Polgárdy Géza:

Harcok, munkák és küzdelmek
- Tíz esztendő a magyar turista közéletben -
(1934-1944)


2. rész


Ezerkilencszázharmincban besoroztak, és egy év múlva megkaptam a behívót Komáromba, a 2. Huszárezredhez. Komáromban azonban nem sok időt töltöttünk, mert a dunántúli huszárönkénteseket Sopronba gyűjtötték össze iskolára.

Először jártam Sopronban, jól megnéztem a "Civitas fidelissima"-t. Tetszett az ódon város és tetszett a környéke. Mert a vég nélküli lovardák és tantermi gyötrődések után kimondhatatlan örömet jelentettek a tereplovaglások, amikor Sopron változatos környékét csatangoltuk be. Kezdő lovasok voltunk, de ugyan kit érdekelt volna különösebben, ha egy jólsikerült ugratás után valamelyik bokor közepéből kellett kivakargatni az embert, amikor a Bécsi erdő hangulatos ösvényein száguldhattunk vad rajta-rajták-ban? A Károly-magaslat, de főleg a Harkai-fennsík elhagyott útjain elfelejtettük a karpaszományos iskola apró kellemetlenségeit, s önfeledt örömmel temettük magunkat az árnyas erdők rejtett útjainak lombözönébe.

Egy-egy utunkon színes festékkel megjelölt fákat láttunk, s törtük a fejünket veszettül, vajon mi lehet az. Piros, sárga, zöld, meg tudja Isten, milyen színű csíkok húzódtak meg a fák derekán, s a színes csíkokat fehér sávok fogták közre. Végre is egyik levelemben megkérdeztem nővéremtől, hogy mit jelent ez, elvégre ő tip-top turista, neki kötelessége az ilyesmiket tudni. Tudta is. Enyhe iróniával közölte, hogy ez az a bizonyos útjelzés, amelynek az a célja, hogy a hozzám hasonló nagy tudósok el ne tévedjenek az erdőrengetegben. No, legalább ezt is megtudtam.

A következő évben, 1932 nyár elején vége lett a katonai gyöngyéletnek. Leszereltünk s én rohantam vissza a szerelmemhez, az atlétikához. Ekkor már a BBTE tagja voltam, mert 1929-ben kiléptem az MTK-ból. Ismét tréningbe álltam s úgy látszott, hogy a lovaglás izommerevítő hatásáról szóló megállapítás élénk cáfolataként legjobb formámat érem el, amikor a "Gödör" egyik éles karnyarjában egy időre futott 200 méter közben lerándultam. Ami azután pontot is tett atléta-pályafutásom végére. Hivatalomból csak késő este tudtam szabadulni, akkor rohantam át Budára, s rendszerint sötét este futkároztam egymagamban. Ilyen körülmények közt nem volt lelkierőm, hogy rándulásom után újból tréningbe álljak, s kezdjem az egészet előlről.

*

Nővérem ekkor már a Magyar Turista Egyesület tagja volt s az egyesület Fecskék csoportjával túrázott. Férje titkára volt az MTE-nek s mint egész héten ülőfoglalkozást űző tisztviselő emberek, igen intenzív turistaéletet éltek. Hétről-hétre a hegyek között voltak, s hogy ekkor már kialakulóban volt a turistaságnak az a formája, mely tavasszal és ősszel a gyalogtúrát kultiválja, télen túrasíelő, nyáron pedig a vizet keresi fel; ők is átvették ezt a formát s az év minden szakában valamilyen módon minden szabadidejüket a természetben töltötték.

Nyáron a felsőöreghegyi Blaha Lujza strandfürdőre járt a Fecskék csoportja. Gödöllőtől mintegy fél óra járásra van ez a nagyon szép fekvésű strandfürdő, a Gödöllő-Veresegyházai vasútvonal mentén. De a félórás gyaloglás a turistaság illúzióját keltette, így rendszerint gyalog jártak, s az akkor még nem nagyon ismert strand nagykiterjedésű homok kifutójával és parkjával több volt, mint egyszerű strandfürdő.

Nővérem és sógorom invitálásának eleget téve, néhányszor én is részt vettem a felsőöreghegyi kirándulásokon, s ezzel 8 év után ismét érintkezésbe kerültem a turistákkal.

*

E strandkirándulásokon nem ritkán 30-40 személy is részt vett, s a kívülálló egy életvidám, fiatalokból álló, egymást pompásan megértő társaságot látott. Pedig micsoda tévedés volt, legalább is ez utóbbi megállapítást illetően! Mert a jókedvűen szórakozó, vidám társaság már magában hordozta a felbomlás csíráit, s az egymással való évődés mögött elkeseredett háborúság dúlt.

Ifjúkori versenysport szenvedélyem nagymérvű csillapultával, s az évek múlásával érdeklődési köröm is kibővült. Már nem tekintettem oly bálványimádattal a futballra, s nem kezeltem félvállról a turistaságot. A végletek valahogy lekoptak az évek folyamán, észrevétlenül. Így hát most már sokat beszélgettünk a turistaságról, jobban mondva sógorom, Kollár Károly, ismertette a Fecskék csoportján belül dúló háborúságot. Elbeszélése nyomán egy kis társaság tükörképében végeredményében az egész magyarság tragédiája, az egyenetlenkedés, az egymás meg nem értésének sötét képe rajzolódott ki.

A csoportra, mint az MTE tagjára, az egyesület alapszabályai voltak irányadók. A csoport azután a maga kis belső életének a szabályozására külön ügyrendet dolgozott ki, s e körül zajlott az elkeseredett harc a csoporton belül alakult két párt között. Az egyik oldal vezére sógorom volt, a másik párt n. Fekete Győző nevű társukra esküdött. Napokon, heteken át folytak az elkeseredett harcok és tárgyalások, kulisszák előtt, de inkább mögött, tárgyalások, viták és egyebek - csak az ügy nem haladt előre. Nem volt más hátra, mint rendkívüli közgyűlésre bízni annak eldöntését, hogy ki kerüljön "hatalomra" a kis csoport vezetőségében. És itt minden emberre szükség volt.

Így történt, hogy az ügy érdekében - elvégre egy szavazat is valami - 1932 őszén beléptem a Magyar Turista Egyesületbe.

A Magyar Turista Egyesület ekkor még az Aranykéz utcában székelt. A szűk, poros, homályos helység nem volt méltó a legnagyobb turistaegyesülethez, de az öregek ragaszkodtak a patinás múlthoz, s féltő óvatosságuk inkább a megszokásnak, mint az esetleges megrázkódtatásnak szólt.

A központ tanácskozótermében megtartott rendkívüli közgyűlésre mindkét párt igyekezett minden megmozgatható embert felhajszolni. Soha még annyian nem voltak a csoport közgyűlésein, mint ekkor, amikor személyi és hatalmi kérdések forogtak kockán. Több órás áldatlan harc és távszónoklatok után a megejtett szavazásnál mi maradtunk felül. Győztünk. A kisebbségben maradt párt azonban ezt nem tekintette elvi síkon való döntésnek, és nem maradt meg az elvi ellentétnél, hanem kenyértörésre vitte a dolgot: kiléptek a csoportból és később új csoportot alakítottak Hargita-csoport néven.

Mint említettem, e rendkívüli közgyűlési megmozdulással szinte úgy csöppentem bele a turistaságba, mint a példabeszéd szerinti ama Pilátus a Credóba. Kívülről szemléitem át a dolgokat, s akkor is és ma, sok év elmúltával a távolból is, igen elszomorítónak találtam ezt az áldatlan testvérharcot. Elvégre az abban résztvevők valamennyien kitűnő turisták és komoly hivatást betöltő dolgozó emberek voltak. A harc nem valami lényegbevágó kérdés körül folyt és következményeiben nem volt termékenyítő hatású.

A későbbi évek folyamán - mint a Magyar Turista Szövetség ellenőre - ugyanezt láttam az egyesületeknél nagyban, mint ami itt kicsiben lefolyt. Mert mi történt tulajdonképpen? A Fecskék csoportjának 41 tagja közül kilépett 18; ez a 18 ember egy új csoportot alakított. Volt tehát a Fecskék 23 tagú és a Hargita 18 tagú csoportja. Papír szerint gyarapodott a magyar turistaság, mert egy helyett két csoport lett, de a lényeg nem változott, mert a turisták száma pontosan ugyanannyi maradt, mint amennyi volt. Későbbiek folyamán, mint a Szövetség ellenőre, ugyanezt tapasztaltam az egyesületeknél, ahol nagyjában ugyanez a folyamat játszódott le, csak nagyobb keretek között, de sem a résztvevők, sem a magyar turistaság nem nyert vele semmit. Legfeljebb egy sereg új egyesületet...

*

Most tehát már turistaegyesületi tag voltam, illett hát túrára is járnom. Pantalló helyett ugyan volt már térdnadrágom, de túrabakancsra még nem tudtam szert tenni. Félcipőben jártam hát, de változatosság okáért most barna félcipőben gyúrtam a Fáni-völgy, vagy a Huszonnégyökrös sarát. A túrák résztvevőinek száma igen megcsappant a nagy érvágás következtében, alig 6-8-an jöttünk össze egy-egy túrára, költségesebbre még ennyien sem.

Irodalommal már diákkoromban foglalkoztam, s az 1924. évi gyatra sikerű dobogókői próbálkozásom hangulatában született meg Levél egy frenetikus sikerű túráról c. humorosnak tartott írásom, amely később Nyáry Andor Magyar Otthon c. lapjának Görbetükör rovatában meg is jelent.

De most, hogy aktív turista lettem, már turistairodalmi babérokra vágytam. A Szövetség pályázataira különösen turistatárgyú novellákat kértek. Egyik évben merész elhatározással hat turistatárgyú írásomat vittem be a Szövetség pályázatára.

Természetesen még csak dicséretet sem nyertem egyikkel sem... Grandiózus lemaradásomra csak az hozott némi vigaszt, hogy 1933-ban az Élet c. szépirodalmi lap közölte A hegyek vándora pihenni tér c. turistatárgyú novellámat, a Magyar Fürdőéletben pedig Népszerű turista arcképcsarnok c. néhány jellegzetes turista-figurát ismertető írásom jelent meg. Egy évvel később pedig a Képes Krónikában jelent meg Kősziklák áldozata c. turistatárgyú novellám. Ez évben (1934) a Turisták Lapjában is megjelent néhány kisebb hírem, napilapokból kihalászott turistavonatkozású események átdolgozása.


Folytatás ...


Forrás:
[Polgárdy Géza: "Harcok, munkák és küzdelmek - Tíz esztendő a magyar turista közéletben (1934-1944)",
kiadta a Magyar Hegymászótörténeti Társaság, 1998., ISBN 963 03 47105]