Felhívással fordult az emberiséghez, a hegymászás ellen tiszteletre méltó következetességgel küzdő - ám általam ettől függetlenül nagyra becsült és írásaiért felettébb kedvelt - Tabi László az Élet és Irodalom augusztus 31-i számában, Nem akar a keblem dagadni címmel mondja el a véleményét. "Hátha akad valaki, aki néhány szelíd sorban felvilágosít, hogy hol van bennem a hiba ? Hogy a hegymászók személyes sikerélményén túl mennyiben nemzeti diadal vagy legalább is közügy a hegymászás ?"

    Hogy Tabi László egyik kedvenc fordulatával kezdjem: azért vagyok itt, hogy megmagyarázzam. Semennyiben. Sem nem nemzeti diadal, sem nem közügy. Ezzé az újságírók fújják föl, akik szívesen "hajlandók" a hegymászásról cikkeket - sőt könyvet - írni. Ha sikerül a mászás - diadalmasat, ha baj történt, hátborzongatót. Mindkettő kelendő áru. Mások meg - tagadhatatlanul jó szándékú aggodalomból - ostoba, öngyilkos virtuskodóknak tartják őket. Pedig a hegymászók zöme s java egyáltalán nem azért mászik hegyre, hogy bárkinek is a keble dagadjon. A hegymászó - bármilyen nehéz is ezt esetleg elhinni - azért mászik, mert hegyre mászni jó. Öröm. A hegyen ugyanis nemcsak hóvihar s egyéb borzalmak vannak, hanem szépség, sehol máshol meg nem szerezhető látvány. Élmény. Én ugyan nem vagyok hegymászó, de hegyre mászni szeretek, és - amúgy nem különösebben eseményszegény - életem legszebb, legharmonikusabb napjai, hetei között tartom számon azokat, amelyeket jó szerencsém megengedett valamelyik hegyóriáson eltölteni. Hála a magukat lebeszélni nem hagyó elődeinknek, a hegyek természetét már meglehetősen ismerjük, s minden esélyünk megvan arra, hogy a Kaukázusban, a Pamírban eltöltött idő nagy része szép, élményadó legyen. A hóvihar s a többi "rettenet" olyan, bármikor várható veszély, mint mondjuk az írásban, televíziózásban a méltatlan, személyeskedő, ledorongoló kritika, a sanda gyanúsítgatás, inszinuálás, raportra rendelés - nem kívánt törlendő. Nem mernék megesküdni rá, ez utóbbi nem szed-e több áldozatot ? Olcsó volna itt az újságírók átlagéletkorával példálózni, annyiszor leírták már, hogy ez a világ legalacsonyabb átlagéletkorú szakmája. Magam pedig tucatjával ismerek - s ezrével vannak ! - olyan 60-70-80 éves embereket, akik több száz csúcsot másztak már meg és még ma is fölballagnak egy-egy "két-, három- vagy négyezresre".
    Percig sem állítom, hogy a hegymászásnak nincsenek veszélyei. Ám minél fölkészültebb, körültekintőbb az alpinista, annál kevesebb a veszély. És bármilyen "látványos" és minden újság által megírt is egy haláleset, a sikeres mászásoknak még csak ezrelékeiben sem fejezhető ki. Igen, akkor is leírom, ha éppen napjainkban halt meg egy magyar hegymászó a Kilimandzsárón. Mert ezzel együtt, ha "a sport által szedett áldozatok" fogalmát kiterjesztjük - és ki kell terjesztenünk, - a 30-40 évesen, tehát igencsak fiatalon, alig mozduló vagy éppen kotyogó ízületekkel, szétszakadt izmokkal, hülyére vert aggyal, vegyszerekkel szétdúlt hormonrendszerrel, összevissza kalapáló szívvel vegetáló nemrég-még-sportolókra, akkor - különösen egyes szép és igazi és kebeldagasztó sportokhoz képest a "borzalmasan veszélyes hegymászás" előbb-utóbb a húsvéti körmenet kategóriájába lesz sorolható. Próbálná meg bárki is kideríteni, hány tornász hal meg vagy nyomorodik meg örökre az edzőtermekben ! Vagy hova lettek, hogyan élnek ma az egykor tizenéves sztárok ? Soha nem fogják megtudni. Aki oly élénken el tudja képzelni a hóvihar meg a lavina borzalmait, az ne tudná, mit jelent egy tizenéves gyermeklánynak hátraszaltót ugrania a tíz centi széles gerendán ? És ha mellészaltózik ? Vagy ha fiú elszáll a nyújtóról ? És ráadásul a lavina vagy jön, vagy nem. De a szaltót mindennap meg kell ugrania többször is.
    És vajon mennyivel "okosabb" virtuskodás ez ?
    Azt állítom, hogy hegyre mászni öröm - elhiszik, nem hiszik, ettől még az. Úszni is öröm. Tengerben, folyóban, kristálytiszta vizű medencékben. De: úszni minden hajnalban, délben és este faltól-falig, doboló halántékkal, megpattanni készülő tüdővel, biztos, hogy ez is öröm ? S ha igen, miért magasztosabb, mint a szabad természetben végzett erőfeszítés ? És miért alantasabb - sőt: kárhoztatandó - sikerélmény - fenn állni egy már megmászott csúcson, mindössze néhány jó barát társaságában, mint állni egy világverseny dobogóján, mások által már többször is elért eredménnyel, mert azért ugye a "normális" sportversenyeket se mind világcsúccsal nyerik ?
    Ennek az érzésnek a nagyszerűségét nem tagadom. De miért inkább közügy ? Azért, mert a kifacsart, agyonhajszolt, majd gyorsan elfelejtett versenyzők jóvoltából, a belőlük nem kifejezetten nyomorszinten élő sportvezetők elmondhassák: a mi fiaink, a mi lányaink, a mi országunk, a mi népünk, mennyivel különb, mint a tietek ! Hát ezért nem dagad nekem különösebben a keblem akkor sem, ha magyar voltom kiderülvén a világ bármelyik távoli sarkában így mosolyognak rám: Puszkasz, Kokszisz... (Nota bene: áldozatok.) Ha szegény Palotás Pétert nem számítjuk, akkor az Aranycsapat fele már halott ! Pedig legtöbbjük még messze van - vagy volna - a hatvantól, és hol voltak még az ő idejükben "a mai korszerű edzésmódszerek ?"
    Nem is beszélve az autóversenyzőkről, akikkel szemben Tabi László sokkal megértőbb: "ott a nagy pénzek ígéretében ül a volán mellé a versenyző, s még azt is el tudom képzelni, hogy egy autóverseny a technikai fejlődést szolgálja". Ehhez csak annyit, hogy a technikai fejlődést - cáfolhatatlanul - a legjobban a hadiipar szolgálja, s el sem tudom képzelni, hogy ezért bírná Tabi László rokonszenvét. Továbbá azt sem tudom elképzelni, miért rokonszenvesebb az, aki sok pénzért teszi kockára életét, mint az, aki a szépséget, valamint saját teljesítőképességének határait keresve teszi ugyanezt ? S - még ha vele olykor baj is történik - másnak nem árt vele ? S ezzel nem annyira az autó- és motorversenyek olykor (legutóbb Visegrádon) "bedarált" nézőire gondolok. Hanem arra, hogy míg szegény Jankovics Laci magának halt meg a Satopanth gerincén, addig a milliók szeme láttára fáklyaként égő vagy húszméteres pörgés után tojásként szétloccsanó autóversenyző talán (?) nemcsak önmagában tett kárt. Ám - bár tőlem ők idegenek - én nem vetem meg az autóversenyzőket sem, legfeljebb a rajtuk élősködő hiénákat és "a vér reményében" kitóduló nézőket.
    Hadd hivatkozzak befejezésül egy világszerte jól ismert úrra, annak bizonyítására, hogy aki hegyre mászik, nem föltétlenül öngyilkosjelölt, sikerhajhász, vagy exhibicionista. Az illetőt úgy hívják: Herbert von Karajan. Még idős korában is mászott - csupa mások által már megmászott hegyen négy- és ötezer méterekre, ha nem is mindig egészen a csúcsig. S ugye alig hihető, hogy azért tette ezt, mert úgy vélte, ettől több lesz, mint ha eldirigálja, mondjuk a Bécsi Filharmonikusok élén a "Kilencediket", amit egyébként mások is, ő is korábban már többször vezényelt ?

Rockenbauer Pál