolva a Kommonizmus-csúcs halvány kontúrját. Harmadik pihenonap teljes tétlenségben telt. Én “nyalogattam” a sebeimet, aza borogattam fájós térdeimet. A többiek is pihenéssel, erogyujtéssel és nagy evéssel-ivással igyekeztek készülni a következő ínségesebb napokra, melynek sajnos meg is lett, a negatív következménye. Péternek, már az éjszakai is többször fel kellet kelnie, gyomorbántalmai miatt, de reggel 7 körül mindnyájan, azaz nyolcan, együtt indultak, részemről sok szerencsét kívánva. A többiek közül is panaszkodtak egy páran, hogy nincs rendben a gyomruk, valami romlottat ettek a tegnapi napon. Egyedül maradva tisztálkodási napot tartottam. Fürödtem (szaunában), mostam, zuzmót gyűjtöttem Pócs Tamás barátom részére, akinek tudományos munkaterülete, a zuzmók rendszerezése. Köveket, kristályokat gyűjtöttem a magam és barátaim számára. A táborban volt egy nagy állványos távcső. Délben lesántikáltam és megpróbáltam megkeresni a srácokat a pilléren, de annak ellenére, hogy nagy volt a sürgés-forgás, nem tudtam azonosítani oket. Alig, hogy visszaérkeztem a sátorhoz visszaérkezett Péter és Szabadka Peti (Proska), rá egy órára Vörös (Cinó) és Szabó Laci, Lázár Pista társaságában. Délután 4 óra körül Ozsváth Attila is visszaérkezet, teljesen legyengülve az erős hasmenéstől. Így csak ketten, Dékány Peti és Szálkai Pista (Piszka) maradtak fenn. Úgy látszik ők nem, vagy legalább is keveset ettek, velem együtt, a fertőzést okozó élelemből. Délután meglátogattuk Demjén Zoliékat egy kis csokoládéval és “tápkeverékke (dió, mazsola, aszalt szilva, aszalt alma, keverék) és nagy beszélgetést folytattunk terveikről, a Tátráról és a szlovák hegymászóéletről. Ők is holnap indulnak a Bezupkin-pilléren keresztül a csúcs felé. Este eseménytelenül telt. Csak a fiuk szaladgáltak időnként, káromkodva, a mellékhelységek felé. Rádió értesülésünk szerint Petiék a pillér közepéig jutottak fel és ott vertek sátrat, melyről a távcsövön keresztül meg is győződhettünk.

Reggelre mindenki jobban lett, illetve javult az állapota. Peti és Piszka fenn a gerincen, későn keltek és utolsónak indultak a közbeneső táborból és késő délután érték el a pillér tetejét. “Numizmatikus” barátunk volt itt megint csencselés szándékával. Most már mind érdekelte, nem csak az aprópénz. Anoráktól a bakancsig, mindent el akart cserélni, de csak a titán jégcsavarjai voltak érdemleges cseretárgyai, azt meg oly magasra értékelte, hogy nem jött vele össze az üzlet. Sokan tértek vissza a környező csúcsokról. Legtöbbjüknek ez volt az első túrájuk, vagy kísérletük. Mindenki fáradt volt, de ennek ellenére mindenki arcáról le lehetett olvasni, hogy sikeres, vagy sikertelen túráról érkezett e vissza. Az én lábam is javul, de még messze van a tökéletestől. Mint későbbiekben kiderült, sosem lett tökéletes, hiába jártam kezelésre a Sport Korházba. Sokat javult az igaz és nem ez az egy megerőltető lejövetel tett be neki. Sajnos ez már elkezdődött régebben, csak most tetőzött a dolog. Erős porckopásom van, főleg a bal térdemnél. A Sport Kórházbeli, Németh főorvos úr szerint, majd megszokom, mondotta, mikor panaszkodtam, hogy nem érzek lényeges javulást a több hónapos kezelés után. Azóta is szokom. Az idő szép tiszta és stabil, már napok óta. Legalább ez nem okoz problémát és nehézséget a fiuknak.

Következő napon továbbra is napsütésre ébredtünk. A többiek is kezdtek rendbe jönni teljesen. A Kommonizmus-csúcsra, való kísérletre ellenben már nem volt elegendő idő, ezért arról le kellett mondani. Ellenben a mögöttünk lévo Csetürjoh 6000 m-es hegy megmászására még igen, arra elegendő 3, legfeljebb 4 nap. Így döntés alapján, megkérték az engedélyt, és miután megkapták, azonnal el is indultak. Sajnos én nem tarthattam velük a térdem miatt. Délre romlani kezdett az idő, főleg a felső régióban. Erős felhősödés kezdődött. 1 órakor Petiékel ismét nem sikerült rádiókapcsolatot teremteni, mert nem jelentkeztek be. Megint zuzmó és moha gyűjtéssel és azok csomagolásával foglalkoztam Tamás barátom részére. Vacsora előtt sikerült Halmos Péterékkel beszélnem, ok jól vannak, és jó helyen táboroztak le. Holnap valószínű elérik a csúcsot. Piszkáékkal most sem sikerült a kapcsolatfelvétel. Estére az idő egy kicsit javult odafenn. Érdekes szivárványhoz hasonló fényjelenség játszódott le, naplemente előtt. Adzsik-Tas, rádión, időjárás javulást ígért holnapra.

Jól aludtam. Reggel Demjén Zoliék elindultak a Bezupkin-pillérre. 8 órakor Halmosékal beszéltem rádión. Jól aludtak és indulnak mind a hatan a csúcsra. Dékányékal megint nem sikerült a rádió kapcsolat. Elég rossz odafenn az idő. A Dusanbe-gerince alig látszik. Itt lenn még süt a nap, de elég sok a fátyol és a kezdődő gomolyfelhő. Később be is felhősödött teljesen és a levegő is lehűlt, legalább 15-20 fokot. Délben Halmosékal tudtam beszélni még a csúcsra érés előtt. Később a nagy távcsővel figyeltem mozgásukat, míg a felhők be nem borították teljesen a hegyet. Ketten biztos elérték a csúcsot, de valószínű a többieknek is sikerült. Délután sokan lejöttek sikertelenül, a Borodkin-pillérol, de Piszkáék nem voltak közöttük. Ellenben Ozsváth Attila és Szabadka Peti visszatért a Csetürjoh-ról. A többiek fenn maradtak még egy éjszakára, valószínű előttük lebegett az én példám, a térdemmel. Ráértek, nem kellet sietniük, miért erőltetnék feleslegesen lábaikat. Egyébként, mint sejtettem, mindnyájan fenn voltak, a 6399 m magas csúcson, egy kicsit vigasztalódva, hogy a Kommunizmus-csúcs kísérlete kudarcba fulladt. Vacsora után még közösen szalonnáztunk egyet és korán lefeküdtünk, mert a két fiú eléggé elfáradt, az erőltetett lejöveteltől.

Reggelre jól lehűlt a levegő. A sátrakat, a gyér növényzetet, vastag dér lepte be, de szép napfényes volt az idő. Reggeli után nagy szaunázást rendeztünk, borotválkozással. Eddig nemigen borotválkoztunk, mert az erős napsugárzás és a felégés ellen védett. Mivel feladatainkat jórészt befejeztük, most már nem volt rá szükség. Megpróbáltunk magunknak ismét emberi ábrázatot adni. Ez ugyan nem mindegyikünkre vonatkozott, mert Vörös, Szabadka és Szabó mindig is szakállasak, azaz ősember kinézetűek voltak, és továbbra is azok maradtak. Ebédre főztünk egy nagy adag finom rizses lecsót, hogy kellőképpen tudjuk fogadni a visszatérő haverokat. Egy órára meg is érkeztek rendben és jó hangulatban. Déli rádiózásnál, Péter hallotta, hogy a fentiek, ma mennek a Dusanbénak teteje mögötti táborba. Ezek szerint a tegnapi rossz idoben nem mozogtak, átpihenték a napot, erőt gyujtve a további útra. A csehek egy része és a franciák reggel óta, összepakolva várták a helikoptert, hogy leszállítsák oket Adzsik-Tas-ba, de a jó idő ellenére sem nem jött értük. Lehet, hogy ott lenn rossz az idő, csak itt fent süt a nap. Egész délután, sakkoztunk, kártyáztunk, hogy elüssük valamivel az időt. Részemről kezd már egy kicsit unalmassá válni, ez a tétlen tábori élet. Éjszaka megint nagyon rosszul aludtam, mert térdem megint nagyon fájni kezdett. Valószínu ínhüvelygyulladásom is van ezért olyan érzékeny.

Megint szép a reggel. Térdem nagyon fáj, alig tudok vele mozogni. Bekentem fájdalomcsillapító kenőccsel, de ennek ellenére nagyon kínos. Ma kellene Péternek és Pistának a csúcsra érni. Az időjárás kedvező, reméljük sikerül nekik. Demjénéknek is ma kell elérniük a platót, átjutva az igen nehéz falon. Majdnem egész nap feküdtem. Ebédelni sem mentem el a konyhasátorig, a fiuk hozták el adagomat. A franciákat és a cseheket végre délután elszállították. Két napig várták készenlétben a helikoptert. A helikopterrel csomagot és üzenetet kaptunk. A csomagban a visszavitt üveg bor volt, az üzenet pedig az, hogy a Kádas és Péró kettősnek sikerült feljutni a Lenin-csúcsra. Sajnos Gyurinak ezúttal, nem sikerült. Este nyolcórai rádiózás után, megkeresett egy orosz bennünket és közölte, hogy Péter és Piszka, sikeresen megmászták a csúcsot. Demjén Zoliék is sikeresen feljutottak a falon és sötétben vertek sátrat a platón. Örömünkben még éjfélkor is fenn voltunk és megettünk egy-egy nagy adag befőttet, ünnepelve sikerüket. A kapott bort, majd közösen fogjuk kibontani, ha visszaérkeznek.

Augusztus 2-a szombat van. Jól aludtam és reggelre a térdem is mintha javulna, kevésbé fáj. Az időjárás szép, annak ellenére, hogy nem teljesen tiszta. A reggeli rádiózásnál közölték, hogy Péterék, útban lefelé, már a platón vannak. Még csak a Borodkin-pillér van hátra. Valószínű késő délutánra leérkeznek. Egész nap kerestük oket a távcsővel, hátha sikerül felfedezni alakjukat. Dél felé láttunk két embert lefelé tartani, reméltük ők lesznek. Attila eléjük ment és vitt inni és ennivalót. Halmos Petiék pedig nagy díszvacsora, főzést rendeztek a maradék konzervekből, a megfelelő fogadás tiszteletére. Közben bejelentettük a táborvezetésnek, hogy ha lehet holnap, szeretnénk lemenni Adzsik-Tas-ba, itt már semmi keresnivalónk nincs. Közölték, hogy nem lehet, csak a tervezett 4-ei idopontban, azaz csak holnapután, mert addig már telített a helikopter férőhelyei. Este 6 óra után jött meg Dékány- Szálkai páros. Fáradtak voltak, de nagy vot az öröm. Ez ideig még egyetlen magyarnak sem sikerült, egy táborból két hétezrest megmászni. És olyan sem fordult elő, hogy egy csapat két hétezrest és plusz egy hatezrest teljesített volna. Két évvel korábban, majdnem ugyan ez a csapat, a Kaukázusban is bebizonyította, hogy nagy tettekre képes. Ott sem, voltak egyetlen más nemzet hegymászói sem, akik nagyobb aktivitást és sikert értek volna el. Most is teljes elismerésüket vívtuk ki úgy a vendéglátóknak, mint a többi részvevő nemzet hegymászóinak. Mindenki gratulált és csodálkozásának adott hangot, hogy ilyen teljesítményekre vagyunk képesek, holott egy tisztességes magashegy sincs országunkban. Mint kiderült, az akkori résztvevok közül kerültek ki, a későbbi első nyolcezresek, valamint az Alpok legnehezebb mászó-útvonalainak, első magyar meghódítói is. Nagyszerű csapat jött akkor össze, örülök, hogy egy kicsit én is ott lehettem köztük.

Következő napon teljes tétlenség. Egész nap ténferegtünk a tábor területén. Látogattuk a más ország sátrait érdeklodve túráik eredményéről A csehek egyik csoportja visszatért a Korzsenyevszkájáról, sajnos az egyiknek elfagyott a lába és úgy kellet leszállítani. Demjén Zoliék, sikeresen elérték a csúcsot, indulnak lefelé. Délben egy kis affér a bolgárokkal, akik külön elbírálást akartak biztosítatni maguknak, de a többiek lehurrogták oket. Este ünnepi búcsúvacsorát rendeztek a még itt maradottaknak. Az oroszok négy üveg magyar bort küldtek nekünk, teljesítményeink jutalmaként, melyből egyet, a helyiek, “visszazabráltak” és pezsgovel ittak meg, melőbol nekünk nem adtak. Errmi elloptunk tőlük egy nagy dinnyét, amit szintén, eredetileg nekünk küldtek Adzsik-Tas-ból és ok szerettek volna megenni. Lefekvés elott még csomagolni kezdtünk, mert kérték, hogy fél nyolcra legyünk készen, mert az első fordulóban indulunk.

Reggel fél 8 helyett, fél 11-re jött értünk a gép. Több mint fél órát repültünk a hegyek lábánál, keresztezve, gleccsereket, szurdokvölgyeket, óriás vízmosásokat, remek fotótémákat adva számunkra. Ehhez még hozzásegített az is, hogy helikopterünknek nem volt hátsó ajtaja, csak egy nagy kötélháló biztosította, hogy ki ne potyogjunk valamerre, így a háló szemei között jó fényképezési lehetőség adódott csaknem függőleges irányba is.

A leszállóhelyen csak Gyuri várt bennünket. Péró és Kádas már el is utaztak haza. Gyurinak meg kellett várnia bennünket, mert közösen jöttünk és így, közösen megyünk haza is. Sajnos neki nem sikerült feljutni a csúcsra és egyedül ő maradt a csapatból eredménytelen. A főtáborba 5 kényelmes sátorban helyeztek el bennünket. Az első dolgunk a fürdés volt. Csak bedobáltuk holmijainkat a sátorba, és már rohantunk is, nehogy elfogyjon a melegvíz. Ez azért más volt, mint a fenti szaunázás. Itt nem kellett a jéghideg vízbe mártózni, csak élvezni az ömlő melegvizet. A második dolog a raktár meglátogatása volt, hogy elköltsük a megmaradt bonjainkat. Vettünk dinnyét, konyakot, kávét és egy nagydoboz, (1 kg) fekete kaviárt, amit kisorsoltunk és én nyertem meg, így haza is hoztam. A dinnyét megettük azonnal és a finom Ararát konyakos üveget is elég sűrűn, nyalogattuk, pótolva a hetek óta nélkülözött szeszhiányt. Gyorsan meg is ártott legyengült szervezetünknek. Mindenki legalább 10 kg-al volt kevesebb, mint Ferihegyen volt, az indulás előtt. Elvégre több mint három hetet tartózkodtunk négyezer, vagy annál is magasabb régióban, a szokásostól eltérő táplálkozási körülmények között. Napokig megerőltető fizikai megterhelés alatt. Ez nem maradt nyomtalanul fizikai állapotunkra sem.

Ezen az éjszakán igazán jól aludtam. Ehhez hozzájárult valószínű, az alacsonyabb régió ózondús levegűje, no meg, a konyak is. Az utolsó napunk a táborban. Holnap indulunk vissza Moszkvába. Délelőtt elmentem sétálni a kietlen völgy felső részébe, a Lenin-csúcs irányába, legalább három-négy kilométert. Alig láttam a sátrakat. Egy széles nagy völgyfenék, melyben a lezúduló gleccservíz, mély medret vájt. A völgy végét a Lenin-csúcs hatalmas fehér tömbje zárja le. A völgy vége félé találkoztam nomád pásztorokkal, akik mormotára vadásztak. Először felderítették a mormota járatok kijáratait, majd kettő kivételével betömték azokat. Aztán az egyik lyukhoz két furkósbottal odaállt két vadász, míg a harmadik olajos rongyot gyújtott a megmaradt nyílásnál. A huzat befelé vitte a füstöt és szegény mormotát kizavarta a tiszta levegore. Mivel csak egy helyen tud kijönni és óvatos állat is, mielőtt kiugrott volna a bejáraton, egy pillanatra megáll és körülnéz, nincs e veszély valamerre. A lyuknál várakozó vadászok pont erre a pillanatra várnak, és botjukkal, mint egy golflabdát fejbe verik a mormotát. Azért állnak ketten, hogy még véletlenül se hibázzák el. Aránylag rövid idő alatt három mormotát ejtettek el így, ezen a módon. Szép nagy (3-4 kg-os) példányok voltak. Bőrébol majd biztos szép usankát, vagy bundát fognak készíteni, esetleg eladják valami bőrkereskedőnek. Visszafelé pedig szedtem egy csomó pamíri gyopárt, melyből rengeteg volt, de nem olyan szépek, mint az Alpokban. Ezeknek szirmai sokkal kisebbek, olyan gomb formájúak. Este még alaposan bevacsoráztunk. Itt lent jobb és választékosabb a koszt, mint a felső táborokban, de persze itt sem első osztályú. Itt ellenben mindig van gyümölcs, és különféle italokra is van valami lehetőség, a sör kivételével. Délután felerősödött a szél, kavarta a port alaposan, mindent beborítva, hiába zártuk a sátrakat. Hálózsákjainkat ki kellett rázni, lefekvés előtt, hogy megszabadítsuk a vastag por rétegtől. Estére megérkeztek Demjén Zoliék is. Ők voltak az utolsó külföldi csoport akiket lehoztak.

Reggel 7-re kellett készre lennünk a csomagolással. Felraktuk a tehergépkocsira a nagyobb csomagokat, majd a kijelölt autóbuszba a többit. 9-kor indultunk három busszal, tehergépkocsival, és a kísérő két rendőrautóval Osba, a reptérre. Több mint 9 órát tartott az út. Most 3 órával rövidebb ideig, mint jövetben, de kevesebbet is álltunk útközben. Osba remek és bőséges vacsorát kaptunk, gépünk 21 órakor indult Moszkvában. Visszafelé szép látványt nyújtott Szamarkand és Buchara kivilágított látképe, majd a sejtelmes holdvilággal megvilágított Aral-tó, ezüstös víztükre. Moszkvában ismét az Ukrajna hotelban kaptunk elhelyezést, hol éjfél után foglalhattuk el szobáinkat, és csaknem 2 óra volt mire ágyba kerültünk.

Másnap csak 10 órakor volt reggeli a késői érkezés miatt. Délelőtt még bementünk a városközpontba elkölteni pénzünket. Meglátogattuk a híres Gum-áruházat, de annak ellenére, hogy két héttel voltunk az olimpia után, most is csaknem üres volt, kivéve az ízléstelen emléktárgyakat. Vacsora után még elvittek bennünket a Nagycirkuszba, hol híréhez méltó, az olimpiára összeállított műsort mutattak be, igazán magas és látványos színvonalon. A műsor második részében egy, két emeletes, színesen kivilágított, lépcsősoron keresztül, látványosan elárasztották a porondot és átalakultak vízi-cirkusszá, fókákkal, vízi artistákkal és Brezsnyev elvtárs kivetített fényképével, mert a személyi kultusz, ebben az időben, itt még erősen dívott.

1980. augusztus. 8-án enyhe esőben hagytuk el Moszkvát a déli órákban, és kényelmes utazás, valamint 31 távol töltött nap után, érkeztünk vissza Ferihegyre.