A Kaczavé barlangja

A Peatra Caprei (Zergeszirt) ismeretlen barlangja a Szombatfalvi gerincen (Fogarasi havasok)

Írta: Dr. Szalay Béla

Megjelent: Turistaság és Alpinizmus, VI. évf./1915-16, 1-10. o.

I. Ahogy nem szabad kirándulni.
II. A Peatra Caprei alulról.

Visttel szemben

Fogarasi gerincek Visttel szemben.
Dr. Szalay Béla felvétele

Nagyszeben, 1915 április.

I. Ahogy nem szabad kirándulni.

Estefelé volt már, midőn a vonat Alsó Szombatfalvára ért. Nyakamba szedtem a falut, hogy fuvarost keressek, ki sürgősen Felső Szombatfalvára szállitson – ami sikerült is. Mire azonban oda érkeztünk, a parasztok már aludni tértek, pedig itt várt rám a dolog nehezebb része: vállalkozó szellemű embert kellett felhajszolnom, kivel holnapi rekord-utamat megtegyem: 600 méterről egy nap alatt fel az országhatárra, innen még tovább a romániai oldalról fel a Mogosvölgy főcsúcsára (2404 m.) s még aznap vissza Nagyszebenbe. Amig az ember "fiatal és bohó", ily bolondos tervek feszitik agyát.
      Mindez tizenkét évvel ezelőtt történt, gyönyörű holdvilágos szeptember hatodikán.
      Felső Szombatfalván felvertem a birót álmából, ki aztán előteremtette nekem báde Surdu Pantilimont, az én emberemet. Csakhamar kocsin döcögtünk a közeli havasok felé, melyek sötéten, titokzatosan, mint megannyi fekete óriás, meredeztek az égnek. A hold bágyadtan világitotta meg a havasok lábánál lassan emelkedő keskeny fennsikot. Valami kimondhatatlanul regényes báj, hogy ugy mondjam andalitó lágyság ömlött el az egész tájon, melyet nem lehet lefesteni, de aki látta, soha el nem felejti.
      Tiz órakor este kizörgettem az előhegyek közt a hires monostor (Monastire) romjai mellett lakó erdőőrt, hogy éjjeli szállást adjon.
      – Nem lehet! Itt vannak az erdész urak – volt a felelet – hanem tessék felmászni a szénapadlásra, ott nincs senki.
      Ezt meg is cselekedtem.
      A padláson persze koromsötét volt, hát csak ugy találomra beástam magam a szénába. Mellém tettem a költöórát, mert korán akartam reggel indulni. Aludni szerettem volna, de a széna folyton piszkálta a képemet.
      Egyszer csak neszt hallok, a padlás másik sarkában valaki óvatosan megmozdult.
      Hát ez mi? – tünődök magamban – az őr azt mondta senki sincs itt!
      Nemsokára az óvatos mozgás megismétlődik, mintha csak rám leselkednék valaki. Fegyver nincs nálam, no, már most tessék nyugodtan aludni!
      A havasokon megtanultam nem félni, hát erélyesen rákiáltok a szénapadlás szellemére:
      – Ki az ördög vagy?!
      Akkor sült ki, hogy állitólag az erdőőr szolgájához van szerencsém, ha ugyan igaz.
      Ez ugy éjfél felé történt.
      Csak nem tudtam elaludni.
      Egy óra mulva, midön már szinte elnyomott az álom, egy gondolat riaszt fel: a vonaton leberregett a költőórám s én elfelejtettem azt ujból felhuzni!
      No szépen vagyunk. Eddig nem tudtam aludni, most már nem szabad.
      Vergődtem tehát egy darabig szurós ágyamon, majd szerettem volna tudni hány óra. Persze, a szénapadlás belsejében gyufát gyujtani nem lehetett, fel kellett hát kelni s a padlás ajtajában házfelgyujtás kockáztatása árán tudtam meg, hogy két óra van. E manövert még kétszer ismételtem meg. Eközben, alvás nélkül elérkezett a programmszerü 2:45, midőn már "hivatalosan" is fel kellett ébrednem és én megindultam a létrán lefelé. De le nem tudtam jutni, mert a farkasnagyságu házőrző cerberusz nekem ugrott.
      Igy csüngtem hát a létrán, nem tudván mitevő legyek.
      – Bolondul kezdődik ez a kirándulás – mormogtam magamban – azzal visszakusztam a padlásra s egy ott talált doronggal a kezemben – állandó kézitusában a tulnyomó erőkkel rendelkező ellenséggel, hol támadás ellentámadással sürün váltakozott – valahogy eljutottam kocsimhoz, hol "báde Surdu– még az igazak álmát hortyogta.
      A friss levegő s a még mindig a holdvilág pompájában fürdő regényes hegyi környezet elfelejttette bágyadtságomat s csakhamar útra készen állottunk. Emberem tul nehéz s főleg nagyon terjedelmes podgyászomat nem akarta cipelni a meredek hosszu uton, feltette tehát erős hegyi lova hátára – s mi neki indultunk a rengetegnek ...
* * *

Negoj ÉNy felől

A Negoj ÉNy felől.
Dr. Szalay Béla felvétele

Nem szándékozom ezzel a részletességgel beszámolni túrám további sorsáról. Célom az volt hogy a Fogarasi Havasokban végzett nem mindennapi, nem sablonos hegymászásaim hangulatába vezessem be az olvasót, melyekre jellemző, hogy minden előzetes megrendelések nélkül (mert máskép ne lehet!) vágok neki a hegyeknek, melyeket oly utakon szoktam bejárni, ahol nincs menedékház, ahol turista meg nem előzött, mert csak ezeken a helyeken lehet "tanulni!".
      A havasok ábrándos szeretete hajt közéjük, pedig tanulmányozásuk a nehéz és megerőltető mulatságok közé tartozik.
      Csak a helyes útbeosztás az " és ennek fontosságát épp az erdélyi hegyekkben nem győzöm eléggé hangsúlyozni " amely az ilyen nem sablonos havasi út fáradalmait mérsékelni s azt élvezetessé tenni képes. A beosztás lényege hogy az első napon érjük el a fenyves felső szélét. Ezt az igazságot persze sok elrontott túra árán tanulja meg az ember!
      Ilyen, az "agyonhajszoltak" kategóriájába tartozó kirándulásom volt a vázolt kaczavé-i is.
      A monostortól a havas nyugati oldalán meredeken felkanyarodtunk az élre. 1600 méteren felül kikerültünk a fenyvesből a csupaszra, hol nemsokára gyönyörü havasi rózsafoltok pirultak előttünk a másodvirágzás teljes pompájában.
      Feljebb csodálatos látványnak voltunk tanui. Nyugatra a Negojig vagy tizenegy egészen párhuzamos, sziklás gerinc meredez az égnek. Mindegyiknek más ponton nyulnak ki szirtjei az élből, mely a keletről ráömlő reggeli napsugaraktól fényes, előnyös világitásban, nagyszerü szinpompában ragyog. Amint emelkedünk, mind ujabb csücskök buknak elő
Eltolódási törvényem értelmében. (Lásd: Turistaság és Alpinizmus IV. évf. 215 o.) Felhasználom itt az alkalmat e cikk két értelemzavaró hibájának kiigazitására: 1. A 217. old. negyedik kikezdésének első s második sorában a "helyzetváltoztatásukhoz" helyett "helyzetváltoztatásunkhoz" olvasandó, 2. A 215. oldalon a "3b" ábra annyiban hibás, hogy a C csúcsnak jóval tovább balra kellene a rajzban feküdnie, azaz a C vonalnak távolabb balra kell itt lennie B betűtől, semmint a 3a ábrában.
      Ha már benne vagyunk a javitgatásban azt is megemlitem, hogy egy budapesti turista szaklap ismertette a Jahrbuch des Siebenb. Karp. Vereins 1908., 1909. és 1910. évi folyamaiban közzétett útleirásaimat az általam a Fogarasi Havasokban jelzett negyven havasi útról (Neue Markierungen der Section Hermannstadt des S. K. V.) és hozzátette, hogy ezeket "leirtam a térkép alapján". De ez teljes tévedés, mert hisz a térképen a tizedrésze sincs annak, amit közöltem, ugy hogy a valóságban "leirtam a térkép számára", a térkép hibáinak sürü felsorolásával. Ezen útleírásaim t. i. hosszas előtanulmányok után közölt első szakszerü leirásai az erdélyi havasi utaknak s igy már külsőleg is úttörő alkotások; tartalmukra nézve pedig teljesen ujak ugy a turistaság, m int a kartográfia számára.
egymás háta mögött ugyszólván szabályos elrendezésben, mert a gerincek egyforma távolságban nyujtóznak egymás mögött. Ez a szabályos, mintegy művészi érzékkel beállitott távlati elrendezés egészen magában álló jelenség, melynek nemhogy hazánkban, de Európában is alig van párja. A gyönyörü látványt elkereszteltem "kulisszapanorámának".
Lásd: Dr. Szalay: Hazánk főhegysége – Turisták Lapja XX. évf. 6-10. szám.
A Kaczavén csak a reggeli órákban – a távol nyugaton fekvő még ennél is szebb Butyán gerincen pedig csak késő délután " és csakis emelkedőben érvényesül ez a páratlan panoráma a nap állása következtében a maga igazi fenségében, mert csak ekkor nyerjük a kellő világitást, melytől az egész hatás függ!
      1900 m. magasságban a gyors mászástól és tehertől elfáradt erős ló lefeküdt, jobban mondva összerogyott. Pár percig pihentünk. Most következett épp a legszebb kilátás. Nem sokat haladtunk a mind meredekebb és kövesebb élen, midőn egyszer csak két kellemetlen észrevételt tettem: teherhordó lovunk másodszor is összerogyott és – minthogy én előljártam s csak a nagyszerü panorám át élveztem s a friss havasi levegőt szivtam tüdörnbe, szivembe, minden erembe, egész lelkembe – most vettem csak észre, hogy több száz korona értékü podgyászom eltünt, se hire, se hamva sehol! Pedig benne volt a helyzet lakatja és kulcsa: élelem és viz! A hegyek ostromához szükséges összes munició. Ezek hiányában a viztelen havason pórul járhatunk!
      Messze út állott még előttem, sok idő nem volt a gondolkodásra. Ugy intézkedtem tehát, hogy báde Surdu s a lova itt maradnak, az előbbi keressen magának a sziklák közt füvet, Surdu pedig keresse meg a podgyászt, én meg pihenés nélkül törtetek előre.
      Igy tehát fiatalos ésszel haladék nélkül kapaszkodni kezdtem a sziklássá vált élen, mert hiszen ilyen korban a fődolog többnyire korántsem az élvezet, sem a megfigyelésekből vont tanulság, de még az egészség sem. Egy, csak egy dolog van a világon, amiért létezni érdemes " a rekord!
      Igy értem el a Catiavé ormát (2292 m.), majd a Muchea-Petrei csúcs következett (2291 m.), honnan már az annyira érdekes, bástyaszerü Bolacen csúcs rendkivül meredeken leeső tornyos-dárdás északi sziklaredőibe s a Szombatfalvi völgyet bezáró fenséges sziklakatlanokra nyilt páratlan kilátás. Azután az országhatáron a (2384 m.) Cheia Bandei csúcs nyugati oldalán átkanyarodtam Romániába s a főélen keletre tartva a legközelebbi (2404 m.) Mogoscsúcs kúpját másztam meg étlen-szomjan s csak a gyönyörtől ittasan.

Kilátás az Albotáról DK felé

Kilátás az Albotáról DK felé (Fogarasi Havasok).
Dr. Szalay Béla felvétele

      Felséges nap volt, milyet Isten csak jókedvében teremthetett, valóságos "rekord-nap". Alattam a mesésen szép Olt völgye ragyogott, száz apró falvával, tovább fél Erdély. Nyugatra a Fogarasi Havasok csúcsainak, gerinceinek leírhatatlan zürzavara!
      Nem volt időm ezzel a gyönyörüséggel teljesen betelni, mert egyet ütött az óra (nem a Mogoscsúcson, hanem a mélyen, csaknem 2000 méterrel, alattam szerényen meglapuló Fogaras városában) s vissza kellett indulnom, alig várva, hogy a podgyászomban levő vizzel torkom szárazságán enyhitsek.
      Az u. n. Kis Kaczavé táján rá is akadtam emberemre, ki mélyen aludt.
      – Hát hol a podgyász? – volt első szavam.
      Ekkor ért a legnagyobb megpróbáltatás, Surdu uram kijelentette, hogy ő ugyan kereste, de nem találta, hát lefeküdt aludni!
      Ilyen a román hegyi paraszt, ex uno disce omnes!
      Nagyon fáradt voltam már. Hajnal óta, midőn szokásomhoz képest pár falatot nyeltem, hogy ne induljak teljesen üres gyomorral útnak, nem ettem, és most csak azért legyek koplalásra kárhoztatva, mert ez a lelkiismeretlen fráter kényelmesebbnek találta jót aludni, ez egy kissé sok volt. Ehhez járult aggodalmam, hátha füllent és elrejtette podgyászomat és én majd rekordszámba menő kárral fizetem meg e "rekordnapot"!
      Pihenni szerettem volna, de most már üzött a nyugtalanság. Annak a podgyásznak meg kell kerülnie!
      Elküldtem tehát emberemet az él irányában, magam meg a keleti oldalt kezdtem kikémlelni és megmondtam Surdunak, ha meg nem kapjuk (erdélyiesen = találjuk) a podgyászt, itt hálunk és punktum! (A babonás román paraszt semmitől sem fél jobban, mint az éjszakától a havason; erről sokat tudnék mesélni.)
      Jó idő telt el a kereséssel, mig végre nagy örömömre megpillantottam alattam a podgyászt. Ugy feküdt most is ott egy boróka tövében, ahogy lefordult, rossz szándékkal oly módon nem dughatta azt oda a paraszt.

A Girdonian éle a Visti élről nézve

A Girdonian éle a Visti élről nézve.
Dr. Szalay Béla felvétele

      E naptól fogva sohasem mulasztottam el a podgyászt a nyereghez kötni s a "vezetőt" lefokozni hátvéddé, minek sok, különben elveszett kabát és pléd megmentését köszönhettem.
      Más az én helyemben most neki esett volna az elemózsiának, de én ezt nem tehettem, ezt olvasóimnak is be kell látniok. A podgyász kibontása, étkezés stb. 40 perc veszteséget jelentett volna, nekem pedig aznap kellett Szebenbe visszaérkeznem, a pihenés és étkezés idejét a pakk-keresésre pocsékoltam, máris tul sok időt vesztettem és csak nem hagyhatom a rekordomat! ... Igy tehát meglehetősen kimerülten indultam a meredeknek lefelé.
      Igy ment ez egy jó óráig mind lassubb tempóban, mig végre meg kellett róla győződnöm, hogy bizony mégis csak elvesztettem a rekordomat! A fenyvesben voltam még, midőn már indulni kellett volna kocsival a monostortól, hogy az estefelé Szombatfalvára bedöcogö vonatot lóhalálában elérjük.
      Igy tehát ok már nem volt a sietésre s midőn a Gropana nevü nagy tisztás után, még mindig a fenyvesben, az egyetlen nagy forráshoz értünk, csak ugy rogytam le a gyepre; éreztem, hogy tovább nem birom.
      Ez volt az első igazi pihenő reggel óta. A hüvös forrás enyhitette a szomjat, előkerült az elemózsia is.
      Most következett a kellemetlenül meredek lemenetel.
      4:30 lehetett, midőn a monostorhoz értem.
      Az erdőőr nagyot bámult, midőn hallotta, meddig voltam. Ez esemény után vagy tiz évvel, a többiek közt, ismét meglátogattam a Kaczavét és az őrt. Nem ismert rám, pedig időközben többször is voltam nála. Beszédközben mint rendkivüli dolgot mesélte, hogy volt itt egyszer egy úr, ki ez utat egy nap alatt tette meg. Az eset iránt érdeklödvén, faggatni kezdtem, hát akkor sült ki, hogy éppen az én kirándulásomról van szó, melynek ugy látszik hire ment.
      Ez volt az az utam, melyen legelőször hallottam arról, hogy van a Kaczavén egy barlang, melyben még senkisem volt, valahol a Peatra Caprei fehér sziklafalai közt ...

A Girdonian nyugatról nézve

A Girdonian nyugatról nézve.
Dr. Szalay Béla felvétele

II. A Peatra Caprei alulról.

1906 szeptember 1., 2. és 3-án nagy havasi útra indultam a feleségemmel: a 2474 m. magas fejedelmi, felséges kilátásáról hires Verfu Urleit (Urlacsúcsot) akartuk megmászni. Ez is ott emelkedik Fogarassal szemben, a Catiavé közelében, de tőle keletre. A második nap, a túra főrésze a magasban, fényesen sikerült, de az expedició kezdete és vége megint emlékezetes volt.
      A Catiavé mellett keletre van a Liszai gerinc, az egész vidék legjobb s legszebb fenyves útjával. Ennek élén kellett felhatol ni, hogy aztán a Catiavé magas részére jussunk.
      Okulván a három év előtti tapasztalatokon, most már nem egy, hanem három napra terveztük a túrát.
      Szépen el is értünk Liszára az első nap reggelén, hol tömérdek podgyászom számára két lovat kellett felhajszolni, lévén a ló sokkal olcsóbb, mint az ember!
      Liszán, jóllehet a tanitó vendégei voltunk, ki befolyását érvényesitette, rendkivül nehezen lehetett lovat kapni. Ide turista nem jár s a parasztok nincsenek hozzászokva a havasi expediciókhoz. Normális körülmények közt innen 1/2 9 óra felé indulni kellett volna, de már dél volt s még mindig nem volt teherhordó állat. Végre aztán a tanitó rábeszélésére kaptunk egy embert. De az is oly hosszasan készülődött, hogy kín volt a várás. Tűkön álltam s idegesen harapdáltam ajkamat. Hisz 1-2 óra felé máskor már a fenyvesrégió tetejét jártuk, most meg a havasok lábától még 5/4 óra választ el!
      Két óra után megjelenik a lovas ember fia, kijelentvén, hogy atyját a kocsiba való befogás közben megrugta a ló, testének oly részén, melynek nevét hiába keresem a turista műszótárban, ugy, hogy félájultan fekszik fájdalmában és a havasra menetről még csak szó sem lehet.
      "Zum Schlagtreffen!" – mondaná egy germán kollega, ha itt lenne.
      Már most tessék, kezdjük előlről, keressünk egy másik embert, ha ugyan kapunk! No de hát kaptunk s végre-valahára – horribile dictu – 3/4 4-kor elindultunk a faluból. A havas tulajdonképpeni lábához pár perccel öt óra előtt értünk, itt kezdődött a mászás.
      Ismét holdtölte volt s ez nagyelőnyünkre szolgált. A fenyvesben teljes éj lett volna különben. Gyorsan kellett haladni. Gyönyörűek voltak utunk kis kiszélesedő tisztásai, melyeket a hold megviIágitott.
      A fenyves felső részén egyszer csak az a bolond gondolatom támadt, mikép is esnék egy kis holdvilágos lovaglás?
      Felültem tehát a kevésbé megterhelt lóra s a paripára biztam, hogy az itt sziklás s meredekebb, szük és a fenyők gallyaitól tul alacsony ösvényen saját belátása szerint haladjon "drága terhével". Hellyel-közzel, midőn a holdat egy-egy oldalgerinc elfedte, szinte koromsötétben baktattunk. Alig tudtam szememet néha megóvni, hogy egy pár gally ki ne üsse. Már épp kezdtem megelégelni a dicsőséget, midőn arra eszmélek, hogy egy mélyen lehajló fenyőágban, melyet nem is láthattam jól, fennakadok, lovamat nem birom visszatartani, (társa t. i. elől járt s a havasi lónak az a szokása, hogy az egyik semmi áron sem marad el a másiktól) paripám pedig érezvén az akadályt, csak annál nagyobb hévvel rugaszkodott előre ... kiabálok, de hiába, egy pillanat s azon veszem magam észre, hogy valami "alsó erő" lesuról a lóról s én zsákostul, nyergestül (szija elszakadván) lepottyanok s a ló patái közé kerülök a sziklás, csak 80 cm. széles és meredek úton, hol se jobbra, se balra nincs kitérés, nota bene koromsötétben! A ló megérezvén, hogy farát a leeső nyereg szijai piszkálják. táncolni kezd fejem felett ... Tiszta véletlen, hogy frissen vasalt patkói szét nem rugták fejemet. Csak ekkor ért oda emberem, ki megszabaditott a lótól.
      Ne tessék tehát csodálkozni, ha senkinek sem ajánlhatom, hogy a mi havasainkon, hol az utak csak keskeny favontató ösvények, éjjel lóra üljön, mert az én véletlen esetemtől eltekintve minden pillanatban kiszurhatja egy előálló és észrevétlen gally a szemét.
      Nyolc óra felé értünk ki a fenyők fölé a liszai sztinához teljes holdfényben. Visszatekintettünk utunkra:
      Előttünk a sötétes esztena, alattunk a megvilágitott mező, tovább pedig az egész meredeken lehuzódó fenyves, le az ült völgyéig, a Katiavé keleti oldala s a Muncsel egész völgye abban a lágy, andalító, leirhatatlanul bájos s engem mindig melancholikussá varázsoló világitásban pompázott, mely szebb a legszebb költeménynél, mely egészen tulvilági. Más csillagon, más világban véli itt magát az ember. Szegény az, ki meghalt, mielőtt ebben a mindenekfelett elragadó, bájos látványban része lett volna; egy tündérvilágot vesztett az el a lelke emlékeiből.
      Az 1601 m. magas szellős, de jó állapotu esztenából épp költözködtek ki a csobánok, ugy hogy szerencsére magunk urai voltunk benne s nem kellett a vastag füsttől ájuldozni.
      Egy sok egércincogástól némileg "mozgalmas" éjjel után másnap reggel már korán utra keltünk s a lábzsákot stb. emberünk gondjára bizván, már 5:30-kor az 1985 m. magasan fekvő szász kárpátegyleti Ábrahámkunyhóba értünk, a Tresnita havas és a Kaczavé közti nyereg déli oldalán, melynek páratlanul szép a kilátása, mert épp szemben fekszik a Mogosvölgy öt katlanával s a felettük emelkedő 5 csúccsal.
      Kilenc óra 30 p.-kor voltunk az Urlacsúcs tetején 2474 m. magasban, melynek délelőtt páratlan a kilátása nyugat felé arra az ezer s ezer, csipkés vállrojtu csúcsra, mely a Fogarasi Havasok hazai és romániai éleit disziti. Délután pedig a Bucsecs és Királykő tündöklenek fejedelmi diszben.
      Gyönyörü tiszta volt a levegő s ez alkalmat felhasználván, lerajzoltam innen ezt a hires kilátást, ugy, ahogy azt a távcsöves szem látja, minden apró csücsköt meghatározván, mi csak éveken át folytatott előtanulmányok révén lehetséges.
      Innen aztán visszafelé a Cheia Bândei (2384) s a Resistorele nevü (2335 m.) csúcs közti részen
Nagyszebenből jól látszik a Kaczavé éle s azon a Resistorele csúcs is – de már a Cheia Bandei nem – ép ugy a Mogoscsúcs sem. A Verfu Urleinek keskeny baloldali szélét a Dragus függönye mellett azonban még feltünteti az a panorámarajz, melyet a Fogarasi Havasok Szebenből látható részeinek meghatározása céljából készitettem s mellyel kiállitáson elismerő oklevelet is nyertem. A szebeni turisták addig a Galasescut képzelték a Verfu Urleinek (lásd cikkemet : Eine unbenannte Spitze. Jahrb. Siebenb. Karpathv. 1906. 42. o.) A fő 5-6 csúcson kivül a többi sok száz, városunkból látható csipkés gerinc s orom nevét vagy térképi helyét egyáltalán senki sem tudta. Soká psychologiai rejtély is volt előttem, hogy senki sem akadt, ki e csúcsokat meghatározta volna, melyeket a legragyogóbb pompában naponta láthatott a Hermann-térről. E rejtélyes kérdésre csak akkor adhattam feleletet, midőn sok évi fáradság után magam végeztem el a munkát. A feladat nehézsége volt csak az, mely annak megoldása elé elhárithatatlan akadályokat görditett. Hogy ebbeli tevékenységem mennyire hézagpótló volt, kitűnik abból, hogy a fogarasiaknak pl. sejtelmük sem volt arról, melyik a Negoj, mig a Fogarasból készitett látképen rá nem mutattam. (Lásd: Hegyeink királya. Erdély 1908 5-6. sz. a cikk utolsóelőtti oldalán.)
juhösvényen leereszkedtünk a Szombatfalvi völgybe, a nagy cirkuszszerü katlan északi köves oldalán, ugy hogy folyton előttünk volt ez a teljesen amphitheatrumszerü föüst az ő négy katlanával, melyekbe mintha páholyból néztük volna! Most, leereszkedőben tünt fel a Bolacen határszirt északi törpefenyős zöld, igen kicsipkézett, embertől nem járt, meredeken letörő falainak csodás szépsége s e teljesen bástyaalaku csúcsnak minden varázsa. Felejthetetlen emlék!
      Minél lejjebb ereszkedtünk. csodálatos módon annál magasabbra nőtt a Bolacen bástyája, annál impozánsabb s érdekesebb lett.
      Ugyanezt a jelenséget tapasztaltam, midőn más alkalommal a szemközti Dragus havas Hüvös csúcsáról (2382 m.) ugyancsak a szombatvölgyi cirkusz fenekére ereszkedtem alá. Ez alkalommal egy olyan holdvilágos stereofelvételt sikerült épp ennek a mesés Bolacennek sziklabordáiról lekapni, mely egy kiállításon közcsodálkozást keltett.
      Nem tudom e leereszkedéseket eléggé ajánlani annak, ki szépet akar látni, de csak a jelzett irányban tegye meg az utat; felfelé nem ajánlom, mert tul meredek volna s a szép tájnak hátat kellene forditani.
      1620 méter mélységben feleségem kinyilt havasi rózsára akadt, az volt az egyetlen egész utunkon. Majd letértünk egy terasszfalon az üstök alatti csupasz völgyrészbe, amelyben a pesti vadásztársaság kunyhója áll közel a fenyőhatár felett, oly gyönyörü helyen, mely párját ritkitja. Egyike ez havasaink legszebb völgyzárlatainak.
      Aztán rátértünk a völgyfenéken vezető fenyvesútra. A tapasztalás megtanitott arra, hogy a havasokon, ahol csak tehetem, megálljak s utam hátrahagyott részeire egy pillantást vessek. Lefelé jövet a hegység más képet nyujt, mint emelkedőben és már sok eltévedéstől menekültem meg azáltal, hogy az ismeretlen utat felmenet a lefelé jövőnek szemével is megnéztem.
      Most is néhányszor szép kilátást nyertem az erdő résein át a Bolacencsúcs vidékére, mely mintha barátságosan végső bucsut intett volna.
      Három órakor érkeztünk a felső esztena helyére. Itt a völgyben már lehanyatlott a nap.
      Nemsokára ezután, midőn véletlenségből keleti irányban feltekintek, egyszerre megbüvölten állok meg, feleségem is felkiáltott a meglepetéstől: Igen meredeken felettünk egy sötétzöld fenyvestől boritott él mögött s felett, a nyugatról egyenesen rátüzö naptól vakitó fehér világitásban éles, alabástromszerü csipketornyok tüntek elő, milyeneket havasainkban sehol sem láttam. Mintha csak a kölni dóm tetejét helyezték volna hirtelen oda márványból. Az éles csipkék vakitó fehér szine s az előtte levő sötétzöld fenyves, valamint völgyünk mély árnyéka közti ellentét csodás hatása leirhatatlan volt!
      – Micsoda szép sziklák azok? – kérdem emberemtől.
      – Az a Peatra Caprei! ...
      Egyszerre eszembe jutott a barlang – hisz annak is ott kell lenni. S e percben megérlelődött bennem az elhatározás, hogy azokat a sziklákat nekem fel kell keresnem!
* * *
De indulni kellett tovább. Az Izvoru torkolata alatt tiz percnyire, a Szombatvölgy bükkös részében, a jobboldali ösvényen egy oly hely van, melyen csak szinte hasig kuporodva lehet át jutni – ez a Peatra în brâncii azaz "Négykézlábszikla".
      5:51-kor értünk a hosszu úttól elfáradva a monostorhoz s már előre örvendtünk az odarendelt kocsinak, midőn nagy bosszuságomra arról értesültem, hogy a fuvaros, ki már déltől fogva várt itt rám, tiz perccel előbb felszedte sátorfáját s elhajtott azzal a megokolással: itt az ideje a vonathoz indulni!
      Sajátságos a paraszt eszejárása. Éppen ezzel a megokolással, hogy: elérkezett az ideje a vasuthoz indulni, hagyott három esetben ott, más-más paraszt a faképnél és hajtatott el nem az állomáshoz, hanem saját falujába ... mintha nem én, hanem ő lett volna az, ki a vonatról lekésik!
      Ezen okulván, most már mindig a szájába rágom a fuvarosnak, hogy vasuthoz menésről szó sincs, hanem várjon rám, mégha muszka gránátok esnének is az égből!
      Gyalog kellett befáradnunk Liszába, honnan kocsi vitt az alsó-szombatfalvai állomásra. Itt megháltunk és reggel Szebenbe röpitett a vonat. Ez utunk is épp ugy végződött tehát, mint a három év előtti.