Júli-Alpok keresztezése
(1965-1988)

Írta: Perge Ferenc



Mindjárt az elején magyarázkodásra szorulok a kettős dátum miatt, ami nem azt jelenti, hogy eddig tartott vagy, hogy kétszer is megtettem volna. Sajnos csak egyszer végig, de 65-ben már egyszer megkíséreltem, sajnos akkor próbálkozásom a Vrsic-hágóban kudarcba fulladt egy kisebb baleset következtében. Ellenben azóta eltelt több mint két évtized sem tudta elfeledtetni a Júli-Alpok szépségét és azt a vágyat, hogy egyszer majd mégis csak sikerül teljesíteni az eredetileg kitűzött tervet. Nos hát végül is sikerült és ezt az élményt szeretném valahogy leírni és esetleg másoknak is, tolmácsolni, hátha kedvet tudok adni azoknak, akik szeretik a szép hegyeket, és nem riadnak vissza egy kis fáradtságtól.

Mindkét túra tengeri nyaralás előzeteseként volt tervezve 10, illetve 8 napra. Az elsőnél hegymászás is volt beiktatva, a másodiknál csak magashegyi túrázás. Mindkét túra a Tamar-hütténél kezdődött és a Száva-forrásnál, illetve Bled-ben fejeződött be. Az első kísérletnél, vonattal és autóbusszal történt az utazás, a másodiknál személygépkocsival. De mennyünk sorba. A második túrát veszem vezérfonálnak, de beleszúrom az első túra eseményeit és tapasztalatait.

Egy, augusztus közepei pénteki napon indultunk személygépkocsival Balatonmáriára, hol feleségem vállalatának üdülőjében töltöttük az éjszakát, hogy ne keljen egyvégtében annyit autózni. Másnap, Letenyén keresztül, Kranjska-Gora volt az úti cél, hol szabadkai barátaink közbejárására a “Kekec” üdőlo vezőtoje biztosított szállást és ott hagyhattuk gépkocsinka míg a hegyekben tartózkodunk.

Új ismerősünk kicsit kételkedve fogadta terveinket, és elég nehezen győztük meg, hogy nem vagyunk teljesen járatlanok a hegyek között, és nem kell miattunk aggódnia. Végül előzékenyen felajánlotta, hogy gépkocsijával felvisz bennünket, hátizsákjainkkal együtt a Tamar-hüttébe, mely innen 10-12 km-re volt, így megtakarítva részünkre a szép de fárasztó gyaloglást, a Planica-völgyig, és onnan tovább a házig, mely részben országúton vezetett. Késő délután 6 óra felé érkeztünk meg, a már árnyékban lévő völgy végében épült házhoz, melynek környezete az egyik legszebb az eddig ismertek közül. Maga a ház, az erdőhatár széléhez közeli nagy tisztás felső végében van. Mögötte a Mojstrovka (2369 m) függőleges mészkofala, a Jalovec (2643 m), tűként meredő fehér (délutáni világításban rózsaszínu) hatalmas piramisa, szinte giccsesen szép látványt nyújtott annak idején is és most is. Az első ittlétünk óta a legnagyobb változás az volt, hogy akkor még a völgyben, a 6 km-es felvezető út nagy része csak gyalog, esetleg terepjáró gépkocsival, volt járható. Most már a házig kiépített út van, így a gépkocsi forgalom igencsak meg növekedett. Közös hálóhelyen (matracláger) kaptunk elhelyezést. Nagyot sétáltunk a ház körül, a szomszédos patak parton megvacsoráztunk és korán lefeküdtünk a mozgalmas nap után.

Aránylag korán 7 óra körül indultunk a Sleme-hágón keresztül, a Vrsic-hágóba, szép tiszta, napfényes idoben. Hátizsákjaink nem voltak túl nagyok, mert táborozási felszerelést nem vittünk magunkkal, mivel végig turistaszállásokat vettünk igénybe. Így csak az élelem, főzőeszközök és a tartalék ruházat foglalt benne helyet. Hegymászó felszerelés sem volt nálunk, mint annak idején. Korábban még egy napot maradtunk és megmásztuk a Jalovecet (2643 m), melyhez hágóvas és jégcsákány is kellett, azaz ajánlatos volt, mert a hozzá felvezető nagy kuloárban (jég, vagy kő folyosó), egy jó meredek, mintegy 1000 m hosszú firn-mező (összetömörödött hó) volt. E firn-mező napjainkra teljesen megszűnt, azaz eltűnt. Ma már csak egy meredek kőtörmelék halmazon lehet megközelíteni a csúcstömb lábazatát. A Lukna-hágón keresztül a gerincen értük el a csúcsot Tátrai Rupertel, sajnos nem a legideálisabb idoben, mert felhős volt az idő és naplóm bejegyzése szerint, lefelé alaposan eláztunk a villámlással és menydörgéssel kísért, zuhogó esőben. Szerencsére délutánra elvonult a zivatar és a napsütésben másnapra sikerült megszárítani ruházatunkat.

A házat elhagyva, a ritkuló fenyvesben indultunk felfelé a völgyben, mely rövid ido után kettévált és balra, egy szurdokszerű, repedésben folytatódott, a jól láthatóan szintén balra, felfelé húzódó, széles párkány felé, mely felvezet a Sleme-hágóba. A 23 évvel ezelotti túránk alkalmával ebben a szurdokban összefüggő, meredek firn lejtő volt, egészen a párkány kezdetéig. Most egy maroknyi sem maradt belőle. Óriás lecsiszolódott mészkő tömböket, szikladarabokat, fatörzseket, ágmaradványokat kerülgetve jutottunk el a rámpán haladó, jelzett ösvényig.

E tapasztalat ismételten bebizonyította számomra, hogy földünk légrétege (legalább is az utolsó évtizedekben) melegedőben van. Az Alpokban lévő gleccserek megrövidülése, a Kilimandzsáró kráterében lévő jég megszűnése, a Tátrában és itt a Júli-Alpokban lévő évszázadok óta meglévő hófoltok eltűnése (ezeket saját szememmel láttam és tapasztaltam), mind-mind azt jelenti, hogy melegszik légterünk. Hogy aztán ez, a periodikusan eloforduló lehűlés és felmelegedés, vagy légkörünkben felgyülemlett szennyeződés következménye, azt csak majd a jövő fogja megmutatni. Szerintem, sajnos az utóbbiról van szó.

A hágóhoz felvezető ösvényről remek kilátás nyílik az alatta lévo Planica völgyre és az impozáns Jalovecre. Az előző itt jártunkkor rengeteg rododendron bokor emléke maradt még meg bennem. Most is volt, de nem oly nagy mennyiségben, mint akkor. A bokrok méretei is kisebbek lettek. Akkor embermagasságú, sűrű bozótos között vezetett az út. Vajon ez is a nedvesség csökkenésének következménye?

Mikor felérkeztünk a hágóba, meglepve tapasztaltuk, hogy az akkori óriás nagy hómezőből, melyen egyenesen keresztül lehetett menni, most szétszórt hófoltocskák maradtak csak a sziklafalak árnyékos tövében. A jelzett ösvény is balra kikerüli a hófolt helyén maradt nagy moréna halmazt. Ez ugyan most valamivel könnyebb, de jóval hosszabb, mint annak idején. A hágó túlsó szélén megpihentünk. Innen már le lehetett látni a hágóba és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a hágót átszelő országúton a gépjármuvek százai parkolnak. Sajnos, a motorizáció megnövekedése, az autós turista forgalmat is megtöbbszörözte. Most már a völgy mélyén lévo Kranjska-Gora-ból, húsz perc alatt fenn lehet lenni, autóval vagy motorral, minden megerőltetés nélkül, az 1650 m-en lévő hágóba.

Pihenés után kezdtük meg a leereszkedést a mintegy 2 km-re lévő hágó felé a hegyoldalban, ferdén ereszkedő úton. Annak idején ezen az úton, lemaradtam a többiektől, és sietve igyekeztem utolérni őket a lejtős ösvényen, hátamon egy általam, készítetett, meglehetősen nagy és nehéz hordkerettel. Akkor még nem voltak idehaza kaphatók a jobbnál-jobb, könnyű, alumínium hordkeretek.

Egy kőben megbotlottam és fejjel előre beleestem az út oldalában lévő meredek bokrok közé. Hordkeretem fejem felett előrecsúszott, karjaimat előrefeszítve, szinte lehorgonyzott a törpefenyők és rododendron bokrok, ágai között. Percekig megmozdulni sem tudtam. Nagy erőfeszítésembe került mire kín-keservesen, ki tudtam bújni a vállheveder szorításából, és vissza tudtam magam küzdeni az ösvényre. Az esésnél meghúzódott a bal térdem, arcomat véresre karmolták a bokrok ágai. A hordkeret kiszabadítása külön erőfeszítést igényelt. Szóval alaposan megjártam sietségem, melynek aztán következményei is lettek. A későbbiek folyamán emiatt kellet megszakítanom a túra befejezését két nap múlva.

Mikor leérkeztünk a hágóba megijedtünk a tömegtől. A házat szinte megközelíteni sem lehetett annyian voltak körülötte. Itt, meg sem próbálkoztunk a szálláskereséssel, hanem innen alig 10 perc, járásra a ház feletti magas domb tetején, volt egy másik turistaház, a Postarska-Koca. Oda mentünk fel és ott kaptunk a matrac lágerban szállást, de csak 17 óra után foglalhattuk el, így boven maradt idonk a körülnézésre, szemlélődésre. A tiszta menetidonk a Tamar-háztól, 4 és háromnegyed óra, volt. Úgy két óra körül járhatott az idő. A ház teraszáról jól le lehetett látni a Vrsic-hágóra és a házra is, mely légvonalban alig volt tőlünk, 2-300 m-re. Innen remek kilátás nyílt minden irányban. Jól látható volt a Sleme-hágó, az onnan levezető út. A velünk szemben, a Mojstrovka oldalában lévő óriás kő-kuloár, melyen annak idején egy óriás hófolt volt, és ugyanebben az időszakban, még síztek rajta. Most csak a Mojstrovkára felvezető ösvény szerpentinje látszott. Hó egy tenyérnyi sem maradt. Sízni, a ház mögött lévo Prisank É-i falában, az Ablakos-gerinc alatt lévo, 3-400 m-es, hófolton láttunk embereket, mely állandó árnyékban lévén, még úgy látszik, egyenlőre kitart. Kíváncsi lennék meddig? Ha valaki arra járt, és tud róla valami közelebbit, értesítsen! Jól látható volt a további útvonalunk egy része is a Razor felé, mely megkerüli a Prisank nagy tömbjét. Az idő remek volt. Szépen sütött a nap, melyet egy-egy nagy fehér kumulusz takart el rövid időre, ilyenkor lehűtve a levegőt, akár 10-12 fokkal is. Kényelmesen megebédeltünk, nagyot sétáltunk és elsörözgettünk a szép környezetben, míg el nem foglalhattuk szálláshelyünket. Naplementével a hőmérséklet is erősen lecsökkent, így korán lefeküdtünk, hogy másnap szintén korán, elindulhassunk a hosszú és nagy szintkülönbségű következő útvonalszakaszra a Pogacnikov-ház felé.

1965-ben itt is (akkor a Vrsic-házban), mint a Tamar-hüttébe, két éjszakát töltöttünk. Közben megmásztuk a Prisankot (2547 m), az Ablakos-gerincen keresztül. Szép, nem nehéz mászó útvonal volt, gyönyörűséges kilátással. Emlékszem rengeteg enciánt és havasi gyopárt találtunk, fotóztunk és szedtünk. Akkor még nem voltak fokozottan védett virágok. Most már, gondolom, csak borsos büntetés árán lehet szedni (amennyiben elkapják az illetőt), ha egyáltalán még található. Sajnos mi most, még látni sem láttunk, egy szálat sem. A Prisankról lefelé jövet gyulladt be a térdem, részben az előző napi eséstől és az aznapi fel és lemenettől. Másnap reggel fel kellett adnom a további utat. A Vrisc-ből autóbusszal le lehetett jutni. Az útnak nehezebb, megerőltetőbb szakasza csak ezután következik. Kár lenne társaim útitervét is veszélyeztetni, ha esetleg egy-két nappal késobb még jobban, benn a hegyek között, távol minden járművel megközelíthető úttól, gátolna mozgásomban sérülésem. Megbeszéltük, hogy én feleségemmel, busszal lemegyünk Kranjska-Gorába, majd vonattal és további busz járattal elmegyünk a Száva forrásnál lévo turistaházba, a hegység túlsó oldalán, és négy nap múlva ott találkozunk. Addig pihentetem a térdeimet és kikúrálom magam, hogy együtt folytathassuk, majd a tervezett tengerparti túránkat, az Istriára, Rab-szigetre, Plitvicére, és végül, Zágrábba. Így is történt és szerencsémre, a szorgalmas borogatás hatására rendbe is jött, a térdembe keletkezett, ínhüvely-gyulladásom, és befejezhettem a tervezet utat.

Reggel tiszta, de csípos időre ébredtünk, így a pulóver is elkelt az öltözködéshez. Mindjárt “elkevertünk” egy kicsit, egy rossz jelzésen indulva, de egy kis kitőro után visszatértünk helyes útra. A Prisank lefutó gerincét elérve megálltunk egy pihenopadnál, könnyíteni öltözetünkön, mert itt már sütött a nap és kezdett melegedni az idő. Valamint innen visszapillantva még egyszer láthattuk a Sleme- és a Vrsic-hágót, mind a két turistaházat, valamint a Sleme-hágótól megtett út nyomvonalát. Míg öltözködtünk, utolért egy háromtagú, német család. Papa, mama, és egy húsz év körüli fiú. Csak köszöntünk egymásnak, ők nem álltak meg. Tovább haladva, most már ragyogó és egyre jobban felmelegedő időben, a Prisank oldalát keresztezve, egyre jobban kitárulkozott az előttünk lévő, völgyet lezáró Razor, félelmetesnek tűnő óriás, szinte függőleges, sziklafala. Már előző ittlétem alkalmával is kételkedtem, hogy azon a falon lenne jól járható turistaút. Pedig volt nem is akármilyen.

A Prizank oldalában, szinte egyenesen, egyenletes emelkedéssel vezetett az ösvény, a mintegy három km-re lévő függőleges fal, bal oldala felé. Ahogy közeledtünk, úgy rajzolódott ki a falon egy fordított Z alakzatú repedés, egyre szélesedő alakzata. Kezdett világossá válni, hogy útvonalunk ebben a Z alakzatban vezet. Közben, egy út melletti kis forrás mellett, mi előztük le a pihenő német családot, kölcsönös mosolygással.

Ösvényünk kikanyarodott a sziklafal bal sarkába, honnan jobbra indult egy meredek de aránylag széle rámpa a fal közepe felé. Ott, ahol nagyon meredekké, vagy igen kitetté, vált az út, fogódzkodó kampók és azt összekötő láncok voltak beépítve, ezzel biztosítva a közlekedők biztonságát. Attól függetlenül, hogy kényelmesen és biztonságosan lehetett közlekedni azért a tériszonnyal küszködőknek izgalmas útvonalszakasz. A sziklafal közepe táján, egy vállon fordul az út, meredeken visszafelé, majd feljebb ismét egy forduló után értünk fel a Razor-hágóba. Útközben a németek ismét elmentek mellettünk és már csak a turistaháznál találkoztunk ismét.

A hágóból szép kilátás nyílott mindkét oldalra. Ny-ra, ahonnan jöttünk és K-re, a Pogacnikov ház is látszott már innen a távolban, alattunk, vagy 1000 m-el lejjebb. Jól látható volt a Jalovec (2643 m), a Mostrovska (2369 m), a Prisank (2547 m), a Skrlatica (2738m) és a hegység legmagasabb pontja a 2863 m-es Triglav is.

Hó itt sem, volt egy maréknyi sem. Pedig, Tátraiék szerint 65-ben, még hágóvasat is kötöttek itt, mert a lefelé vezető út igen meredek volt, az ott lévő nagy hófolton. Most csak egy igen meredek törmelék lejtőn cikk-cakkozott le az ösvény, számtalan fordulóval. Kényelmesen, késő délután érkeztünk le a házhoz az izgalmas, de rendkívülien látványos átkelés után. Délutánra befelhősödött és egy pár csepp, eső is esett, de ez nem zavart abban, hogy a ház előtt ne rendezzünk egy nagy főzést, evés-ivást.

Közben szóba elegyedtünk, a már ott lévő német családdal. Nyugdíjas Mücheniek. A fiuk még tanul. Vrsic-hágóban hagyták kocsijukat, és onnan kezdték a keresztező túrát csinálni, ugyanazon az útvonalon, mint mi. Sokat járnak a hegyekben és általában a világ egzotikus helyein. Van egy családi zenekaruk (Bajor szórakoztató zenét szolgáltatva), mellyel például munkát is vállaltak, Karib tengeri luxus üdülőhajón, így járva be az ottani országokat. Magyarországon még nem jártak.

Ismét korán feküdtünk le, miután jól “kibeszélgettük” magunkat, miután én ugyancsak keves értek és beszélek, valamilyen más nyelven is. Főleg Olga segítségével folyt a beszélgetés fonala és természetesen a közös kínálgatással, ki-ki a maga nemzetiségének megfelelően. A mi a mákos bejglinket, ok a bajor sörrel viszonozták.

Reggelre ismét derűs szép időre ébredtünk. Kényelmesen megreggeliztünk és aránylag későn indultunk tovább. A háztól nem messze lévő hágóban értek utól és előztek le új német ismerőseink, akikkel a nap folyamán ismét többször találkoztunk. Hol ők, hol mi voltunk elől. Több nagy szintű gerincet kereszteztünk nagyon szép környezetben. Az egyik hágóban megleptünk egy nagyon szép szarvú hegyi-kecske bakot. Közvetlen az utunkon keresztbe feküdt egy mélyedésben és így alig 10 m-re volt mikor megláttuk. Természetesen azonnal talpra ugrott, de mivel mi is azonnal megmerevedtünk, részben a meglepetéstől, részben, mert nem akartuk elzavarni. Így percekig vizsgáltuk egymást. Szerencsémre a fényképezőgépem is kéznél volt, és lassú mozdulattal üzemképes állapotba is sikerült helyeznem úgy, hogy nem zavartuk meg és sikerült egy pár jó fotót készítenem őokelmérol”, míg szép komótosan el nem vonult, lefelé a völgy irányába, a meredek füv lejton. Elég sokat jártam már a hegyek között, de ritkán akad alkalom, ily közeli találkozásra. Persze valószínű ez csak azért következhetett be, mert a régóta bevezetett vadászati tilalom hatására megszokták a vadak, az emberek közelségét, épp úgy, mint a nagy Afrikai Nemzeti Parkokban. Ott is autóból, akár 2-3 m-re meg lehet közelíteni a legvérengzőbb ragadózót is, de ha kilép az ember a kocsiból, abban a pillanatban már támadásnak lehet kitéve, mert a vad részére az már nem “természetes” állapo

A Dolic-házhoz felvezető ösvény legalább 1000 m szintkülönbségű volt és alaposan megizzasztott volna bennünket, ha nem romlik el az idő. Erosen befelhősödött és komor felhők vettek körül bennünket. Lehűlt a levegő, villámlott és dörgött az ég, de megúsztuk eső nélkül egészen a házig. Csak miután megérkeztünk eredtek el az ég csatornái. Német barátaink már drukkolva vártak, hogy megússzuk-e elázás nélkül. És mivel megúsztuk, egy nagy korsó sörrel vártak a ház söntésében, amit mi vörösborral viszonoztunk. Így aztán kellemesen elbeszélgettünk, váltogatva az italokat Ők arra akartak rábeszélni bennünket, hogy másnap közösen menjünk fel a Triglavra, amire sem Olgának, sem nekem nem volt kedvem. Mi pedig arról győzködtük oket, hogy látogassanak el Budapestre, legalább egy hosszú hétvégére, mivel még sosem jártak ott.

Az hogy Olga miért nem akart felmenni a Triglavra, azt még csak meg lehetett érteni. Neki a Razorra történt felmenetel is sok izgalmat okozott és nagy erőfeszítésébe került, félelmének, tériszonyának, legyőzése. A Triglavra is hasonló nehéz, kitett út vezet és ebből nem kért még egyszer. Minden esetre meg kell hagynom, hogy eddig hősiesen viselkedett és tulajdonképpen nem kellett túlzottan erőszakoskodnom vele, hogy félelmét leküzdje. Hogy én miért nem akartam felmenni, annak nyomós oka, és előzménye volt. Még januárban otthon a lakásunkon egy este rosszul lettem. A torkomban szorulást éreztem, megszédültem, és izzadni kezdtem. A kihívott ügyletes orvostól kaptam egy injekciót, de attól még rosszabbul töltöttem az éjszakát. Nyugtalan lettem és hallucinációim voltak, egész éjjel nem aludtam. Másnap körzeti orvos EKG-t végzett, de azzal nem talált rendellenességet. Írt gyógyszert és pihentetett két napig, miután megismételte az EKG vizsgálatot. A következő héten kondíció edzés céljából futni akartam, de 150 m után ismét jelentkezett a torokszorulás, ami elmúlt mihelyt megálltam. Megint EKG vizsgálat, megint negatív eredmény. Megkerestem másik orvost, az sem talált aggasztó tüneteket. Közben végigsíztem a szezont. Itthon két-három alkalommal. Egy hétvégét a Tátrában, egy hetet Bulgáriában, Borovecen. Közben egy hétig Berlinben voltam hivatalos úton (AUTÓKER Vevőszolgálati tanfolyam), minden esemény nélkül. Tavasszal túráztunk a hegyekben, egyszer-kétszer jelentkezett a szorítás, de mindig elmúlt mihelyt megálltam, vagy megpihentem. Később teljesen megszűntek az aggasztó jelenségek. Ellenben most ezen a túrán, mikor elindultunk a Tamar-házból, ismét jelentkezett, de el is múlt mihelyt megpihentünk. Szóval nem mertem reszkírozni a fokozott terhelést, ezért nem vállaltam. Épp elég nehéz út várt még ránk innen is a következő szakaszon, felmenni a Kanjavec-hágóba. Ezt még tetőzni a Triglavval, véleményem szerint felelőtlenség lett volna. Semmiképp sem szerettem volna Olgát kritikus helyzetbe hozni abban az esetben, ha én az eddigiektol kritikusabb állapotba kerülnék, itt a hegyek szívében, távol minden segítségtől. Számomra nagyon nehéz döntés volt, mert tudatában voltam annak, hogy koromnál fogva nem valószínű, hogy még egyszer lesz alkalmam feljutni a Triglavra. Csak megjegyzem, hogy ezek az előzmények, előjelei voltak a négy évvel késobb sikeresen végrehajtott, hármas szívkoszorú műtétemnek, mely ragyogóan sikerült és melyért köszönettel tartozom, Dr Karlócai Kristóf kardiológus és Dr Szabolcs Zoltán szívsebész főorvosoknak és stábjainak.

Reggel együtt indultunk német barátainkkal. Ők a Triglavra a jelzett úton, mi a Kanjavec-hágón keresztül, a Triglavi-tavak völgye felé. Az időjárás továbbra is igen kedvezően szép volt. Szépen sütött a nap és szép kumuluszok díszítették a kék égboltot. A Kanjavec-hágó széles hátán ismét találkoztunk kisebb hófoltokkal, amit keresztezni kellett, de ezek igen rövid kis szakaszok voltak, minden nehézség nélkül. A hágó keleti peremérol már jól láthatóan leláthattunk, Tiglavi-tavak völgyének, felső részére. A völgy É-ról, D-re húzódik, a Kanjavec tövétől, a Komarca-Prsivec felső pereméig, és hét tó van benne, szép sorjában, melyeknek közös lefolyása van az utolsó tóig. Ott a tó felesleges vize eltűnik a föld mélyében, és később megjelenik, a Prsivec több száz méteres, szinte függőleges letörése tövében, a Száva forrás képében. Innen jól látszott a Prehodavchi-turistaház is, az ott sütkérező turistákkal, és a völgy végét képező gerinc felett, a Razor is, valamint az alattunk keresztbe húzódó völgy fenekén, a legfelső négy tó is. A turistaházhoz nem mentünk fel, mert az, jobbra esett útvonalunktól, valamint csak elég nagy szintveszteség következményeként érhettük volna el. A mi útvonalunk a második és harmadik tó között ért le a völgy fenekére és fordult balra, a hatodik tó partján lévo, Triglavi-tavak turistaházhoz, mely e napi úti célunk volt. A kora délutáni órákban érkeztünk a szép környezetben lévő, kényelmes házhoz. Elhelyezkedés után kifeküdtünk a tó partjára és élveztük a táj és környezet szépségét és hangulatát. Kora esti órákban érkezett meg, sikeres Triglavi túrájukról a mücheni család is, fáradtan de lelkesen, hogy tervüket maradéktalanul teljesítették. Ezt az örömet több korsó sör közös elfogyasztásával ünnepeltük, egyben búcsúestet is tartva, mivel holnap már külön-külön időpontban fogunk indulni, és este már nem fogunk találkozni. Megígértettük velük, hogy legközelebb már majd, Budapesten fogunk találkozni.

Reggel, szokásosan 7 óra körül indultunk tovább lefelé. Az utolsó tó (Crno-jezero) körül gyönyöru ciklámeneket fotóztunk majd azt elhagyva a fák között értük el a leszakadás peremét. Alattunk egy 2-250 m-es, szinte függoleges sziklafal tátongott, melyen rafinált tekervényekkel vezetett le, a drótkötéllel, falba vert kampókkal, mesterséges lépcsokkel és kapaszkodókkal, biztosított út. Tulajdonképp nem túlságosan nehéz, jól járható, de feltétlen szédülésmentességet igényel. Aki nagyfokú tériszonnyal rendelkezik, az ne vállalkozzon erre az útra. Van egy másik, de hosszabb út is. A Triglav-tavi turistaháztól jobbra egy jelzett ösvényen a Komni-turistaház felé kell elmenni, és onnan leereszkedni a Száva forráshoz. Erre nem olyan meredek, de legalább 3-4 órával hosszabb az út. Prsivecen lejövő út, közvetlen a Száva forrás mellett vezet és több helyen is be, lehet pillantani a vízesés forrás katlanába, de a leglátványosabban a forrás megjelenése, természetesen alulról van. A forrás környezete, ma már be van kerítve, és belépődíjat kell fizetni. A korábbi ittlétem alkalmával még ilyen nem volt. Maga a forrás, egy nagy szikla sarokból előtörő, nagymennyiségu vízzuhatag. A víz, sziklafalból tör elő, mintegy méteres átmérőjű üregből és 25-30 m magasból, vízesésként zúdul a sziklafal tövében kialakult kis tavacskába, nagyon látványos módon. Innen patakként folyik a közeli Bohini-tóba, onnan Bohini Száva néven, folyik tovább a Bledi-tóba, honnan már Száva folyóként távozik, és Belgrádnál ömlik a Dunába, csaknem olyan nagy vízhozammal, mint maga a Duna.

Leérkezve, mint általában, mindenütt ahová gépkocsival közlekedni lehet, nagy tömeg fogadott bennünket. Bementünk a vízeséshez, ettünk egy jó levest a turistaházban és gyalog végigsétáltunk a Bohini-tó partján a tó végéig, Innen a tó partjáról indul a kabinos felvonó a Zlatorogra és tovább a Vogelre, a környék felkapott sí centrumába. A felvonó nyáron is üzemel és nagyon szép kilátás, nyílik a kabin felsű állomástól, magára a tóra és a tó felett, a Júli-Alpok legszebb csúcsaira.

A tó végén buszra szálltunk és bementünk Bohinka-Bistrica-ra, onnan megvettük a vasúti jegyet Jesenice-ig, de útközben kiszálltunk Bledbe megnézni a tavat és a tó partján lévő sziklatoronyra épült lovagvárat. Ha Szlovéniáról kézbe fog az ember egy úti prospektust, akkor egészen biztos, hogy találkozik a Bledi-tó és abban lévő kis kolostorsziget, vagy a partján lévő meredek sziklafalon trónoló vár, fényképével. Mindketto igazi “truvaj”, valóban szépség látvány. De ezt a látványt még lehet fokozni, ha veszi a fáradságot az ember, felmegy a vár udvarára, és a mellvéd tetejéről pillant le a tóra és környékére. Én már kétszer jártam ott, de biztos felmennék harmadszor is.

Tovább utazva Jesenicére, ott ismét buszra szálltunk és úgy értünk vissza Kranska-Gorára a “Kekec” üdülőbe, a késő délutáni órákban, hol az üdőlo étkezdéjében vacsoráztunk és ott aludtunk. Ezzel befejeződött az öt napos hegyi túránk, a Júli-Alpok keresztezése. Nagyon örültem, hogy végül is, sikerült végigmenni, mert felejthetetlen élményt nyújtott szépségével, látnivalóival. Túlzottan nagy igénybevételt sem igényelt. A házak közötti utak, maximum 8-9 óra időtartalmúak, kényelmes járással, jól jelzetten. A házak kényelmesek, jól ellátottak és véghez vihető az út, úgy is, hogy élelmiszert sem kell vinni, csak ez természetesen sokkal költségesebb.

A hegyi túrát befejezve a következő napokban még elmentünk megnézni a Postojnai cseppkőbarlangot, egy pár napot üdültünk Cres szigetén, Losinj-ban a tengerparton, és hazafelé megnéztük a Plitvicai tavakat is, amiket ugyan csak ajánlok mindenkinek, aki még nem járt ott.