Polgárdy Géza:

Harcok, munkák és küzdelmek
- Tíz esztendő a magyar turista közéletben -
(1934-1944)


1. rész


A turistasággal tulajdonképpen 1924-ben kerültem először kapcsolatba. Bár ez csak amolyan futó kalandnak minősíthető, hiszen ekkor még szívvel-lélekkel atléta voltam s ez évben léptem be az MTK tagjai közé.

Édesanyám és nővérem azonban ekkor már fanatikus turisták voltak, s 1924 húsvétján is valami nagyszabású kirándulásra készülődtek. Jómagam már évek óta fanatikus futballmeccs látógató voltam, s dehogyis engedtem volna el a magam vasárnapi futballmeccsét! Hanem ekkor közbelépett a véletlen - s ez a véletlen ezúttal egy fehér pantalló volt. Gyér ruhatáram kiegészítésére s nem utolsó sorban 16 éves ifjúi hiúságom kielégítésére, egy "porcelánnadrág" vált esedékessé ez évre. Édesanyám azonban kijelentette, hogy a nadrágot csak akkor kapom meg, ha elmegyek velük a két és fél napos húsvéti kirándulásra.

Keserves napok következtek. Egyfelől a nagyon érdekesnek ígérkező húsvéti körmérkőzések voltak, másfelől pedig a kirándulás, mint a fehér nadrág ára. A szívem száz százalékig futballmeccsek felé vonzott, s a kirándulásra csak gyűlölettel tudtam gondolni is. Be kell vallanom azonban, hogy nem voltam jellem, mert végül is győzött az érdek az érzelem felett, s a fehér pantalló érdekében fogcsikorgatva bár, de elmentem a túrára...

Nagyszombat délután indultunk, s voltunk vagy húszan. Tekintettel arra, hogy semmi néven nevezendő turista-felszerelésem nem volt, városi jelmezemben nem éreztem magam túlságosan ragyogóan a sok turista között. Ócska, kivénhedt pantallóban, fekete félcipőben róttam a kilométereket, s pillanatnyi turista mivoltomra egyedül a vállaimat kellemetlenül nyomorgató hátizsák figyelmeztetett. Méla utálattal baktattam a tájképi szépségeket szemmel láthatólag élvező társaságban, s utálatom csak fokozódott, amikor leszállt az est, de mi csak rendületlenül tovább gyalogoltunk. Hogy baj ne történjék valakivel, hát libasorban mentünk, s ha valami elbotlásra alkalmas kő, vagy árok került a vezető elé, akkor az bemondta, hogy "kő" vagy "gödör" s a többiek kötelessége volt stafétaszerűen továbbadni, míg a karaván végére nem ért. Ez legalább érdekes volt egy kissé. Az már azonban kevésbé volt az, hogy egyszer csak megeredt az eső s kegyetlenül zuhogott a nyakunkba.

Mint az ázott ürgék, úgy estünk be jó késő éjjel a dobogókői menedékházba, mely - hogy örömünk teljes legyen - zsúfolásig telve volt. Miután már mindenki aludt a házban, csak úgy kutyafuttában tudtunk vacsorázni valami nyomorúságos petróleumlámpa hervadt fényénél. Végül az ebédlőben elszórt szalmán horkoló sorstársak között kellett fekvőhelyet kihalászni. Kínos igyekezettel kellett egyensúlyozni, nehogy összetapossunk valakit. Végül sikerült valahol pár tenyérnyi helyet felfedeznem, gyors mozdulattal elhódítottam, mielőtt valaki megelőzött volna, úgy ahogy voltam, ruhástól leroskadtam és a következő pillanatban ernyedten engedtem át magam Morpheus ölelő karjainak...

*

A következő napok sok gyötrelmet és megpróbáltatást jelentettek. A nem éppen hegyekbe való félcipő gyengédtelenül feltörte a lábam, s a hátizsák a súlycsökkenés törvényeire rácáfolva mindig nehezebb és nehezebb lett.

Fáradt voltam és kimondhatatlanul unatkoztam. A társaság többi tagjai azonban szemmel láthatólag jól szórakoztak. Minden kis virágnak, minden előtűnő girhes hegynek úgy örvendtek, mint a gyerekek a Jézuskának. Jól érezték magukat, örültek a szabadságnak, frissek voltak és vidámak. Úgy éreztem magam, mintha egy idegen bolygóról csöppentem volna közéjük. Az én nyelvezetem a gól, taccs, korner, ofszájd s egyebek között mozgott, ők útjelzésekről, térképolvasásról, iránytűről és egyebekről fecsegtek. Nem értettük egymást. Ők az út minden egyes részét külön-külön kiélvezték, az én gondolataim Orth Gyurinál és társainál jártak. Előzőleg sem tudtam megérteni, hogy mi érdekeset találnak ebben az irányított gyaloglásban, ekkor azonban, hogy szenvedő alany lettem magam is, méginkább gyökeret vert bennem a meggyőződés, hogy itt valahol valami baj van. Mert ez a napszámba való gyaloglás csak nem sport? Hol van az, egy másfélórás futballmeccs izgalmától, vagy a 400 méteres síkfutás érdekességétől? Magamban elmondott monológjaimban alaposan leszedtem a keresztvizet az egész turista társadalomról. Meggyőztem magam, hogy irtózásom a gyalogtúráktól indokolt volt. Csak még egyszer kerüljek ezekből a nyomorult hegyekből haza.

És amikor húsvét hétfőjén délután fáradtan, porosan, piszkosan elbotorkáltunk Esztergomba, elhatároztam, hogy soha többé nem megyek a hegyek közé. Sem porcelán-nadrágért, sem egyébért...


Folytatás ...


Forrás:
[Polgárdy Géza: "Harcok, munkák és küzdelmek - Tíz esztendő a magyar turista közéletben (1934-1944)",
kiadta a Magyar Hegymászótörténeti Társaság, 1998., ISBN 963 03 47105]