Részlet Tálos Zoltánnal 1987. március 28-án pannonhalmi otthonában hegymászó pályafutásáról készített hangfelvételből


" Amikor Éry Frici barátommal, akit annyi idős korában kellett elbúcsúztatnunk a Farkasréti temetőben, amikor mi még aktív hegymászók voltunk, akkor visszagondoltam arra, hogy húsz évig az volt az álma, hogy a Simon-tornyot megmássza a keleti gerincen. És valahogy soha nem jött ki a lépés. Vagy háború volt, vagy nem volt útlevél, vagy nem lehetett kijutni. És amikor hegymászó tanítóm, mesterem, partnerem és jóbarátommal eljutottam odáig, hogy néhány diáktársammal, tanítványommal együtt Frici barátommal az élen haladtunk első partiként, akkor nagyon vigyáztam arra, hogy úgy számítsam ki azt a kötélhosszat, hogy ha közbe is jön valami, mindenképpen az utolsó kötélhossz a Fricié legyen. S amikor elsőnek felért a Simon-torony csúcsára a Frici, akkor én úgy helyezkedtem el hogy engem ne lásson, egyedül legyen ott. Beteljesült neki is egy álom... Nem nagy cél, de neki ez volt a Matterhornja. És amikor leshelyemről láttam, hogy az arcán a szemlélődés közben, mint nekem most az arcomon, végiggördülnek a könnyek, akkor azt mondtam, hogy ez az igazi öröm. Valahol az ember és a hegy kapcsolatában mindig az ember ez első. A hegy az örök. Az marad, pusztul vagy épül, omlik vagy hó lepi be, vagy jég, de évmilliók óta ott állnak. Az ember azt mondja, hogy legyőzte a hegyet, legyőzték a csúcsot. Soha nem lehet legyőzni, meg lehet mászni. Az ember önmagát győzi le. A saját kényelemre, amit annyit hangsúlyoznak ma, mint életcélt, a saját lustaságra, tohonyaságra, megalkuvásra hajlamos kis ördögöt kell megfojtani és rákényszeríteni magát egy olyan életformára, egy olyan küszködésre, ahol elsősorban önmagát győzi le, magát idomítja a hegyhez, sőt éli át a hegyet, összenő vele. Az olyan hegymászónak, aki a hegymászó pályája vége felé összefoglalja amit eddig csinált, s legnagyobb örömök közé azért nekem az tartozott, amikor én ötödször, hatodszor másztam ugyanazt az útvonalat, az soha nem ugyanaz volt számomra. Hanem mindig az, hogy most a másik társam ugyanazt érezheti amit én, vajon ő most ugyanannyira örül neki, vagy ő fedezze fel azt a megoldást, vagy ő jusson oda, ami nekem annak idején élmény volt, tehát egy kicsikét átadtam saját magamat a társamnak, hogy úgy tudjon örülni mint én annak idején. Hát mondjuk ez jelentette számomra az igazi hegyi élményeket, és azok a nagyszerű tábortüzek, amiket végigénekeltünk, hajnalig, halkan, hogy a többit ne zavarjuk, amikor a legmeghittebb hangulatban tudtunk elnyugodni és nem egy büszke felirattal a hátunkon, mellünkön a Nagykörúton, hogy én most megmásztam a Matterhornt. Talán nem is tudták itthon, csak később, amikor beszámoltunk róla valahol diaképeken, akkor hallották hogy kint jártunk. Hát valahogy ezt kellene időnként többször hangoztatni, hogy ne feledkezzünk meg az emberségről, ne csak a teljesítmény, ne a másodperccel, méterrel, nehézségi fokkal és annak a négyzetével törődjünk. Nekem ez nem túl sokat fejez ki. Azt kifejezi, hogy az ember a saját testéből különböző technikai eszközökkel és a fejlődés hatalmas új dolgokat meg tud oldani. De sokszor a kisördög bennem feltételezi - de minek? Vajon megvan-e ugyanaz a mély belső tartalom és érzés, ami összefogott bennünket? Azok a fiatalok, akikkel együtt - most már lassan velem öregszenek - össze-összejövünk, akkor kiderül, hogy életünk során mennyi mindent tudtak egymásnak adni és áldozni. Ha az egyik házát épített, akkor ott volt mindegyik, ha hajót épített, akkor együtt kenték és vitték le a Balatonra a Sión keresztül leevezve. Szóval összefonódott az életük, nem egymást fúrták, áskálódtak és az eredményüket próbálták túlszárnyalni, lebecsülni, vagy becsmérelni, mint ahogy, sajnos, néhány magyar expedíció utózöngéi és utóhangjai, amik úgy eljutnak ide, a pannon dombok közé, egy kicsikét úgy riasztanak engem, és félek, hogy nem mindig sikerül megtalálni ezt a belső kiegyensúlyozottságot és békét, amit a hegyek nyújtottak nekem. Nem tudom, hogy amióta kikapcsolódtam belőle, hol tartunk a magyar hegyi halottakkal, de ha egyszer összeállítanánk a listát, azt hiszem, hogy már húsznál tartunk és ez rövid két évtized eredménye. Én úgy tudom, hogy amíg a Tátrát jártuk, ebben az évszázadban Wachter Jenő volt az egyetlen magyar áldozat. És magyar hegymászóknak a százai - nem tudok számot mondani, hiszen nincs rá adatunk - járták, és nagyszerűen járták a hegyeket az akkori körülményekhez képest igencsak magas fokon. De valahogy mindig a biztonság, mindig a túlélés, mindig a szép keresése, a nagyszerű keresése volt ott a férfias cselekedet mellett. A hegyek közé élni kell jönni és nem elpusztulni ... "

Forrás: