Mai nap már nem bíbelődünk a titánokkal, sem az olympusi istenek viselt dolgaival, hanem vizsgáljuk a magas hegyeken is a természetet, az életet, hogy feltaláljuk ott is a törvényszerűségeket, melyek a természet harmóniáját megalkotják.

Az utas, aki a vasúton Poprádot elhagyva Csorba felé szándékozik, lehetetlen, hogy meglepetésében fel ne kiáltson, ha a Tátra hótól tarkálló égbe nyúló, imposans bérczeit meglátja, mint ez történt velem a jelen év július elején, midőn Poprádon át Liptóba ügyekeztem. Oly szép kép ez, melynek első benyomását lehetetlen elfelejteni annak, ki még a külföldet be nem járta s hasonló szép tájak szemléletében még nem gyönyörködött. Reggel fél 9 óra lehetett, midőn először pillantottam meg Magyarország legszebb ékességét, egyik legdrágább gyöngyét, a Magas Tátrát. Nehéz felhők súlyosodtak egy részére, csak a sejtelem és a vakmerő képzelem képes behatolni a sötét fellegek közé, melyek oly elragadó fenséget kölcsönöznek e komor ormoknak.

Nem soká tartott a kimondhatlan élvezet, melyet a Magas-Tátra nyújtott. A hőmérsék külömbség mind nagyobb lett a felső régiók és a szepesi fennsík között, úgy, hogy a Tátra rövid idő alatt egészen felhőbe burkolódzott.

Liptó megyei egyéb élményeimet mellőzve, utunk legszebb részére, a Kriván megmászására térek. – A Kriván a Magas-Tátra legnyugatibb szegletének őre, a liptómegyeiek méltó büszkesége; amely magasságra nézve is a Magas-Tátra elsőrangú csúcsaival vetekszik; magassága 2496 m. A Kriván egészben véve egy dél felé nyílt patkó alakjával bír, melynek egyik ága Pod-Banszkóra (Podbanszkó), a másik a Csorbai tóra (Csorbai-tóra) dűl.

A hegy egész méltóságában Vilodnáról (Vihodna, Východná) látható. E falucskát tűztük ki indulási pontul. Sikerült kocsist és vezetőt is szereznünk, s így elkészülve megindultunk 4 óra felé Pod-Banszkóra, hová este 7 órakor érkeztünk meg. Alig bírtunk a kocsiból kiszállni, minden tagunk fájt, sajgott, mert a mi úri fogatunk csak amolyan hosszúszekér volt, mint amilyenek itt az utasok rendelkezésére állanak.

Itt csakhamar sikerült szállást kapnunk egy erdészlakban s vidám vacsora után (mely egy tál tót galyuskából állott) siettünk lefeküdni, hogy másnap a mainál korábban kelhessünk.

Reggeli 4 óra lehetett, midőn a mi tótocskánk jó reggelt kívánva hálószobánkba lépett, s felkeltett bennünket; mi reggeliztünk s a szabadba léptünk. A levegő hűvös volt, de a derült ég ma is oly ifjan mosolygott le; a nyári napok csodaszép reggeleinek egyikére virradtunk. A lég oly üde, majdnem mértéken túl friss, de azért mégis puha, mint a selyem. Az itt alant még láthatlan napnak első sugarai megaranyozzák a granit várnak éppen fölöttünk kimagasló ormait, melyek ma oly hívogatólag intenek le. A roppant alkotmány hatalmas szeglet tornyán a Nagy Kriván (Nagy-Kriván) csúcsának tetején ugyanis a rózsapiros várkisasszony áll, és mint az erdei czinkének füttye, oly édes és csengő hangon csalogat fel magához a magasba.

"Én Tátra derű vagyok,
Ez ormok palotán
Hogy boldogok lehessünk
Jer hamar fel hozzám!"

Ki tudna ily csábnak ellenállani?

Megindultunk tehát. A jegenye és vörösfenyők édes álomba merülten mozdulatlanul állanak; csak az ösvényt szegélyzők egyik másika rezdül meg halkan és halvány harmatgyöngyök záporát önti utánunk. – fél óra múlva egy kis tanyához értünk, hol tótok melegedtek s készítek reggelijüket. Oly nyájas derék legények egytől-egyig s oly megelégedetteknek látszanak. – Utunkat folytatva egy ideig az erdős tájon haladunk. A fák tövében ott pompázik a négylevelű cillár (Paris quadrifolia), a kerekded és egyvirágú körtike (Pirola rotundifolia / uniflora), a veres és fekete áfonya {Vaccinium Vitis Idaea et V. Myrtillus) és a felső erdő dús növényszőnyege. – A fák egyszálig fenyőfák, gazdagon ellepve a szakállas zuzmó {Usnea barbata) 30–40 cm hosszú példányaival. – Kis csapatunk vígan ballag az erdei ösvényen, mely mind meredekebbé lesz. Vezetőnk, mint igazi tót, mindig pipál, de pipája csak pislog; egyszer elalszik, s most a mi nem könnyű dolog, meg kell gyújtani. Képzeljük csak, először is tüzet rak, azután beleteszi a pipát, piszkálja, feszegeti, míg végre az agyonnyálazott dohány tüzet fog. De "türelem rózsát terem", a pipa végre is égett s mi folytathattuk utunkat. Nemsokára medve-csapdákra bukkantunk, hatalmas, mint egy méteres átmérőjű vidravasaknak látszanak, medve persze nem volt benne. Utunk ezután mind meredekebbé és fárasztóbbá lesz; az erdő fái minél magasabbra hatolunk, annál ritkábbak és törpébbek. Utoljára elszélednek annyira, hogy csak itt-ott szomorkodnak dideregve egyes utóőrsök csonka dermedt tagokkal, melyek mezítelenségét, az össze-vissza kuszált zöldes szürke lomb csak szegényesen takargatja. A törpefenyő (Pinus Mughus) hazájába érünk. Igazi őserdő. Egyes példányok csak középnagyságúak ugyan, de hatalmasan kifejlettek; oldalhajtásaik megoldhatlanul fonódnak egymásba. E sűrűségen át vezet utunk, fel-felkapaszkodunk egy-egy sziklára, melyek kövirózsa "rózsás" levélzetétől oly gazdagon borítvák. A törpefenyők aljában ott nyílik az ékes Soldanella, a havasi növények drága köve a tárnics {Gentiana punctata), ott ékeskedik a havasi kökörcsin {Anemone alpina) nagy fehér kívülről kissé kékesen hamvazott virágaival, oly kellemes ellentétet képezve a talaj tömött gyepszőnyegével. Mellette vonul meg szerényen a cziklász is (Geum montanum) nagy aranysárga virágokkal.

Eközben egy oldaldombra értünk, közvetlen a Kriván kőkupolája alá, mely még e hely felett 800–1000 m.nyire emelkedik. A törpefenyő itt már végleg eltűnik s a hideg is már észrevehető lévén, újra, tüzet raktunk s reggelihez láttunk: előhúztuk kosarunkból a szalonnát, kenyeret és egyik üveg bort. A tűz lángjai barátságos meleget terjesztettek. "Proszim ponyzsenye uh milostyi Pán Velkomozsny" (Alázatosan nagyon kegyelmes Uram, Prosím ponížene milosť veľkomožný pán – Alázatosan kegyelmét kérem nagyságos uram) mit minden alkalommal kalapját leemelve mondott szólított bennünket a jó tót bácsi s mi megkínáltuk szalonnával és borral, s miután így villás reggelinket elfogyasztottuk, utunkat folytattuk.

Most kezdődött a "hadd el hadd". Elhagyjuk már a havasi fűz határát is. E kisded növényke 2–3 cm.-nyire emelkedik ki a föld fölé, rajta a lét vidámságának, a fénylő zöldnek, mi által a fűz máskülönben ki szokott tűnni, semmi nyoma sem vehető észre. Rajta ismétlődik nemsokára az ami a törpefenyőnél: elhaló aránytalanul vastagkérgű és szivacsos szerkezetű ágak és gyökerek kapaszkodnak segélyt esdve a könyörtelen kőzetbe. Végre csak egy két sorvadt ág, és végre teljesen eltűnik. – Feladatunk előtt állunk. A tenyészet végső határain vagyunk; előttünk a meredek szikla rakás, mely minden pillanatban ing mozog lábaink alatt; sokszor megindul s rémületes robajjal rohan alá. Minden 20 lépés után pihennünk kell, igazán elkeserítő állapot s a sziklatenger egész végtelenségében szűnni nem akaró és egyre meredekebb halmazával áll előttünk. Semmi árnyék, semmi oáz nem fedezhető fel rajta, ha csak az ős kőzetekből kimagasló sziklacsoportokat azoknak nem veszszük. Kínos itt a mászkálás, s bár nem kell sziklákat hengergetnünk, mint Tinda ruhnak, ennek kínjaiban mégis bőségesen részesülünk. De végre talán százszor is pihenve mintegy 1 és fél órai fáradságos mászás után egy nyeregre értünk. – Elragadó látvány! A hegynek előtáruló mély völgyelését vastagon borítja a hó, melynek vakító fehér színével, a legélesebb ellentétet képezi a jégszegfű nagy bíborvörös virágaival, melyek oly kevesen húzzák meg magokat a rideg sziklák megett, melyeket az ellepő zuzmó halvány zöld színűre változtat. Itt megállapodtunk s általános pihenőt szándékoztunk tartani. Vezetőnk letette podgyaszunkat; én növénymappámat, kis ásómat s a turista botot, öcsém pedig jegyezgette a természet szépségeit, melyek most oly gazdagon tárultak elénk. A liptói fennsík magas hegyeivel lapályba olvad; távolabb keletre a Szepesség világosabb fennsíkja terül környezve az Alacsony-Tátra felhővel takart ormaival.

A közvetlen környezet azonban sokkal inkább leköti figyelmünket. A Kriván felettünk tornyosuló, vadul szaggatott ormain zergék jelennek meg, míg a túloldalon a morgák füttye hallatszik, százszorosan visszhangozva a sziklákról. – "Csak legyünk csendesen szólt egyikünk – amott egy morga közelg, a kis állat nem fog bennünket észrevenni". "Kő!!" s a következő pillanatban egy roppant tömeg csap közibénk ... mi széjjel ugrunk, a szikla neki megy kosarunknak, azt a benne levő flaskával ízzé-porrá zúzza s darabjait rettentő erővel több száz méternyire magával ragadja. Egy zerge indította meg a sziklát, de a gondviselés őrző keze megoltalmazta életünket.

Elnémulva fogtunk újra a munkához, hogy a jég és hómezőt járhatóvá tegyük, mert vezetőnk óva intett bennünket, hogy ne lépjünk a meredek sikamlós s így könnyen veszélyessé lehető hóra. Engedtünk tehát s ő bámulatos ügyességgel véste ki a lábaink számára való nyomokat, s így szerencsésen a túloldalra jutottunk, hol mintegy fél órai kapaszkodás után a hegy ama gerinczére értünk, melynek végágai a Csorbái tót érintik. Valóban meglepő látvány tárult itt szemeink elé. – Alattunk többszáz méter mélységben, a túloldalon havas, kietlen környezetben elénk tűnik a Prídaviczi tó (Pribilinai-tó. Színe mély sötétzöld; egyes részeit még most is jégtáblák borítják. A játszi szellő csapkodó kedvében megrezdíti a tó külömben nyugodt felületét. Finom fodrozatát figyelemmel lehet kísérni. – Most a légáramlat változik, és a víztükör, melyen csak az imént ama küzdelem folyt a habok között, varázsütésre mennyei nyugalomban terül el. Csak a partok hosszában száguldanak egyes félénk sugárkák fel s alá. Azonban íme! a visszarettent harczosok ismét előtörnek és megújult szenvedélylyel egymásnak esve, megint az egész tó tükrét járják. Most azonban köd borul a tó fölé, mire ennek tükre, mély áthatlan homályba merül; így a gerincz másik oldala is. A liptói fennsík eltűnik s a köd mind sűrűbb és mind sűrűbb lesz. Egyszercsak felhő takar mindent. Eltűnik a Kriván orma, el néhány méternyire közöttünk minden, s azon kétségbeejtő helyzetben vagyunk, hogy se fel, se le! Elkeseredve ülünk le a hideg talajra, melynek utolsó növényzetét egy két árva fűszál képezi. – Tüzet nem gyújthattunk, megettünk a csak zergéktol járható hegyoldal a zöld tavacska felé, előttünk a megtett fáradalmas út... élelmiszerünk ... kosár ... kő.

Óránk 12 és felet mutatott, midőn végre a felhő oszlani kezdett. Fel tehát! Podgyászunkat társainknál hagyván, öcsémmel s a vezetővel elváltunk tőlük s a csúcs felé irányoztuk lépteinket. Ez volt csak az igazi próba út. A fekete sziklák a legvadabb rendetlenségben hevernek itt egymás felett, úgy, hogy út fogalmáról (ami ugyan eddig sem volt) szó egyáltalában nem lehet. Sokszor kezeinkkel kell kapaszkodnunk a kopasz sziklákba, melyek között csak gyéren vonja meg magát az izlandi zuzmó. A sziklák néha annyira feltornyosulnak, hogy a gerincz legszélyére szorulunk, s kénytelenek vagyunk megkísérleni az alig néhányláb széles járható ösvényt, mely közvetlen az előbb említett zöld tó fölé nyúlik mintegy 1000 méter magasságban. Ez út valóban komoly próbára teszi a biztos főt és az idegrendszert. – Végre fáradságunk gazdag jutalma: 2 óra tájban a Kriván legmagasabb pontján vagyunk. Mily bájoló, mily elragadó kép tárul fel előttünk! Messze a távolban tündöklik a Csorbái tó, gyönyörű égkék színe a nap sugaraiban ragyog, idább a Na-Skutine tó (nem tudtam azonosítani), melynek mélykék tükrét a környező komor fenyvesek homályaxi borítja. Mily ragyogó ott lenn minden s mi sivár itt fenn. Most pedig merészkedjünk egy tekintetet az alattunk tátongó mélységbe is vetni a koprovai völgy (Kapor-völgy)felé. A Béla zúgó habjai, melyek ott lenn dörejjel törnek meg a sziklákon és kiálló szirteken, mily lágyan simulnak innét nézve a partokhoz; mily gyermekies törekvései a haboknak! Majdnem szédülök, ha mérlegelem a távolságot, mely engem ott alant a göröngyökhöz tapadt s oly hatalmasnak tartott patak hullámitól elválaszt. Mily parányinak és jelentékteleneknek látszanak most előttem az emberek innen a magasból tekintve. – És mégis magam is csak azon parányok egyike vagyok! Galiczia és Liptómegye mi piczinyek innét, mily csekélységekké törpültek le az ott lenn büszkén emelkedő liptói hegyek, még az Alacsony-Tátra ormai is csekélységek innét tekintve.

Míg mi a táj szemléletébe, s gondolatainkba voltunk elmerülve, vezetőnk leszedett egy kőrakást, mely a tetőn volt felhalmozva, s mely egész eddig előttünk fel sem tűnt. A köveket elrakván csakhamar látható volt egy körülbelül 50 cm. hosszú és mintegy 30 cm. széles lábnyi mély üreg, melynek közvetlen fedelyét egy vastag vaslemez képezte. A gödröcskében néhány papír darabot találtunk, rajta két pozsonyi deák nevét, kik előttünk néhány nappal voltak a Krívánon, mint ezt Pod-Banszkón beszélték. Vezetőnk valamint mi is felírtuk neveinket, újra rátettük a vaslapot, néhány súlyos sziklát hánytunk reá, még egy Isten hozzád s megkezdtük a lemenést.

Na erről nem akarok bővebben szólni, de annyit mondhatok, hogy igazán kéményseprő munka. Néhány perez alatt elértük elhagyott társainkat, kikkel utunkat a Csorbai-tóra dűlő gerinczen folytattuk.

Délután 4 óra felé járt az idő, midőn a Csorbái tó mélykék színét újra megpillantottuk. A hegyek mögé búvó nap utolsó sugarai aranyozták meg a sötétzöld habokat, melyek, mint ezer csillag tündéri fényben ragyogtak a gyönyörű tó felszínén. Körülöttünk a komor fenyvesek homálya, háttérben a hótól tündöklő vadul szaggatott hegyek, előttünk a tündéries tó, távolabb a nap lenyugvó sugaraitól rózsásra aranyzott nyári lakok oly elbűvölő látványt nyújtottak. Utolsó búcsúcsókot intettünk e gyönyörű tájnak s 8 órakor Csorba (a falu) vendégszerető fogadósának társaságában beszélgettük el élményeinket.


Szabó Imre
VIII. o. t.

Forrás:
[Balogh Lajos: További források Szabó Imre szombathelyi botanikus tanár munkásságának ismeretéhez. – Praenorica Folia historico-naturalia, Szombathely, 2005, 8: 5–28.]