Egyéves önkéntesi szolgálatom s részvételem az első világháborúban


1904 szeptember 23-án tettem le a hivatali esküt az aradi törvényszéknél, Ottrubay Károly törvényszéki elnök kezébe, s 1904. október 1-jén már bevonultam mint saját költségén szolgáló egyéves önkéntes az aradi 33. cs. és kir. gyalogezredbe. Ötévi kemény tanulás után az volt a szándékom, hogy ezt az évet tanulás szempontjából a pihenésnek szentelem. De amikor láttam, hogy a tiszti iskolában a felelni nem tudó önkéntes társaimat mennyire a sárga földig leszidják, beláttam, hogy ennek fele sem tréfa, önérzetem nem engedheti meg, hogy én, a politikai tudományok doktora ilyesminek ki legyek téve, kezdtem jobban figyelni az előadásokra, otthon is forgattam kissé a könyveket, s mivel a tanulásban elég jó tréninget szereztem az egyetemen - bár bevonulásom idején alig tudtam valamit németül -, az elméleti tárgyakban is jól haladtam és karácsonyra már mint rangelső lettem őrvezetővé kinevezve a 42 önkéntes közül.

A gyakorlati rész: a fegyverfogások s a katonai mozdulatok elsajátítása igen könnyen ment, sportban edzett voltam. Eitel Frigyes főhadnagy, kiképzőtisztünk hamar észrevette ezen előnyömet, s gyakran használt fel arra, hogy velem mutassa be, miként kell az egyes fegyverforgatásokat és katonai mozdulatokat elvégezni.

Vasárnap délután is be kellett járnunk parancskiadásra, ami elég kényelmetlen volt. Eitel főhadnagy egy alkalommal kijelentette, hogy felmenti a vasárnapi parancskiadáson való megjelenés alól azokat, akik százszor egymásután megcsinálják a Ziel und Feuer Anschlag-ot. 42 önkéntes közül hatan jelentkeztünk. Fele az 50-nél kidőlt, kettő felvitte 60-70-ig, nagy akaraterővel csak én csináltam meg százszor. De mire befejeztem, az egész testem reszketett a nagy testi megerőltetéstől s alig állottam a lábamon. De megvolt az erkölcsi diadal s megvolt a mentesítés a vasárnap délutáni parancskiadáson való megjelenés alól. Kidolgozott izmú, nyúlánk fiatalember voltam, magas termetemhez képest elég sovány s több jól megtermett önkéntes társammal szemben igazán nem lehetett belőlem kinézni ezt a munkateljesítményt, aminek a többi tiszt között is híre ment, s ettől kezdve, az egy kivétellel csupa osztrákokból álló tisztjeim más szemmel és nagyobb figyelemmel néztek reám: a magyar önkéntesre. Május 1-jével mint az önkéntesek között rangelsőnek kikerült káplár a csapattesthez lettem beosztva. A XVI. századnál három önkéntes volt együtt: Horváth Iván jegyzőgyakornok, a későbbi lökösházai határ-rendőr-kapitány, Földváry György tornatanár és én. A román nemzetiségű Burdea Demeter százados parancsnokunk már az első napokban levizsgáztatott bennünket, látni akarván, mit tudunk. Mivel nekem a vezénylés nagyon jól ment, parancsban adta, hogy engem állandóan szakaszparancsnoknak kell beosztani. Be is gyakoroltam magam ebbe annyira, hogy ha Dittrich Albert ezredes ezredparancsnok kijött a gyakorlótérre, sokszor megkérdezte, hol van a Freiwilliger dr. Széll, s megnézte munkámat.

Jó szakaszparancsnokságomat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy magasabb parancsnokok felülvizsgáló látogatásai alkalmával engem szoktak kölcsönkérni olyan századokhoz, ahol nem volt elegendő tiszt.

Egy pár ún. katonai stiklivel is sikerült használható voltom hírét öregbíteni. Egy alkalommal az aradi honvédzászlóaljjal volt ezredünknek közös gyakorlata. Burdea százados engem küldött ki egy Nachrichten-patrouille élén; puhatoljam ki, hol van az ellenség, milyen erős s milyen irányba halad. Útirányul a nagyerdő szélét jelölte meg azzal, hogy az ellenség közeledése Séga felől van jelezve. Patrouillommal a nagyerdő szélén - a fák között - haladva, csakhamar nekiütköztünk a Holt-Marosnak, a közelben sehol híd. Körülnézve a közvetlen környezetben, a téglagyár területén felfedeztem egy hosszú rudat. Legényeimet, tornatisztemet s fegyveremet az erdő fái között hagyva, egy merész rúdugrással átvetettem magam a Holt-Maros, s egyedül továbbhaladva, egy alkalmas helyen megfigyeltem a közeledő és éppen felfejlődő honvédcsapatokat, azok erejét, felvonulásuk irányát s a felvett formációkat, azt gyorsan felvázoltam Meldebuchom egy lapjára, s ugyancsak rúdugrás segítségével visszatérve a Holt-Maros túlsó oldalára, egyik legényemmel elküldtem a jelentést. Az a legjobb időben érkezett, s a kapott pontos információ alapján a mi csapataink is megfelelően kifejlődtek, s az ütközet a mi javunkra dőlt el.

Egy másik alkalommal ugyancsak a nagyerdő egyik kukoricával beültetett nagy tisztásán, a magas növésű kukoricaszárak közül úgy tekintettem ki, hogy két, háttal egymásnak támaszkodó katona torniszterén emelkedtem a kukorica-ültetvény fölé, hogy az ellenséget megfigyelhessem. A nagy manőver végén Hidegkút község határában az oldalvédet vezettem. Egy szilvásba jutva, legényeim egy pillanat alatt az éppen érésben levő szilvafákat ostromolták meg. Az evésre nem engedtem nekik időt, de nagy gyorsan legalább a Brotsackjukat rakták tele a jóféle érett szilvával. Alig szedtem őket rendbe, s lépünk ki a szilvásból, magunk előtt látjuk az egész vezérkart s oldalt egy ellenséges lovasjárőrt. A mehwarmiliniebe fejlődött csapatom megfelelő oldalán levő 3 legényemnek azonnal tüzelést rendeltem el az ellenséges járőrre, s az előttünk levő domboldal tetejére pedig két Spáhert küldöttem fel harsány hangon adott utasítással, és amikor azok sapkájukat lengetve, ellenséget jeleztek, magam is felsiettem, legénységemet magam után vontam s az elég közeli ellenségre tüzet vezényeltem s egyben egyik ügyes emberrel gyorsan írásbeli jelentést küldtem a főcsapathoz. A vezérkar meg volt elégedve munkámmal, amint azt a mellettem elvágtató tábornok egy "sehr gut", kiáltással kifejezésre juttatta. De bezzeg, ha a szilváson belül csíptek volna meg bennünket...

Legényeimnek meg kellett elégedniük az erkölcsi diadallal, mert a vezérkar távoztával a szilvát szerették volna eszegetni, jöttek rá, hogy a domboldalra való felfutás közben az érett szilvák a Brotsackban levő Feldflasche-val, bicskával, komisz kenyérrel, dohánnyal összeverődve kész mocsokká váltak. Volt is ott káromkodás!

A nagy manőver egyik napján hatalmas gyaloglási teljesítményt végeztem. Erdőd térségében egész éjjel Patrouille tisztet láttam el. Másnap reggel a 32 km távol eső Fibis községbe mentünk, s alig érkeztünk meg, parancsba jött, hogy esti 6 órakor 24 ember s a 3 önkéntes Eitel főhadnaggyal mint Nachrichten-Detachament kutasson át 3 községet, megszállotta-e azokat az ellenség. Kettőben nem találtunk ellenséget, de a harmadikban egy egész lovas-escadron volt elszállásolva. Eitel főhadnagy hirtelen elhatározására három oldalról megtámadtuk a községet, mi, önkéntesek mint állítólagos századparancsnokok osztogattuk a hangos parancsokat, s az ellenség azon hiedelemben, hogy nagyobb csapatok támadták meg, rendetlenül öltözve menekült a nyitva hagyott negyedik oldalon. Foglyul is ejtettünk vagy 20 huszárt, s főhadnagyunk nagy gondban volt, hogyan adjon hírt az Aga községben székelő hadosztály-parancsnokságunknak dicső haditettéről, mert mellénk rendelt Melde-Reiter a koromsötét éjszakában eltűnt. Másnap vasárnap volt, Aga községben laktak az én Govrik Sándor barátomnak a szülei. Jelentkeztem tehát, hogy elviszem én azt a jelentést egynapi szabadságért. Főhadnagyunk örült ajánlkozásomnak. Megadta az egynapi szabadságot s hozzá egy térképet és egy skatulya gyufát, hogy az éj sötétségében valamennyire kiismerjem magam. Különböző élmények, a tanyaőrző komondorokkal vívott harcok után hajnali fél 4 órára eljutottam Agára, átadtam a jelentést a felköltött vezérkari főnöknek, s utána a gazdasági kertben talált szénakazal tövében aludtam reggelig. Barátom felkeresése után délután kocsival mentem vissza Fibisre. Én nem is vetettem nagy figyelmet teljesítményemre, de tisztjeim figyelmét - úgy látszik - az nem kerülte el, mert amikor következő évben mint tartalékos hadnagy az ezred egyik legnagyobb gyakorlatáról visszatérve mint Queau-Offizier haladtam, hallottam, amint Burdea - akkor már őrnagy - említi a mögöttünk vele együtt lóháton jövő tábornoknak, hogy én voltam az az előző évi önkéntese aki egy napon belül több mint 80 km-es utat gyalogolt.

Önkéntes évemre mindig kedvesem emlékszem vissza; soha egy, rossz szót nem kaptam tisztjeimtől, s mindig megbecsültek. Aki akkoriban katonai szolgálatot teljesített, tudja igazán, hogy egyébként alig van ember, aki a szigorú katonai fegyelem következtében megússza büntetés nélkül. Nem éreztem a katonai szolgálat testi fáradtságát s azt inkább sportnak tekintettem.

Önkéntes társaim közül igen jó viszonyban voltam elsősorban Horváth Ivánnal - akivel szüleihez is kijártam vadászatra -, Hoffman Jánossal akit hirtelenszőke haja miatt fehérfejűnek neveztünk-, jelenleg nyugdíjazott városi tisztviselő, Czedik Hugóval - akinek később a vőfélye voltam -, Lengyel Gyula ügyvédjelölttel - aki a világháborúban elesett. Ezzel a társasággal sok vidám napot töltöttem el.

A tiszti vizsgát, talán még soha magyar fiú által el nem ért eredménnyel tettem le. Mind a gyakorlati, mind az elméleti tárgyak mindegyikéből megkaptam a kitűnőt s hozzá egy olyan minősítést, amilyent a XV. század parancsnoka szerint, önkéntestől még nem olvasott, s így ennek tulajdonítom, hogy a következő év, 1906. január 1-jével, magyar voltom dacára az egész Monarchiában az előző évben szolgált önkéntesek közül mint rangelső lettem tartalékos hadnaggyá kinevezve. A tiszti vizsga jól sikerültének örömére Burdea őrnagy nyomban meghívott medvevadászatra Karánsebesre, ahol öccse volt a katonai határőrvidék vagyonközösségének elnöke s hatalmas erdőségekből álló vadászterület fölött rendelkezett.

1906 tavaszán fegyvergyakorlatot teljesítve maga Dittrich ezredes tartotta meg velünk, tartalékos tisztekkel és zászlósokkal a gyakorlati vizsgát. Egy századot kellett vezényelnem különféle feltételezések mellett. Szerencsének is tulajdoníthatom, hogy olyan feladatokat kaptam, amelynek megoldása igen jól sikerült, s amint egyik századparancsnoktól halottam, a vizsgát követő megbeszélés alkalmával az ezredes azon kijelentést tette: igen meglehetünk elégedve, ha háború esetére olyan tartalékos tisztjeink lennének, mint Leut. i. d. Rezerve dr. Széll, s parancsba adta, hogy háború esetére engem századparancsnoknak kell kijelölni, ami nagy kitüntetésszámba ment. Mire 8 év elteltével háborúra került sor már egy négy századból álló Militär-Arbeiter-Gruppe parancsnokává voltam kijelölve, s mint ilyen vonultam ki a harctérre. Zászlóaljam éppen úgy fel volt szerelve, mint egy Marsch-Batallion. De a mi Train-kocsijainkon szerszámok is voltak, s mint a sappeurok s a pionerek erődítési, híd- és útépítési munkát végeztünk elsősorban, de ütközet esetén éppen úgy részt vettünk, mint bármely más harci formáció, pl. Belgrád alatt Kumodrásnál - legényeim csak Kunmadarasnak nevezték -, Asanja-Kupinovónál, a Szerbiában 1916-ban Visegrádnál történt áttörésnél, ahol a köpönyegemet egy golyó szakította át.

A háborúban mintegy fél évig Pétervárad erődítésein dolgoztunk Kamenitza községben, s egyszersmind a védősereg tartalék-zászlóalját képeztük, amelynek parancsnoka voltam. Majd Zimonynál az ún. Lau-don sáncokat erősítettük meg és egyúttal védtük a tőlünk 200 m távolságban lévő szerbek ellen. Az első szerbiai betörésnél a belgrádi hídfő kiépítésénél vettünk részt Kumodrásnál, ahol csapatainknak visszavonulásánál erős ellenséges fegyver- és ágyútűzben állottunk, s előbb Abschnittskommandant, majd a 8 századból álló tartalékcsapatnak voltam a parancsnoka. Mint utolsó csapat vonultunk vissza zuhogó esőben a részben már felrobbantott vasúti hídon Zimonyba. Az 1916. évi óriási árvíz után Boszniában, Zavidovicinál és Maglájnál hidakat és utakat építettünk, e célból három hadihíd-építő csapat s 1000 civilmunkás is parancsnokságom alatt állott. Az ekkor végzett felelősségteljes s hatalmas munkáért Armeebelobungban részesültem. Majd erődítéseket építettünk a Drina alsó folyása mellett a szerb ellenséges csapatok közvetlen közelében, s Visegrádnál résztvettünk a II. szerbiai áttörésnek a Drina folyón keresztül való kierőszakolásában, ami kemény, veszedelmes és sok veszteséggel járó munka volt. S amelyben való eredményes, a veszteségekkel nem törődő részvételemért megkaptam a Signum Laudis kitüntetést a kardokkal. A sikerült áttörés után 9000 ember - 9 zászlóalj - került át a Drina túlsó partjára. Egy erős záporesőnek a meredek hegyoldalon gyorsan a folyó medrébe kerülő vize annyira megduzzasztotta a folyó vizét, hogy az elszakította az általunk épített Noth-Brückét, s mi ott maradtunk a félkörben húzódó hegyláncon elhelyezkedett szerbek fegyvertüzében, minden utánpótlás nélkül. Egy héten át csak egy drótkötélen áthúzott kosárban kapott kenyér volt az egész élelmiszer-utánpótlásunk, amiből tíz emberre naponta egy kenyér jutott. A nehéz helyzet dacára is parancsnokunk támadásra határozta el magát és önkéntes jelentkezésre hívta fel a műszaki csapatokat, hogy ellenséges tűzben melyikük vállalkozik egy hegycsúcs megerődítésére. Azt hittem, ilyen felhívásra a velünk együtt ott volt sappeur- és pionier-csapatok mindegyike jelentkezni fog, de bizony csak én jelentkeztem. Nem bántuk meg, mert erkölcsi bátorságunk megmutatása nem járt semmi különösebb veszedelemmel, és semmi veszteségünk nem volt Az áttörés sikerülte után gyors menetben vonultunk előre. Decemberi hideg időben, teljesen kopár vidéken kemény munka volt az előre vonulás. Borotválkozni sem lehetett, mert nem jutottam kofferemhez, s arasznyi szakállamon jégcsappá fagyott a lehelet, amint lóháton mentem legényeim után. Nem állottunk mag hamarabb a szandzsákságban levő Plevlénél, ahol teljesen saját terveim szerint Brückenkopfot kellett kiépítenünk s azt tartanunk az ellenségtől kb. 200 lépésnyire. Éjjel-nappal készültségben kellett lennünk ezen az 1000 méternél magas hegytetőn, s zászlósommal az egész legénységgel a fekvőhelyül a hegyoldalba vésett, szénréteggel kitapétázott vermekben felöltözve aludtunk. A hideg téli idő az egész legénységgel együtt naponta jól ledörzsöltük a testünket a mosdás céljára egyedül rendelkezésre álló hóval. Mire befejeztük kiépítését, megkezdődött az offenzíva, s mi a magas hegytetőről, mint páholyból néztük végig csapataink előretörését s az ellenség visszavonulását. A szandzsákság úttalan terültén ismét utakat építettünk, amikor megkaptam kétheti szabadságomat. Visszatértemkor a szarajevói vasúti állomásparancsnokságnál várt a távirati értesítés, hogy csapatom továbbment Montenegróba s Podgoricában találhatok rá. Tovább utaztam Zelenikára, majd a gyönyörű Cattarói-öblön át Cattaróba, s teherszállító autó tetején ülve mentem át a Lowcen-hegységen. A meredek hegyoldalon vezető szűk utakon az útfordulatoknál a kocsinak 5-6-szor kellett előre-hátra mennie, hogy hosszú testével be fordulni. Egy százados társammal együtt - akivel a kocsi végén ültünk el egy-egy láda tetején - a hideg majd kirázott, amikor a fordulóknál lábunk a meredek fölött lógott, s mi már a lezuhanást vártuk, nem gondolva arra, hogy a kocsi hátsó kerekei mélyen benn vannak a kocsi alatt. Századosbajtársam a következő állomáson le is szállott azzal, hogy inkább gyalog megy tovább. Az igaz, hogy hangulatunkat egyáltalán nem volt alkalmas emelni a meredek mélységben látott lezuhant kocsi látványával.

Podgoricán csapatomra rátalálva, kompon átkeltünk a Szkutari albániai oldalára, ahol a nemrégen átvonult szerb menekülő után az elhullott lovak dögleletes levegőjében - szinte futva - mentünk el a Szkutari városa előtt 6 kilométernyire levő falucskáig, ahol néhány hónapig utat és hidat építettünk, és kora tavasszal élveztük a Szkutari-tó vizében való fürdést. Itt tapasztaltuk, hogy egy hirtelen zápor milyen gyorsan megdagasztja a kopár hegyoldalakról leömölve a patakok egyébként sekély vizét, s oly erővel zúdult a víz, hogy a mellettünk dolgozó pionnierek által épített hidat is magával ragadta a Szkutari taváig. A megfelelő szakismeret hiányában mi erősebbre méreteztük az általunk épített hidat, s így annak nem is lett semmi baja.

Itt kezdtük meg a malária-betegség - Albánia átka - elleni védekezést. Tudtam, hogy ez ellen csak a kininnel való profilaxis segít. Szkutari városában egy olasz raktárból meglehetősen nagy mennyiségű kinint rekvirálva, elrendeltem, hogy a déli étkezésnél, magammal együtt minden legénynek fél gramm kinint kell beszednie. Az adagolás céljára a legények olyan fakanalakat faragtak, amelyekbe éppen fél gramm kinin ment bele. Mulatságos látvány volt, hogy a legények milyen fintorokat csináltak, amikor az altisztek által csupaszon a nyelvükre tett kinint a kiosztott levessel együtt le kellett nyelniük. De ennek köszönhették, hogy az első évben alig volt malária-betegünk, mert hivatalosan csak ősszel kaptuk meg a kinin-ellátást, s az őrszemek részére kesztyűket, fejvédőket, a hálóhelyekre a moszkitó-hálókat, amikor már túl voltunk a malária-szezonon, amelyet előrelátásom következtében elég jól megúsztunk.

Ezt a maláriát az Anopheles claviger nevű szúnyogfajta terjeszti megszúrva egy maláriás beteget, annak vérét magába szívja, s az egészséges embert megszúrva, annak vérébe belebocsátja a malária mérgét. A vérben úszkálnak ezek a plasmodiumok, amelyek ezt a betegséget okozzák, s ezért, ha a kininkúra nem használt, úgy a vérbaj-betegség ellen használt neo-salvarsan injekciókkal gyógyították. Annak egyik válfaját, a malária tropikát az orvosaink előbb fel sem ismerték.

Megtörtént, hogy a menetelő oszlopból dőlt ki holtan egy-egy katona. Ezt az 50-66 oC-os hőségre való tekintettel előbb napszúrásnak tulajdonították, mígnem kiderült, hogy a malária tropika végzett velük. A pusztítás mérvére nézve megjegyzem, hogy amikor 1918 év tavaszán Albániától végleg megváltam, a parancsnokságom alatt álló négy századból már csak 29, 23, 19, 17 legény maradt meg, s rajtam kívül parancsnokaik is mind kórházba kerültek. Voltak tüzéregységek, amelyek Mamuras községen túl nem tudtak menni, mert legénységük mind megbetegedett. Ez a betegség nagyobb pusztítást okozott az Albániában elhelyezett katonaság körében, mint a legvéresebb háború. Az albánok úgy védekeztek a betegség ellen, hogy tavasztól őszig a hegyoldalon épült házaikba költöztek, mert a tapasztalat szerint a szúnyog nem repül fel tenger mentén lévő mocsarak nádasaiból 5-600 m magasságba. Nekünk azonban a legveszedelmesebb időben is a tenger mentén kellett maradnunk, egyrészt a part őrzésére, másrészt az utak s hidak építése végett.

Szkutarin túl csak Alessioig volt út. Innen egész Vorráig - a Tiranát s Durazzót összekötő útig - a mi katonaságunk épített kb. 100 km-es szakaszon nagy felkészültséggel 7 m széles utat, kitűnő hidakat és egy keskenyvágányú vasutat. Szeretném egyszer végigjárni ezt az utat, vajon milyen állapotban van. Albánia mindenesetre nem járt rosszul a háborúval, mert jó közlekedési útvonalakhoz jutott a Monarchia pénzén.

A mamurasi őserdő, Vorra, Bazar-Sjak s az Albánia legdélibb részén Vojusa völgyében lévő Papriali környékén volt az utolsó állomásom Albániában. Egy ízben egy orosz hadifoglyokból álló század hozzánk való beosztásával egy fűrésztelepet is vezettem a tenger mentén, ahol a keskenyvágányú vasutak részére talpfákat állítottunk elő. Nagyon derék emberekből állott ez az orosz hadifogoly-század, rendesen dolgoztak, fegyelmezettek voltak, semmi baj nem volt velük. Ugyanolyan ellátást kaptak, mint a mi legényeink.

Albániában kevés volt a háborús veszedelem; de a malária-betegség kívül veszélyesek voltak a skorpiók - egy ízben a tisztiszolgám reggeli ágyvetésnél egy egész skorpió-családot talált a lepedőm alatta -, a sok vipera, s veszélyes volt onnan egy szabadságra-hazatérés. A keskenyvágányú vasúton a vonatok mindennap kisiklottak, veszélyes volt a Lowcen-hegységen való átmenetel, de éppen olyan veszélyes volt, ha az ember a tengeri utat választotta Durazzótól Zelenikáig, az olaszok gyakori támadása miatt.

1917 év tavaszán hazarendeltek a hadkiegészítő parancsnoksághoz, s három hónapon át a kisszentmiklósi tábor - ahol az itthon levő mintegy 800 emberből álló legénységi állomány volt elhelyezve - mintegy 160 tartalékos tiszt parancsnoka voltam, minthogy Lenkey őrnagy betegszabadságra távozott. Három hónap elteltével ismét visszavezényeltek Albániába, régi csapattestemhez.

Egy 1918 év tavaszán kiadott rendelet értelmében azon tisztek, akik egy évet töltöttek Albániában, kérhették áthelyezésüket más frontra. Minthogy én is maláriás voltam, s a betegségbe hétszer visszaestem, amikor is mindannyiszor csont és bőrre soványodtam le, éltem az engedéllyel. Az olasz harctérre kerültem, mint egy Informatonskursleitung für Stabsoffizierehez beosztott fél zászlóalj parancsnoka. Itt nagyon jól éreztem magam, Passariano - híres Napóleon ott megkötött békéjéről - mellett egy kis községben, barátságos parasztházban, szép szobában laktam, s a friauli szép kék ég, a bámulatosan bőven termő, hármas kultúrájú, csatornákkal öntözött szántóföldek igen jó benyomást tettek reám, Albánia mind kultúra nélküli, vad vidéke után. Sajnos, már július havában ismét visszaestem a malária-betegségbe, s az ottani szigorú parancsok következtében be kellett vonulnom a cividalei malária-kórházba, ahol neosalvarsan-injekciókkal ebből a betegségből alaposan kigyógyítottak. A kúrához hozzátartozott, hogy gyakran és nagy kirándulásokat tettem. Itt meg volt ehhez a megfelelő terep s Rimély Károly százados-bajtársammal a környék sok szép kirándulóhelyét kerestük fel.

Három hónapi kórházi kezelés után visszatértem eredeti beosztásomba, de alig 10 nap múlva, 1918. október 30-án megkezdődött az általános visszavonulás, s háromheti út után kerültem haza. Egyik századomat Laibachban elengedtem, mert legénysége a környékre való volt míg, a morva legénységből álló másik századomat - nagy vargabetűket csinálva városok körül, nehogy lefegyverezzenek bennünket - hosszú, fáradtságos és kalandos út után elvittem Csáktornyára, az első magyar határmenti állomásra, ott vagonra rakattam az egész felszerelést s elvittem a századot Pozsonyig, ahol megváltam tőlük, s átadtam vezetésüket hadnagyomnak.

A háromhetes hazatérés érdekes és izgalmas volt. Passarianóban volt átmeneti szállásunkon éjjen nagyon rosszul aludtam, mert állandóan úgy hallottam, mintha a félkörben épült hosszú kastélyépület túlsó végén valaki szabályos időközönként az ajtót csapkodná. Éjfélkor bosszúságomban felöltöztem, hogy rendet csináljak, de a szabad ég alatt jöttem rá, hogy az ajtócsapkodásnak vélt zaj a fronton felrobbanó ágyúütegektől származik. Előző héten átvettem egy Schlachtviehdepe parancsnokától tíz tehenet, aki arra panaszkodott, hogy nincs elég embere tehenei őrzésére. Nagyon jó szolgálatot tettek, mert tejük felhasználásával legényeim minden reggel tejeskávét ihattak. De jó szolgálatot tettek a visszavonuláskor is, mert előbb szekerekbe fogtam be azokat, a szekerekre rakattam fel a legénység felszerelését s így könnyebben és gyorsabban haladhattunk, majd ezek adtak lehetőséget arra, hogy a legénység zsoldját fizethessem. Pénzbeli ellátásom ugyan nem volt. A helyzeten úgy segítettem, hogy zsoldfizetés idején a hadnagyom, a számvevőaltiszt, egy másik altiszt s egy legénység-állommánybeli katonából álló bizottsággal az útba ejtett falvakban eladtam, jegyzőkönyv felvétele mellett, 2-3 tehenet, s a befolyt pénzből fizettem zsoldot, amit legénységem az utolsó napig hiány nélkül megkapott.

Amint a hegyek közé értünk, a csapatok által otthagyott ütegek, lovak és szekerek óriási tömegére találtunk. Itt jutott kezemhez az utolsó hadseregparancs, amely úgy intézkedett, hogy mindazon katonák, akik két lovat és egy szekeret haza tudnak vinni, azokat a maguk tulajdona gyanánt megtarthatják. Nem volt egy legényem sem, aki ezzel az engedéllyel ne élt volna, s ettől kezdve egy szekértáborral sokkal gyorsabban haladhattam, az előrejutás gyorsaságát akadályozó, még meglévő teheneken túladtunk. De szükség is volt a gyorsaságra, mert az utolsó napon tudtuk átlépni az olasz főparancsnokság által kitűzött demarkációs vonalat, s ezzel megmenekültünk az olasz hadifogságtól. Azon a területen, ahol azután keresztülvonultunk, már forradalmi helyzet volt; ezért én kénytelen voltam minduntalan előre lovagolni, hogy a helyzetet kitapasztaljam, merre lehet még mennünk ellenállás nélkül, s bizony naponta 80 km-t is lovagoltam. Ezen nehéz testi munka dacára se tört ki rajtam a malária, s ez mutatta meg, hogy abból alaposan kigyógyultam.

Az egyik reggel, amikor legénységemet továbbindítani akartam, észrevettem, hogy a sapkarózsájuk hiányzik. Kérdésemre az őrmester jelenti, hogy azért vették le, mert a forradalom következtében már megszűnt a császári uralom. Felvilágosítottam őket, hogy mi csak azt tudjuk, hogy Ausztria déli államaiban forradalom van, de azt nem, hogy mi van Magyar- és Morvaországban; tegyék csak vissza a sapkarózsát, amíg hazánkba nem jutunk, s majd akkor határozunk, hogy azt levegyük-e. Vissza is tették.

Egy másik alkalommal, amikor rekognoszkáló lovaglásomról visszatértem, látom, hogy a legénységnek nincsen fegyvere. Kérdésemre az őrmester elmondotta, hogy izgató elemek férkőztek a legénység közé azzal, hogy nincsen már háború, minek hordozzák azt a nehéz fegyvert. Erre megmagyaráztam a legénységnek, hogy valóban vége van a háborúnak, de láthatják, minden oldalról ellenséges érzületű nemzetiségek veszik őket körül, akik békében hagynak, amíg fegyvert látnak nálunk, de azonnal kifosztanak bennünket, ha fegyvertelenségünket észreveszik. A magunk védelmére szükséges, hogy fegyvereink legyenek. A legénység ezt meg is értette, ismét felvették a fegyvereket, s a utolsó napig nem volt semmi bajom. A legénység tudta, hogy én vonattal gyorsabban és kényelmesebben hazautazhattam volna, s azért maradtam velük, hogy az ő baj nélküli hazautazásukat elősegítsem.

Mindig sokat törődtem az elhelyezésükkel, élelmezésükkel, azzal, hogy szabadságot, előléptetést és kitüntetéseket kapjanak, látták a jóakaratomat, s ezért hálásak voltak. Ha nekik nem volt fedett szállásuk, én is mindig közöttük maradtam, s megosztottam velük minden nélkülözést. Amikor már hazájukba érkeztek, kaptam tőlük köszönőlevelet, hogy úgy gondoskodtam róluk, mintha az apjuk lettem volna.

Bár Budapesten már erősen forradalmi állapotok voltak, amikor ott keresztülutaztam és egy fél napot ott töltöttem, mégis semmi kellemetlenségem nem volt kapitányi disztinkcióm miatt. A 33. cs. és kir. gyalogezredtől kapott legénységemben hat póttartalékos tanítóm volt. Mint a legérdekesebb elemet, ezeket használtam fel az irodában, s előléptettem őket a megfelelő rangba. Kedvesen emlékszem vissza Weber József számvivőőrmesterre, Várszegi József szakaszvezetőre, aki az élelmezésről gondoskodott, Germanusz Gyula káplárra, aki a postát és levélcenzúrát látta el, s akiben zeneköltői tehetség rejtőzött, Kasuba Béla őrmesterre, aki részben az irodában, részben a műszaki munka vezetésében vett részt, Schreiner Miklós szakaszvezetőre, Mol Tódor szolgálatvezető őrmesterre s utódára, Bertók Lajos őrmesterre, akikre mindig bizton számíthattam, mint megbízható emberekre. E két utóbbi Aradon lakik a str. Privighetoare 25., illetve t Leuculia 44. szám alatt. Itt lakik még Gartner asztalosmester, Szfeh János Újaradon, a T. Vladimirescu úti cukorkagyárban dolgozik, Horváth György str. Progresului 46.

Tanítóimat Albániában arra is felhasználtam, hogy szétosztottai közöttük az írástudatlan közlegényeket, s ezzel elértem azt, hogy néhány hónap múlva nem volt többi írni-olvasni nem tudó katonám, s mindegyik saját kezűleg írhatott haza családjának.

Szívesen emlékszem vissza Runge József zászlósra, aki évekig volt mellettem, s szolgálatkészségével, megbízhatóságával, kedvességével nagyon meg tudta szerettetni magát. Sok nehéz napot éltünk át együtt, s benne sohasem csalódtam.

1914. november 1-jén főhadnaggyá, 1917. november 1-jével 55 rangsorszámmal századossá neveztek ki.

1915. október 8-i kelettel kaptam meg a 3. Armeeoberkommandó Belobende Anerkennungjáról szóló okiratot, 1917. január 13-i kelettel a Signum Laudis a kardokkal kitüntetésről szóló okiratot, s 1917. június 20-i kelettel a koronás aranyérdemkereszt a kardokkal kitüntetésről szóló okiratot.


Folytatás ...