Orvos, hegymászó, a Karpathenverein tisztségviselője, id. Szontagh Miklós Dr, az újtátrafüredi szanatórium alapítójának, fia. Apja halála után hosszú éveken keresztül az említett szanatórium főorvosa.

A lőcsei gimnáziumban érettségizett, orvosi tanulmányait Strassbourgban és Budapesten végezte, 1905-ben doktorált Budapesten. Tanulmányai után néhány hónapot gyakornokoskodott Kéthly Károly budapesti klinikáján, majd további pár hónapot Turzófalván (Trencsén m.) és két nyári szezonban fürdőorvos volt Stubnyafürdőn (Túróc m.). Miután feleségül vette a Meránóban megismert Maria Frapportit, 1909-ben átvette az újtátrafüredi szanatórium vezetését.

Feleségével együtt nagy lelkesedéssel fogott hozzá a stagnáló szanatórium újraélesztéséhez, ismét bevezette a téli szezont, kibővítette a szanatórium kapacitását. Felesége hozományából kifizette testvérei örökségét és nagy összegett fektetett az orvosi műszerek modernizációjába.

A reményteljes fejlődést megszakította az I. világháború kitörése, mivel Dr. ifj. Szontagh Miklósnak is frontszolgálatot kellett végeznie. 1916-ban tért vissza, miután az újtátrafüredi szanatóriumot katonai szanatóriummá nyilvánították.

Mivel a háborús évek folyamán a tüdőbaj nagyon elterjedt, elhatározta az újtátrafüredi szanatórium kibővítését. Összeállt a liptószentmiklósi Hubka gyárossal és már 1917-ben elkezdte az új szanatórium építését davosi szanatóriumok mintájára. A háború végén az építkezés megszakadt és csak 1924-ben sikerült az építkezés finanszírozását megoldani a prágai Általános Nyugdíjintézet segítségével. Az épületet 1925-ben fejezték be. Bár a szanatóriumot a világgazdasági válság alatt az Általános Nyugdíjintézet teljesen megvásárolta, ifj. Szontagh Miklós maradt a vezetője egészen 1945-ig.

A II. világháború után nem telepítették ki Németországba, mint a szepesi németek majdnem mindegyikét. Azt azonban megtiltották, hogy valamelyik magas-tátrai szanatóriumban dolgozzon. Ezért -- bár ez a munka messze képességei alatt volt -- a lőcsei kórház belgyógyászatán dolgozott tovább mint segédorvos, annak ellenére, hogy a tátrai szanatóriumokban a tüdőbaj háború utáni elterjedése következtében nagy szakemberhiány volt. Elintézte, hogy felesége visszamehessen Meránóba, de ő maga nem akart kitelepülni. Magára maradva hunyt el Lőcsén. A felkai temetőben lánya mellé temették.

A hegymászást az I. világháború előtt kezdte, többnyire hegyivezetők kíséretében. Túrái közül:

• Hegyes-torony, második megmászás, 1903.
• Nagy-Villa-csúcs, a Villa-horhosból a ny. gerinc megkerülésével a Villa-gerinc bejárása alkalmával, (ifj. Szontagh M. -- id. Hunsdorfer J. vezetővel, 1903. augusztus végén)
• Kis-Koncsiszta, é. gerinc, a Jeges-tavi-hágóból, (ifj. Szontagh M. és Zsigmondy Z. -- id. Franz J. vezetővel, 1905. augusztus 11.)
• Franz-torony, k. fal a Batizfalvi-völgyből a Jeges-tavi-hágóból, majd a gerincen folytatva a Jeges-tavi-toronyra, tovább a Jeges-tavi-sziklatűkön keresztül a Kis-Koncsisztára, ahonnan a dk. falon jöttek vissza a Batizfalvi-völgybe, (ifj. Szontagh M. és Zsigmondy Z. -- id. Franz J. vezetővel, 1905. augusztus 11.)

Több tátrai témájú cikket írt. Sajnos nem folytatta apja nagyszerű tátrai kalauzának időszerűsítését, annak ellenére, hogy saját tapasztalatai alapján ehhez minden lehetősége és képessége megvolt.

Irodalom:

• Bucsek Henrik, Turista 9, 1963., 10. szám
• Ivan Bohuš: Szontaghék és a Magas-Tátra, Tátralomnic, 1994.

Forrás:
[Z. Radwańska-Paryska, W. H. Paryski: Wielka encyklopedia tatrzańska, Wydawnictwo górskie, Poronin 1995., 1194. o.]
[Ivan Bohuš: Szontaghék és a Magas-Tátra, Tátralomnic, 1994.]
[Dr Komarnicki Gyula, A Magas-Tátra hegyvilága, Budapest 1985., 2. kiadás]