Jogászkorom


A középiskolai tanulmányok befejeztével előttem állott a nagy kérdés: milyen pályára menjek? Én mérnök szerettem volna lenni, mert az egzakt tudományok iránt mindig nagy hajlandóságom volt. Apám azonban megvilágította előttem, hogy szűkre szabott fizetéséből még három testvérem felneveltetéséről kell gondoskodnia, s így a műegyetem elvégzésével járó költségeket viselni nem tudná. Így lettem jogász a budapesti Tudományegyetemen. Az első évben csak jogi tanulmányaimmal foglalkoztam s el is értem, hogy mindkét félévben minden tantárgyból kollokváltam, s az első alapvizsgát kitüntetéssel tettem le. A második tanév elején már hivatalba léptem, mint a pénzügyminisztérium díjtalan gyakornoka. Ekkor tettem le az államszámvitel-tani vizsgát is - ugyancsak kitüntetéssel. Édesapám havi 60 koronával támogatott, majd midőn havi 66 korona segélydíjat kaptam, havi 30 koronával, amíg számtiszti kinevezésemet meg nem kaptam, amikor is havi jövedelmem 170 koronát tett ki.

Az első hónaptól kezdve azt a - később is megtartott - gyakorlatot követtem, hogy jövedelmem 10%-át félretettem rendkívüli kiadásokra. E szokásomnak köszönhettem, hogy pénz dolgában soha megszorulva nem voltam, apámat nem pumpoltam, az így félretett tartaléktőkével fedeztem olaszországi (Fiume, Cirkvenica, Velence, Pádua) kirándulásomat, s a szigorlataimról s doktorrá avatásomról is apám sosem a költségekre való pénzkéréssel, hanem a már elért eredmény közlésével nyert tudomást.

Govrik Sándor tanárjelölttel, főgimnáziumi volt osztálytársammal laktam együtt, előbb a Sándor Főherceg, majd a Vas, illetve Zerge utcában. Jobb lakótársat kívánni sem lehetett volna. Komoly, szorgalmas, rendszerető természetű, éppoly takarékos, mint én, s így egymásnak minden tekintetben megfeleltünk.

Szép utcai szobánk volt havi 20-20 koronáért, a diákmenzán az ebédért 15 koronát fizettünk, a reggeli 5 koronába került; vacsorázni otthon szoktunk s ez sem került többe havi 7-8 koronánál.

Elmondhatom, hogy nagyon beosztott s aszkétaéletet éltem, mert csak így tudtam biztosítani azt, hogy a magam erejéből egyetemi tanulmányaimat elvégezhessem. Példaképpen említem, hogy elvből nem fűtöttünk. A Budapesten töltött öt év alatt szobánkban egyszer sem volt befűtve, s mégis sohasem voltunk meghűlve. Így megedződve; nősülésem idejéig állandóan olyan szobában laktam Aradon is, amelyben kályha sem volt.

Napjaim reggel 7 órától esti fél 11 óráig a szakadatlan igénybevétel jegyében folytak le a hivatalom, a Budapesti Egyetemi Athleticai Club s a tanulás között megosztva. Ebben a napirendben csak a szombat este s a vasárnap okozott időnként megszakítást. Szombatonként vagy a BEAC-ban tartottunk klubvacsorát egy-egy kisebb vendéglőben - mert valamennyien a szerényebb életviszonyok között élők közé tartoztunk, vagy barátaim: az öt Ordódy-fiú, Margalits Ede s mások társaságában együtt vacsoráztunk, s rendszerint a záróráig nótáztunk. A vasárnap pedig a templomlátogatás, pihenés s néha a kirándulás napja volt. A BEAC-ban sok barátom volt, az előbb említetteken kívül Gönczy Lajos, Kozla András, Vargha Pál, Ullerich Ferenc, Mórocz Kálmán, Csejke Győző, Dömötör István, Újhelyi József, Marczinkó Ferenc, Karafiáth Jenő, Lázár Andor, Zsitvay Tibor - ez utóbbi három később miniszter lett -, Szörényi, Tüske Jenő, Speidl Zoltán, Csorna Kálmán és még sokan, de az érintkezés velük Budapestről távozásom után megszakadt s már a nevükre is alig emlékszem.

Külön társaságot képezett még részemre az Aradról felkerült egyetemi hallgatók kis köre: Heeger János és Antal, Péterffy Antal, Heinrich Gyula stb., akikkel nevük napját, amikor ti. otthonról csomagot kaptunk, következetesen megtartottuk a lakásunkon, ami a reggelbe húzódó és éppen nem csendes mulatozás folytán nem egyszer a lakásadó részéről történt felmondással végződött.

A Budapesten töltött öt év alatt életem a Budapesti Egyetemi Athleticai Club életével nagyon egybekapcsolódott. Már elsőéves koromban jegyzője, másodéves koromban titkár-elnöke, harmadéves koromban, egyetemi tanulmányaim elvégzéséig elnöke s azután még egy évig, Budapestről történt végleges eltávozásomig, főtitkára voltam, mert a főtitkár csak egyetemet végzett egyén lehetett - előttem Yolland Arthur Batttishill egyetemi magántanár töltötte be e tisztet.

Sok időt töltöttem az egyletben, s szívvel-lélekkel dolgoztam az érdekeiért. Az én tevékenységem ideje alatt nivelíroztattuk a fővárostól sportpálya céljára kapott területet, én és társaimból alakult bizottságok gyűjtötték össze a fakereskedők adományaiból annak kerítését s az első klubházát képező s két öltözőszoba s egy teraszból álló deszkaépületet, a magunk testi munkájának a befektetésével is megépítettük a futball- és teniszpályákat. Elnökségem idején nagy erőfeszítéssel megindult gyűjtési akcióval felépítettük, kormánysegélyt is igénybe véve, a ma is fennálló, csak átalakított s kibővített tribününket, amely magában foglalta az öltöző-, fürdő- és társalgóhelyiségeket is. Sok kedves napot töltöttünk és sok kellemes társasvacsorát élveztünk ezen a sporttelepen: Egybehangolt bennünket az egyenlő képzettség s műveltség mellett az is, hogy egyenlő kevés pénzűek voltunk, akiknek legnagyobb része a maga erejéből tartotta fenn magát.

Ezekben az években volt a BEAC sportdicsőségének a tetőpontja. A futballsport akkor még csak kifejlődőben volt, az atlétika volt a divatos sport. Az évi statisztika adatai szerint 3 évben egymásután a BEAC vitte el a legtöbb díjat s bajnokságot. De nem is csoda, hiszen a mi atlétáink voltak: Gönczy Lajos - akinek a "spricceres" nevet adta közszeretet a spriccerek iránt érzett hajlama miatt -, s aki 188 cm-es ugrásával nemcsak Magyarországon, de külföldön, sőt Amerikában is sok dicsőséget szerzett egyletünknek; Gaizágó Tibor és Varga Pál, akik 660 cm-es távolugrásukkal és Vargha Pál még a 110 és 220 m-es gátfutásával, Speidl Zoltán, aki 1 angol mérföldes futásával, Kozla András, aki súlydobásával s Strauss Gyula, aki diszkoszdobásával a bajnoki címet érdemelték ki, s úgyszólván minden verseny első díját elvitték. Ezenkívül sok másodrendű atlétánk is volt, akik a II. és III. díjakat vitték el. Sok alkalom volt tehát a győzelmi lakomákra.

Magam a tornaversenyeken arattam győzelmeket, s egy mezei futóversenyen, s igen sokat teniszeztem. Egykori tornatanáromnak, Nagy Sándornak nagy örömet szereztem győzelmeimmel, s tanítványainak több ízben dicsekedve emlegette, hogy tőle tanultam meg a torna alapelemeit Minden évben több dísztornát, házi és nyílt atlétikai és teniszversenyt rendeztünk, nagy gondot fordítottam arra, hogy az egyetem hallgatók minél nagyobb tömegét nyerjem meg a sport szeretetének.

Az 1903. évben vendégül láttuk a Cambridge-i egyetem futballcsapatát s ugyanakkor tartotta meg Budapesten évi közgyűlését a "Corda Fraters" nemzetközi diákszövetség, amelynek egyik alelnöke voltam. Nagy ünnepségeket rendeztünk vendégeink tiszteletére, ezek egyike volt a Margitszigeten rendezett díszvacsora, amelyen én köszöntöttem fel őket.

Ugyancsak 1903-ban tiszteletbeli elnökünknek választottuk meg az egyetemi ifjúság nagy barátját, Szemere Miklóst - a Huba honalapító nemzetségből. Amikor a közgyűlés megbízásából egy bizottság élén a közgyűlési terembe kísértem, útközben az iránt érdeklődött, hány tagja van az egyesületnek. Amikor közöltem, hogy kb. 450-500, legnagyobb meglepetésemre - mert én a kérdést csak udvariassági érdeklődésnek tekintettem - arra kért, közöljem velük, hogy szívesen látják őket szombaton vacsorára a városligeti Vampetics-vendéglőbe.

A csütörtöki napon tartott közgyűlés után azonnal elkészítettük, litográf-gép segítségével, a levelezőlap-meghívókat, s bár az egyetemi hallgatók - különösen a jogásznépség - 2-3 hónaponként változtatták lakásukat és sok levelezőlap visszajött, csodálatos módon mégis mintegy ötszázan voltunk szombat este a Vampeticsben, ahol kitűnő vacsora, elsőrangú italok s finom dohányneműek vártak reánk.

Szemere Miklós, az egylet iránti jóindulatágak kifejezéséül pusztaszentlőrinci birtokán egy lövőteret építtetett katonai fegyverekkel való céllövésre, s azt egyletünk rendelkezésére bocsátotta. Svájci mintára látta célszerűnek, hogy az ország védelmére az ifjúság minél hamarabb gyakorolja magát a céllövésben. Ennek népszerűsítésére évente kétszer nemzetközi lövőversenyt rendeztünk az ő megbízásából, melyen a négy nyelven kibocsátott meghívókra Európa minden részéből megjelentek a legjobb lövők. Hatalmas összeg: 20 000 korona volt az első díj - amelyért akkoriban vidéki városban egy családi házat lehetett vásárolni -, amelyet mindig a svájciak vittek el. Húsz közül 17 találattal 400 méter távolra én csak egy ezüstérmet s egy ezüstfejű sétapálcát nyertem.

Amikor a doktorátus megszerzése után az aradi törvényszékhez díjtalan joggyakornoknak neveztek ki, valóban fájó szívvel váltam meg barátaim nagy táborától és a BEAC-tól, amelynek fellendítésében annyi munkát s energiát fektettem bele, amit a BEAC azzal honorált, hogy a távozásom után tartott legközelebbi közgyűlésen tiszteletbeli tagjává választott meg, s mint ilyen én voltam az első.

Annak dacára, hogy a nap jórészét hivatalomban s napi 2-3 órát a BEAC-ban töltöttem, tanulmányaimat sem hanyagoltam el; erre fordítottam délutáni 2-9 órák közötti s az esti 9 óra utáni időt. Mint már említettem, az első alapvizsgát s az államszámvitel-tani államvizsgát kitüntetéssel tettem le, a második alapvizsga csak szótöbbséges eredménnyel sikerült, de a négy jogi szigorlat felét egyhangúlag, felét kitüntetéssel tettem le.

Harmadéves koromban nem volt semmiféle jogi vizsgám. Beiratkoztam tehát a tornatanári tanfolyamra, amely csak a délutáni órákban vett igénybe. A tanfolyam résztvevői rajtam kívül mind tanárjelöltek voltak. Mikor az első órán az igazgató, Maurer Mihály felvetette a személyi adatokat s bemondottam jogász voltomat, legyintett a kezével s azt mondta: egy hét múlva megszökik. Méltóan jellemezte ez a jogászok állhatatlan voltáról alkotott általános felfogást. Nem ismerte azonban az én akaraterőmet s kitartásomat. Nem szöktem meg, sőt a tanfolyam 40 résztvevője közül mint első kaptam meg a főgimnáziumi tornatanári oklevelet. Bár itt sem tartoztam a legerősebbek közé, mégis mind az erő, mind az ügyességi pontmérésnél én értem el a maximális eredményt. A tornában ekkor már annyira kitűntem, hogy amikor a Nemzeti Torna Egylet - Budapest akkori legnagyobb és legnevesebb tornaegylete , amelynek igazgatónk, Maurer Mihály a művezetője volt - egy lovon megtartandó mintacsapat-versenyre nevezett be a Budai Tornaegyletnél, kölcsönkért engem a BEAC-tól, hogy a hatos mintacsapatversenyben részt vehessek. A versenyen, sajnos, csak második helyezést értünk el.

A BEAC-ban töltött idő s ott kifejtett produktív tevékenységem életem egyik legszebb emléke marad.


Folytatás ...