|
Bár a XX. század legsikeresebb Belső-Ázsia kutatója, életének nagyobb részét brit alattvalóként, főleg Indiában töltötte le -- a tudósvilágban Sir Marc Aurel Stein néven ismeretes --, a magyar tudomány is joggal büszke Stein Aurélra. Élete végéig magyarnak vallotta magát (és minden expedíciójára magával vitte Arany János verseskötetét).
Összehasonlító nyelvészetet és klasszika-filológiát Bécsben és Lipcsében tanult, majd 1881-83 között a tübingeni egyetemen indológiával és az óperzsa nyelvvel foglalkozott, itt szerzett doktorátust is. Ezután Londonban és Oxfordban bővítette ismereteit. Itthon leszolgálta önkéntes éveit, és közben elsajátította a számára később oly fontos térképezés gyakorlatát. Magyarországon azonban nem kapott ismereteinek megfelelő munkát, ezért 1888-ban Angliába, majd Indiába ment, ahol a lahorei Oriental College principiálisa, és a Pandzsáb Egyetem dékáni hivatalának vezetője lett. 1902-ben főtanfelügyelővé és régészeti felügyelővé nevezték ki, 1910-től nyugdíjbavonulásáig (1929) az Indiai Régészeti Szolgálat főfelügyelője volt.
Több, kisebb felderítő utazás és már kezdetben is jelentős nyelvészeti-filológiai feldolgozás után, 1900-1902 közt indult első nagyobb expedíciójára, a mai kínai Turkesztán homokba temetett romvárosának felkutatására. Bebizonyította, hogy a Takla-Makán sivatagban valaha virágzó kultúra létezett, amelyet a mongol és a tibeti hódítások pusztítottak el. Erről 1903-ban, majd 1907-ben jelent meg nagy feltűnést keltő beszámolója, illetve részletes leírása. (Ruins of Khotan, 1903., magyarul: Homokba temetett városok.)
Második expedícióján 1906 és 1908 között a Pamíron át Tunghuaig jutott, feltárta Tunghua lezárt sziklatemplomának egy kéziratokat rejtő részét -- innen mintegy 3000 írásos tekercset és 6000 más tárgyat hozott a londoni British Museumnak! - áthaladt az eddig teljesen ismeretlen területeken. Az általa gyűjtött anyagból egy ismeretlen nyelv nyomai bukkantak elő, és a Közép-Ázsia történelmének egy homályos fejezetére derült fény. Hatalmas tudományos leírása, a Sendria öt kötete megszerezte számára a megérdemelt világhírt. (Útleírása: Ruins of Desert Cathay, I-II., 1912-ben jelent meg, magyarul: Romvárosok Ázsia sivatagjaiban címmel.)
Harmadik nagyobb útján 1913-1915 között, nagyjából az előző vonalon a Turfan-Kucsa-Kasgar útvonalon, Kancsouig jutott, míg Iránban az indiai művészet kapcsolatait derítette fel. Az ekkor gyűjtött hatalmas régészeti anyag még ma sincs teljesen feldolgozva. Ez alkalommal is sikerült egy ismeretlen nyelv szavait feljegyeznie.
A háború utáni években, több kisebb expedícióra indult. 1926-ban, 1931-ben és 1934- ben tisztázta Nagy Sándor útvonalát és nevezetesebb helyeit, 1923 és 1936 között Beludzsisztánban az Indus-menti kultúrák kapcsolatait kutatta. Utolsó expedíciójának küszöbén, Afganisztánban hunyt el.
Stein Aurél nemcsak a nyelvészeti és régészeti kérdések iránt érdeklődött, hanem figyelme a földrajzi környezetre is kiterjedt. Így saját tapasztalatai alapján vitatta Belső-Ázsia kiszáradásának kérdését, a Lop-Nor tó problémáját, a domborzat szerepét. Expedíciói nemcsak sokirányú tudást követeltek, de nagy testi megterhelést is jelentettek, nemegyszer forgott komoly veszélyben.
Érdemeit elismerték és méltatták. A londoni Royal Geographical Society a "Founder's
gold medal"-lal, és tiszteleti tagsággal (1909), az angol uralkodó az Indiai Birodalmi Lovagrend parancsnoki
keresztjével (1912), a Magyar Földrajzi Társaság aranyéremmel és tiszteleti tagsággal ismerte el munkáját.
Az MTA külső tagjává választotta. A világ legjelentősebb egyetemeinek díszdoktorátusát kapta meg. Végrendeletében
hatalmas könyvtárát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.
Főbb művei:
Irodalom:
Forrás:
[Bartha Lajos, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig. Bp., 1997., 729-730. o.]
|
