Gyermekkorom


Születtem Aradon, 1882. március 13-án, mint Széll Ernő posta- és távírda-tisztviselő és felesége, szül. Wieden Emília hat gyermeke közül a harmadik.

Apámat 1884-ben a szarvasi postahivatal főnökévé nevezték ki. Öntudatom első emlékei ehhez a nagyközönséghez fűződnek. Emlékszem, hogy földszinti lakásunk nyitott teraszának szélén egy széken ülve hintáztam magam, amikor egyensúlyt veszítve a mintegy fél méterrel mélyebb kertbe fordultam. Nem volt elég az ijedtség s az esés okozta fájdalom, megrémült apám még meg is vert ügyetlenségemért.

Nem voltam ötéves, mikor az utcán egy férfi - akinek valamilyen okból megtetszettem - egy fényes hatossal ajándékozott meg, hogy azon cukrot vehessek. Őszinte gyermeki lélekkel eldicsekedtem ezzel édesanyámnak, aki azonban ahelyett, hogy velem együtt örült volna, legnagyobb meglepetésemre kukoricára térdeltetett, hogy egyszer és mindenkorra elvegye kedvemet idegenektől ajándékot elfogadni.

A szomszédunkban lakott Salacz főbíró. A fiának volt egy játékoltár-felszerelése. Persze, mint 2-3 évvel fiatalabbnak, nekem a ministráns szerep jutott. Kedvet kapva ettől a szerepléstől, már mint első elemi iskolás növendék, elmentem a templom sekrestyéjébe is, hogy majd ministrálni s talán - ha jól beválok - még harangozni is fogok, ami vágyaim netovábbja volt. A már régebben ministrálni szokott nagyobb fiúk nem voltak eltelve a fiatalabbakkal szemben való jóakarattal, azok megsegítése és támogatása eszméitől, s amint a sommás elintézés módja mutatta, még nem jutottak el az udvarias és diplomatikus elintézés is menetéhez, mert amint szándékomnak kifejezést adtam, egyesült erővel a sekrestye nyitott ajtajához vonszoltak s a hatéves gyermeknek nem lehetett szégyene, de én bizony a sekrestyéhez vezető 5-6 lépcsőfokon gurulva távoztam. Meglepődve az Isten házában talált ezen szeretetlen fogadtatástól, egyszer s mindenkorra elment a kedvem attól, hogy a jövőben is ministrálni akarjak.

Még két balesethez kapcsolt emlékem fűződik, de már Szarvashoz. Egy alkalommal egyik pajtásom szüleinek udvarán bújócskát játszottunk. Miközben én hátrafelé menve a hunyót figyeltem, hogy nem les-e meg bennünket, szerencsésen belesétáltam egy javítás alatt álló széles, nyitott, de szerencsére nem mély kútba. Hamar kihúztak, s nem is lett egyéb baj, minthogy haza kellett küldeni száraz ruháért.

Egy másik alkalommal a kocsiúton mentem keresztül, s hetipiac lévén, a nagy lármától és portól nem vettem észre egy gyorsan közeledő szekeret, amelynek rúdja feldöntött, de olyan szerencsésen, hogy a lovak és kerekek közé estem s néhány ütődésen kívül egyéb bajom nem lett.

A II. elemi iskolai osztályba jártam, amikor édesapámat - mint kívülállónak minősített munkaerőt - egy nagyobb város: Szolnok postahivatalának főnökévé nevezték ki. 1899. január havában költöztünk át. Amikor édesapám beíratott ott az elemi iskolába, az igazgató azon a címen, hogy magasra nőtt, fejlett gyerek vagyok s igen jó a bizonyítványom, azonnal a III. osztályba vett fel, s így nyertem tanulmányaim elvégzésénél egy egész évet; 17 éves koromban már érettségit tettem, s ezt az egy év előnyt kortársaimmal szemben állandóan megtartottam.

Érdekes, hogy Szolnok városából is a baleseteim emléke maradt meg legjobban. Nyolcéves koromban tanultam meg úszni. Az ottani Tisza-fürdőben az volt a szokás, hogy a fiatalság átúszott a Tisza túlsó partjára s a magas és lejtős parton csúszkát készítve, vidám hahotázással csúszkáltak le a vízbe. Alig vártam a felszabadulásomat, hogy ebben a - szerintem nagyszerűnek tartott - mulatságban részt vehessek. A felszabadulásomat követő első alkalommal jelentkeztem az átúszásban való részvételre, de társaim: csupa idősebb és nagyobb fiú, visszautasítottak, hogy az nem ilyen fiatal s alig hogy úszni megtanult gyermeknek való. A visszautasítás borzasztóan fájt, de már akkor volt bennem egy bizonyos fokú önbizalom, és akaraterő, s mikor társaim már javában játszottak a túlsó parton, én egyedül nekivágtam az átúszásnak. Ment is az baj nélkül. Tudni kell azonban, hogy a Tisza mindkét partja tutajjal van tele, s amikor a tutajra fel akartam mászni - nem lévén ennek módjára kitanítva - lábaimat a víz derékig a tutaj alá kapta, s bárhogyan evickéltem, nem tudtam kimászni. Kiabálni restelltem, de szerencsére társaim észrevették kellemetlen helyzetemet, s segítségemre siettek. Ekkor tanultam meg, hogy a tutajt elérve, valósággal ki kell ugrani a vízből a tutajra, mielőtt még a víz a lábakat alá sodorja - de társaim is megtanulták, hogy máskor jobb lesz magukkal vinniük. Így biztosítottam magamnak a nyári jó szórakozást.

Tisza-fürdőnek nagy szandolin-parkja volt. Micsoda víziütközeteket rendeztünk ezekkel! Egy-egy szandolinba 3-4-en beültünk - persze csak kézzel eveztünk -, majd amikor az összeütközések során egyik-másik szandolin felfordult, annak a fenekére kapaszkodtunk fel - legnagyobb örömmel az ellenféltől elhódított szandolin fenekére - s így folytattuk a hadakozást.

Postahivatal a városháza épületében volt, s persze mi is ott laktunk. Egy ízben egy cigánykaravánt hoztak be a rendőrök a városháza amelyet nagy érdeklődő néptömeg vett körül, s persze én sem hiányozhattam. Ugyanakkor építkezés folyt a városházán s a nagy tülekedés közben engem, mint könnyű testű fiatal gyereket, beleszorítottak egy meszesgödörbe. Szerencsére kevés volt benne a mész, én talpra is estem s így csak a cipőm ment tönkre.

Egy másik alkalommal pajtásaimmal egy kocsiszín tetején mászkáltunk s onnan estem le, de itt sem történt semmi különösebb baj, s akkor sem, amikor szekercével akartam libatollból fogpiszkálót csinálni - csak a bal kezem két ujjának a hegyét vágtam le örök emlékül.

Szolnokon fejeztem be az elemi iskolát s végeztem el a gimnázium első osztályát. Tanulmányaimban Aranka nővérem korrepetált velem. Szigorú korrepetitor volt, akit nem lehetett olyan kifogásokkal kijátszani, hogy nem kaptunk fel új leckét, s mivel mindig békés természetű voltam, aki nem szerette a meddő vitatkozást, hát bizony sokszor tanultam a gimnáziumban még fel sem kapott leckét, hogy meglegyen a béke s nyugalom. Érdekes, hogy ez a természetem életem későbbi folyamán is megmaradt, s a magam nagyobb megterhelésével is mindig igyekeztem az összeütközéseket elkerülni és a békés elintézéseket lehetővé tenni. Nagy elégtételemül szolgál, hogy ez önérzetem sérelme nélkül minden esetben sikerült.

Édesapám rendkívül szorgalmas, körültekintő és jó tisztviselő volt. Mint elismerten legjobb postafőnököt, 1892-ben soron kívül felügyelővé nevezték ki, s megbízták a budapesti főposta vezetésével, ami nagy kitüntetésszámba ment. Én ekkor a második gimnáziumi osztály felét már elvégeztem, a második felét s a III.-IV. osztályt a Markó utcai főgimnáziumban folytattam. Hetvenen voltunk egy osztályban s így nem sokat foglalkozhattak velünk tanáraink.

Ugyancsak a Markó utcában volt az állami főreál-iskola. Természetesen a két iskola növendékei állandóan rivalizáltak egymással. Télen nagy hógolyócsatákat folytattunk, de hébe-hóba fegyverszünetet kötöttünk egymással, amikor is a környékből összeverődött inasokkal vettük fel a harcot. Egy ilyen összeütközésből maradt fenn két - egy mulatságos és egy reám nézve fájdalmas - epizód emléke. Osztályunkban volt egy gyengébb testalkatú zsidó tanulótársunk, aki azonban velünk egyenlő ambícióval vett részt a küzdelemben. Egyre buzdított bennünket: előre, csak előre! kiáltással, de ő óvatosan mindig a háttérben maradt. A küzdelemben győztesek lettünk, amiben minden bizonnyal volt valami része a hangulatos lelkesítésnek is, s bár sokat évődtünk vele óvatos magatartása miatt, de azért ez semmivel sem gyöngítette a bajtársi viszonyt.

Az inasokkal folytatott harcnak azonban sebesültje lettem. A fültövömön egy hógolyó ért, amelybe eldobója egy kavicsot rejtett. Az ütés helye azonnal feldagadt, fájdalmas is volt, de engem jobban bántott az, miként fogok erről szüleimnek beszámolni, tudván, hogy az inasokkal való összeütközéssel és harccal aligha fogok elismerést aratni.

Mintegy 25-30 percnyire laktunk a főgimnázium épületétől. Akkor szoktam meg ma is jellemző gyors járásomat.

Édesapámnak nem tett jót a budapesti levegő, s ezért 1895. évében áthelyezését kérte szülővárosába, Aradra. Itt végeztem el a főgimnázium V.-VIII. osztályát, s itt tettem le az érettségit "jó" eredménnyel.

Itt már csak negyvenen voltunk egy osztályban, s bizony a német s latin nyelvből nagyon megéreztem, hogy a budapesti főgimnáziumban nem kaptam meg a kellő alapot. Ez a két tárgy mindig rontotta egyébként jó bizonyítványomat, de a VIII. osztályban már a legjobb latinisták közé számítottam. Saját példámon tanultam meg, mily fontos az alapismeretek kifogástalan elsajátítása. Legkedvesebb tárgyaim voltak: a magyar irodalom, történelem, matematika s fizika. Ezekkel szívesen foglalkoztam, s éppen ezért ezekben erős is voltam, a matematikából önképzőkörünkben pályadíjat is nyertem.

Nagy Sándor aradi tornatanárnak köszönhetem, hogy a sport - akkor csak a tornázásból állott - iránti érdeklődésem hamar felébredt. Neki ugyanis az volt a szokása, hogy évente háromszor ügyességi és erőpont mérést eszközölt. Látván, hogy tornatanárom mily súlyt helyez a tornagyakorlatoknál a szép testtartásra, igyekeztem ezt elsajátítani. Ehhez nem kellett testi, csak akaraterő, s igyekeztem eredménnyel is járni, megkaptam a legmagasabb pontszámot a korláton, nyújtón és lovon végzett ügyességmérési gyakorlatokban. De ekkor már hajtani kezdett ambíció, hogy az erőpontmérésnél - ami a nyújtón való húzódzkodásból, a korláton való tolódzkodásból és sarkalásból állott - szintén én legyek az első. Elméletileg még fogalmam sem volt a tréningről, de csak úgy, a magam gyerekesze után gyakorlatozni kezdtem. A porolón naponta húzódzkodtam, két közel állított szék karfáján tolódzkodtam, s az év végére ugrásszerűen elértem, hogy nekem volt a legtöbb ügyességi pontszámom, s ezen eredmény alapján én, az osztályban a legfiatalabb, lettem a négy tornacsapat közül az első csapat első előtornásza. Nem ismertem még akkor a mai munkaverseny jelszót, de valójában munkaversenyt létesítettem osztályom többi növendékeivel.

Jó gyakorlat volt ez nekem, mert ezzel tanultam meg, hogy akaraterővel milyen eredményeket lehet elérni, s ennek később mind az egyetemen, mind a katonaságnál, bírói és ügyvédi élethivatásomban, valamint közéleti tevékenységemben jó hasznát vettem. Soha nem voltam stréber, soha mások után nem futottam, összeköttetéseket szerezni nem igyekeztem s mindezen tekintetben a magam kárára túlzottan önérzetes voltam, de mindig jelszavam volt: soha el nem hagyni magam s bármily fáradsággal is, de kötelességeimet úgy tejesíteni, hogy magammal megelégedve lehessek. Ezt a jelszavamat mint az aradi római katolikus egyházközség elnöke, igyekeztem a magyar tannyelvű katolikus líceum növendékeivel is megértetni és elfogadtatni, annak érdekében ún. jellemdíjakat tűztem ki 18 éven át s a vidékről behozott szegény földműves-fiúk, az ún. java gyerekek előtt erről előadást is tartottam.

Nagy Sándor tornatanárral s Perlaky Gáborral, a növény-, s állattan tanárával több kirándulást tettünk Arad környékére. Bejártuk az Arad melletti nagyerdőt - ahol növényeket s bogarakat gyűjtöttünk; ugyanezen célból sokat jártunk az aradi vár sáncai között, amelyek a középen futó nedves árkaikkal, napos és árnyékos oldalaikkal e célra ideális helyet képeztek; meglátogattuk Világos és Solymos vára romjait, a Firigyó-forrást, Kladova gyönyörű völgyét s az egész Hegyalját. Sok kedves napot töltöttünk el ezzel. Győrffy István barátommal - aki a növénytan egyetemi tanára lett - sokszor kirándultunk kettesben is a nagy-erdőbe, ha hírt hallottunk a Maros által partra vetett egy-egy állati hulláról, vagy arról, hogy virágzanak a nimfavirágok a nimfa-tóban.

Csak azt sajnálom, hogy nem volt tanáraink, vagy osztálytársaink között egy-egy, aki megszervezett volna távolabbi vidékekre is a nyári hónapokban egy-egy tanulmányi kirándulást. Ezen okulva, az egyházközségünk által fenntartott iskoláinkban mindig hirdettem annak jelentőségét, hogy tanáraink növendékeiket minél gyakrabban vigyék kirándulásra, s a természet ölén ismertessék meg velük a különböző növényeket, azok gyógyhatását, vagy egyéb felhasználhatóságát, ismertessék meg az ásványvilágot, s egyáltalán tanítsák meg az ifjúságot arra, hogyan kell a természet szépségeit felismerni, miként lehet azokban gyönyörködni. Ez azok közé az olcsó örömforrások közé tartozik, amelyek az emberek életét kedvessé teszik s erőt adnak az időnként jelentkező bajok elviselésére.


Folytatás ...