Az Albota

– Dr. Csepcsányi Tibor emlékére. –

Írta: Dr. Szalay Béla

Megjelent: Turistaság és Alpinizmus, VII. évf./1916-17, 151-198. o.


Bevezető
I. Zöld sugarak a Tericán.
II. Az Albota felfedezése.
III. Az Albota ködben
IV. Az Albota hóban
V. A magas Albota, verőfényben.
Függelék: Az Albota irodalma.
A Fogarasi-havasok vízrajzi térképe


      Nagyszeben, 1916 november ...

      Ősz van. Csata zaj, gépfegyverek ropogása ... futó ellenség robaja ... majd a győzelmi mámor örömhangjai töltik meg most a Fogarasi havasokat. "A Szurul csúcsa ismét birtokunkban van" – irják a lapok 1916 okt. 7-iki kelettel. – Pirosló vér áztatja a szentelt bérceket és a halványodó havasi rózsákat. Sok magyar hős örökre búcsút mond a sötétkék ormoknak azért, hogy azok ezentul is nekünk sötételjenek. Elvesztettük egyikét azoknak is, kik legjobban szerették a kopár, hideg szirteket, melyek csak annak melegek, csak annak kedvesek, aki érti a fagyos sziklák forró beszédét ... Legyenek e sorok Neki szentelve.
      Nincs szebb zene a hegyek beszédénél. Mert a sziklák, erdők, meredek havasi oldalak ékesen szólnak, zengenek, de csak annak, kinek szive hozájuk van forrva. Beszél azonban a havas a távolból is nekünk, kiket fiainak fogadott és szavát meghalljuk, mihelyt akarjuk: nem kell más hozzá, mint egy csendes szoba, hol szemünket behunyjuk ... Igy teszek én most, behunyom szememet és ime ... megszólal a hegyek zenéje: az emlékek, édes emlékei a legszebbnek e világon, a havasnak!

I. Zöld sugarak a Tericán.


"Most már értem a Fogarasi Havasok szerkezetét" – mondta barátom Strauch Béla tanár 1902 okt. 12-én, midőn Felső-Árpás község mellől végig kintettünk jobbra s balra e havasok nagyszerű panorámáján, melyeknek ép centruma előtt álltunk. "Az Albotagerinc képezi az egész hegység közepét " folytatta druszám, ki a Szepességről szakadt ide – tőle keletre minden gerinc félbalra sorakozik párhuzamosan, tőle nyugatra pedig féljobbra tartanak az élek!"
      Tény, hogy a megszólalásig ilyen a kép e helyről s az ember nehezen akarja elhinni, hogy mindez csak optikai csalódás. A térkép szerint t. i valamennyi gerinc párhuzamos egymással s ezek sem jobbra sem balra nem haladnak, hanem mind délről északra, azaz egyenesen és merőlegesen esnek le az Olt kelet-nyugati sikjára. A csalódást az idézi elő, hogy az Albota csupaszának legközelebbi csúcsáról, az u. n. Furca Albotei (1940 m.)-ről két egészen egyformán domináló óriási láb ereszkedik le jobbra és balra, tehát ENy-ra és EK-re és mi a mögöttük sorakozó többi gerincet tévesen e két lábbal párhuzamosaknak látjuk.
      Árpásról még aznap d. u. felérkeztünk a Terica havas élén az 1540 m. magasban levő menedékházhoz, szinte 1000 m.-nyi mászás után. D. u. felhők kezdtek gyülekezni s oly erős nyugati szél támadt a havason, hogy egyszer oda is vágott egy sziklához; lehetetlen volt egyenesen megállani benne. Kissé csepergett is. Estefelé vérvörösen hanyatlott le a nap s az egész nyugati szemhatár felhői haragos tüzben égtek, nagyszeru látvány rögtönözvén. Mindez rossz előjel volt holnapra.
      A zugva zakatoló szélvész ellenére becsavaróztam takarómba s végig­néztem az alkonyt, mely sok nagyobb hegyen párját ritkitó élvezetet nyujt. Arról a szinpompáról az alföldek lakóinak sejtelme sincs. Egészen más az itt fenn. De hegy és hegy közt is különbség van e tekintetben. A legfeltünőbb módon a Gyalui havasokban volt okom ámulni az alkony tüneményes szépségén, ahol ismételten hónapokon át vendége voltam az Andrássy grófoknak, Dobrinhegyi (1600 m.) nyári kastélyukban, itt mindig látványosság számba ment naplementekor a felhők szinjátéka.
Egészen hihetetlen, alulról sohasem látott szinekben tarkáltak az ég vándorai. Egymás mellett vonult az égen egy zsemlyeszinü lepedő egy csokoládészinü posztó mellett. A legvalódibb aranybronz szinü foszlány ott lebegett egy haragoskék gömb mellett; fahéjszínü, majd haragosibolya leplek kergették a narancssárga foltokat, barna- és füstszinü, őzszinü szalagok állták útját a tubákszinü, rézszinü, feketés palaszinü mozgó gomolyagoknak, melyek veres, majd narancsszinü és a teljes vérszintől a halvány rózsaszinüig minden árnyalatban pompázó szigetek felé hullámoztak a legnagyobb tarkaságban egymás mellett. Még bámulatosabbá tette a tüneményt az, hogy e szinek percről-percre lassan változtak, átalakultak, átfolytak egymásba, aszerint amint a nap alább s alább hanyatlott. Végül még egyszer biborba borultak az ég legmagasabb rétegei, aztán sorra sötétebb szinek vették át az uralmat, mig végre hideg ólomszin fagya omlott el szürke leplével az ég vándorain. Mindez felejthetetlen tündéri szinjátékot képezett, mely esténként megujult. Alig győztük várni.
      Ehhez hasonló látványban gyönyörködtem a Tericán is, de a goromba szél megirigyelte élvezetemet és bekergetett a menedékházba. Ejjel állandóan bömbölt a durva fráter, ugy hogy keveset al hattunk.
      Reggel 1/4 6 órakor indultunk felfelé. A szél elállott. Az esti fellegek jórészt eltüntek, ugy hogy a tapasztalatlan a legjobb reményekkel indult volna útnak. Én azonban ismertem már a fellegek e csalóka játékát: éjjel visszavonulnak, reggel azonban, midőn megindul a völgyi szél, pár perc alatt elönti az egész hegységet az alulról felgomolygó erős köd s vége a kilátásnak négy napra.
      A fenyvesből csakhamar kinn voltunk s mindenfelé tág kilátásban gyönyörködtünk. Igy tehát figyelemmel kisérhettem azt a jelenséget, hogy a fellegek egészen sajátságos módon kezdtek csoportosulni, fejünk felett óriási szőnyegszerü cumulostratus feszült ki, melynek déli része átnyult Romániába, holott északi széle pontosan K-Ny. irányban, tehát a havas gerincével párhuzamosan egy éles egyenes vonalban végződött a hegység lába felett, mintha szabó vágta volna le a hosszu posztó szélét. E felhő alatt a mi hegyünk árnyékban feküdt, holott alattunk az Olt völgye (mely a felhő szélével párhuzamosan fut, de azon tul feküdt), kristálytisztán, ragyogóan, inte kisértetiesen volt megvilágitva a napsugaraktól. Mintha a hegység fölött sátort feszitettek volna ki, mely azonban csak a havas lábáig ért.
      1800 m. körül voltunk s az előttünk nyugat felé meredező Albotának érdekes bordáit s csücskeit szemlélvén, ellenállhatatlan vágy fogott el annak eglátogatására.
      Kis pihenőt tartván, lenézünk északra, a minden irányban fényes napsütötte Olt völgyére és – nini milyen fura, nem tudunk hova lenni a bámulattól – minden zöld odalent! De milyen zöld! Ragyogó, élénk tavaszi fűzöld szinben pompázik minden tárgy, az árpási, máskor vakitóan fehér templom fala, a sárga szántóföldek, a szürke föld, a fehér kocsiútak, mindent, mindent elönt az élénkzöld fény, mintha egy nagy zöld üvegkorongon sütne a nap! Még a levegő, az ég, a napsugarak is zöldek. S még hozzá az a feltűnő tisztaság, melyben minden tárgy élesen ragyog! Gőznek, ködnek semmi nyoma; a távolibb részek is mintha csak 200 lépésre volnának. A parányi falvakban minden ház, minden fa élesen válik el a környezettől és minden fénylik, vakitóan ragyog, magát a napot azonban még sem látjuk, elfedi előlünk a felhősátor.
      Ilyen tisztának a levegőt csakis közvetlen eső előtt és utána láttam. A havas is összehasonlithatatlanul szebb viharos időben, mint máskor és a kilátás szükebb voltáért bőven kárpótol bennünket a látható részek pazar szinpompája, tüneményes fénye, az az ezer meg ezer fényárnyalat, melynek felhőtlen, normális időben nyoma sincs.
      A felhőtakaró egyenes széléről leömlő napsugarak zöld szine egyenletesen tartott félóra hosszat.
E jelenség nem lehet azonos avval, melyet a Természettudományi Közlöny (Pótf. LXIX. 1903) csak l-2 percig tartónak emlit napnyugtakor s amely gyengén zöldes szinben tünteti fel az eget: a mi fénytüneményünkre ép a zöld szinnek csodálatos intenzitása és hosszu tartama volt jellemző, melyet a vizgőzzel telitett levegőnek sajátságos és magashegyi nézőpontunkhoz kötött rendellenes fénytörésével kell magyaráznunk.
A felleg szélében sem történt változás. Sokáis gyönyörködtünk a felette ritka tüneményben, de aztán sietnünk kellett felfelé, mert még, eső előtt akartam a szinte három óra távolban levő Podragu tóhoz eljutni. Útközben vissza-vissza néztünk a messzi lent tündöklő kisérteties zöld világra, mig az negyed hétóra felé el nem enyészett.
      Gyorsan haladtunk felfelé a keskeny füves-sziklás élen, mert a főcsúcsok pipálni kezdtek; 2100 m. magasan voltunk, midőn hirtelen utólértek a Podrágvölgy mentén alulról is vadul felszáguldó ködgomolyok. Alattun már fehér tenger volt minden. A bennünket beburkoló, eleinte vékony köd szele hidegen verdeste arcunkat. Még nem esett, de máris eltünt a világ körülöttünk. A köd fel-fel szakadt még néha az Albota felé, csodás alaku szikladémonokxi dugták ki fejüket, majd ismét feltették bő ködsipkáikat. Ez a felszakadozás is ritkább lett később.
      A Calea-Carelor nyeregböl, hol a kis vadászházban társamat nyolckor visszahagytam, lelkendezve ereszkedtem le a sziklás meredek oldalon a tó felé, remélvén, hogy azt még megláthatom. E közben váratlanul felszakadt a köd alattam s életem legbájosabb jeleneteinek egyike tünt elém. Egy sziklafüggöny mögül előlépve hirtelen megálltam és lélegzetemet visszafojtva meresztettem szemeimet függélyesen magam alá, hol egy 32 zergéből álló csapat nyugodtan legelészett a tündöklő nedves füben, egy mindenfelől táncoló ködrongyokkal szegett katlanfolton, miáltal az egész panorárna a világürben látszott lebegni. Azt a benyomást keltette bennem szokatlan kép, hogy egy résen bepillantást nyertem a turisták tulvilágába. igazi paradicsomba. Ilyennek kell annak lennie! 1-2 percig tartott csak a mennyei élőkép, mire Szt. Péter becsapta előttem a kaput, egy köd­kolosszus segitségével s minden eltünt egy csapásra, mint a délibáb.
      Gyönyörü emlék, isteni emlék! ... Behunyom szemem s látok ismét magam előtt mindent, ugyanabban a tul világi szépségben ... a havasok beszélnek hozzám ... és én annyi év után, oly távolból hallom zenéjüket ...
      Hideg köd vágott arcomba, mire tovább siettem lefelé a Podragu­tóhoz, hegyeink egyik legnagyobb s valamennyi közt a legszebb tavához. Mily szerencsém volt! Midőn közelébe értem, egy ujabb szélroham szét korbácsolta a hatalmas katlan lomhán himbálózó ködóriásait, teljese kitisztult minden és én soha azután ily szépen nem láttam e gyöngyi fodrokkal hullámzó kék tavat, sötétzöld gyalogfenyő koszorujával, kelet felé sziklás, meredek, most ragyogóan tiszta környezetével, nyugat felé világoszöld gyepfalával, miket fenn most fehér ködök nyaldostak.
      Mind e pompa két percig tartott, de én szivemben a legnagyob hálával köszöntem meg a tó tündérének. hogy rövid időre rám mosolygott. Zugva öntött el mindent ismét a szeles ködtenger és aznap nem is tisztult ki többé a havas.
      Visszatértem druszámhoz, mire vastag felhőbe burkoltan kezdtük meg útunkat hazafelé, szemerkélő gyenge esőben. A havasok esője egészen más mint a sikságé, a lecsapodó vizmennyiség itt feltünően csekélyebb. Aki felhőben jár, nem is látja az esőt voltakép. A vizcseppek nem annyira esnek, mint inkább lebegnek itt; olyan mintha csak mozgásunk közben öltönyünkön csapódnának ki a parányi nedvszemcsék.
Mindez azt is bizonyitja, hogy az esőcseppek leesésük közben több szemcse összeolvadása által növekednek, ezért oly nedves, vizes az alsóbb régiók esője.
Zuhogó eső csa az alacsonyabb, már felhőtlen övekben van.
      Oly furcsa, annyira más a havason minden természeti jelenség. Más világ az, szebb világ ... a mi világunk, egyedül a mienk, hegymászóké, kik a szépet számtalan uj formájában fedezzük fel és élvezzük odafenn, melyek örökre rejtve maradnak a sikság vakondjai előtt.
      Majd ha az Országos Testnevelési Tanács uj reformjai kapcsán, a testneveléstan a régieknél tapasztaltabb paedagogusok kezében jobban megismeri a szabadtéri sportok legjavának, a hegymászásnak mindent felülmuló hatását az ifju testének és jellemének fejlesztésére, de főleg, midőn meg foggja találni benne a korán jelentkező érzékiség leküzdésének, ugyszólván egyetlen fegyverét,
Csak lomha, dologtalan, sokat ülő test vágyódik tiltott örömök után. Az az ifju, ki szabad idejét arra forditja, hogy az ülő életmódtól a medenceszervekben mutatkozó vérpangást – mely a tiltott vágyak egyik előmozditója – hegymászással, a felesleges vérnek a végtagok izmaiba való levezetésével, azaz fizikai munkával kiegyenlitse, levezesse, megőrzi erkölcsi épségét, uj, csodálatosan vonzó nemes örömöket tanul megismerni s örökre hálás barátja marad a havasoknak, a természetnek, mely egészséget, mely életet ad, mert csakis az egészséges egyén él, a beteg csak hosszasan haldoklik.
majd abban a boldogabb időben nemcsak "kötelező" tantárgy lesz a turistaság, de a legfontosabb is ...
      Több órán át haladtunk mindig abban a felhőben lefelé, mely hova­tovább mindig nedvesebb lett. A ködfoszlányokból ki-kibukkanó sziklaóriások oly furcsák, mintha élő, meglapuló, hatalmas köszellemek volnának, melyek ránk akarnak ijeszteni. Gyönyörü a havas felhőkben is.
      1400 m. vastag felhőréteget szeltünk át útközben, pedig a hegy tetőtől (2232 m.) még tán 1-2 km.-re felfelé is terjedhetett vastagsága. Délután félkét óra felé értünk ki belőle. Alattunk a hegység árnyékban volt, de eső nem esett, sőt az Olt völgyében sütött a nap.
      Sokszor tapasztalja a havas vándora, hogya síkon a legszebb verőfényes az idő, holott a hegyeket a felhők vastag, nedves burkolata fedi. Csodálatosan szép ilyenkor a felhő alsó, szakadozott, gomolygó szélének agasságában állva a rongyos, lassan mászó felhőfüggönyök alatt és között, a nedves, rideg, borus környezetből lepillantani a mélyen alattunk a síkon elömlő melegen mosolygó verőfényesen tündöklő tájra: az ellenté nagyságánál fogva egyike ez a legfestőibb élvezeteknek ...
      Végre leértünk a Terica lábánál levő kies fekvésü erdészházhoz (d. u. 2 ó.), hol Berger kapitány meleg teával kinált meg bennünket. Sóvárogva tekintettem ismét a szép Albota felé, de annak csak a fenyveséig láthattunk. Szekerünk itt várakozott, melyen száraz meleg kendőkbe burkoltan másfé óra mulva Alsó-Árpás állomáson voltunk. Másnap leesett az állandó hó a havason. Igy végződött a kirándulás, mely a "legcsufabb időben" örökké a legszebb tericai utam fog maradni!

II. Az Albota felfedezése.


A vázolt Terica-út után naplóm szerint 21 más hegyi kirándulás tettem, mig végre 1903 október 31. és november l-én az Albota kerül sorra. Tiz nap előtt esett utoljára hó a hegyekben. Azóta meleg volt, ugy hogy a hó csak a magas regiókban maradt meg. Szebenben délben ültem vonatra s este 5 órakor Árpás állomáson voltam, honnan még aznap este hajtattam fel a Nagy-Árpásvölgy szájához, Rácz erdészlakához (a régi üveg­hutánál), ahol megháltam. Az erdészlaktól kissé északra egy magaslator elsőrendü fényképálláspontra akadtam.
      Félöt órakor hajnalodott s mi 5 órakor indultunk. Nem a mellettün levő meredek Buntyoja ágon kapaszkodtunk fel, hanem Ráczhoz közel (kis északabbra) átkanyarodtunk (K-Ny) a Buntyoja ág végső nyulványain az Albotavölgybe s e vizen tul a Prislopgerinc keletibb lábán
Neve Stermina 953; a nyugatié: Verfu sec 995 kótával. A régi térkép névzavarát e vidéken az uj turistatérképen kiigazitottam.
indultunk fe az élhez, majd ezen fel a fenyves alján levő szép tisztásra jutottunk (= Poiana Prislopului 1243 m.), melynek magasabb részén, hol kilátás is van, tartottuk meg a második pihenőt (3/4 8 óra). Itt találtuk az első kisebb hófoltokat. Csodálkoztam, mennyire tisztán látszik innen a 45 km. légtávol­ban levő Nagyszeben minden háza. Ez a levegőnek eső előtti átlátszóságáva magyarázandó. A Buntyángerinc, melyet csak a keskeny Arpaselvölgy válasz el tőlünk, minden szemközti részecskéje mint nyitott térkép tárul elénk.
      A seholsem meredek él fenyvesében felfelé tartva, elértük a Lac nevű hármas mezőcskét (1470 m.),
A román hegyi nép minden nagyobb sármedencét "tónak" hiv.
melynek az a nevezetessége, hogy itt indul le az Arpaselvölgybe az u. n. Alsó szerpentinút (Verteaje din jos). Senki se mulassza el délelőtt (nb. nem délután!) ennek kezdetén 5 percny kitérőt tenni az oldalba, mert a fenyőkből kijutván bámulatos kilátása lesz az Arpaselvölgyön végig a határig.
      Csak kis darabon haladtunk most az éllel felfelé, mire balra kanyarodtunk s alig emelkedvén a fenyvesben, kilátás nélkül értük el azon terjedelmes irtás szélét, melyen az esztena áll (1510 m. m.). Ettől keletre nagy forrás bugyog, hol kissé megpihentünk.
      Ez irtás ny. oldalán, pár lépésre bent a fenyők közt van a Florsted (később gróf Károlyi)-féle vadászház.
      Mi mindig gyors tempóban haladtunk az emlitett forrástól felfele DNy. irányban, a Prislopgerincnek előbb elhagyott, itt már csupasz élére onnan az Albota első főcsúcsára (Furca Albotei 1940 m.), melyet sok gyalogfenyő, piros és fekete áfonya meg havasi rózsagyep fed. Ide 10 órakor értünk a rendesnél gyorsabb tempóban. Utközben a föld nem volt megfagyva.
      Elsőrangu kilátón vagyunk. Nem is kisértem meg annak nagyszerüségét ecsetelni, azt látni kell. Elég ha azt tudjuk, hogy a nyugatra fekvő Buteangerincet és Arpaselvölgyet, a keletre levő Terica s Podrag gerinceket teljes hosszasságukban az országhatárig bámulhatjuk. Az Albota is végig látszik, csakhogy teljesen az él irányában, miáltal rövidnek, de számtalan egymás megett torlódó sziklacsúccsal ékeskedőnek tűnik fel. Szeben még szebb, mint a Prislopmezőről. A magas részeket már sok hó fedi, viszont északi Albotavölgy oldalai őszi köntösben: narancs, sárga, rézvörös, zöld, sötétkékeszöld szinekben pompáznak, mindez az ellentétnél fogva a legszebb tájképek egyikét varázsolja élvezettől ittas szemeink elé. Érdekes volt Arpaselvölgyben mélyen alattunk, vakitóan fehérlő uj vadászkunyhó, elyet minden évben elsöpör a lavina.
      Kb. félóráig gyönyörködhettünk a tündériesen szép látványban, midőn elindultunk a nagyon köves s füves sziklás él mentén délfelé. A jó hegyi ösvény, ugyan az él alatt 40-50 m.-nyire visz a ny. lejtőn, de mi szándékosan választottuk a jóval nehezebb, de sokkal szebb gerincélt.
      Az Albota csupasz gerince a Furcatól (1940 m.) az országhatárig két egyenlő hosszu félre osztandó; a kettőt a középen az Albotanyereg (Curmatura Albotei, 2001 m.) választja el. E nyeregig aránylag jó ösvény visz, melyen egy darabon ló is vezethető. Ezen első (északi) felében négy lapos élcsúcs válik ki a gerincből: Furca Albotei, Verfu Verteajilor (Szerpentincsúcs, 1979 m.), Verfu la piscu Holdei (Buzáscsúcs) és a Sganci din s (Alsó szálkásszirt). A nyeregtől délre jóval magasabb, bizarr, sziklás és hegyes csúcsok következnek (Nyeregprizma, Felső szálkásszirt, Gavrile, Tódor-csúcs és a Prelucaüst szirtsora) az országhatáron trónoló Fontana főcsúccsal (2385 m.) Ezek mellett nincs ösvény, csak juhnyom; kezdőknek itt járni, főleg ködben életveszélyes lehet. Az Albotagerinc legmagasabb része elválasztja a Prelucaüstöt (Ny) a Vertopelüsttől (K).
      Az idő rövidsége miatt csak a harmadik (Buzás-csúcsig követhettük gerincélt. Bár láttam, hogy ez utóbbi a Nyeregprizmáig elég jól járható.
      Útközben találtam egy egész lópatát. Sajnáltam a szegény állatot, hogy e sziklaregióban leszakadt a patája, parasztom azonban mosolyogva világositott fel, hogy ide egy döglött lovat helyezett ki csalétkül Florstedt vadászbérlő. A medve felfalta a lovat és patáját otthagyta.
      11 óra 45 perckor indultunk vissza, de most már a nyugati lejtő jó ösvényén. A Furcanál (1940 m.) átcsaptunk a Buntyoja csupasz élére, mig 12 óra 30 perckor a legfelső fenyők táján egy érdekes sziklacsoportra, valóságos sziklavárra bukkantunk, melyről a kilátás az Arpásvölgybe még szebb volt, mint magáról a Furcáról: mint utóbb megtudtam, ez maga a hires Suszter-rezidencia (1700 m.), amely általában egyike a Fogarasi Havasok legeslegszebb pont jainak. E bástyaalaku sziklacsoport furcsa nevének eredetéről azt mondja Reissenberger (VM. 1861, 196), hogy azon egy jókedvü cipész egyszer igy kiáltott fel: "No most nagyobb vagyok, mint a császár!" Más forrásból azonban ugy tudom, hogy oda egyidőben (az ötvenes években, vagy még régebben) egy felsőárpási (vagy kercisorai) cipész minden vasárnap felrándult, annyira megtetszett neki az a hely. Nem volt rossz izlése.
      12 óra 45 perckor indultunk lefelé, mindig kissé balra tartva, mig a szép fenyvesben bele nem torkoltunk a Buntyoja főéli lovasösvényébe amely az esztenától halad le tovább nagyon meredeken a Curmatura nevü mély mezőnyeregig (1037 m.-től délre), hol 1 óra 30 perckor egyenese keletre tértünk, mig a Nagy-Árpásvölgyet el nem értük. Ennek gyönyörü alsóbb részében nagy sietve köszöntöttünk be Ráczhoz, hol félóra mulva ültünk szekérre, hogy még aznap este g órakor Szebenben pihenjük ki pompás nap fáradalmait.
* * *

Fogarashavasi kirándulásaim igen kedves részét képezi mindig az döcögő kocsizás, a hegyek lábától a vasuti állomásig. Lentről sehonnan sem láttam oly szépeknek havasaimat, mint ilyenkor a szekérről! Aki ismeri hegyeit töviről-hegyire, sokkal jobban képes azokat "kiélvezni", mint a idegen. Én pl. visszautazóban mindig háttal szoktam ülni a kocsin, arccal a havasok felé. Eltolódási törvényem értelmében
Lásd Turistaság és Alpinizmus IV. évf. 213. oldal.
ilyenkor, az ormoktól távozólag mindig több és több elrejtett részlet bukkan ki: szemünk előtt születik meg a havas! Ehhez jő az a psychologiai tényező, hogy napközbe befutott magashavasi útunknak lentről, a távolból való megfigyelésével megujulnak édes emlékeink s most kétszeresen szebbnek, érdekesebbne tünik fel az alpesi vidék. De a legszebb, felejthetetlenül nagyszerü a képben a havas meredeken leeső gerinceinek. a keskeny éleknek, a merész szirteknek késő délutáni, mesékbe illő sötétkékibolya szine. Egészen különös, de nálunk gyakori jelenség ez, melyre minden nálunk járó természetkedvelő figyelmét felhivom. Délután t. i. már korán árnyék boritja a szük havasi völgyeket, melytől azok lehülnek, holott az ormokon még melegen süt a nap. Az alsó részek, nedves hideg levegőjében sok parányi vizszemcse válik ki, mitől a levegő a hegyek sötét háttere előtt sürü, mély kék szint ölt. Gyorsan hül le azonban a megindult hegyi szellőben az erősen párolgó erdők levegője is; a fenyves felett a levegő szintén telitett kékibolya szint vált. Ez a kék azonban korántsem a távoli hegyek, tájak mindennapi, hogy ugy mondjam banalis világoskékje, sem pedig az eső előtti sötétkék szin, mely minden részletet elfed, hanem egy egészen más, rendkivül intensiv, észleteket kiemelő vastag sötétlilakék szin, amely főleg tavasszal és ősszel a telitett vöröslilatól a sötétkékig és a mély violáig az ibolyaszin minden árnyalatát magában foglalja. Más ez a violakék a feketezöld fenyves övében, más a világos lomberdők felett, más a sárgás őszi havasi legelőkön s ismét más, vörösebb árnyalatu az októberi fagytól rozsdaszinben pompázó bükkös felett, a zöldeskékbe csap át az őszi, citromszinben diszlő nyires felett s azurkék a sziklaregiók haván. A sötétlilának e gazdag árnyalatai, ez a szokatlan szinpompa az ezer szeglettel égnek tornyosodó párhuzamos havassort
Ez az, mi a Tátrában hiányzik.
hihetetlenül széppé, más világok jelenségévé teszi, ugy hogy nem győzünk betelni nagyszerüségével. Olyanok e havasok akkor, mintha sürü, de még átlátszó sötétviola fátyol boritaná őket. Aki nem látta mindezt, egyáltalá nem tudja elképzelni. Hol van az a festő, ki e szinárnyalatokat vászna megörökiteni tudná?

III. Az Albota ködben.


A) Ettől fogva az Albota nagyon kedves havasom lett. Sokszor látogattam meg minden részét. Az emlékezetes útakról s azok tanulságairól akarok itt röviden beszámolni.
      1906 augusztus 18. és 19-ikén megakartam látogatni az Albota magasabb részeit. E célból elvittem magammal Datest, azt a hires hegyismerő zergevadászt. Jól tul van már a hatvanon, de azért még pompásan mászik. Nagyszerüen tud mindent. Orákig "vallattam". A havas megannyi apró oldalerének nevét kifaggattam belőle, először elméletben, azután fenn, magasban a gyakorlatban. Nincs az a hegyismerő paraszt széles Fogarasországban, melynek "vallomásai" gyüjteményemben hiányoznának. E célból beutaztam sokszorosan minden hegyalji falut s felkutattam az "én embereimet", előteremtettem őket még a föld alól is.
Mily kár, hogy a nálam télen-nyáron fanatikus szorgalommal egybehalmozott tudományos "hegyi anyag" – 20 évi munka gyümölcse – értékesitetlenül hever és könnyen el is veszhet, mert gyorsirásos kézirataimat más használni nem tudja. Töb szép téma vár kidolgozásra: A Fogarasi Havasok irodalma; A régi katonai hegyi őrálomások; Havasaink örökös hófoltjai s ezek irodalma; A Fogarasi Havasok sok ezer helyneve s ezek története; A havasi helynevek psychologiája (alapvető uj elvek kifejtése); A Girdomán és más gerincek monographiája; Növénytani és állattani megfigyelések Fogarasi Havasok legmagasabb régióiban; Az erdélyi havasi rózsa monographiája (kéziratban kész); A Fogarasi Havasok katlanai (ki van dolgozva); A balesetek történe a Fogarasi Havasokban; A Fogarasi Havasok fényképálláspontjai; A Fogarasi Havasok ismeretlen ösvényei; A Fogarasi Havasok vizesései; A Fogarasi Havasok főgerincéne leirása (élvándorlás; ki van dolgozva) stb. Azért soroltam ezeket fel, hogy aki érd erdeklődik e témák iránt, tudomást vehessen róluk.
      Ezuttal nem az Árpási volt üveghutától indultunk fel az Albotára, hanem az Arpasel (Kis-Arpás) patak szájától, tehát hegyünk nyugati lábától. E helynek neve Casa Luncei volt azelőtt (egy kunyhóról, mely már elpusztult). E völgykezdet egyike havasaink legszebb hegyalji pontjainak. Végig látszik innen az Albota az országhatárig sok hegyes csipkéjével. Ehhez fogható alpesi jellegü főgerincünk csak még a Podragu. Hátul latszik a magas Gavanüst, örökös havával s felette az Adámcsúcs. Emellett (Ny) karcsu cukorsüveg alaku csipke mered; ezeket "Nyulfüllének" kereszteltem. Jobbra a Venatorea (Vadászcsúcs).
      Itt akartuk hagyni kocsinkat a kaszálón, de a gyanakodó szénagyüjtők, minden idegenben tolvajt látnak, vétót mondtak. Tovább kocsiztunk tehát a szokatlanul kinos, sziklás völgyi úton, melyen jobb gyalogolni. A rázástól elveszett a kocsiból az esernyö. Altalában nem ajánlom senkinek, hogy a "hegyi szekér" fenekére keskenyebb tárgyat rakjon, mert az a kocsifenék "folytonossághiányain" a menthetetlenül kiesik, hol aztán a kerekek elbánnnak vele, sok turistabotom a mondhatója!
      Atlubickoltunk az Arpaselpatakon – hidját elvitte a gólya – itt kezdődött hegyi ösvényünk a Piscu el juten (= "gyors" értsd: meredek "gerinc"), melynek első szabadabb helyén elrejtettük kocsinkat, távol a völgy járt útjától. A kocsi tartalmát – tekintettel abbeli önzésünkre, hogy még viszontlátni akartuk – eldugdostuk a bokrok sötét ölébe. Egy úrakor indultunk.
      Az ösvény kilátás nélkül, tűrhető meredekséggel vitt fel a bükkös élen. 1200 m. magasságban egy nyugodtabb, szabadabb helyre értünk, hol néha viskó is áll: Ez a tulajdonképeni "Prislop" ahol, két percnyire DNy felé az erdőben kis forrás van – az egyetlen útunkon, – de néha ez is kiszárad. Vagy méterrel magasabban kezdődik a nagy Poiana Prislopului, melynek alján ért bennünket utól az a másik föút (EK-röl), melyen a multkor jöttünk (a Rácz erdészlaktól).
      Szétnézvén sok felleget láttunk, sőt Szeben felé már csepegett az eső. Számtalanszor tapasztaltam, hogy nyugaton, az Olt völgyében hamaráb kezd esni, mint a havason.
      A fenyves könnyü ösvényén csakhamar (3 óra 45 perckor) a sztinához értünk (1510 m.) Ugy mint minden esztenánál, itt is ki volt irtva tág körzetben erdő, holott odább jobbra s balra még 200 méterre kuszott fel a fenyves.
Sok esztena helye századok óta ugyanaz; a csobánok sok fát tüzelnek el s lefelé szoritják mindenütt az erdőrégió felső szélet. Jelenleg resinári, azaz egy igen távoli községből való csobánok őrzik itt a juhokat. És ez igy van havasaink sok részén. Ez idegen pásztorok aztán nem ismerik a havast, hanem csak saját, szük legelőhatáruk juhösvényeit. Innen van, hogy a turistának, ki valamely hely neve után tudakozódik rendesen semmi, vagy teljesen téves választ adnak. Ez a magyarázata az irodalom olvasható számos rossz helynévnek, melyek a térképekbe is betévedtek.
      Az esztena vidékétől egyenesen keletre nézve feltünik a Buntyoja gerincélén egy érdekes sziklavár mindjárt a legfelső fenyők mellett: ez a Suszter-rezidencia. Ide félóra alatt felkapaszkodtunk a ritkás lejtőn, fenyők boróka közt. Útközben felfelé semmi kilátás sincs, mert az Albota legelőoldala mindent elfed, csak az Olt völgye mosolyog fel hozzánk.
      Midőn a Rezidenciátóljobbra az afonya- és havasi rózsa gyeppel fedett élre lépünk, oly látvány tárul fel előttünk egy csapásra, melyne szépsége minden képzeletet felülmul, mely rögtöni megjelenésével a Ezeregyéj meséi közé helyezi az embert. Aki ide felér, megáll és némán bámul maga köré: az egész alpesi vidék kelet felé egy varázsütésre jelenik meg előtte s ez az, ami e hely szépségét az egész Fogarasi Havasokban páratlanná teszi.
Még leginkább a "Seninuri" hasonlít hozzá a Girdománon.
Ekkor tanultam meg, hogy az Albota kirándulást csak egy módon szabad beosztani. Okvetlenül reggel kell indulni a havasra, de csak a Prislopágon!! hogy délután érkezzünk a sztinához, honnan azonnal kell tovább haladni a Rezidenciához. Ez a hely t. i. csak délután szép, mert délelőtt a nap állása kedvezőtlen. Ha teljes (értsd tizszeres) mértékben akarjuk élvezni szépségét, nem szabad a rendkivül meredek Buntyoján feljönni ide, sem pedig az Albota 1940 m. csúcsáról ide leereszkedni, mert mindkét esetben elveszítjük azt, mi a főhatást biztositja, a nagyszerü havasi világnak teljes pompájában való pillanatnyi, tüneményszerű megjelenését.
      Az Olt völgye a legszebb a sziklavár északi csúcsáról, holott a havasi kilátás a legtökéletesebb a Rezidencia után délre következő mezős kúp (a Cuca) keleti oldalából. A sziklavár melletti keleti oldal csupasz; nagy erdőégés pusztitott itt egyszer.
      Nagyon elégedetten tértünk vissza az esztenához és a közeli Florsted­féle vadászházhoz, melyben a tulajdonos engedelmével meg is háltunk. Jelenleg ép hiányzott a kályha, mert valakinek véletlenül szüksége támadt rá. Ismeretes, hogya román paraszt nem türi a hegyen a vasat, hanem leviszi a völgybe, a lakásába.
      Este félhét felé mélyen magunk alatt az Albotavölgyből nagy ködgomolyok kezdtek felfelé törni. Ebből megtudtam, hogy a holnapi nap kilátása elveszett. Az egész éjjel lassan esett az eső, mi azt jelentette, hogy az idő egyhamar nem szándékozik megváltozni.
      Következő reggel megállt az eső, azonban vastag felhő boritotta hegyünket. Aki még nem látott fenyvesben a fák közt ködöt "mászkálni" , ebben is meg fogja találni a szépet. Nem áll az, hogy a köd csuf volna; mi csak azért nehezte1ünk rá, mert útban áll.
      Délig vártam a jó szerencsére, – t. i. a derülésre – de hiába. Hogy időt értékesitsem, elhatároztam magam hegyünk nyugati oldalának s az Arpaselvölgynek kikutatására. 12 óra 14 perckor indultunk el a Lachoz. Innen délre tértünk az Alsó Szerpentinútra, melynek neve Verteaje din jos, vagy Plai la piscu cel bun; ez t. i. a "Jó gerincen" – azaz a "járhatón" – visz le. A fenyvesből már pár perc mulva kiértünk egy óriási erdőégéses tisztásra, melynek neve Lazu lui Tanasa. Ez, mint mondám, szép időben gyönyörü kilátó, azonban csak délelőtt!
Mint a nyájas olvasó láthatja, a hegyeknek megvan a maga esztétikája. Minden havasi kilátó csak épen bizonyos hónapokban és a napnak bizonyos óráiban fejti ki teljes pompáját s a tapasztalatlan előtt, ki nem ismeri "a havas órarendjét", elrejti szépegeit. Sok páratlanul szép helyre fog az idegen nem a kellő órában érkezni s távozni anélkül, hogy sejtelme lenne ritka szépségéről. "Nincs ott semmi különös" – fogja mondani – "hisz láttam!" – Dehogy láttad jó fiu, csak "ott voltál" – az pedig nagy különbség! Nézd meg akkor, midőn a havasi órarend diktálja és nem fogsz ráismerni.
      Mi sem láttunk most a vastag ködben semmit a Tanasă irtásán és endben haladtunk lefelé a lapos kövekkel gazdag szerpentinösvényen. E tisztásra különben a Florstedt-féle vadászházból, kissé nyugatnak emelkedvén, szintén hamar el lehet jutni, de ez is csak délelőtt ajánlatos.
      Lefelé tartva gyér fenyvesbe kerültünk, majd a legfelső bükkök vidékén (1310 m. m.) félóráig gyönyörködtünk a ködtől szabad Arpaselvölgy középső részében, ahol egy terraszfalon vizesés is zuhog alá; alatta az alsó, felette a felső sztina és vadászház. A terrasz alatti részen a különben igen szük völgy kissé kitágul. Ide ömlik a "Disznópatak" (Pareu la Gavanu Porcului), amely a Butean Gavanu Porcului nevü oldalkatlanából ered. Ez utóbbi két emelettel bir s a Netedulcsúcstól ÉK fekszik. Ezen oldalkatlanok a Butean hajdani nagyobbfoku eljegesedéséről regélnek.
      Igen szép volt alattunk a látvány: mi a ködök alsó határán álltunk. Köröskörül a felhők táncoló, ide-oda libegő alsó foszlányos széle, mely az emlitett ragyogó, katlanszerü szélesebb völgyrészt s a terraszt oldalról fenn bekeritette ... Különös volt a ködön át, magasan felettünk a Buteanon felhőkbe burkolt esztena ebeinek ugatását hallani, ugy tünt fel, mintha alattunk vadászlak volna.
      Ösvényünk alsó meredekebb része levezetett az összeszorult, végig kilátásnélküli Arpaselvölgybe, melybe 2 óra 10 perckor érkeztünk. Tovább vetkezett a Pareu cu tisa, az Albota mellékerének torkolása. Érdekes, hogy a hegyi paraszt mennyire figyelmére méltatja a tiszafát; ahol csak előfordul, azt a helyet róla nevezi el. Ez a nagy figyelem azonban ezen ősvilági fának teljes kiirtására vezet. A paraszt kivágja a fát irgalmatlanul és kis hordókat meg egyéb eszközöket készit belőle.
Összegyüjtöttem valamennyi helynevét ez értékes fának havasainkon, épugy minden lelőhelyét is. Ezeket csak én ismerem. Midőn felső helyről nehány év előtt az erdész urakat a lelőhelyek összeirására szólitották fel, vidékünkön jó magam diktáltam az adatokat. A tiszafáról különben nemsokára terjedelmes tanulmányt szándékozom írni.
      Régebben jó lovaglóút hozott fel e vadregényes völgyön, mely többször keresztezte az óriási sziklákkal telt patak medrét. A hidak elpusztultak, ugy hogy most lovat nem lehet itt felvezetni:
Nőknek és gyermekeknek e szorosvölgyön a séta ma egyenesen életveszélyes, mert kilencszer kell a zugó patakot keresztezni 1 dm. széles, sőt még keskenyebb gömbölyü padlókon, melyek nemcsak nedvesek, hanem felette csuszos, zöld mohával fedvék néha 3-4 m. magasan lebegnek a patak éles sziklái felett. Az elcsuszást láb- vagy nyaktöréssel kellene megfizetni. Ilyen padlókon járni csak a gyakorlott ember tud.
a sztinához a csobánok a Prislop­fenyves éléről ereszkednek alá.
      Lejjebb a keleti oldalon egy előreálló különös nagy szikla mellet haladtunk el, mely hasonlit a kisdisznódi hires Halbe Steinhez, de kisebb.
      A Padinán
Egy hosszúkás keskeny mező a keleti oldalon.
tul áttértünk a Buteán oldalára, hol jó kocsiút vezetett. 4 óra 10 perckor értünk szekerünkhöz s 5 óra 50 perckor a vasutállomáshoz.
* * *

B) Ennél is nedvesebb volt utolsó utam az Albotára. A háború elő meguntam már a sok "tanulmányútat" a havason, melyek az élvezetre és üdülésre igen kevés időt engedtek nekem. Elhatároztam tehát, hogy legközelebb felmegyek hosszabb időre az Albota tetejére, hasra fekszem a magasban és csak bámulok, csak élvezek, a legnagyobb intenzitással, "nagy erővel" élvezek négy napig – ugy lesz!
      Csak az volt a baj, hogy az idő sehogysem akart állandóra fordulni, nekem pedig elmult a türelmem. Pihenésre volt szükségem, de meg erősen a szezon végén is jártunk s nem akartam, hogy az állandó hó megelőzzön.
      1913 szept. 19-én tehát meglátogattam Szebenben a Vöröstorony­utcában egy fogadót, hova a fogarasmegyei fuvarosok szállani szoktak, megtudakozni nincs-e ott valami "hegyi román". Csak egy szkoréi
Szkoré község a Negoj és Butean lábától É.-ra.
emberre akadtam kit megbiztam, hogy küldje el holnap, szept. 20-án este Porumbák állomásra az öreg Vulcut, kivel már sok havast bejártam.
      Szombat délben rekkenő melegben sok turista szállt velem vonatra, köztük Albrich Károly ur is, a szász középiskola igazgatója, ki biztositott, hogy feltétlenül jó időm lesz, mert ahányszor ő még kirándult, mindi szép idő volt. A délután folyamán azonban az azurszinü égen rendkivül szép finom, habos cirrusok jelentek meg, majd egy jellemzetes cumulus is került alájuk, miközben a havasok tulságosan tisztán pompáztak jobbunkon: mind megannyi legrosszabb jele a jövendő időjárásnak.
      Ismervén Vulcu Gyorgye uram "biztos megbizhatatlanságát", bizonyosra vettem, hogy nem fogok vele találkozni, ez okból, mint mindig! tartalék utitervet is csináltam, mely abból állt, hogy Mixich tanár barátom társaságában fogok felmenni a Buleához. De a sors még egy harmadik eshetőséget rejtegetett számomra, melyre csakugyan nem voltam elkészülve: Porumbákon Vulcu csakugyan távollétével tüntetett, meglepetésemre ott vo azonban Niculai Joan Gavrila, az a fuvaros, kivel én Szebenben beszéltem. Elmondta, hogy Vulcu akadályozva lévén, rászánta magát, hogy őt helyettesitse. Ilyenkor persze első dolog volna az árban megegyezni, de miután éreztem, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva fuvarosomnak, hallgattam, ugy fogván fel a dolgot, hogy ő Vulcutól ugyis megtudta a taksát s vállalkozott őt "helyettesiteni", evvel már hallgatagon az árat is elfogadta.
      Estefelé sok felhő gyülekezett s olyan sürü villámlás indult meg, mit ritkán látni. Kissé esett is.
      Kerisorán Monea pap urnál háltam. ki szivesen fogadott.
      Másnap reggel átkocsiztunk Felső Árpásra, onnan Ráczhoz. Azután Albotavölgy kaszálójára kanyarodtunk, mint mindig, melynek déli végén most egy kunyhó áll. Borus idő volt s hidegebb lett. A fenyves vadászházához 1 órakor értünk, de bizony a kilátás az Olt völgyére nem volt szép, mert sürü gőzös levegő ült rajta.
      Meggyült ismét a bajunk a lovakkal, melyek nem voltak szokva a havason hálni. Parasztom ép az ágyamat készitette el apró fenyőágakból alkonyatkor, midön e kérdéssel fordultam hozzá: Meg vannak-e kötve a lovak? "Nincsenek, de mindjárt utánuk nézek", felelt az ember szolgálatkészen. Eközben hirtelen besötétedett, ugy hogy a fenyőben mit sem lehetett látni – a lovak pedig eltüntek. Egész éjjel gondban voltam, mi lett velük? Pitymallatkor a Prislop aljából hozta őket vissza fuvarosom.
      Majd felindultunk a Prislop csupaszára. Korán reggel minden magas csúcs tiszta volt, de később felhősapkát kaptak, mely lefelé ereszkedett. Majd elkezdődött a felhőknek a völgyből való ominozus felhömpölygése s fél 9 után sürü ködben voltunk magunk is. Egész nap csendesen esett. Kis háromlábu vadászszékemen ülve, 3 órán át bámultam némán a nedves köd játékát, mely azonban változásra nem mutatott hajlamot, mi azt jelentette, hogy hosszabb időre rendezkedett be, – mire visszatértem a vadászházba.
      Emberem a lovakat letereIte a nagy mezőre s csengetyűt kötött nyakukba. Hogy pedig el ne szökhessenek, nagy fenyőtörzzsel torlaszolta el az innen elvezető ösvény kezdetét. Délután egyszer csak nem hallom a csengettyű csilingelését ... a lovak csak elpárologtak. Megunták t. i. a fazást a felhőben s az erdőben ráakadtak az ösvény folytatására. A Lac alól kellett őket visszahajtani. Erre a vadászház melletti kis tisztásra, közelünkbe terelte őket parasztom. De harmadszor is elszöktek fényes – akarom mondani "fénytelen nappal– – mire meg kellett kötözni a vásottakat.
      Igy telt el a harmadik nap, s az én "nagy erővel meginditandó élvezetemből" semmi sem lett. A délutánt ágyamon heverészve töltöttem el – ujabb gyakorlati filozófiai rendszereken törvén a fejem. Eközben váratlanul nagy cseppek kezdenek rám esni ... átázott a hiányos tető. No most elő a "gyakorlati filozófiával"! Volt velem egy több méter hosszú vizálló szövet, melyet szeles sztinákban a szél ellen szoktam kifesziteni. Ezt teritettem ki a padláson ágyam felett. Éjjel csak kissé esett be mell ette. Olyan furcsa volt az, koromsötétben, a fenyves ágy takaróján a cseppek monoton kopogását hallgatni.
      Negyedik nap reggel kinézvén meglepetve látom, hogy mindent elboritott a hó mélyen le a fenyves közepéig. Kánikulában indultam el a havasokra, s tél lett, mire délután leértem az előző esőtől mélyen kivájt ösvény alsó részén.
      Rácztól hazautazóban metsző hideg szelünk volt. Sajnáltam egy csapat darut, mely szép V alakban vándorolt a havasoknak DNy felé, a havazás miatt azonban a hegyeken irányt változtatván Ny-nak kezdtek vonulni a Vöröstoronyi szoros felé, hol az idő jobbnak látszott.
Egy tudományos szempontból is érdekes daru-vonulásra vonatkozó megfigyelésemet az "Erdély"-ben közöltem, 1911. évf. 17. old.
      Kercisorán is láttam valami különöset: egy varjú kényelmes sziesztát tartott egy legelésző bivaly hátán.
      Kerc állomáson jött aztán az "anyagiak elintézése" – mitől előre borsódzott a hátam. Jól sejtettem – a haszontalan fuvaros 50%-kal követelt többet, mint amennyi Vulcunak járt volna.
      Ebből nagy veszekedés lett, sőt az az ember, ki a havason szolgálatkésznek és jóindulatúnak mutatkozott, erővel hatalmába keritette podgyászomat s nem is adta vissza addig, mig a pénzkérdést az ő kedve szerint el nem intéztem.
      A nagy intenzitással való élvezésből és pihenésből tehát semmi sem lett.
* * *

Igy jártam én különben mindig a "pihenéseimmel". Ezek utolsója még a történelem szálaival is összekuszálódott véletlenségből. A dolog ugy történt, hogy a világháború tartama alatt nem volt alkalmam pihenni. Végre 1916 augusztusának végén teljesedett régi óhajom, hogy a Magas­Csurgót
Hohe Rinne, 1400 méternél magasabb nyaralótelep fenyvesben a Csindrel előhegyén (Szebeni Havasok).
meglátogassam, nem a Szebeni Havasok tanulmányozása céljából, mint eddig, hanem tisztán az élvezet szolgálatában, egy rég óhajtott "piramidalis pihenés"-sel egybekötve 8-10 napon át.
      A dolog nagyszerűen indult. Szerencsém volt, mert a szebeni Kárpátegylet kocsiján augusztus 27-én idegenektől menten, a legnagyob kényelemmel rándulhattam fel gyönyörű őszi időben.
      Odafent a telepen már alig volt ember, igy tehát a fő, miután vágytam, a csend s nyugalom tekintetében legjobb reményeim voltak. Az éjjel azonban rosszul kezdődött. A konyha fölé szállásoltak, s odalent problematikus kedvességű román danákkal tisztelt meg a konyhadonnák kara. Azután meg egy hatalmas komondor ugatott keservesen a teli holdra; hiába csititottam, hogy ugy sem ér el vele semmit – ő csak tovább próbálgatta reggelig.
      Hétfőn, augusztus 28-án oly szép reggelre virradtunk, hogy az éjjeli alkalmatlanságot csakhamar elfeledtem, s az Oncsesd-csúcs oldalában fenyőregió teteje felett igazán boldognak éreztem magam.
      "No végre élvezhetek, végre pihenhetek – mondtam feleségemnek egy boróka-divánon sütkérezve a langyos napfényen – csakhogy megérhettem ezt is."
      Fejünk felett az égen pár ártatlan cumulus ődöngött és mindenü andalító csend, mámorító nyugalom ömlött el, mindenütt napfény, mindenütt boldogság!
      "Mintha ágyúdörgést hallanék" - szólalt meg egyszerr feleségem. "Hova gondolsz - felelek, - Romániában dörög néhány gömbfelhő, sokszor hallottam én ilyet máskor is". A tompa dörej még néhányszor ismétlődött, de nem törődtem vele többet. "De ez mégis csak lövés!" – szól ismét aggodalmaskodó nőm. "No jól van, hát vadászgat valaki fejünk felett" - feleltem, s evvel tovább élveztem a havast, az intenziv fenyő s borókaillatot "élveztem oly erővel", ahogy arra kevesen képesek.
      Dél felé "Sánta" szép fenyvesutján ebédre ballagtam a Magas-Csurgó felé, ép a hetedik mennyországban érezvén magam, teljes boldogság közepette – midőn szemben egy gyors léptekkel közeledő szász embert látok. Már távolból megszólal: "Be kényelmesen sétálgatnak itt az urak, pedig ha tudnák, hogy Szebenben most mi történik!" - mondja vésztjósló dermesztő hanglejtéssel, mely ugy hatott rám, mintha jeges vizzel öntöttek volna nyakon. "Ugyan mi történhetnek Szebenben?" Kérdeztem félig gunyosan, félig hitetlenül. Nem birtam semmi különösre gondolni. Kigyult a város? Vagy földrengés rázza? "Csak az történt – felel szászom, hogy Románia megüzente a háborut éjjel, 16 óra óta folyik már a harc a Vöröstoronyi szorosban; éjfélkor félreverték a városban a harangokat s azóta mindenki lázasan menekül, mindenki fejét vesztette. Az önök feje felett már lövöldöz az ellenség, meneküljenek gyorsan, ha kedves az életük!" – Evvel tovább sietett a Sánta telepére, hogy ott is megfujja a riadót.
      Vagy két percig ugy álltam, mint akit fejbe kollintottak. Csak lassan birtam hozzászokni, elhinni a valót. Első gondolatom a harag volt. "Hát ismét beleütött a román ... akarom mondani a mennydörgős mennykő a pihenésembe!"
      Félni nem tudok, hát csak haragudtam. Észre térvén, legelőször is nőm biztosságba helyezését láttam sürgősnek. 8 napra való podgyászt, élelmet hoztunk fel. Egy részét sikerült egy zsúfolt idegen kocsin elhelyeznem, feleségemet pedig egy 14 tagból álló társasággal leinditottam gyalog fél 5 órakor Kereszténysziget községnek, hová 10 óra után érkeztek pihenés nélkül. Szebenben 1:30 órakor voltak.
      Magam flegmatikusan fenn maradtam, hogya fenyves isteni levegőjéből még annyit "mentsek meg magamnak az ellenségtől", amennyit lehet.
      6 óra felé egy trén-osztag vágtatott fel telepünkre igazán lóhalálában, egy rokonszenves dunántúli magyar hadnagy vezetése alatt, ki tájézatlanságában erővel a Csindelre akart ielkocsikázni. A térképen megmutattam neki a lovasság számára lehetséges s a lehetetlen utakat. Szegény fiú, vagy halott, vagy fogoly azóta. Este 8 órakor avval lepett meg hadnagyom, hogy, ha akarok, felülhetek egy visszamenő requirált kocsira. Ezt el kellett fogadnom, mert az utolsó alkalom volt értékes podgyászom leszállitására. Másnap száz aranyért sem vállalkozott volna kocsi ide feljönni ... Következő napon pedig berontottak a bukarestiek, s az egész telepet kirabolták s elpusztitották.
      Megindult kocsim s csendesen ballagott lefelé a holdfényes hegyi úton éjfélig " mondhatom, nagyon regényes, szép út volt.
      Resinár községben a birónál háltam meg, honnan kedden reggel kerültem Szebenbe. A kaszárnyák körül s az állomáson óriási felfordultság uralkodott – maga a város azonban már teljesen kihalt volt, – este volt utolsó menekülő vonat elindulandó. Nekem csak 3 órám volt arra, hogy a legszükségesebbet elintézzem. Tudományos igen nagy irattáramból azonban semmit sem tudtam akkor megmenteni, mit egész vagyonom elintézésénél sokkal jobban fájlaltam. Két órakor már utaztunk.
      A "piramidális pihenés" ugy végződött, hogy egymásután négy éjjel alig hunyhattam le szememet s teljesen összetörve érkeztem Aradra ... melyhez hasonló jókat másnak nem kivánok.

IV. Az Albota hóban.


A) Havasainkon az állandó hó október vége felé szokott leesni. 1908-ban azonban ez már szept. 19-én bekövetkezett. Az ily ritka véletlen aztán valóságos Eldorádot teremt a hegyi fényképész számára, mert nyári, aránylag enyhe időben téli felvételeket csinálni: ez nem utolsó dolog. Rávettem tehát – sok fát megmozgatván – Fischer Emil szebeni fényképészt, hogy elkísérjen az Albotára október 18. és 19-ikén.
      Érdekesek és igen szépek a havasok ebben a korai hóban, midőn alant még meglehetősen zöld minden, az erdők megkezdték már késő őszi szinváltozásaikat: sárga, veres, zöld, sötétkék s fehér szinekben pompázik ilyenkor a hegység. Mesésen gazdag szinekben minden.
      Mi tehát rózsás kedvben Ráczhoz hajtattunk reggel, a hegyek lábához, hova magammal vittem Silvestru Dobrila zergevadász-szolgát és egy szkoréi, hegymászáshoz egyáltalán nem értő teherhordót, Vulcu Sándort. Tiz órakor a havasok felett bárányfelhők jelentkeztek, melyek alatt felleggomolyok (cumulusok) váltak ki: ez az időváltozás biztos jele, ajánlom a hegymászó kollegák figyelmébe!
      Rácztól 11 óra 45 perckor kezdtük meg átkanyarodásunkat a Prislop-ágra, mint mindig. A Prislopon valamivel a Verfu sec élnyerge alatt (ugy 960 m. m.) az úttól balra kis, nem állandó forrásra akadtunk. Gyorsan haladván a Prislopmező alját 1 óra 56 perckor értük el. A fenyves második kis tisztásáról (tehát még a Lacu alatt) kelet felé tekintvén a szemközti Buntyojagerinc oldalán az erdőben nagy sziklát vettem észre, melyet zerge­vadászom Tauru-nak, azaz bikának nevezett. Ez az egyetlen a Fogarasi Havasok magyarországi 10.000 helyneve közt, melyet esetleg összefüggésbe lehetne hozni hazánk régi bölényeivel.
Egy nagy monographiában ("Wisente in Ortsnamen" 5. o.), mely 1915-ben jelen meg a Zoolog. Annalen cimü folyóiratban, kifejtettem, hogy a Kárpátokban (főleg Erdély­ben) sok helynév őrzi ma is e fejedelmi állat emlékét. A Szebeni Havasokban is van egy, a Retyezáton is. Több van a Brassói Havasokban; a Fogarasi Havasok déli oldalán is akad, csak ép e hegység erdélyi oldalán nincs egy sem. Lehet azonban, hogy a Taura csak alakjánál fogva kapta nevét. Azon hegyekről, melyeket állatokhoz való hasonlóságuk alapján neveztek el, bővebben olvashatni "Őstulkok honunkban" c. monographiámban.
      Ilyen a "havasi zoológia" körébe tartozó elmélkedéseim közben értünk a sztinához (1510 m), ahonnan programmszerüleg azonnal a Suszter­rezidenciához indultunk, hol Fischer ur a mindent felülmuló szép kilátást okvetlenül megakarta örökiteni. Dehát persze, a havasok semmit sem adnak olcsón. Négy óra volt már s ez októberben késő idő. A völgyekben széles árny ült, az ég is felleges lett, a levegő gőzös, szóval a kép nem lett elsőrendü. Istenem, hányszor kellett nekem ugyanazon csúcsra felmennem, hogy onnan körképet rajzoljak; hányszor, hogy fényképfelvételt készitsek, mig aztán végre megengedte Havas őfelsége, hogy az ugy sikerüljön, amint én akartam! Egy sikerült havasi nagyméretü (18x24, mint az enyéim) kép értéke felette nagy. Megrendelésre sokszor – akár hatalmas összeg ellenében – sem "szállitható".
      Este s éjjel meg-megujult a csendes eső. Aránylag meleg volt, mi szintén rossz jel. Az éj a vadászházban, hol most kifogástalan kályhát találtunk, jól telt el. Igaz ugyan, hogy az elszaporodott egerek éjszaka "marathoni versenyfutást" rendeztek házikónkban, de már ehhez hozzá kell szokni. Az esztenákban is, hol nyáron máléliszt-zsákokat tartanak, őssze mindig sok az egér. Volt idő, midőn 2050 m. m. Bulea-tó kőmenedékházában egyáltalán nem lehetett meghál ni a cincogók "milliós hadseregétől".
      Hajnalban Fischer lova, mely a gépfegyvert ... akarom mondani fényképgépet volt kis darabig viendő, elindult tegnapi ösvényünkön lefelé "szebb hazát keresni" s parasztunk csak 300 méterrel lejjebb a Prislopmezőn birta utólérni.
      Reggel nem esett, de nagyon borus volt s mi 6 óra 12 perckor indultunk a Prislop csupaszán fel. Az országhatár s a Venatorea főcsúcsa (2508) felhőkbe burkolózott. Gyönyörű volt azonban a mély hó fedte Netedul­csúcs nyugat felé.
Ezt nemrég Gutt Spitze-nek keresztelték el, amivel Guttnak abbeli buzgalmát akarták honorálni, hogy éveken át adminisztrálta az Erdélyi Szász Kárpátegylet szebeni fiókjának gazdasági ügyeit jó sikerrel. Ugyanakkor kereszteltek el a Negoj északi gerincén egy mellékcsorbát – melyen út nem visz – Spiesz ezredesről, mivel e hires vadász, ki érdeklődött az egylet ügyei iránt is, szerencsés volt a Visti völgyben bérelt vadászterületén a 100-dik leteritett zerge jubileumát megülni.
      Hegyneveink történelmének ez uj nevekkel való gazdagitására azon az ülésen nyilt alkalom, melyen a turistatérkép uj kiadása lett elhatározva (fogarasi részének kidolgozásával aztán engem biztak meg). Ebben akarták t. i. e neveket először nyilvánosságra hozni.
      Máskor is, de jelen alkalommal is feltünt nekem, mennyire külömbözö fokban vannak késő összel és kora tavasszal havasaink oldalai behavazva. Az egyiket vastag hó fedi, a másikon (melyet jobban ér a déli szél) alig van ugyanabban a magasságban pár hófolt. Az Albota nyugati oldala, melyen jártunk, egyike volt azoknak, melyen legkevesebb a hó. Amellettünk levő két nagy völgyben csak 1650 m.-nél kezdődött a megszakitatlan hólepel.
      7 óra 11 perckor fordultunk be délnek a Furca alatt, a nyugati oldal ösvényeire. Egy magyar oldalteknőbe kerültünk, hol csobán-tirla (juhpihenő; éjjelező) szokott lenni. Itt az ösvény alatt pár m.-nyire kis forrás is van, ha nincs nagy szárazság. Itt kezdődtek a hófoltok. Ezen tul értünk a környék hires látópontjára, a "Felső szerpentin gerincre", útközben fényképezgetvén.
Ez oldalgerinc hirnevét jómagam alapitottam meg. T. i. számtalan havasi úton nagy fáradsággal kikutattam minden fogarashavasi völgy felett a sok kilátó közül azt a pontot, melyről az alatta levő völgyet végig a legszebben, mint "nyitott könyvet" lehet lefényképezni. Ezen "legszebb főpontok" megállapitása 32 havason 20 évi kutatás, próba, feljegyzés, sok száz sziklamászás, összehasonlitás, sok álmatlan éjszaka, megázás ... azaz modhatatlan munka és költekezés eredménye volt! Ilyen pont az Arpaselvölgyre nézve ez a Piscu Verteajilor, a Buleára nézve a Piatra resunetoarea feletti csupasz él rész, a Podragugerincre nézve Cuca Albotei; a Nagy Árpásvölgyre nézve a Podragu tornyok alatti nyugati fenyőhatár, (illetőleg az északi torony), a Nagy Visti völgyre nézve a felső oldalas Santia; a Laitavölgyre nézve a Mierea alatti .Laita kilátó", a Feleki völgyre nézve a Bacitia, a Nagy Uceavölgyre nézve a P. Babei a Tericán stb.
      Persze jelenleg a nagy pompát elhavazta a hó, amely sürü pelyhekben kezdett hullani. A köd is mind lejjebb ereszkedett, én azonban nem vesztettem el bátorságomat s tovább haladtam. Útközben a hó alól pár, még elég friss piros havasi rózsát kapartam ki.
      Mindig a jó oldalösvényen haladtunk a Piscu Holdei csúcsának déli részéig, hol a rosszabbodni kezdő ösvényt elhagyva felkapaszkodtunk a fokozódó hóban a gerincél szomszédos nyergébe, honnan máskor nagyszerü a kilátás. A mai ködös téli körképnek is megvoltak az ő "téli szépségei". Sok a kő erre, melyen azonban nem volt nehéz a mászás. Következő guláscsúcsunkat, mely a Curmatura elötti északi másszirt képezi, az öreg Dates ugy hivja "Sganci din jos." Szirtjeinek déli részét (Ny) megkerülvén, bekanyarodtunk a szép Albotanyeregbe (= Curmatura, 2001 m.) 9 óra 7 perckor, hol pihentünk s megreggeliztünk. Kenyerünkre, szalonánkra s almánkra szép csendesen szállingóztak a hópelyhek, melyek lassanként betemettek mindent ...
      A nyereg után délre egy lapos csúcs, a Nyeregmassziv (2054 m.) és előcsúcsával következik, mely után összes havasaink legbizarabb alaku bástyacsúcsainak egyike mered égnek. Ezt még a hóban is le akartuk fényképezni azért tovább indultunk a most már teljesen jeges sarki jellegü vidéken. Most tünt ki, mennyire ügyetlen legény "Sándor hordárunk" , mert még mászóvassal a talpán sem birt segitség nélkül előre jutni a nem is tul meredek, de bizony "kissé csúszós"" nyeregmassziv keleti oldalán.
      Nemsokára kibontakozott a rokokó-stilusban épült Sganci, mely sürü hópelyhék közepette erőszakoltunk a lemezre.
      Miután az Arpaselvölgyben is lusta ködgomolyok kezdtek gyülekezni, beláttam, hogy a továbbhaladásnak nincs értelme. Visszatértünk tehát Albotanyeregbe s innen 10 óra 30 perckor indultunk visszafelé, de most már, a rendes ösvényen, amely t. i. az Alsó Sganci masszivot ferdén szeli át ÉNy irányban, tovább azonban északra tart. Több felvételt csináltunk még, de bizony azokon "sötét, borongó ossziáni hangulat terjeng".
      A Prislop csupaszának legfelső nyergétől átcsaptunk kelet felé a Rezidenciához, honnan 12 óra 48 perckor indultunk le a Buntyoján a nyugati oldalon, meglehetős ködben. Itt kissé lejjebb a fenyves szélén óriási lapkövek halmazhoz értünk (la Lespedi). E hely meredeken leeső kőfala jól látható az esztenától is. Majd a főösvényre kerültünk.
      A nagy Buntyoja tisztásról (1330 m) indul el az az ösvény, mely Tauru sziklához vezet.
      Midőn az utolsó éli nyerget elhagyva a keleti oldalba tértünk, e nagy bükkfát láttam, melynek két, lent erősen divergáló vastag törzse volt. Olyan volt az a fa, mintha nem egy, hanem két lábon állt volna.
      Sok idővesztéssel 3 óra 54 perckor értünk szekerünkhöz, Ráczhoz.
* * *

B) Ha az előbbi út nem elégitett ki sok tekintetben, annál gazdagabban kárpótolt érte egy másik, melynek az a nevezetessége, hogy életemben oly kristálytiszta, oly hihetetlen távolba ható kilátást sehol sem élveztem, mint itt.
      1909 novemberében Szebenben egy darabig már nagy hó volt. Azt a déli szél vette kezébe az ügyek intézését, mire még a havasok aljából is eltünt a hó. A Fogarasi Havasok ragyogó tisztasága egészen ellágyította érzékeny szivemet, nem tudtam ellentállani a csábitásnak s deceaberm 15-én délben vonatra ültem minden előzetes kocsirendelés nélkül.
      Este értem Alsó Ucsára, hol szekeret keritettem, mely Felső Ucsára vitt a sötétben. Felső Ucsa kezdete előtt a patak északi partja rendkivül bájos fényképálláspont. Az előtér maga a habzó patak, a középtér a község tornya, mely felett az érdekes Vertopelcsúcs a havasok sorával pompázik. Most persze semmit sem láttunk belőle.
      Felső Ucsán bekopogtattam "hegyi barátomhoz" Hoazsa György fuvaroshoz, ki sok nagyszerü havasi vándor1ásomon volt társam.
Azóta sajnos megcsömörlött erőszakos hegyi túráimtól s felmondta a barátságot.
Nála háltam meg. Az ilyen falusi parasztlakások szükségből elég jó téli éjjelzők volnának, csak az a baj, hogy mindig túlfűtik a szobát, s az afrikai hőségtől nem tud az ember aludni. Hiába! Olcsó náluk a fa. A pesti túrista természetesen elegánsan a korcsmában, vagy a tanitónál, jegyzőn hált volna meg. A korcsmában késő éjig gyönyörködhetett volna a duhaj lármában, valamennyi esetben azonban csak 2-3 órával később indulhatott volna el reggel útjára, semmint én – mert fiatal barátom, úgy tudd meg, ha azt akarod, hogy programmszerű időben induljon kocsid, akkor annak kerekeit saját munkádnak, izzadságod cseppjeinek kell beolajoznia, más szóval magadnak kell egy jó órával hamarább felkelned, a kocsist felébresztened s fülét tartva, folytonos nógatással a kocsi s ló gyorsabb előteremtésére, befogásra, etetésre stb. erőszakolnod. Csak a te energia­befektetéseddel lesz a korai utazásból "gálickő". Nálunk sok mindent kell tanulni, mig az emberből "kész hegyész" lesz. E rendszernek köszönhettem, hogy szekerünk már hajnalban 3 óra 30 perckor indulhatott 5 foknyi hidegben. Az éjszaka koromsötét lett volna, az élénken ragyogó csillagok a mély homályt nem mérséklik.
      Mi a havasokkal párhuzamosan kocsiztunk Felső Ucsáról Felső Arpásra egy úton, melyen túrista sohahem fordul meg. Pedig nem birok szebbet képzelni, mint egy 30 kilóméternyi kocsizást, melyet pl. Felső Szombatfalván kezdünk meg délelőtt, s estig valamennyi "Felső" jelzésü községen (1 folytatunk Felső Porumbákig, vagy Felekig
Ily sorrendben a nap állása stb. miatt, és nem fordítva! Minden raffineriáját kell érteni a Fogarasi Havasok eszthetikáiának, ha az ember az élvezetek bőségszaruját igazán fenékig akarja kiüriteni.
mindig párhuzamosan a gerincek főélével, azok lábától csak 5 km. légtávolban! Aki ez útat – akár gyalog is, megteszi pl. májusban, vagy november kezdetén, élete legszebb napjai közé fogja sorozni, ha akárhány "Alpenlandot" utazott volna is be az előtt.
      Ami éjjeli útunk főleg szokatlanságánál fogva mély benyomást tett rám. A havasok fala mint koromsötét titokzatos bástyafal emelkedett bal oldalunkon. Én úgy élveztem ennek az "alvilági utazásnak" sötét szép sépségeit, – arcom úgy sugározhatott bele, hogy – azt hiszem – majdnem bevilágithatta kissé gödrös kocsiútunkat.
      Felette regényes volt előttünk a távol vastag feketeségében egy éjjeli tűz, melynek lángjai magasra csaptak fel s melyet nem birtunk magunknak megmagyarázni. Midőn Felső Arpás közelébe értünk, láttuk, hogy ott sötét, Rembrandt-féle alakok ... disznót pörkölnek. Igy társul a szép, a jóval.
      Szélcsend volt s igy a hideg ellenére sem fáztam. Felső Árpáson, egy lámpa sem égett, végigbotorkálva délnek tartottunk az Arpaselvölgy torkolatához. Csodálatos volt a "havasok ébredése" úgy 1/2 6 óra felé, midőn egyik fekete óriás a másik után kezdett lassan és későn kibontakozni inkognitójából. Itt egy sötét árny, amott egy különös vonal tett úgy homályosan, mintha bástya- vagy pupalakot akarna ölteni. Itt feketébe burkolt át, ott lábát kezdte a havas kinyujtani, de még mindig csak oly módon, mintha csak távoli fénytől vetett árnykép ek tüntek volna fel előttünk. Világosabban csak 6 óra felé kezdtünk látni.
      Végre befordultunk az Arpaselvölgybe, melynek kezdete szerencsénkre nem volt vizzel s jéggel elöntve, mint máskor télen.
      6 óra 37 perckor értünk a Plai jute (hegyi ösvényünk) kezdetéhez, ahol a kocsit hagytuk s Hoazsa fuvarosom ép a hámot dugdosta a sürü bozótba, midőn sok favágó haladt fel mellettünk a fenyvesbe. – Hét órakor is megkezdtük a keményre fagyott ösvényen a mászást, melyet itt a bükkben, hol az útat sürün belepi a lehullott levél, jócskán megnehezitett ak csúszos volta. Az a szabály tehát ilyenkor, hogy lehetőleg az út göröngyös, levelektől ment részére kell lépni. E nehézségek a fenyvesben teljesen hiányzanak. A bükkös egy hézagán alkalmunk volt az Arpaselvölgybe látni, amely egészen lilakék gőzben úszott, mi nagyon különös volt.
      Mai útunkat a gyorsitott tempó jellemezte. A Prislopmező alján 8 óra 30 perckor mutatkoztak az első hófoltok. A Lac-tól bekanyarodtunk jobbra a már emlitett felséges kilátóhoz (Lazu lui Tanasa) az Alsó­Szerpentin-út kezdetén, hol hófoltok közepette félórát töltöttünk. Most, délelőtt, midőn a világitás kedvező, mutatkozott be ez a nagyszerü hely telje fennségében. Hat perc távol van csak a Lactól, de addig kell dél felé haladni, mig az egész Albotagerinc valamennyi csipkéjével kibontakozik. Mélyen alattunk vonul fel a román határig látható teljesen behavazet Arpaselvölgy; jobbra a fejedelmi Buteangerinc teljes téli mezben. Örvendek, hogy e helyről egy sikerült elém stereo-felvételem van, mely minden percben varázsolja a legszebb emlékek egyikét.
      Visszatértünk a Lac-hoz s innen a fenyves könnyü-járásu, hóval fedett ösvényével siettünk a sztinához, melyet 10 óra 11 perckor értünk el. Körülötte széles medvenyomokat vettünk észre a kiterjedt, de itt még sekély hóban, mely innen túl fokozodólag boritotta el az Albota egész északi homlokát, eleinte 1/2, majd 1 méter mélységben. A nyári útirány innen féljobbra tart (DNy.) a Prislop élére. Most azonban ezt betartani a mély hó miatt nem lehetett, hanem a Prislopnak az esztena forrásához lehuzódó kele irányu mellékgerince élére kellett igyekezni, hol kevesebb volt a hó – mint az éleken mindig. Aztán tovább erőlködtünk felfelé. Olyan volt a hó, min a liszt, csak felületén, melyet a tegnap déli nap kissé felolvasztott, volt keményre fagyott kérge, mely idővel kellemetlenül kezdte karcolni lába szára elülső élét, amint 3-5 deciméter mélyre süppedtünk néhol.
      Végre a Prislop élén voltunk s ezen a DNy. oldalhoz tartottuk magunkat, hol a hó nem volt olyan mély. Bocskoros parasztjaim csak mászóvassal birtak előre hatolni. Végre következett a legnehezebb rész, maga Furca Albotei (1940 m.) mely egy gyalogfenyő-erdő tetején emelkedik. Ezen alacsony erdőt teljesen belepte a hó, s mi jókora fáradsággal a fenyő tetején himbálva, botorkálva sülyedeztünk előre. Olyan volt az egész táj, mint a sarkvidéken. Pihenés okából meg-megálltam fényképezni, mig végr 12 óra 12 perckor elértük a főcsúcsot, a világ legtisztább levegőjében, legragyogóbb napján.
      Itt voltunk most az igazi "havas mennyországban", leirhatatlanul nagyszerü kilátás centrumában. Előttünk a már megénekelt ezer-csipkés Albatao főél, csillámló, vakitó hótakarójával; balra. az egész Terica, a svájci éles tornyokkal ékeskedő Podragu gerinc, az Arpásvölgy sok üstjével, jobbra Butean végig s a Venaturea (2508 m.) alattunk a mély, gyönyörü Arpaselvölgy, vastag hóval kitöltött Gavan-katlanával. Észak fejé az Olt vidéke leirhatatlanul nagyszerü tisztaságával; a távolban lebegtek a nyáron nem látható halványkék Gyulafehérvári hegyek, a székely havasokig. Messzi­nyugaton tisztán ragyogott az egész Cibin-hegység, melyet nyáron alig látni Csindrel és Steflest főcsúcsaival, – mintha egész közel volnának, – és pedig úgy, hogy a távolibb gerincek egymásháta megett kulisszaszerüen mindig világosabb kékben fénylettek.
      Midőn ezt igy leirom, bosszankodva látom, mennyire halványak semmitmondók szavaim a látott világraszóló pompa emlékéhez képest. Hiába! Csak akinek lelki szemeimet kölcsönözhetném, nyerhetne némi fogalmat annak a kilátásnak mindent felülmuló szépségéröl ...
      Dél volt s tanulságos volt megfigyelni, hogy a havasok legdélib részének egy széles sávja, továbbá a gerincek felső oldalrésze teljes árnyban volt: Ezekre nem süt a nap egész télen át, de sok részére nyárosem: E tényezők elősegitették hegyeink hajdani eljegesedését.
      A tiszta égen legparányibb fellegnek nyoma sem látszott. Feltűnt azonban az égbolt bizonyos részeinek csodás, ragyogó azúrkék szine. Ez legszebb égszin-árnyalat valamennyi közt. Sokszor volt alkalmam meggyőződni, hogy ez csak közvetlenül időváltozás előtt látható. Tudtam most ár, hogy estére be fog borulni s a mai nap pazar fénygazdagságát csakis e körülménynek köszönhetem. Soha ennél szebb napot életemben nem láttam.
      Fenn az ormon csak gyenge, de élesen friss szellő lengedezett. A nap sugarai láthatólag erőlködtek valamely eredményt elérni, de az csak olyan "hideg-meleg" maradt, ahogy énmagam kifejezni szoktam.
      Emlitettem, hogy a Csindrel ... 70 km távolsága ellenére pompásan látszott. Nincs nehezebb dolog, mint ily távoli képeknek lefényképezése – notabene előtérrel. – Megkiséreltem; a stereo-lemez megvan és ma is bizonyitja a felvétel teljes sikerét.
      Eközben hirtelen alattam, közel a csúcs keleti lejtőjén, egy egészen fekete zergebak ugrik elő s mereven bámul ránk. Midőn megmozdultam, hogy gépemmel lekapjam, villámgyorsan eliramodott. Ez sem volt utolsó látvány.
      1 óra 38 perckor hagytuk ott a csúcsot, s megindultunk ÉK-nek a Buntyoja élén lefelé, melyen azonban a gyalogfenyők s a hó miatt csak a keleti oldalhoz tartva magunkat, birtunk tovább hatólni. Különös volt, hogy "hol a madár sem jár" néhány emberi lábnyomot vettünk észre. Ki járhatott erre?
      Igy értünk kissé javuló terep- és hóviszonyok közt a Cuca nevü, kilátásáról hires, gerincpúphoz, a havas Residentia sziklák mellé, honnan a szinárnyalatok egy ujabb isteni játéka ragadta meg figyelmemet: Keletre mélyedt alattunk a Nagy-Arpás völgye, melynek fenekét már árny fedte. Ott meredeztek a Podrag gerinc alsó részének tornyai. Mellette az Árpás­völgy hótól ment része sötét violakék szinben úszott; belőle a Podragu fenyői koromfeketén meredeztek ki, ezek közt azonban hósávok torkoltak, viszont a magasban vakítóan napsütötte hó borított be mindent. E remek látványtól csak sajnálkozva váltam meg. De hát sietni kellett; 2 óra 30 ere volt s a nap már erősen hanyatlott lefelé.
      A Cucától a meredek hó-oldalon leszánkóztunk úgy, hogy az esztenától az itt váró teherhordó lovakkal már 3 óra 2 perckor indulhatunk tovább.
      Mindenütt széles árnyak kezdtek környezni. A fenyvesben találkoztunk favágó parasztokkal, kik közül nehány, hallván mennyi az idő, elkezdett bükkös útjának legmeredekebb részén a szó teljes értelmében vágtatni felé, rohanó lépésben nagy ugrásokkal: Ezek a született hegymászók! Ezt a lefelé száguldást utána nem csinálja nekik egy úr sem, mert belebetegszik, vagy kecskebukat vet.
      Kocsinkat 4 óra 18 perckor láttuk viszont, Alsó Árpás állomáson pedig 6 óra 2 perckor voltunk.
      Az egész túrát ugyszólván pihenés nélkül szaladtam vegig, hogy a fenyképezésre elég idő maradjon. Jellemzi a nagy sietést az a körülmény, hogy életem e leggyönyörübb kilátásu napján egyáltalán nem volt időm arra, hogy a távcsövet szememhez vegyem. Ehelyett lehoztam magammal havast magát, mely itt él – nemcsak "emlékeim közt" – hanem maga fogható valóságában a legjobban sikerült szteres-felvételek egész sorában!

V. A magas Albota, verőfényben.


1907 okt. 26., 27

A) Eddig vázolt Albota-utaimon valami különösebb "kalandról" (érts kellemetlenségről) nem volt alkalmam beszámolni, utazásaim elég sablonosan folytak le. Annál több változatosság, kaland és meglepetésben volt osztályrészem elejétől-végig 1907. évi túrám folyamán, melyet a havas fő ösvényeinek szines jelzése céljából végeztem. Ez okból most gondosan előkészítettem utamat: pár nappal előbb irtam levelet Szkoréra Vulku György fuvarosomnak, kivel már sokszor voltam a havason. Irtam Felső Arpásra Klein korcsmárosnak is, hogy rendelje meg számomra Lazar Bursan "hegy­tudós zergevadászt" teherhordásra – és igy okom lett volna a legnagyobb nyugalommal nézni a legközelebbi szombat fejleményei felé – ha Vulku uram már néhányszor csuful rá nem szedett volna. Szombaton reggel tehát meglehetősen "vegyes érzelmekkel" értem Kerc állomásra, hol Vulku kocsijának varnia kell vala és mint máskor is, a vonat megállása előtt már messzir kémlelgettem. ott van-e a kocsi? – De biz az nem volt! – Egy idegen számára ez annyit jelentett volna, hogy elveszett a nap, esetleg az egész kirándulás, én azonban – igaz, hogy keservesen deprimált állapotban – neki láttam a kilyukadt üst foltozásához.
      Mindenekelőtt legalább 3/4 órát várnom kellett, mert az indokolatlan megkésés Vulku uram "erős erényei" közé tartozott. Szegénynek utoljára rosszul is járhat az órája. A terminus eltelt, Vulcu csak nem jött, igy hát más kocsi után kellett nézni. Az állomáson ép fát rakott le egy fuvaros melyről megtudtam, hogy 1/2 óra mulva Szkoréra fog indulni. "Elmegyek magam Vulcu után – gondoltam magamban – hátha nem kapta meg levelemet" –- ami t. i. szintén többször előfordult már, mivel Szkoréra csak küldöncposta megy és – ments meg Isten a szkoréi küldönc megbizhatóságától!
      Felültem volna hát a szekérre, de annak nem volt sem eleje, se hátulja, se oldala, amennyiben az elülső és hátulsó kereke csak két hosszu de igen keskeny gerenda kötötte össze. Rájuk esősitettem tehát a szénazsákot s erre ültem lovagló módon. Midőn aztán a kocsi megindult, majd nem beestem a kerekek közé zsákostul, mivel sem kezeimnek, sem lábainak nem volt támasztó-pontja. Külön tanulmány tárgyává kellett tennem, mikép lehet rajta egyensulyt tartani.
      Máskülönben meleg, szélcsendes szép nap volt, melyet kár lett volna elveszteni.
      Kercen megtudtam, hogy Vulcu állitólag semmiféle levelet sem kapott tőlem s csak az előbb hajtatott fel a hegyekre "fát vágni" (értsd fát lopni). Nagy kópé az öreg, de jóakaratu, rokonszenves ember, holott kamasz fia egyike a legnagyobb paraszt-gazembereknek, kiket ismerek.
Több szemtelen "hegyi stiklit" fogok róla elmesélni a Doamna barlang felfedezése történetének kapcsán.
      Nyakamba kellett tehát vennem Szkorét és csak sok fáradság után akadtam egy emberre, kinek erős, de hegyi utakhoz kevésbbé szokott 10 voltak s ki sok nógatásra végre rászánta magát, velem jönni.
      7 óra helyett tehát 10 óra 13 perckor indultunk korán a távoli hegyek felé és még bámulnom kellett, hogy ily rövid idő alatt legyőztem a fő nehézséget.
      Midőn Felső Árpásra érkeztünk, kitünt, hogy Klein uram lusta volt nekem alkalmas teherhordót szerezni s igy be kellett érnem Florstedt vadászbérlő egy paraszt hegyi szolgájával, ki ismerte ugyan a havast, de helynek sem tudta a nevét.
      Az Arpaselvölgy szájánál a lovak kimélése céljából nagyobb pihenőt kellett tartani, ugy hogy innen a Plai jutéval (670 m. m.) 2 óra 19 perc kor kezdhettük meg a mászást, oly időben, midőn normális körülrnények az első napi utat már befejezte az ember.
      Az ösvény narancsszinü (engelrot) jelzése sok időt rabolt, ugy hogy lassan haladhattunk. Általában egész kirándulásunkat az "erélyesen meglassitott tempó" s a késedelem jellemezte.
      A nagy szárazság s a sok lehullott bükklevél utunkat annyira csuszamlóssá tette, hogy parasztom kétszer alaposan elvágódott rajta, mire kénytelen volt bocskorait levetni s mezitláb "turistáskodni". Igy jóval biztosabb volt a járás. A zergevadászok is le szokták oldani sarkatlan opincsaikat, ha csuszós törmelék vagy meredek rövidfüvü lejtőre kerülnek.
      1000 m. m. voltunk, midőn a hátulról, balról a Stermina gerincről út, a Calea Muntelui, ösvényünkbe torkolt. Hogy e helyet a lefelé való jövésnél mennyire szükséges ismerni, később fog kitünni.
      A Poianán jó 1/2 órát pihenvén, 5 óra 13 perckor teljes sötétségben érkeztünk a Florstedt-féle vadászházba. Útközben kompenzált barométerem, melyet Londonból a Short and Mason cégtől hozattam s amelynek beosztása saját utasitásaim s rajzom szerint készült minden ismert magassági ponton a valóságnál nagyobb számokat mutatott, ami annyit jelentett, hogy a barométer sülyed, az idő rosszra fog válni. 4 óra felé a nyugati szemhatáron az addig tiszta égen különböző alaku fellegek jelentek meg, melyek eltüntek; az ég csillagos volt. Igen enyhe meleg volt az éj, mi nem jó jel. Igy tehát nem csodálkoztam, midőn reggel tele volt az ég felhőkkel s alattunk az Olt völgyében pásztás esők jelentkeztek (Szebenben is bővebb eső volt). Nálunk a fü jellemzetesen egészen hijával volt a harmatnak, de nem esett. Csak 8 óra körül szitált pár pillanatig. Délfelé kiderült s délután szépen sütött a nap. A hegymászónak nagy erénye, ha a felhők járását, "a felhök nyelvét" megtanulja. Az előbbiekben egy "retardált esőre válást" akartam bemutatni. A következő 3 nap is felhős volt ugyanis s a negyediken leesett a hó a havasokon, azután tisztult csak ki. Ez az az időjárás, "midőn esni akarna, de nem tud". Főleg kora tavasszal és késő ősszel lehet e typust megfigyelni, melyet a levegőnek csekély relativ páratartalmával magyarázok.
      Reggel 5 óra 40 perckor indultunk felfelé, az ösvényt az Albota nyeregig (Curmatura Albotei, 2001 m.) veresbarnával jelezvén. E jelzéssel 1 1/2 órát vesztettem, mit aztán drágán kellett megfizetni.
      A Prislop élére jutván, nyugat felé az oldalban nagy gyalogfényő­erdőkre esett tekintetünk. Igen szép volt innen az Albotavölgy lefelé: bükkel fedett oldalai t. i. teljesen rózsaszint öltöttek, holott maga a völgyfenék élénk világoszöld füves éket képezett benne. A rozsda-szőnyeg felett a fenyves fekete-zöldje pompázott. Olyan volt, mintha valamely szecessziós festő ecsete alól került volna ki az egész kép. E pontról legjobban érvényesülnek a Residentia tűi is.
      Ha a nap nem süt, mint most, minden irányban tiszta a kilátás a havason, csakhogy kevésbbé kontraszttal-teli. Verőfényben azonban csak a nappal ellentétes irányba látunk jól. Ez az oka, hogy pl. napfelkelte előtt egyformán gyönyörködhetünk mindkét oldalban s igy a fényképésznek sietnie kell, hogy kelet felé hamarább végezze be munkáját, semmint nap felüti biboros fejét.
E viszonyokból érthető, mennyire hibás dolog, gerinceink bármelyikének keleti oldalát délelőtt bejárni, pedig igy szoktak tenni pl. a Negoj műúton is. Ez esetben saját gerincünk fedi el a nyugatra gyönyörüen megvilágitott részeket; mi csakis kelet felé látunk, ott azonban a nap gőze takar mindent. Aki teheti, ne a Negoj műúton menjen tehát, hanem ugyanazon gerinc sokkal szebb élútján.
5 óra 50 perckor értünk a Kőburdéhoz,
Albotaforduló és a Felső Szerpentincsúcs közt. Albotafordulónak, az ösvény azt a helyét hivom, mely a Furca (1940) alatt van, ahol t. i. a DK irányu gerincösvény hirtelen befordul a főgerinc nyugati oldalára s déli irányt vesz fel.
mely most elegáns an zsindellyel volt fedve. Az ösvény mellett emelték a Szerpentin csúcs elő oldalmedencében, melynek DK oldalát lapos sziklafalak szegélyezik. Innen 8 órakor indultunk.
      Most jutottunk az u. n. Verteaje-kilátóhoz, melynek nem igen van párja havasainkon és bizonyára a létező legszebb 4-5 pont közé helyezendő. Miután erősen nyugat felé rúg ki, behatolhat innen tekintetünk Arpaselvölgy minden eldugott részébe ugy felfelé mint lefelé. Valósággal páholyban érezzük magunkat. Amugy is a legszebb völgyünk ez, s déli álláspontról sehonnan sem nyerjük annyira teljes képét. Ami e kilátás nagyszerüségét fokozza, azaz, hogy az ideérkezés előtt el volt fedve a táj dél felé, s egyszerre, varázsütésre tárul elénk a legszebb völgyszoros képe. E pontnak másik nevezetessége, hogy innen lóvezetésre is alkalmas juhösvény visz le az Arpaselbe.
      A rendes ösvényen haladtunk tovább s csakhamar szerencsénk volt néhány zergét megpillantani magunk alatt. Aki, a Fogarasi Havasokat ne a nagy túrista-országutakon járja be, mindig fog zergékkel találkozni. Csak arrafelé nincsenek, ahova az idegen hegymászókat kalauzolják.
      Az Albota nyugati oldalán lefelé szinte a völgy több párhuzamos vizszintes juhösvény vonul végig, melyek a Curmatura (2001 m.) vonalai futnak. Itt is felleljük tehát egyikét azon hegyoldal közepén harántul futó juhösvényeknek, melyeket, mint havasainkra jellemzőket, máshelyt emlitettem. Mindez bizonyitja hegyoldalunk járhatóságát az Albota nyeregig.
      A Búzáscsúcs alatt hervadt havasi rózsát szedtem. Az ezután következö nyereg alatt utunk 10 m. halad lefelé, azután felfelé tart ferdén Curmaturáig. E nyereg előtti oldalgerincen, hol ismét néhány hervadt rózsabimbó piroslott, fél óráig vesztegeltem, hogy az Arpasel déli részeinek konturrajzát elkészitsem, miközben szemközt, a Nyereg-massziv nyugati, igen sziklás oldalgerincén zergék kergetőztek.
      Az Albota főnyeregre (Curmatura 2001 m.) 10 óra 13 perckor érkeztem s itt az útjelzést be is fejeztem, mert innen tovább nem vezet "út". Ez az igen csinos, gömbölyded, sima, füves nyereg egy hosszabb északi s egy rövidebb déli részből áll, melyeket sziklacsúcs választ el. Ösvényünk a déli részhez visz, ezt hivom "Ut-nyeregnek".
      Ez a vidék s főleg a felette (É) emelkedő "Északi szálkacsúcs" (Sganci din jos) az a hely, honnan a remek Podragelüst a legjobban látszik. "Belátni a hasába", mert ugyszólván tengelyének folytatásában vagyunk.
Ez üst közepében nincs gerinc, azaz egyáltalában nem létezik a térkép azon gerince, melyen a 2456 kóta négyese van. A bécsi Militärgeogr. Institutot felszólított ugy ezen valamint még sok más hibás gerinc törlésére illetőleg eltolására a térképen, de nem tett eleget óhajomnak. E hibák, valamint mások is a térképen nem az én szamlámra irandók.
      Érdekes, hogy a Podragel-tó maga, sem innen, sem az Albota más pontjáról távcsőyvel nem látható, mert a tó mellett északra emelkedő kis halom takarja. Ép igy nem tudtam meglátni a Buteangerinc Lacut nevü tavát sem.
      Az Utnyeregtől a Nagy Árpás (Arpasumare) völgybe vivő ösvényt csak gyakorlott ember birja meglátni. Innen t. i. egy szembetünő juhnyom indul le keletnek, látszólag a Nagy Árpásba, de ezt nem szabad követni, mert csak oldali-juhcsapás. Az igazi útnak nincs tulajdonképen "kezdete". Számos kis juhcsapást látunk t. i. délre haladni vizszintesen, valamint délkeletnek ferdén lefelé. Ez utóbbiak egyikével indulunk el erősen lefelé ereszkedvén s rövid idő multán egy szép mezős oldalban alattunk (DK-re) messzebb meglátjuk utunk folytatását, mert ott jobban kiválik: oda kell igyekeznünk.
20 év alatt annyi mindent tapasztaltam és tanultam a havason, mit tudni mindenkinek jó volna, de amit nagyobbára csak a hegyi vadorzók tudnak a gyakorlatból. Hogyha alkalom nyilik, ebbeli tudományomat egy tanulmányban (Havasi ösvények) közzétenni kötelességemnek fogom tartani. Egyike a vezérelveknek pl. az, hogy valamely gyenge, a laikus számára nem is látható juhcsapás irányát, lefutását, korántsem az ismert kiindulási táj (és sejtett kezdet) vidékén kell keresni, hanem mindig a távolban. Az ilyen kis ösvénykék lépten-nyomon eltünnek, vagy tiz kisebb nyomba foszlanak szét; kezdetük is mindig sokszoros; lefutásukat csak akkor "rekonstruálhatjuk" ha a sejtett végpont felé tekintünk és nem az ösvény elejét, hanem a folytatását igyekezünk megtalálni, amely világos gyenge sáv alakjában fog feltűnni. Ha ez utóbbit tekintetünk összeköti saját álláspontunkkal, meg fogjuk állapítani utunk kezdetét is abban a legnagyobb csapásban, mely tőlünk a feltalált folytatáshoz vezet. Jó iskola e tekintetben a Suszter-residencia, honnan pl. a Podragvölgybe a Lespedi nyeregből (1903 m. a Tericán) levivő ösvény képe igen jellemzi a szakadozott ösvények typusát. Ilyen a Piscu Buleiról délről a Felső Bulea sztinához levezető ösvény is. Annak, ki ezt felülről lefelé követeti, nagyon is eszébe fognak jutni intő szavaim, mert a havasi rózsás-füves oldakon az ösvény lépten-nyomon úgy eltünik, mintha sohasem kerülne többet elő.
      Nyergünkből 10 óra 48 perckor indultunk tovább. Visszatekintvén a Sganci din jos nevü lapos, sziklás tető déli csúcsának keleti falán egy pirosszinü érdekes kőfoltot láttunk, mely némileg hasonlit a Dragus gerinc Peatra rosie nevü piros táblájához.
      Most azon feladat előtt álltunk, hogy a következő, három csücsökkel bitó lapos csúcstömeget, az u. n. Nyeregtetőt (mely a Casa Lunceitől is jól látszik) megkerüljük.
      Ez mindkét oldalon s az élen is lehetséges. Legkényelmesebb keleten. Itt – hogy néhány sziklafalat kikerüljünk – eleinte vizszintesen haladunk juhnyomokon s csak később emelkedünk ferdén DK-nek. Ezalatt kifejlik előttünk nagyszerü pompájában egyike a Fogarasi Havasok legérdekesebb és valamennyi közt legszaggatottabb bástya, vagy széles toronyalakú magaas sziklacsúcsainak, mely sok tüjével, fogaival és mély rovátkáival egészen bizarr hatást tesz. Ez a Sganci din sus, a Felsőszálkás Bástya. ÉD irányban három főcsipkéje van, melyek nagy, sima sziklákból s óriási fekete szirttömbökből állanak. Legmagasabb északi csúcsától függélyes falakkal hatalmas sziklagerinc törik le kelet felé, amely az oldal-közlekedésnek utját állja. Már ebből világos, hogy gerincutunk folytatásának a nyugati oldalon kell lennie. Keleten nagyon mélyen kellene leereszkedni a Sganci sziklafalainak lábához. A Sganci teteje különben nyugatról is, keletről is nagyobb nehézségek nélkül megmászható.
      Kelet felé nagyszerű a kilátás a Nagy Árpásvölgy déli katlanaira, s mélyen barázdált, szirtes Podrág gerinere. Árnyékban lévén, jól látunk kelet felé is. Napfényben azonban csak délután érvényesülhetnek e vidék szépségei. Távcsővel már látjuk a Vertop katlan északi szélén a Florstedt­féle vadászházat is, mely nagyon regényesen fekszik.
      A következő lapos hosszu élü, u. n. Sganc-nyeregbe (2085 m.) 11 óra 16 perckor értünk. Feltünik innen a Gavrile igen hegyes cukorsüveg alaku csúcsa s mögötte a széles Tódorcsúcs, melyeket azér lehet jól látni, mivel az előttünk levő Sganci din sus sziklaorom keletibb síkban fekszik. Az él e görbületét a katonai térkép nem mutatja.
      A Sgancs massziv nyugati oldala rendkivül vad képet nyujt, mert sok sziklaborda törik itt le. Ezeket harántul kell átszelnünk.
Hasonlit ez a járás a Negojtól északra levő Nagy Burjáncsúcsnak ugyancsak Ny. oldali keresztezéséhez. Nevezetes dolog, hogy a legtöbb havasunk élének magas reszén a fő juhnyom a nyugati oldalon visz, azaz ez az oldal járhatóbb, mint a keleti, ismét összefügg a keleti lejtők nagyobb hőmennyiségével, hajdani erősebb eljegesedésével, kifejezettebb katlanképződésével és avval, hogy a Ny lejtők a keleti szélnek jobban vannak kitéve.
Pompás látványunk van a Kis Árpásvölgy Gavan üstjére s annak nagy örökös hófoltjára. Lehmann geologus tagadja, hogy nálunk örökös hófoltok volnának.
Ezen állitás birt arra, hogy örökös hófoltjainkat összeirjam, jegyzékbe szedjem irodalmukkal együtt.
Ha csak minden 50-ik hegyi utamon kisért volna el, önmaga mosolyogna tapasztalatlanságán.
      Feltüntek a Gavrile kis előcsúcsától nyugatra leereszkedő sziklagerinc falainak kékesszinű szirtjei. Hasonlók láthatók a Girdoman egy csúcsa alatt (Kékszirt, Petrile venete 2235 m.) a keleti oldalon.
      A Sganci bástya északi lábától gyenge zerge- meg juhnyomokon következőleg haladtam a délihez. Nyergünk legmélyebb pontjától pár lépés haladva a K oldalon, végleg a Ny-ira tértünk át. Majd meredeken fel ka­paszkodtunk a Sgancs É csúcsának
A csúcsra magára zergenyomokon nem nehéz feljutni.
Ny oldalgerince élére. Útközben egy nagy szikla alatt eső ellen jó menedék kinálkoznék. A magas élről látta hogy előttem (D) még 3 traverzálandó sziklaborda mered. Erre 14 m. ereszkedés, kis vizszintes rész, majd ismét 8 m. lejtés következett. (Eközben tőlem balra zergenyomok vezettek a Sgancs D csipkéje előtti rovátkába ez a "csúcs ut"). Sziklás helyen haladtam, most ujra vizszintesen, mire két útvonal állt rendelkezésemre: 15 m. lefelé s azután ferdén egyenesen fel a főél Gavrile nyergéhez; vagy pedig a Sgancs déli csipkéjéhez Ny felől támaszkodó sziklagerincre közvetlenül felkapaszkodni kisebb nehézségekkel. Én az utóbbit választottam, jóllehet az utóbbi könnyebb.
      Az emlitett oldalélről (É) visszatekintve elragadó vad sziklalátványosság tárult elénk, melyet nem győztem eléggé élvezni.
      Most már minden nehézség nélkül haladhattam tovább, miközbe balról, a magasból (hátulról látható) juhösvényke csatlakozott hozzánk, me ly az emlitett "Csúcs-út" vége.
      A Gavrile főnyeregbe (2115 m.) ép délben érkeztünk. Ez a legjelentékenyebb nyereg az egész Albotán, azért hivják Curmatura afunda-nak is. ("Mély nyereg.")
      Hátul a vad Sgancs szirtek, előttünk délre mint torony emelkedik a 132 m. magas, keskeny, hegyes, meredek Gavrile. Tőlünk járható hegyoldal húzódik le a Nagy Árpásvölgybe.
      További könnyü utunk egyenest az élen visz a Gavrilére, egy jobb juhösvényke alakjában. Maga a gerincél mind keskenyebb s mind szédületesesebb lesz. Rajta először egyelőcsúcs következik. Ettől rendkivül erős szikklagerinc válik le nyugat felé, melynek kék szinét már emlitettük Leginkább megragadja azonban figyelmünket a Sgancs legdélibb előcsúcsától tehát a Gavrile nyereg északi részéből kelet felé leváló hihetetlen arányu, világos, vöröses árnyalatú, dél felé egészen függélyes falakkal lezuhanó mész sziklagerinc, melyet barok stilusú szirtek, tűk, lépcsőfokok ékesitenek. Falainak magassága 70-150 m. lehet. Az egész hegységben alig van ennek párja.
      Itt vagyunk most a Gavrile (Ny) oldal patakja mellett, melytől a csúcs nevét nyerte. Az ér medre két éles, feltünő magas sziklataraj közt vezet le, mely lefelé szűkül, mi különös látványt nyujt. Itt zuhant le Gavrile (Gabriel), a szerencsétlen zergevadász.
      Vissza nézve ujabb s ujabb bámulattal töltenek el a Sgancs hatalmas, domináló szirtjei fantasztikus alakjukkal, melyektől tekintetünk alig bir megválni köztük, a keleti oldalon fűsávocskák ékelődnek be, melyek a zergék kedvenc közlekedő útjai.
      Felfelé menet ujból , egy hervadt havasi rózsát leltem. Északra, mélyen alattam látom az Árpásvölgyben fenyves közt az erdészeti és vadászkunyhókat, tovább az Albota gerincéből kiugró Cucát, jeléül annak, csúcsunk e pontokról is látható.
      Keskeny élünkön szédülősek nem folytathatják az utat, mely nehézség nélkül visz 35 m.-ig a csúcs alá. Itt az él annyira meredek s csúszós lesz, hogy jobbra, vagy balra kell térnünk s kézzel-lábbal kapaszkodva óvatosan felkúsznunk a főcsúcsra, Nedves időben egy megcsúszás feltétlenül halálos volna, mert zuhanás közben nincs amibe megkapasz­hatnánk.
      A kissé nehezebb Ny oldalon 12 óra 45 perckor értünk, mint mindig, lassú, "tanulmányozó tempóban", folyton jegyezgetve, a Gavrile-főcsúsra (2247 m.). Nagyszerü "torony-kilátó" ez a hely, melynek közvetlen regényes környezete csak fokozza a mély hatást, a nagy szeretetet, a hálát szivünkben fenséges szépségü havasaink iránt. Mily boldog ember ki huzamos időt tölthet a hegyek közt; aki pl. meghál a közeli Vertop katlan kunyhójában s onnan rándul fel a hegyes kúpra s annak szomszédságában időzhet reggeltől estig. A következő napon ugyanazon kunyhóból egy másik csúcsot élvez ki hasonló módon. Annyi innen a látni való, délelőtt nyugatra, délután keletre, hogy egy nap kell hozzá, ha az ler mindent meg akar figyelni.
A túl magas csúcsokról a kilátás kevésbbé élvezetes, ezt sokszor tapasztaltam, mert messzi távolodtunk el s a részletek elvesznek. Azonkivül minden ellapul, számtalanl függélyes összetevő – melyektől épen a hegyi kilátás hatása függ – nyomorékká töpörödik. Az igazi, aesthetikailag szép kilátópontok a középmagas csúcsok.
A felette kis terjedelmű Gavrilecsúcs két részből áll, egy északibb, s egy öt méterrel magasabb déli részből, melyeket keskeny él köt össze. A déli csúcs keleti oldala mezős, jól járható – persze meredek. E csúcsra ÉNy-ról juhnyomok hoznak fel, jeléül annak, hogy a nehezebben járható csúcsot a zergék és juhok is megkerülik. Máskülönben e csúcsot leginkább csak zergék látogatják, mert a fő juhösvény kb. 100 m.-rel a csúcs alatt kelet felől vizszintesen megkerüli az egész Gavrilét, sőt a gasabb Tódorcsúcsot is s egy tőlünk jól látható, igen feltünő alakú, a Tódorcsúcs hatalmas sziklagerincébe élesen bemetszett kb. függélyes oldalú mesterségesnek tetsző kapun (portitia) halad át a már jobban járható Vertopel (K) és Preluca (Ny) üstökbe. Igy tehát az, ki minél hamarább akar az országhatárra jutni, ezen Portitia-ösvényt fogja használni. Altalában ez az utóbbi képezi a főösszeköttetést az Albota gerinc északibb részei és a déli katlanok közt.
      A Gavrile legtetejét kő, fű, havasirózsalevél s áfonya fedi. Ez utóbbinak magassági elterjedésére nézve fontos tudni, hogy gyümölcsét találtam 30 méterrel csúcsunk alatt is.
      Szemben vagyunk mi itt a Buteangerinc szép Netedulnyergével, óriási Ferdetornyával, s a Venatoreának 600 m. m. keleti domináló sziklafalaival melyek Ny felé elzárják a kilátást, igy Szebent is. Körülöttünk mindenütt csúcsóriások meredeznek, melyek közül kiválik a Vertop s Vertopel. Gyönyörü DK felé ép lábunk alatt mélyedő szirtes sziklakoszorúval körülvett Kőüst (Caldare petrosa), melyen turistaösvény vezet Romániába. Látjuk a szép Arpaselvölgyet elejétől végéig. Rendkivül tisztán, mint nyitott könnyv terül el alattunk az Árpásvölgy legnagyobb, legszélesebb katlana, a Vertop is. A távolibb keleti csúcsok közül látom a Terica főcsúcsát, az Ucea marét, Coltin Vistei marét, az Ucisorát, a Galbenelét, Galasescut, Fontina Vistei stb. Maga a Terica gerince csak a Calea Carelorig szabad; a keleti látóhatár nagy terjedelmét a szép Podragugerinc tölti ki, melyet innen jól lehet tanulmányozni.
      Érdekes látni, hogy a Tódor keleti sziklaélén a Portitia s a főcsúcs közt egy kő-embert raktak össze a csobánok, hogy ködben az irányt jelölje.
      E körképről rajzot is készitettem. – Csak épen dél felé nem telje a kilátás, mert a Vertopel és Preluca üstökét a szemközti széles Tódorcsúcs felette magas keleti és nyugati sziklagerincei fedik el. A keleti mellékgerinc nagy, világos sziklákból áll, melyekbe a Portitia mélyed, holott a nyugati függélyes falak alkotják, melyek az oldaljárhatóságot kizárják. – Mint sok helyt (igy a Laitacsúcsnál) itt is tapasztalható, hogy a magas eredetű oldalgerincek az illető csúcsnak minden oldalról más-más formát adnak.
      Az előbbiből az következik, hogy a Tódorcsúcsot csak a keleti oldalon lehet megkerülni. A Gavrile déli ormától azonban könnyü keletre az Árpásvölgybe leereszkedni.
      Kimondhatatlan élvezettel szivta magamba lelkem mindezt a sok gyönyörüséget. Elnéztem volna még napokig, de az idő telt s a felette rövid nappalból már csak 2 1/2 óra volt hátra, én pedig meg akartam még markálni az Arpaselvölgy Alsó szerpentinút ját is. Ezért l óra 23 perckor sietni kellett, még pedig a legrövidebb úton vissza.
      A Gavrilecsúcsot most a K oldalon traverzáltam, s tapasztaltam, hogy vagy szabad a csúcs alá szállani többel mint 20 méterrel, vagy pedig lényegesen mélyebbre kell leereszkedni, mig egy haránt juhösvényre akadunk. – 1 óra 47 perckor már a Gavrilenyeregben álltunk egy nyugati oldalvölgy tetején melybe a függélyes leereszkedést elhatároztam. Igen szük oldalvölgyünk fenekét itt fenn sima fű boritotta, holott jobbra-balra nagyszerü vad szikla­részletekkel, diszitett kőtarajként emelkedtek a szakadék oldalfalai. Főleg az északi, mely a (D) Sgancs-csipkétől vált le, tünt ki fekete szirtjeivel. Nehézség nélkül haladtunk le a meredek füvön, miközben mind szükebb lett a kuloár; még lentebb pedig több párhuzamos szakadék képében folytatódott.
      1845 m. magasságban egy gyönyörü égerrel boritott hegyes oldalcsúcsra értünk, mely már délelőtt is feltűnt midőn az Albota főélén, a Sgancs oldalában jártunk. Alatta a nagy fűben az eddigi juh-, itt zerge-nyomok kezdtek eltünedezni: fontos útmutató ez minden ilyen hegyoldalon leereszkedésnél arra, hogy alattunk járhatatlan sziklafalak következnek! szabad ez irányt követni! Ez az elv is egy titka az orvvadászoknak, mellyel ők mindig megtalálják a járható útat.
      Ép itt a mellettünk É levő szakadékban sárga és hófehér mészkövek kezdtek feltünedezni, majd a déliben is. Nyáron ezeken gyopár terem.
      A füves oldal itt már átalakult igen meredek sziklás-köves hasadékká. Először a déli, aztán az északi sziklakürtőben, legvégül ismét a déliben száltunk le a völgybe: igy lettünk urrá a Curu-knak (= sziklafar, azaz felette meredek vagy függélyes sziklás része a völgy oldalának) – melyek megszüntével ismét mezőkön, hegyi legelőkön folytattuk a leszállást az Arpaasel medréig, (1590 m. m.) hova 2 óra 30 perczkor értünk.
Ebben egyuttal megadtam a typusát valamennyi szük völgyünk legdélibb (legtávolibb) oldalfalainak: A lejtő felső fele (K-Ny irányban értvén) járhatóbb köves, mezős (áfonyás, havasirózsás) rész; épúgy legalsó 1/6-a is. A közbelső harmad pedig igen meredek, néhol függélyes, laikusnak járhatatlan sziklafalakból áll, melyek közt csak olykor és csak függélyes irányu hasadékokba lehetséges a közlekedés; ferde vagy haránt csapások nincsenek. Ennek tudása nélkül lehetetlen havasaink oldalain vezető nélkül járni. Az északibb részekben s néhol délen is hiányoznak a kuruk, farok, ott aztán rendesen nincs is akadálya a járásnak, ha t. i. gyalogfenyő vagy éger nem boritja a lejtőt. Az utóbbi azonban szintén a sziklás részeket, ép a kurukat kedveli.
A Fundu Arpasel-ben voltunk tehát, egy bámulatos, szük, minden oldalról égig nyúló sziklafalaktól, bástyáktól, közre szoritott helyen, melynek párja nincs is havasainkban. Csak röviden utalok mindent felülmuló nagyszerüségére.
      Azon pont, hova leérkeztünk, csak pár lépéssel van északabbra a Coruga-ér torkolásától. Corugának hivják t. i. a Butean azon oldalteknőjét, mely a Netedulcsúcstól délre van, azaz ép a Netedulnyereg alatt fekszik. E torkolástól vagy 300 lépéssel délre van a zsindellyel fedett kőburdé a völgyfenéknek keleti oldalán. Ettől vagy 200 lépéssel még délebbre, de vagy 60 m.-rel magasabb helyen egy állandó hófoltot láttam az oldalban. Kissé még tovább következik a tulajdonképeni Fundu
Betüszerint "völgyfenék", mi alatt azonban a völgymeder legtávolibb, legdélibb végződése értendő, tehát az a hely, melynél a felette levő katlan falai kezdődnek.
a "Curuga felmettel". Igy hivom azon juhösvény kezdetét, mely innen a Netedulnyeregbe vezet. Ép velünk szemben meredeznek t. i. a Coruga "farai" és minden juhjárat kulcsa az az elv, hogy a "kuruk"-at kikerüljék. Ezért halad a Coruga ösvény is ÉNy irányban azaz ferdén felfelé.
      Öt perc mulva elindultunk lefelé völgyünk mentén, mely itt teljesen száraz ... 1560 m. m.-nál tört csak elő több bő forrással az Arpaselpatak. Ez a hely nagyjában a Curmatura Albotei vonalába esik. Alább még egy nagy forrás következik s tovább, midőn útunk az eddigi K oldalból a nyugatira tért át, a harmadik.
      Ekkor vettem észre fuvarosomat, ki az útjelzéshez szükséges festékkel stb. megrakott lóval kényelmesen ereszkedett le a Felső-Verteaje­gerincen, notabene 3 órai késéssel a megbeszéléshez képest! No hiszen mérgelődhettern volna, ha jómagam is nem késtem volna el alaposan. 12 órára rendeltem le t. i. a mákvirágot, hogy a lónak legyen ideje magát kipihenni.
      A jó állapotban levő esztenához 3 órakor értünk (1429 m magas); 50 lépéssel északabbra volt a kis Florstedt-féle vadászház. Alább a vizesés terraszfalán ereszkedik le a nagy köves sztina-út, ahova egy terjedelmesebb oldalvölgy, a Gavanu Porcului pataka torko!.
      A vizesést főleg égerbokrai s sziklái teszik széppé. Több megszakitott és különböző irányu részletből áll. Tavasszal a zápor után imponáló látvány.
      A Ny oldalon haladtunkban, 1233 m. magasban sok vakondturást láttam a fenyvesben. Feltünő, mily magasra elkószál ez az állat.
      4 óra volt, midőn az alsó sztinákhoz értünk (egy van a patak jobb egy a bal oldalán 1203 m. m.). Mellettük haladtunk át egy kezdetleges hidon a völgy K oldalára.
      Már jócskán sötét volt, midőn az útnak baltimorsárga szinnel való jelzése közben az Alsó szerpentin ösvény lábához értünk. Tapasztalatból tudtam, hogy a völgy fenekén gyorsan köszönt be a sötétség. A völgy mentén folytatni az utat tehát istenkisértés lett volna éjjel, a viz felett a nedves keskeny gerendákon való számos átkelés miatt. Ha tehát itt nem akartam hálni, okvetlenül fel kellett kerülni az Albota (Prislop) fenyve élére. Bár este volt, a markálást is be akartam fejezni, remélvén, hogy magasban világosabb lesz. Megindutunk tehát a meredekebb köves úton gyorsan felfelé, gondosan mázolgatván a köveket a sarkokon. Igy kezdődött ez a kalandos éjszaka.
      Midőn fenn kiértünk a fenyvesből a Tanasa tísztásra, aggasztóan sötét volt már, annyira, hogy a Lac-hoz vezető fenyvesbe lépvén korom­sötétség vett bennünket körül. Parasztom káromkodott, a ló pedig a sötétben neki ment egy fenyőgallynak, hevederje leszakadt, s az összes festékes holmi a földre pottyant, bemázolván a ruhanemü egy részét. No szépen vagyunk. Gyufát kellett gyujtani s miután a drága öltönydarabokra veszedelmes festékes, olajos tartányok zárási állapotát körűlményesen megvizsgálni nem lehetett, kénytelenek voltunk azokat visszahagyni az erdőben.
      Az ösvényt magát nem lehetett látni, igy tehát tapogatózva haladtunk tovább. Főcélunk volt elérni a Lac tisztását a főél nagyobb ösvényével, hol tán jobban is láthattunk.
      5 óra 40 perc volt, midőn odaértünk, de bizony ott is a legvastagabb sötétség fogadott bennünket, mert az ég teljesen be volt borulva. Parasztom kijelentette, hogy ő egy lépést sem megy tovább, itt fog meghálni, mivel innen éjfélig sem érhetünk kocsinkhoz. Más helyt emlitettem, hogy a román parasztxi babonás módon fél az éjszakai úttól. Rárivaltam tehát, hogy ha kedve van, itt hálhat, én azonban lemegyek nélküle is teherhordókkal, mert nekem reggel 7 órakor Szeben ben kell lennem. Tudtam, hogy egyedül a Dárius kincseért sem maradna itt. Erélyem tényle hatással is volt rá, s morogva vonult félre.
      Első dolog volt most podgyászomat, melyet csak hevenyében erősítettünk a lóra a heveder elszakadása után, gondosan reá kötözni, mert még nappal is sok minden vész el a lóról, hát még éjjel. Megmértem gyertyamat: ép 8 cm. hosszú volt; összes gyufakészletünk 1 1/2 skatulyából állt. Nem számitottam t. i. ily nagy megkésésre. Ehhez mért haditervet kelle tehát kieszelni.
      A helyzet eléggé desperatus volt. Tudtam, hogy ahol a gyertya kifogy, ott meg kell hálni.
      Miután a világitással a legnagyobb mértékben takarékoskodni kellett, azonkivül előre nem látott eshetőségekre is kellett gondolni a meredek oldalon, hol a világitástól esetleg emberélet is füghetett, igy tehát ne maradt más hátra, mint sötétben indulni neki az útnak. A vezetésre egy "vezető" sem vállalkozott, mit különben nem is engedtem volna át nekik. Most csatasorba, azaz libasorba állitottam embereimet, a ló után is hagyván valakit, ki az esetleg lesodort málhát észrevegye. Fontos stratégiai szabály nappal is.
      Nekem szerenesémre jókora gyakorlatom volt már ilyen rossz utakon való pokoli sötét túrák tekintetében. Siró feleségemet nem egyszer vezettem le baj nélkül hasonló utakon, sőt megtettem ezt már két (akkor kiskoru) Andrássy kontesszel a Gyalui Havasokon, amint erről tán más helyen irtam is. Igy szinte örvendtem, hogy alkalmam van "ujabb gykorlatszerzésre".
Nehogy valaki összehasonlitsa az ilyen parasztösvényeken való éjjeli járást a Negoj s Bulea menedékházakhoz vivő eltéveszthetetlen műutakon fáklyákkal való éjjeli vonulással, mint ahogy azokat túrista-iskolámból kikerült tanitványaim nálunk gyakorolják. Ez utóbbiak veszélytelenek.
Roppantul érdekes s regényes volt az egész helyzet, mondhatom.
      5 óra 50 perckor indultunk. Ne adj lsten, hogy egy útban álló gallyat észre lehetett volna venni. Első sorban tehát szemem világát kellett féltenem, mi végből egyik karommal mindig elfedtem homlokomat.
      Az utat látni: erről még csak szó sem volt. Hogy kb. merre kell haladnom, ezt lábaimmal ítéltem meg; a fenyvesoldala t. i. csúszós tűkkel fedett, holott utunkon sok volt a talp alatt kopogó hangot adó lekopott szikla, néha föveny. Ezen sziklák 3-4 m. távolban a nagy sötétségből sejtésszerüen kiváló "valamivel enyhébben sötét" foltok alakjában mutatkoztak. Ezeket kutatta szemem folyton, miközben százszor megbotoltam, elcsúsztam, térdre estem stb. "Vezetőim" eközben kényelmesen, de szorosan követték nyomdokaimat. Figyelmeztettem őket előreálló gallyakra, az út lépcsőszerü eséseire, csúszós kövekre, fordulatokra stb. Többször történt azonban, hogy megakadtam. Ilyenkor – legnagyobb kinecsünket képező gyertyánkat kimélendő – pár gyufát áldoztam fel, mig az út folytatását megleltem.
      Nagy hasznunkra volt a fenyves gerincút sok kis tisztása, melyek után azonban az erdő annál nehezebbnek tünt fel.
      A nagy Prislop-mező aljára 6 óra 25 perckor értünk, s igy aránylag mégis gyorsan lejtettünk. Alatta belekerültünk a bükkbe, ahol ujabb veszedelmes helyzet előtt álltam. Nincs az a gyakorlatlan túrista, ki késő ősszel a bükkös ösvényét még nappal is meglátni, követni tudná, mert a levelek teljesen befedik és csak a sok éven át hegyeken járó és megfigyekre hajlamos hegymászó tanulja meg lassan: miről is ismerheti fel ilyenkor az utat, melynek sem széle, sem talpa. Hiányoznak ezen a fenyvesút sziklás részei is, ugy, hogy a tapogatás sem használ.
      Tehát meg kellett gyujtani a gyertyát!
      Ebben a bükkösben – ha lehetett volna – még sötétebb lett volna, mint a fenyvesben, mert a völgy felé ereszkedtünk alá. Ismételten megpróbáltam ugyan az előrehaladást gyertya nélkül, de már 40-50 lépés mulva megismertem xi""a botorkálásból", hogy letértünk az útról. Már maga is nehéz feladat volt ilyenkor, ujból megtalálni az ösvényt!
      Kezdtek gondok környékezni. Magam előtt láttam t. i. sok éjjeli hegyi utamon turista- és nem turista-lámpásokba rakott gyertyáimat, amint azok a felmelegedett üvegektől stb. úgy olvadtak le, mint a vaj, úgy hogy 1 óra alatt 2 dm. hosszú gyertyának is vége volt. Pokolba tehát a lámpásokkal, a gyertyát kézben fogjuk vinni! Ez a lehető legtakarékosabb gyertyaégetés t. i., mert a járás szelétől csak minimális "hideg láng" képződhetik. Igaz, hogy alig is lát az ember mellette valamit, s ha látni akar, meg kell állani, de más mód nem állt rendelkezésünkre.
      Gyorsan kellett menni, hogy a gyertyácska kibirja. Turistabot nélkül az igen csúszós és meredek úton csak nagy időveszteséggel haladhattunk volna, mert, amint eleinte meg is történt, lépten-nyomon hanyatt vágódtunk. Egyszer, midőn megálltunk, örömmel hallom magam alatt az Arpasel zúgását. Tudtam azonban, hogy az ilyen zúgás, főleg éjjel, néha magasra felhallatszik.
      Pár lépés mulva hirtelen és gyanusan el is tünt a zúgás, mi gondolkodóba ejtett, s mi kezdtünk aránylag könnyebben haladni, valószinüleg az út nagyobbodott meg De nini – feltünő, mintha mi tulságosan jobb oldalra haladnánk; Furcsa érzés az, mit csak a hosszas gyakorlat hoz meg, hogy az ember becsukott szemmel, vagy a sötétben is "érzi" a haladás általános irányát a kanyargó ösvényen. Mintha valami 6-ik érzék volna ez az emberben, a vándormadarak tájékozódó érzéke. No dehát minden útnak vannak jobbra-balra görbülései. Továbbhaladtunk. De ismét csak "érzem", hogy mégis csak különös módon haladunk mi jobbra. Eszembe jutott egy fontos általános szabály, mely úgy szól: lehetőleg mindig a gerinc vagy él azon oldalához tartsd magad, mely felé az a völgy esik, hova jutni akarsz!"
      "Megállj, egy lépést sem tovább! – vezényeltem a karavánnak –" rossz utra tévedtünk. Az utoszlásokhoz értünk volna már? – kérdeztem árpási emberemtől. Ekkor tért észre "vezetőm", ki legalább százszor volt életében ez úton, s azt mondja: "Ugy látszik a Calea Muntelui-ra kanyarodtunk." Gyorsan visszafordultunk s konstatáltam, hogy csak vagy 20 métert ereszkedtünk le a hibás úton. A jó vezetőnek nappal is meg van engedve rossz útra tévedni, ez ködben vagy ismeretlen hegyen kikerülhetetlen. Kötelessége azonban a hibás utat csakhamar felismerni! Ebben áll a művészet. Ha ostoba parasztomra bizom magam, az éjjel semmi esetre sem jutottam volna szekeremhez.
      Kitünt, hogya mi utunk kisebb volt mint az, melyre tévedtünk, ez volt a letérés oka.
      Igy aztán további veszedelmek nélkül érkeztünk le kocsinkhoz 7 óra 35 perckor. 1 cm. magas gyertyával és minden bajon tul képzelvén magam jókedvűen fogtam hozzá podgyászom kocsira rakásához, mialatt parasztjaim elmentek a sürü bokroktól fedett hegyoldalba, hogy az elrejtett hámokat előkeritsék a mély sötétségben. S most szinte egyike történt meg soha nem hallott, a legnevetségesebb dolgoknak. az t. i., hogy annyi nehézség sikeres leküzdése után azért kellett volna mégis fedél nélkül tölteni hüvös völgyben az éjszakát, mivel paraszt jaim sehogy sem birták megtalálni a jól eldugott és készakarva levelekkel befedett hámokat! Két emberem e álló óráig folyton kereste először a sötétben, majd gyufák világánál, végre pedig 1 em.-nyi gyertyánk feláldozásával, de nem kerültek elő. Az egész domboldal buja bükk levél-takaróját felszántották már kezükkel, midőn jelentették, hogy a gyertya ép az utolsókat kezdi pislogni és a hám, nincs meg. Éreztem már számban az átkozott játék keserü előizét, a "kényszer­bivacot" s idegesen indultam most már magam is a bokrok közt motozni midön a megkinzott gyertya kiszenvede, koromsötét lett és ... az egyik paraszt felkiált: No itt a hám! Alig birtam elhinni.
      Felültünk a kocsira s lassan ballagtunk lefelé. Későn értünk Felső Árpásra, hol már mindenki aludt. Nekem minden perc drága volt, mert kissé aludni is szerettem volna vonatra szállás előtt, azért sietésre nógattam emberemet. Ez azonban Klein kocsmárosnál megállt s minden tiltakozásom ellenére felverte álmából Kleint, hogy adjon neki pálinkát. Eközen etetni kezdte lovait, pedig azok a hám keresés közben már ettek volt eget. Mindez sok idővesztéssel járt. De még ez nem volt minden.
      Emberem ugy látszik nem sokat járt a felső falvakban s amint nemsokára kitünt, nem ismerte az utakat. Kercre akartunk menni, ő pedig rátévedt az alsó árpási útra. Midőn ezt észre vette, nem volt annyi esze, hogy szépen visszahajtott volna, hanem út nélkül neki vágtatott balra a szántóföldeknek és gödröknek, vonal irányában akarván elérni a másik kocsiutat. Igy tartott ez egy szörnyüséges félóráig, miközben láttam, hogy magamnak is ki kell nyitnom a szememet, ha azt akarom, hogy ujabb bolond kalandba ne keveredjem. Végre ujból rátértünk a táviróoszlopos alsó árpási útra, ott, hol egy Kercre vivő ág kezdődött. "No barom, most már csak kiismered magad", mormogtam fogaim közt. Meg is indultunk rajta, de ime, egyszer csak azt látom, hogy emberem, kinek szemét a bekebelezett pálinka homályosittotta el, ujból elhagyja a jó utat s ismét a szántósöldeknek vág avval a megjegyzéssel: "Mégsem az volt a jó út". Hiába romkodlam, fenyegettem, nem fogadott szót. Igy mentünk most már észen bolondul a göröngyös földeken, midőn egy mélyebb árkon való "átkalandozás" közben hirtelen felfordult az egyik ló, mind a 4 lábát égnek eresztvén. "Kitörte a nyakát s mi itt fogunk hálni" , volt az első gondolaom, miközben leugrottam a kocsiról. Kitünt, hogya lónak nincs baja, ak a hámba gabalyodott bele. Igy tehát újból felkerekedhettünk. Egyszer csak megszólal parasztom: "Most jut eszembe, tényleg mégis csak a jó volt az!" Erre megindult a szántóföldeken visszafelé, mig a fő országutra nem jutottunk, ugy, hogy ép éjfél volt órámon, midőn a Kerci állomásra bedöcögtünk.
      Itt emberem igazi román-paraszt szokás szerint, melyről jó, ha az idegen is hall, sokkal magasabb bért követelt, mint amennyi ki volt alkudva elég rosszul tettem, hogy a veszekedést megunván, zsarolásának legalább részben tért engedtem. A váróteremben a fázástól nem birtam aludni. Mindezek ellenére reggel 7 órakor mégis csak Szeben ben voltam ... ami a fő!
Sajnálom, hogy az utam leirása annyira hosszura nyult. Pedig csak ép a helyi szonyokkal ismeretlen számára is élvezhetőbb "általános turisztikai" részleteket válogattam ki, nagyon körülményes és minden apró topographiai részre kiterjedő jegyzetemből. Igy az összes magassági méréseket, az ösvényrendszer. ér-rendszer, a sok helynév, a sok időmérés adatait, összesen több százat s a helyleirásokat kihagytam, bizván ban, hogy majd lesz valahol alkalmam ezeket is közölni.
* * *

B) Még az előbbinél is szebb havasi út volt az, melyen az Albota-él legmagasabb részeit kutattam ki, most már végig ragyogó napfényben. Ez 1909 október 6. és 7-én történt, s minden kaland nélkül végződött.
      Kedden alkalom adódott, hogy másnap reggelre megrendeljem felső­ucsai fuvarosomat, Hoazsa Györgyöt, Árpás állornásra. Nem ültetett fel, így tehát jó kedvvel utaztam szerdán reggel 7 óra 30 perc körül – nagy fényképező-apparatussal – Felső Árpás felé, hol Silvestru Dobrila jeles szikla­mászó zergevadászt és a kevésbbé gyakorolt Mihai Datest fogadtam fel magam mellé: egy Kercisoráról megrendelt harmadik teherhordót azonban vissza kellett küldenem, mert midőn azt kérdeztem tőle, szédül-e keskeny sziklaéleken, azt felelte: "Csak néha", Klein úr ott állt kocsmája ajtaja előtt. Csak nem rég került ki a kórházból, hova mint rablógyilkosság áldozatát vitték. Elmondta, hogy az az ál-hír terjedt el róla a faluban, hogy 10000 korona hever nála. Erre helybeli emberek összebeszéltek idegenekkel, kik estefelé kocsin érkeztek ide. Ezek aztán hátulról leütötték őt és feleségét is, s óriási lövöldözés közben, – hogya félénk falusiak meg ne kisérthessék feltartóztatásukat, elrobogtak. – Ez bizony egészen "havasi történet"; szerencse, hogy 100 évben egyszer ismétlödik meg. Akkoriban különben egész kis rablóbanda garázdálkodott Árpás vidékén. A zsandárok apránként azonban valamennyivel végeztek. A haramia-vezért ájtatosa eltemette a falu népe; sírkeresztet is állítottak feje fölé ily felirattal: "Itt pihen N. Budacu hegyi rabló" (hotu de munte). Ez csak elég naiv dolog. Azóta csend van Árpáson.
      Útközben az Arpasel felé ujból, s ujból csodálattal töltött el e völgy gyönyörü déli kerete. Annyiszor láttam, s mindig szebb, valahányszor odakerülök.
      Megindultunk az ismert hegyi ösvényen. Az útmagaslaton, a Prislop mezeje alatt forrás közelében kis új esztenát találtunk. Máskülönben Poiana Prislopului tetejénél is kezdődik balra egy ösvény, melynek neve "Unde picură apa"; ezen 6' távolban szintén gyenge ér csorog a sziklákról, ha az idő nem nagyon száraz. Ezen ösvény neve ("ahol a víz csepeg") kőkorszaki időkre emlékeztet. Ilyen primitiv név azonban sok van havason.
      A fenyves ösvényén feltüntek nekem a meg-megujuló friss vércseppek és lónyomok. Később láttunk aztán néhány lovas parasztot visszajönni. Ezeket Károlyi gróf, ki a vadászterületet Florstedt úrtól átvette, küldött fel egy döglött lóval, melyet a Prislop csupaszán raktak le medve csalétekként, annak a vére csepegett.
      1 óra 48 perckor már fenn voltunk a Károlyi-féle vadászházban, hova belépő-engedélyem van, 3 órakor élveztük a Residentia és Cuca páratlan kilátását.
      Szép csillagos szélcsendes estünk volt. Parasztom teával telt konvex­konkáv alakú aluminium-flaskómat odatette a kályhára melegedni. Egysze csak zajt hallok: Hát a bedugaszolt flaskó hirtelen konvex-konvex alakot öltött, s majdnem robbanás történt. Tanulság: ne tessék még ily csekélységet sem a parasztra bízni, hanem mindenről személyesen intézkedni.
      Éjjel jól esett a lábzsák. Én t. i. nem fütetek északa sohasem, hogy evvel nyugalmamat ne háboritsák. Reggel dus harmat boritotta a füvet.
      Okulván multkori elkésésünkön, most már 3 órakor keltem fel úgy, hogy 4 óra 8 perckor elindul hattunk teljes éjben. Az égen félhold ragyogott, mely havasi mezőnket rendkivül bájosan világitotta meg. Olyan szép, olyan különös volt ez a bágyad fénynél való felmenet, olyan andalitó lágyság derengett a havason, melyet nem tudok leirni. Valami tulvilági, van ebben a szokatlan világitásban !
      Csak 5 órakor világosodott a magasban. Itt ott déren jártunk, de azért nem volt hideg. 5 óra 30 perckor már a Verteaje hires kilátóján fényképeztem. Aztán havasi rózsát találtam. Egész napi útamon vagy 50 rózsa volt a zsákmány félig s teljesen kinyilt, friss és hervadt állapotban.
      6 óra 25 perckor már az Albotanyerget (Curmatura Albotei 2001 m.) üdvözöltem, honnan 7 perc mulva indultunk. Most nem kerültem meg a Nyereg-szegmentet, hanem magán az élen haladtam fel. Szép sziklák ékitik ez élt; a keleti oldalon tehát könnyebb a járás, de az él szebb.
      A Sgancsnyereg után következett a hires Felső szálkás torony (Sganci din sus) melletti traverzálás. Miután az első oldaléire fel- s onnan ismét lekerültünk, nem folytattam a multkori útat, hanem egyenesen felkapaszkodtam a déli csipke előtti él-rovatkába, majd a déli főcsipkére (2140 m.) "Ez egy világra szóló kilátóhely" irtam naplómba a helyszinén. Az ember kugyan megérti a porosz gárdatisztet, ki a Lomnici csúcsra felérve ily vakkal áradozott: "Herrjott, ich jratuliere!" Végignézni innen a Sgancs vad, elképzelhetetlenül fantasztikus sziklaélén, ez csakugyan isteni élvezet, senki se: mulassza el, ki az Albotára jő. Egyedül ezért is érdemes lejönni Pestről Szebenbe. Itt is, valamint útunk sok helyén fényképezéssel telt el legtöbb idő, mert e napon reggel 5 óra 30 perctől délután 2 óra 8 percig 43 felvétellel készültem el.
      E csúcsról zergenyomokon ereszkedtem le a keleti oldalba, majd az élnek egy érdekes, szűk, mély szikla-bevágásába, amely ismét igen szép fényképezőhely. Mellettünk délre egy magas, hegyes sziklacsúcs emelkedik. Itt áttérünk a nyugati oldalra, honnan alkalmam van gyönyörködni abban a pompás, fehéres sziklafalban, amely a Gavrilecsúcstól huzódik le nyugatra.
      Egy sziklabordán való átmászás után hirtelen megváltozik a vidék képe a füves Gavrilenyeregben vagyunk (2115 m. 9 óra 6 perc). Innen a keleti oldalban vizszintes erős juhösvény indul, mely a Gavrilét megkerüli. Ugyanez oldalon ép nyergünk alatt van mélyen egy csinos oldalüst, a Calderusa; burdé is van benne.
      A Gavrilecsúcsra emelkedőben lefényképeztem a Sgancs déli lábától K felé lezuhanó óriási, függélyes mész-sziklaíalakat. Szine sárgásfehér, kék táblákkal. Éle több lépcsőt képez. Egész magassága 150 m.-re tehető. Emlékeztet a Catiavén leirt Peatra Caprei falaira.
(Lásd Turistaság és Alpinizmus VI. évfolyami, 1-10. o.)
      Midőn magasabbra értünk, kifejezett juhösvény vált el jobbra, mely, mint tudjuk, a Gavrile déli csúcsára vezet.
      Az isteni Gavrile csúcson (2247 m) egy egész órát töltöttem s kiüritettem tarisznyám tartalmát. 10 óra 47 perckor indultam lefelé délnek. Eleinte meredek sziklákon vezetett útam a keskeny főélen, majd a haladás könyebb lett. Kelet felé az él alatt megkerültem egy tű alaku sziklacsúcsot, mire a szirtes Tódornyereg legmélyebb pontjára jutottam (2206 m.), honnan a köves, de könnyü járásu élen a Tódor-masszív keleti csúcsára kapaszkodtam fel – (2283 m.). – Maga a sziklás tető innen DNy irányban folytatódik a nyugati csúcshoz s csak ezen túl veszi fel az él ismét a déli irányt. Tetőnk egy vad sziklabordák közé szorult veszedelmes nyugati oldalértől, a Pareu lui Toadertől nyerte nevét. Tódor, Gábriel s Adám mind szerencsétlenül lezuhant zergevadászok voltak, kiknek nevei az Arpasel szikláiban élnek tovább.
      Csúcsunk hatalmas szirtekből áll, melyek közt havasi rózsalevelek, lapulnak meg. A multkor emlitett jelentékeny keleti sziklagerinc (a portitiával) nem ép csúcsunktól, hanem kissé északabbra ered. A Tódoron ujból páratlanul szép kilátón vagyunk. A Gavrilén ugyan az országhatár távoli keleti csúcsaiból több látszik, de a Tódor közvetlen környezete még szebb, a kilátásnak semmi akadálya sincs az Albota éle mellett fekvő két nagyszerü katlanra, a Vertopelre (K) és a Prelucára (Ny) s azok minden kövecskéjére.
      A legelső, mi meglepett, egy eddig teljesen ismeretlen tónak, a kis Vertopeltónak felfedezése, mely jó 200 méterrel alattam terült el DK-re, kb. a Preluca bástyájával egy vonalban. A tó piskota alaku, lefolyása nincs; keletre gát emelkedik mellette, ez az oka, hogy a tágas üst keletibb részeiben haladó igen ritkán látogatott ösvényekről eddig mindannyiunk figyelmét elkerulhette. Silvestru Dobrila parasztom szerint nyáron nagyobb, de sohasem szárad ki, mit azonban nem tartok feltétlenül biztosnak.
      Nagy élvezettel szemléltem a szép Vertopelüst egyéb részeit, gyönyörü csipkés keretét az országnatáron, melyről függélyes sziklafalak esnek alá; rövid, jól járható DNy-ÉK irányu közbülső gerincét mely az Albota fő határcsúcsától, a 2385 m. m. Fontanacsúcstól vezet le, s melyen – úgy rajta mint mellette É – nem nehéz a főcsúcs megmászása. E gerinc egy északi s egy déli félre osztja a köves Vertopelt.
      Jobbra a meredekebb Prelucakatlan terül el, mely nevét onnan nyerte, hogy felső része sokkal füvesebb (luca, lunca = mező) mint a Vertopel. Alsó része azonban hirhedt "járhatatlanságáól", holott a Vertopel alatti oldal e tekintetben nem gördit nehézségeket a Nagy Árpásvölgy fenekéig.
      Maga az igen keskeny Albota főél a Tódortól nagyon sziklásan vezet le, kb. 40 métert, mire lassan ismét emelkedni kezd. Rajta a Tódor- és a Fontanacsúcs közt 7 orom emelkedik, melyek közül főleg a 4-dik (az Alsó Bástya) az Olt völgyéből is feltűnik szép karcsu bástyaalakjánál fogva. 7-dik és legmagasabb után sima kerek nyereg következik (Curmatura Prelucii) s ettől emelkedik fel a Fontanacsúcs járható tömege, mely aztá K-Ny irányban terjed ki. A massziv nyugati vége az Ádámcsúcs. Mindkét utóbb emlitett csúcstól egy-egy meredek sziklagerinc ereszkedik le É-ra (Piscu-Fontânei és Piscu lui Adam).
      A Fontanacsúcsra minden nehézség nélkül lehet az Albota-él Ny oldalában feljutni. Kilátása csodálatosan szép,főleg az Adámról azon csipkékre, melyek őt a borzalmas falakkal magasba törő Venatoreától (2508 m.) elválasztják. Felette szép délután is a kilátás (kelet felé) az országhatár domináló főcsúcsaira, a Vertopra s a (rosszul) Vertopelnek nevezett románia tetőre (2451 m), továbbá a határ hegyes, sötét szirt jeivel feltünő ellentéte képező mosolygó, terjedelmes, legelőboritotta romániai lejtőkre s az Olt sikjára.
      11 óra 55 perckor indulunk a Tódorcsúcs keleti (északi) csipkéjéről. A Tódor-massziv hatalmas sziklaéle vonul előttünk, melynek mentén mindenekelőtt egy közeli kis nyeregbe érkezünk. Innen DNy felé e szirtes csúcsra kapaszkodunk, melynek tetején rhododendron gyepet lelünk. Innen tovább szikláról sziklára kúszunk, addig mig a Tódorcsúcs tömegének végére nem érünk. Tulságos nehézségek nincsenek. Most dél felé nagyon meredek sziklákon ereszkedünk le, majd – mindig az élen – egy bevágáshoz érünk, melyet emberem Scara-nak (Létra) nevez, ahol szinte függélyesen kúszunk le Ny felé egy 7 m. hosszu kürtőben. Leérvén köves, de füvesebb oldalon folytatjuk utunkat, jóval könnyebben, mi eddig lefelé és dél felé, mig 12 óra 8 perckor egy nevezetes helyhez, az Éli portitiához kerülünk. Ezt t. i. az a kis nyereg, melyhez a fő juhösvények a Vertopelüstből mezős, kissé meredek lejtőn, ép ugy a Tódor és Gavrile alatti keleti lejtők legelőiről felvezetnek. Ez tehát a főösszeköttetés az emlitett katlan s a Prelucaüst között. A másik átjárás messze délen van a Prelucanyereg vidékén.
      Innen ez a juhcsapás elvonul dél felé valamennyi 7 éli csipke alatt a Fontâna-Ádám massziv alatti részhez, más szóval s Pelucaüst igen sziklás déli falához.
      Nagyon szép az a 7 csipke, mint 7 torony egy vár falán, szinte szabályos távolban egymástól. Északra fordulván a Tódor falai mint nagyszerü vad sziklaóriások tekintenek rám. Jobbra-balra mindenütt szavakba nem foglalható szép kilátás.
      Az él mellett még 15 m.-t ereszkedünk le a következő nyeregecskéig, mely egyuttal a Preluca feletti Albota-él legmélyebb pontja. (2230 m.) Látom, hogy itt is fel lehetne jutni a keleti üstből, de ez már jóval meredekebb, nehezebb füves oldal. Hiányoznak is itt a juhnyomok - havasnknak ezen mindig legmegbizhatóbb kalauzai.
      Rhododendron-gyepen lépdegélünk most kb. vizszintesen, alig emeldvén valamennyi 7 tornyocska mellett. Mindegyikre fel lehetne kúszni. A VI-diknak innen igen jellemző a bástya alakja (ez a "Felső Bástya"), mig az utolsó, a Preluca főcsúcs, innen – miután az éléről látjuk – egészen tűalakkal bir.
      Célunk most a Fontana- és az Ádám-csúcsok északi falainak traverzálása, hogy a kerek Gavánüst (mely az Arpaselpatak irányának folytatásában van az Adám- s a Venatorea-csúcsok közt) feljáratának keleti hoz érjünk.
      Midőn kb. a Felső-bástya alatt járunk (a Prelucapatak legdélkeletibb felső száraz forráságának vidékén) igen csúszós kellemetlen sziklaoldalhoz kerülünk, melyet a juhnyom lent kerül meg. En azonban "gyakorlatkép" megpróbálom megbirkózni vele, miközben egy keskeny, fekvő-tojásdad alaku 2 1/2 m. h. nyilással biró sziklahasadékot fedeztem fel rajta, vagy 50 méterrel a bástya alatt. Ekkor tértünk át a Preluca déli falára a Piscu Fontânein, – köves, sziklatörmelékes terraszos, délre pedig óriási vad kőpilléres világ közepette.
      Eddig eljuthat az idegen alpinista, leirásommal kezében, vezető nélkül is. Innen tovább azonban, főleg ködös időben, mégis tanácsos vezetőt vinni, tudva azt, hogy ez oldal alsó harmada rendkivül rossz, a csobánok nyelvén "járhatatlan".
      A továbbhaladásnál az szolgáljon vezérelvül, hogy csak gyenge eséssel ereszkedünk kőterraszról terraszra e terület nyugati határáig, azaz az Ádám­gerinc éleig, melytől függélyes kőoldal törik le a Gavanba. Azután az emlitett éllel, annak K oldalán kell lefelé haladnunk egy darabig, mindig a juhnyomokat keresve.
      Azon terület, melyre jutottunk, a Fontana- és Ádámgerincek közt terül el és semmi más, mint a Fontanapatak legfelső forrásvidéke, melyről egész oldal nevét is nyerte. A vázolt módon való keresztezés után az Áddámcsúcs alá jutunk, egy kissé füvesebb terraszra. (2160 m.) Innen dél felé az Adám óriási függélyes sziklafalai emelkednek fejünk felett, melyek olyanok, mintha fekete tintával lennének lefecskendezve. Ott, felettünk, látjuk az Ádám legmagasabb kis állandó hófoltját is, mely egyuttal a vidék legkeletibb hava is. Tőle száraz kőmeder huzódik le hozzánk s nemsokára ebben ereszkedünk mi le, gyenge zergenyomokon mindinkább nyugat felé, mig a Gavanüst keleti falának tetejére érünk (Piscu lui Adam), ahol 2080 m. magasban egy egészen sajátságos kanapé-alaku lapos csúcs köti le figyelmünket, amely a Trepte (Lépcső) csúcsa. Ez t. i. az a fontos hely, ahol élünk rovátkájából egy szinte függélyes szük, mintegy 70 m. mély kuloárban sziklalépcsőkön le lehet ereszkedni a Gavanba. Most gyönyörködhetnék Lehmann, ha itt volna, egy kb. 100 m. hosszu állandó hófoltban a Gavanüst fenekén. Ez a kőfolyosó az egyedüli összeköttetés a Gavan s a magas Fontana oldal közt.
      Mi innen északra szándékozunk leszállani a Fundu-Arpaselbe, az u. n. "Fontana-úton" ("pe Fontâna"). E célból a Trepte fejétől É-ra lefutó gerincél K oldalában, azaz a Gavan K falának tetején haladunk lefelé. Felettünk mindig óriási sziklafalak csüngenek fenyegetőleg, alattunk É pedi feneketlen mélység tátong, mintha függélyes fal választana el a Fundutól.
      A gerincen haladunk, mig az követhető, aztán lassanként mindinkáb jobbra (K) kanyarodván, az óriási keleti sziklafalak lábához jutunk. É fel még mindig széditő alattunk a mélység.
      Egy kőmederben járunk most, mely lefelé tágul; mi a Ny részébe ereszkedünk le egy füves területre, melyen áthaladva (1940 m. m.) nag. zugással bugyog elő (tőlünk K) a Fontâna legfelső forrása. A felett meredö nagyszerü sziklafalakon nem győzünk eléggé csodálkozni. Folyton füvesebb, jobb területen járunk és 1860 m. magasban átlépjük K felé Fontanapatakot, ahol friss havasi rózsákat lelünk. Ekkor messzebb alattun égererdőt pillantunk meg, melynek nyugati felében lesz utunk folytatása.
      Most még azonban K felé tartunk juhösvénykével, mig a Fontana második (keleti) forrásága mellé kerülünk. Nem messzi tovább K-re egy harmadik vizér is tünik elő, felette rossz területen: ez emberem szeri már a Preluca vize s azon rész neve Rentâti ("Rossz oldal").
      Most ösvénykénk, imelyet nem szabad elhagyni, mind jártabb lesz bevisz az emlitett sürü égererdőbe, ahol egy sziklás oldalgerinc élén ÉNy felé tartunk. Itt haladunk t. i. azon curun (faron) le, mely a Fontâna forrásvidékét a Fundutól elválasztja.
      1760 m. magasságban aztán erős juhösvényünk átfordul élünkről DNy felé a Gavanfeljáratba. Igy hivom t. i. azt a széles törmelékes folyosó mely a Funduból a Gavanüstbe visz s innen páratlan szép keskeny sziklaszorulatban az országhatárra.
      Nivónk táján az összes felső oldalvizek mind eltünnek a kövek alatt (buvó patakok) s innen lefelé az Arpasel teljesen száraz jó darabig.
      Majd a Gavan utján haladunk le annak alsó kezdetéig (1700 m), az addig, hol a déli égeres curuk végződnek s ahol egyuttal a Fundu kezdődik gyér-füves kőtörmelékével. .
      2 óra 10 perckor érkeztünk a Fundu laposabb, füvesebb részéhez (1610 m.) Nagyszerü panoráma tárult itt fel: DK felé 3 nagy sziklatorony emelkedik égnek az Adam-Fontana oldalon. ÉK, felettünk nem messze egy igen szép óriási sárgásfehér mészfal mered a Tódorpatak irányában. Ettől kissé délre (tőlünk K) a magasban függélyes vékony vizesés zuhog le fekete sziklákon, majd eltünik e sziklák alá, mert folytatása nincs. Ny­ra a Venatorea 800 m. magas, függélyesnek látszó lapos sziklaoldalai. Mindez s a főgerincek igen meredek bordái, felhőkbe nyuló csúcsai csodálatosa vad, elzárt szük sziklacirkuszt teremtenek itt, amelynek egyáltalán nincs párja a Fogarasi Havasokban: mindenütt égig nyuló szirtek zárják el kilátást.
      Elgondolom, hogy ide mily könnyű volna az Arpaselvölgy ment fogaskerekü vasutat felvezetni s ezáltal mindenkinek a legnagyobb kényelemmel hozzáférhetővé tenni e helyet! De nem, – jobb igy, szebb igy, fenségesebb igy! Maradjon csak továbbra is a felkenteknek, a természet imádóinak titkos szikla-szentélye – maradjon csak az övék!
      7 perc mulva a burdéhoz értünk (1600 m., 2 óra 17 perc), melytől kissé északabbra ujból fehéres-sárgás sziklafalak tüntek fel K-re: ezek a már leirt gyopárfalak.
      Itt a völgyfenék szinte vizszintesnek látszik. A burdétól pár lépésre É több felette nagy köbalaku szikla van a völgyben, melyek a K oldalból gurultak le.
      Sajátságos, hogy e tájt rnindenütt hallani a magasban a zuhogó vizeket (K), melyek azonban leérkezésük előtt "elbujnak".
      Innen északabbról, mivel többet látunk, több tekintetben még szebb az a déli szikla-szceneria, mint a Funduból.
      2 óra 40 perckor találkozunk az esztenánál (1429 m.), a várakozó podgyászhordó lóval s Hoazsával. Majd a vízesés mellett haladunk le, egy kunyhónagyságú sziklatömb szomszédságában. Alább, a Ny oldal fenyvesében áll a most gr. Károlyi-féle vadászház (1265 m. m.) – a felső s alsó sztinák közt, – melyet felülről azért helyeztek ide át, mivel ott minden tavasszal elseperte a Buteánról leomló lavina.
      3 óra 30 perckor vagyunk az Alsó Verteaje-út kezdeténél (1125 m.), hol a teherhordó lovat felküldöm a Prislopra, magam pedig a völgy mentén haladok lefelé, mind a 9 nedves gerendaátjáróval gyakorlott kötéltáncos módjára szerencsésen megbirkózván. Egy szép kis vízesést is láttam közben, melynek tetején a középen nagy sziklagömb ül, lábánál pedig ép kőmedence terül el. Kocsinkat 5 óra 50 perckor láttuk viszont.
      Az éjet az árpási állomás várótermében töltöttem egy vászon-hordágyon. Ha ezt pokróccal le nem fedik – mint most is történt, – fázik az ember háta. Ez okból kissé nyugtalanul aludtam.
      Félálomban is magam előtt láttam még az Adámszirt vadul lezuhanó sziklafalait, amint a lenyugvó nap vakitóan megaranyozza őket s alattuk mély árnyékban a függélyes curu-k sötétzöld égererdejét. Sőt most midőn ezeket irom, még mindig látom magam előtt e festői képet, pedig szemem behunyom és látom ujra mind azt a sok mesés szépet, mintha csak ott volnék megint ... Megszólal a hegyek zenéje, a felejthetetlen havasi emlékek isteni symphoniája, – megszólal az Albota – a gyönyörüségesen szép Albota ...

Függelék: Az Albota irodalma.


Az I. fejezetben leirt túrám révén az Albota iránt felébredt érdeklődésemet kielégitendő, tüstént tudakozódni kezdtem Szebenben, tapasztalt turistáknál e havas útviszonya felől. Meglepetve kellett azonban látnom, hogy senkisem tud róla semmit, nem volt azon egy hegymászó sem. Azóta meggyöződtem, hogy az irodalomban sem ismertette senki, tehát még "ismeretlen nagyság." Mindössze némely régi térképen fordul elő a neve.
      Áttanulmányoztam a Fogarasi Havasok teljes irodalmát (1500 mű) és következő néhány sorban összegezhetek mindent, mit eddig hegyünkről irtak:
      1. Az Albota név legelőször 1769-ben lát napvilágot egy térképen (l. később). Azután a "Luksenstein" (= Luchsenstein)-féle "Graentz-Karten" tűnik fel 1784-ben, mint azon nagy D-É irányu gerinc neve, amely az országhatárt képező főgerincről az Arpasel nevü (Ny) völgy és a Nagy Árpásvölgy (K) közt ereszkedik alá. Vele párhuzamos szomszéd havasok (Ny) a Buteán, keleten pedig alant a Terica, fennebb a közbe ékelődő Piscu Podragului.
      2. Lenk is helyesen emliti a kettő közt (1839. I.) "Alboti" néven.
      3. Radefeld térképe 1843-ban azonban rosszul Albofá-nak irja.
      4. A Topogr. Spec. u. Postkarte 1855-ben csak régibb térképekről másolja az "Alboti" nevet.
      5. A következő öt forrás nem a gerincet, hanem inkább annak főcsúcsát az országhatáron, a hegység főélén, érti Albota alatt. Ezek: a Lipszky-féle Mappa generalis 1806-ban.
      6. Kővári László (Erdély Stat. 1847, 17), ki Lenk nyomán a Vurvu Podragului és Potyanu közé (Lenknél helyesebben Butyanu áll, egészen pontosan azonban Butean e gerinc neve) helyezi.
      7. Karte des Hermannst. Stuhles 1847 (kézi rajz).
      8. "Gerichtkarte" a negyvenes évekből, mint látszik, Lipszky nyomán és
      9. utoljára a "Section Hermannstadt" des S. K. V. hivatalos leirása (Kammwanderung 1892. S. K. V. Jahrbuch hivja e csúcsot Albotának s röviden megemliti, hogy Románia felé igen meredeken leeső sziklaoldalai vannak. (S. K. V. Jb. = Jahrbuch des Siebenbürger Karpathen Vereins.)
      10. Györke Lajos 1895-ben azt irja (p. 64): "Az "Árpásvölgy nyugati fala az Albota, melynek fején őrt áll a távolból kétcsúcsú nak látszó Vunetora." E mondat második felében három hiba van; ugyanis azon csúcs neve Venatorea (Vadászcsúcs), amely nemcsak látszik kétcsúcsúnak, de a valóságban is az. De nem az Albotagerinc fejét képezi, hanem a Buteánét.
      11. Említettem, hogy az Albotagerinc két óriási lábbal esik le az Olt medencéje felé, melyeknek neve: Prislop (Ny) és Bunchoia (K). E kettő közt folyik az Albota nevü patak, azaz ér, mely ugy látszik kivételesen a Havastól kapta a nevét és nem forditva. Ez ér neve már a J. Müller-féle Mappa geographicán megvan 1769-ben "Alpota rv" alakban (Riu Albotei helyett). Müller e nevet csakis Luchsensteintől tudhatta meg, ki egész határhegységet beutazta és felvette.
      12. E térképekről átvette azt a nevet Lenk Lexikona (1839. 70: "Valye Alboti", ahelyett: Valea Albotei) és
      13. A Karte des Hermannstädter Stuhles is 1847. (Mind e térképet a szebeni B. Brukenthal f. muzeumból ismerem. Bocsánat a sok "Hermannstadt"-ért, de a cimek német nevein tisztára lehetetlen azaz, nem szabad változtatni.)
      14. Ortvay (1882. 93) viszont Lenktől kölcsönözte. Ortvay az Árpáspatak legrégibb történelmi emlitései kapcsán (= "Arpas rivulus" 1223-ban) azt írja, hogy ez utóbbiba beletorkol az "Alboti és a Kis-Almási patak." (= Iráshiba "Kis-Arpási" helyett. Ezt mai térképeink Arpasel-nek hívják), Szerinte a Nagy-Árpás patak a Zergetótól ered, de ez is tollhiba Podragu-tó helyett. Nem kitünő tudósunk Ortvay, hanem forrása tévedett.
      15. Alboti-nak hivja a Specialkarte der Cordonsposten (kézi rajz 1820 körül), e gerincen levő katonai nyári határőrállomást (= Sommerposten), melynek a térkép szerint magasan, a mai Furca Albotei (1940) vidékén kellett feküdnie, honnan az Albota mindkét északi lába felett őrködhetett.
      16. Az Albotát, mint "Sommerpostent" felsorolja a "Tabellarische Übersicht" is. (Összeállitotta ezelőtt 70-90 évvel "Conrad v. Balás k. k. Major." E kéziratot sok egyéb értékes irattal együtt a nagyszebeni "Korpskommando Archiv" átkutatásánál fedeztem fel. Különös gonddal kutattam össze a Fogarasi Havasok magasabb részén, a régi katonai őrállomások valamennyi helyét és irodalmát, melyekről széles e világon senki sem tud semmit, pedig sok tekintetben nagy fontosságu az ismeretük. Ezennel megigérem, hogy alkalomadtán egy monografiában fogom őket letárgyalni, hogy ismeretükxi örökre el ne vesszen!)
      17. Továbbá az 1853. évi "Cordons Regulierungs­Kommission Protokoll"-ja is, (ez a legértékesebb titkos katonai hegyi okmány, melynek felfedezése határtalan örömömre szolgált) amely meg is határozza ez állomás uj helyét. az Albota homlokán (a Furca Albotei 1940 alatti nagy háromszögü havasi legelő), melynek távolságát az üveghutától 2 1/4 órával méri. Ez persze a régi havasi határőr lábával van számitva, mert a mai turistalábainknak 3 1/2 ó. kell addig.
      18. Sajátságos, hogy a Benigni kéziratai közt találtam "Index Civitatum, pagoru etc. 1816" az Albotát a pagusok közt (falu, vidék) emliti a régi porumbáki szék (Fogarasmegye). Ezt valószinüleg "havasi birtok"-ként kell felfogni, mert egy Albota nevü község abban az időben bizonyosan nem létezett, mert ennek a Luchsenstein-féle részletes térképeken, – melyeknek sokféle másolatát ismerem – föltétlenül meg kellene lennie.
      19. Meg kell jegyeznem, hogy az Albotagerinc határfőcsúcsát régi térképek "Arpasel"-nak is nevezik, igy a Luchsenstein-féle térkép 1784-ben,
      20. a Rudendorf-féle Mappa specialis Valachiae ("Arpazel") 1788-ban és
      21. a Sarnec-féle svindli "fénykép" 1865­ben (tulságosan messzi keletre van berajzolva a Venatoreától).
      22. A szebeni turista-térkép első kiadása ugyane csúcsot egészen tévesen Verfu Arpasul-nak hivja, mit
      23. M. Berg p. 507 még rosszabbul Verful Argasu-ra ferdit. E névnek ily alakban itt semmi értelme sincs. A régi irodalomban a Verfu Arpasu mare alatt mindig a mai u. n. Vertopcsúcsot értették.
      24. Hasonlókép téves információ alapján mondhatja csak K. Boeck (1887, 56) a Bulea katlan keleti falát Piscu Arpasel-nek, mert ennek igazi neve Piscu Vaiugii. Az "Arpasel" (voltakép a völgy neve) mint gerincnév csakis az Albotagerinc felsőrészét jelölheti.
      25-28. Ami a hosszu Albota gerincen levő egyéb helyneveket illeti, az északi két lábnak neve már elég régen feltünik az irodalomban. Az erdős Prislop nevét ott találj a Lill-féle kéziratban (1825) Bristop alakban (az "Arpasu mare Butyán" gerincek közt); a Cordons Regulierungs Protokollban (1853) : "Djalu Priszloape." Emliti Mich. Fuss (Arch. 1853. I. 104), mint botanikai lelőhelyet, mit Simonkai (1886. 243) igy idéz: "Priszlop a Podricselen." Ez utóbbi alatt a "Podragel" értendő, amely ma a Nagy Árpásvölgy keleti nagy mellékvölgyének neve; régen azonban a Podragu gerincét hivták így a tudósok. Ezen azonban nincs "Priszlop", nem is volt soha és Simonkai biztosan tévedés áldozata lett , mert Fuss M. e szavait "Arpascher Alpen Podritsel, Priszlop" (Flora Transs, exc. , 16), úgy értelmezte, hogy itt az Anemone narcissi flora egyetlen lelőhelyéről van szó; a valóságban azonban két különbözőt emlit Fuss, ki forrását nem adja meg s igy könnyen lehetséges, hogy ő is téved, amennyiben az Arch. I. 1853, 104 alatt ezt írja (más növényről): "Gegen den Szuru auf dem Prislop, auf dem Podritsel hinter Oberarpas". Világos, hogy itt csakis egy Szurul alatti (különben is jól ismert) Prislopról van szó, továbbá az árpási Podragelről. Könnyen megtörténhetett azonban, hogy Fuss utóbbi szavait valaki hibásan igy értelmezte: "Gegen den Szuru, – auf dem Prislop auf dem Podritsel." Ebből az következik, hogy miután a botanikai irodalom valamennyi Prislop-ja mindig a Surul vidékén fekszik, hogy Fuss esetében is (1866, 16) e helynév csak tévesen került az árpáshavasiak közé.
      (Arch. = Archiv des Vereins für Siebenbürg. Landeskunde.)
      A fogarashavasi hegy- és hegyrésznevek intenziv tanulmányozása közben számtalanszor volt alkalmam meggyőződni, hogya legtöbb gerinc általános (főleg turista és térképi) nevét ezen gerinc egy pontjának, részének, saját nevétől nyerte. "Prislop"-nak voltakép csak ezen gerinc egy pontját (a nagy tisztás – Poiana – alatti részt) hivták a bükk legfelső részén és a mai Prislop név csak a rövidítése ennek: "A Prislop gerince" = Muchea Prislopului.
      29-33. A Buntyoja név szintén csak egy nagy tisztásé volt eredetileg. A Reissenberger térképmásolatai közt levő Karte des Hermannst. Stuhles (1847) Buatsoy-t ir, a helyeebb Bunteoy helyett. A Cordons Regul. Protokollban (1853) "Djalu Muntjoaje" áll hibásan. '
      Az 1880-ból való speciális térképünk (1:75000) ismét a Bunteoi irásmódot alkalmazza, holott ennek más kiadása és a régibb szebeni turistatérkép Puntea-Oii-t ir még rosszabbul. Az ujabb kiadásban kijavitottam e tévedést.
      34-37. Előfordul az irodalomban végül még egy helynév az Albotán "Schuster­residenz" alakban, mely a felsőárpási üveghutánál alkalmazott ausztriai munkásoktól származik. Ennek az a nevezetessége, hogy az egyetlen nem román, (illetőleg nem szláv) helynév a Fogarasi Havasoknak összegyüjtött 10.000 helyneve közt, Röviden emliti L. Reissenberger (VM. XV. 1861: 196, 227) és utána Schur (Esium. 1866, 105 és VM. 167), mint a Silene Lerchenfeldiand, lelőhelyét, majd Simonkai is 1886. XXXVI. és 124. (VM. = Verhandlungen und Mitteilungen des Naturwiss. Vereins. (Nagyszebenben).
      Reissenberger ernliti, hogy az a Residentia ép fejük felett volt a magasban akkor, időn ők a Nagy-Árpásvölgy bükkösében megháltak. Ez persze sokkal északabbra volt, mint a sztina.
      38-46. Fontos végül figyelmeztetnem arra, hogy az irodalomban vannak hamis Albote nevek is, melyeket Fuss Mihály botanikus eresztett világgá. Fuss az ő Albote-jét mindig a Negoj szomszédságában, mint "Szkoréer Alpe"-t, "Porumbacher Alpe"-t emliti, azaz mindig, mint a Buleatól nyugatra fekvő havast tekinti, (holott az igazi Albota attól messzi, keletre van), lásd műveiben pl. Archiv XIV. 1877: 601, 669; VM. XV. 1864, 118; Fl. Transs. exc. 1866, p. 421, 456; VM. XIV. 199 alatt pláne Albete-t ir.
      Egy részletes tanulmányban bebizonyitottam ("Albie" Verh. u. Mitteil. Szeb. Ver. Naturwiss. 1909, 197), hogy mindez esetekben Fuss a tudományban meg nem engedett módon önkényüleg – és arra való utalás nélkül – igazitotta ki más irók (Reissenberger tb.) "Albie" hegynevét "Albote"-re: azaz az ő Alboteje kivétel nélkül mindig az Albie – sohasem az igazi Albota. A magában is homályos Albie-ről kimutattam, hogy az voltakép a Laita főcsúcs (a Negojtól keletre) s általában a Laitagerinc magas része akar lenni. Ez egészen téves név, csak a régi térképeken elirt "Paltina" és "Bulea" hibás olvasásából származott. (Bietz tényleg ezekkel azonositja az Albiet). Hunfalvi János 1867, 145) helyesen irja: "Alboti, vagyis Albie a Butyán s a Negoj közt", ép ugy Simonkai (1886, p. XXXVI. és 409): "Albie (= Albote Fuss) havas a Negoj szomszédságában".
      Az eddigi irodalmi emlitésekben, tehát az Albotahegy nevénél többet, mint láttuk egyáltalán nem találtunk. Áttérek most az irodalom azon helyeinek ismertetésére, melyek többnyire a havas nevének megemlítése nélkül, rövid megjegyzéseket közölnek róla. Iyen is csak négy van:
      47. A Cordons Reg. Comm. Protokoll-ban 1853, egy titkos katonai jegyzőkönyvben (melyről tehát eddig az irodalomnak nem volt tudomása és amely nem annak volt szánva) meg van emlitve az Albota fő lovasösvénye, amely az Arpaselvölgyből a "Priszloapén felvezet az Albotapatak forrásához s az ott levő két sztinához, innen pedig felkanyarodik a hasonló nevü (Albota) szabad havasi legelőre, melynek nyugati lejtőjén az út még egy darabig, lovak számára is alkalmas módon tovább vezet, de azután csak gyalogosok és juhok számára járható az ösvény, amely az Albota sziklás hátát – durch einen tiefen Felsenrisz überschreitet – mire az Arpaschu Mare területére jut."
      Azon "Felsenrisz" alatt a mai "Albotanyereg" értendő.
      48. Reissenberger azt irja (VM. 1886, 12 és 1861, 227), hogy a felső Árpásvölgy egy kelet felé nyitott méllékvölgyében 1451 m. magasságig hatol fel a lomberdő tenyészete. Ez az egész. Lehetséges, – bár nem egészen biztos – hogy itt az Albotagerinc egy mellékvölgyéről van szó. Irónk csak a Nagy Árpásvölgyben végezte kirándulását melyet le is irt) és innen, még pedig az esztena vidékén mászott fel az oldalon kis darabot.
      49. Több értékkel bir Fekete Lajos egy megjegyzése (1883, 319), ki Romániából ereszkedett le a Nagy Árpás völgyébe: "Az Árpásvölgy baloldalán borzasztó erdőpusztitást, sok erdőégéses foltot láttunk." Ez csakugyan talál is az Albotára.
      50. Magán az Albotán jártáról csakis Kurt Boeck referál (vadászok voltak ugyan rajta, de ezek a heggyel magával nem sokat szoktak törödni), szerencsétlenségére azonban a legvastagabb ködben keresztezte a gerinc csupasz részét, ugy hogy semmit sem látott belőle és maga sem tud róla számot adni, merre is járt voltakép, mit könnyü bebizonyitani. Ő t. i. ezeket irja (1887, 57): "Az Arpaselvölgy sztinájától jul. 30-ikán reggel. vastag ködben indultunk délre a patak mellett, mig elértük annak többfejü bő forrását. Majd, (t. i. ugy látszik mindjárt a forrástól) fáradságosan felkapaszkodtunk, meredek csúszós mezőkön, kőtörmelékes oldalon kelet felé a Piscu Albota gerincén és két óra alatt felértünk annak "csúcsáraxi"" (értsd: tetejére = "auf seinen Gipfel 2258 m."), állandó vastag ködben, ugy hogy egyáltalán semmi kilátásunk se volt. A tulsó (keleti) oldalon aztán "mint vakok" ereszkedtünk le tapogatózva a palakőzet roncsainak óriás zürzavarában." Midőn aztán már meglehetősen lent voltak, hirtelen kitisztult a köd s ők bámulatos szép látványt élvezve ereszkedtek le a Nagy-Árpás völgyébe.
      Hangsulyoznom kell, hogy azon a vidéken, ahol ők jártak, csak egy jobb kereszt-átjárója van az Albota gerincnek (Ny-K irányban), amely az u. n. Curmatura Alboteihez visz fel ("Albotanyereg" = 2001 m., azaz a 2054 előcsúcskóta melletti északi nyereg), honnan juhösvény visz le DK az Árpásvölgybe.
      Magától értetődik, hogy Boecköt, kit azon vidék létező két legjobb paraszt hegyismerője kalauzolt (Tarcia a és Niculai Dates az öreg, kit Laica-nak is hivnak), ez utóbbiak csakis a legalkalmasabb helyen vezették át az Albotán!! Ismerem az összes falvak összes román vezetőit, valamint gondolkodásmódjukat, Tarciát is, Datest is és nagyon jól tudom, hogy főlegi ködben a világért se mennének a nehezebb úton, ha a könnyebbiken is mehetnek. Az a csúcs, melyet Boeck megjelöl a 2258 kotával (neve "Gavrile"), nemcsak hogy messzebb van, esztelen kerülőt képez tehát akkor, midőn egyszerüen csak arról van szó, hogy a Kis Árpásvölgyből átkerüljünk a Nagyba, hanem összehasonlithatatlanul veszedelmesebb, meredekebb oldalakkal is bir, teljesen útnélküli, ehhez jő, hogy 250 m. felesleges mászással jár: ott a tapasztalt Tarcia és Dates bizonyosan nem vezette fel Boecköt, mert evvel a legnagyobb bolondságot követték volna el. Irónk nem látta, merre haladnak, hanem a térképen – valahol arrafelé – észrevevén a 2258-as kótát, feltételezte, hogy ott lehettek "valahol" ... azért emliti csak.
      Evvel a meglehetősen negativ eredménnyel be is fejeztük irodalmi szemlénket. (Az emlitett művek és térképek pontosabb cimét lásd "A Fogarasi Havasok irodalma" cimű megírandó munkámban).