A budapesti Tudományegyetem természetrajz-kémia szakos hallgatójaként Szabó
József professzortól tanult geológiát. Tanulmányai befejezése után a földtani tanszék
tanársegédje. Rövid idő múlva "summa cum laude" minősítéssel doktorrá avatják.
Állami ösztöndíjasként az 1889/90. tanévet Franciaországban tölti. A College de France laboratóriumában dolgozik Foudre professzor mellett. Hazatérve számos cikke jelenik meg, elsősorban a Tokaji-hegység és a Zempléni-szigethegység földtani- kőzettani viszonyairól, de az ország más részeiről is. A kőzettan területének magántanára lesz.
1896-ban a kolozsvári egyetem ásvány- és földtani tanszékére nevezik ki, egyetemi nyilvános rendes tanárnak. Sokéves munkáját köti le a tanszék berendezéseinek és több mint 20 ezer darabból álló gyűjteményének átköltöztetése.
Jó nemzetközi kapcsolatai voltak olasz és francia kollégákkal, Murgoci és Mrazec román professzorokkal is. A Déli-Kárpátok déli román és északi magyar oldalát 1907-ben közösen járták be magyar, illetve román hallgatóikkal együtt. Rendszeresen részt vett a nemzetközi kongresszusokon, 1897-ben Szentpéterváron, 1900-ban Párizsban. Stockholmban a Kongresszus egyik alelnöke, 1926-ban részt vesz a madridi, 1929-ben a pretoriai kongresszuson.
Fő kutatási területe a Bihar-hegység és a Vlegyásza, azok földtana, tektonikája és kőzetei. Ebből a tárgykörből 25 értekezése készül. Élete utolsó tíz évében a Kelemen-Havasokat és a Hargitát térképezte. Míg elődje, Koch Antal, főleg az Erdélyi-medencével foglalkozott, ő sokat tett Erdély nyugati határhegységei, magmás előfordulásai, felszíni és fedett vulkáni tufái megismerése érdekében.
Az első világháború után Erdélyben, Kolozsvárt maradt és tovább dolgozhatott haláláig, mint a Román Földtani Intézet főgeológusa. Ezt a kivételes bánásmódot Popescu-Voitestinek, tanszéki román utódjának köszönhette, aki nagyra becsülte szaktudását.
Az EKE útjelző bizottság (1897), a választmányi tagja (1898-1909-), a Kerékpáros osztály alelnöke (1898-).
Főbb művei: