1944-ben ipari tanulónak szerződtem a Magyar Optikai Művekhez. Mint később kiderült, a gyárban jól szervezett turistaszakosztály működött. A szakosztálynak 1945-ben én is tagja lettem. A szakosztálynak sziklamászó csoportja is volt, ők voltak a "MOM SASOK". Miután elsősorban velük jártam túrázni hamarosan én is közéjük tartoztam.

A MOM Sasok 1944-ben Erdély egy részének visszacsatolása után engedélyt kértek és kaptak a Békás szorosban lévő Oltár-kő megmászására. A mászáson kívül céljuk volt a magyar zászló kitűzése a sziklatoronyra.

Tőlük tanultam a sziklamászás technikáját, szeretetét, élvezetét a hazai mászóiskolákban. Hétről-hétre más-más sziklamászó iskolákat kerestünk fel a hazai hegycsoportokban. A sziklamászó-iskolák mellett a barlangokat is előszeretettel jártuk. Remek iskolák voltak. Még egy előnye volt a sokoldalú mozgásnak, hogy hamar kapcsolatba kerültem sok-sok korombeli és idősebb sziklamászóval és barlangjáróval.

Abban az időben a technikai felszereléseink igencsak szegényesek voltak, vagy inkább megfeleltek a kor lehetőségeinek. Kötelünk kenderből volt, nehéz, merev és nedvszívó. Cipőnk, melyet csak sziklamászásnál használtunk manchon (speciális filc) vagy spárgatalpú volt, mely biztosította a jó tapadást a sziklafalon. A sziklamászás segédeszközeit részben magunk készítettük a gyárban, pl: a különbféle szögeket, kalapácsot, hordkereteket, ereszkedő szarvat stb. és részben a karabinereket is. A wibram cipőtalp, mely egyaránt túrázásra és sziklamászásra alkalmas csak később jelent meg, akárcsak a speciális hegymászóeszközök és a felszerelések nagy része. Jégcsákány és hágóvas akkor is létezett, de közel sem abban a formában, mint napjainkban.

Itt emlékeznék meg azokról, akiktől a sziklamászás szeretetét és technikáját tanultam a MOM Sasok közül. Többek között: Köbölkuti András, Csongor Gyula, Góra József, akik már nem élnek; Kovács Zoltánnak és Berihnger Öcsinek, akik még élnek valahol.

A háború utáni kezdeti években, csak az országot járhattuk. Az országot hegymászó céllal nem lehetett elhagyni, mivel nem tartozott a versenysportok közé. Mi azonban minden adódó alkalmat megragadtunk, hogy kijussunk az igazi hegymászó területekre. Külföldre első alkalommal 1950-ben utaztam, amikor is az IBUSZ szervezett sítúrát Zakopane-ba, december 22. és január 4. között. Természetesen vittük a hegymászó felszerelésünket is. Kovács Zoltánnal próbálkoztunk a Giewont É-i oldalának megmászásával. Téli felszerelésünk megvolt, de a nagyon sok hó és a jegesedés meghiúsította kísérletünket és vissza kellett ereszkednünk. Ízelítőt kaptunk a téli hegymászás feladataiból. Ez már nem sziklamászás volt, a kettő nem azonos. Ezen az úton ismerkedtem meg a "FENYŐK" kis csapatával, akikkel később sok közös túrán vettem részt a hegyekben, barlangokban, sőt evezésen is. Jelen voltak a Budapesti Lokomotív hegymászói, valamint Szamody Olaf, aki az első magyarországi sífelvonó tervezője volt. Ez a sífelvonó a Börzsönyben, a Nagyhideghegyen működött. Legközelebb 1953-ban jutottunk ki a Magas Tátrába, ekkor is az IBUSZ szervezésében. Máskép akkoriban nem lehetett utazni. Ekkor a Fenyőkkel utaztam közösen. Ezen az úton ismerkedtem meg Arno Puskással, Mutter Karcsin keresztül, akinek rokonai voltak a Felvidéken. Vele másztuk meg a Fehértavi-csúcsot remek hóviszonyok között. Volt még egy kísérletünk a Tetmajer-horhoson át a Gerlachfalvi-csúcsra, de a sok friss hó utunkat állta.

1956-után egyre jobbá váltak az utazási lehetőségek, főleg Szlovákia felé. Kezdetben kollektív útlevéllel, majd egyéni betétlappal, később piros útlevéllel, majd végül már egész Európára, sőt még később, az egész világra érvényes útlevéllel. 1950 és 1983 között sziklamászó és síelési céllal tizenhatszor kerestem fel a Magas Tátrát az év minden szakában. Kötéltársaim voltak: Bucsek Henrik, Pathy Nagy Pál, Kristóf Péter Pál. Sajnos ők már nem élnek. Partnerem volt még Mannhalt Gábor és Perge Ferenc. Emlékezetes mászásaim többek között: a Villa-gerinc, Márta-csúcs, Koncsiszta nyugati fala, a Martin-út, Sas-út, Vaskapu-hó-csúcs, Ökörhát-gerinc, Simon-torony, Wéber-csúcs, Tátra-csúcs koronája, Sárkánytavi-gerinc és fal és még sok-sok kisebb nagyobb torony és fal. Mindeközben jártam még társaimmal az Alacsony-Tátrát és a Liptói-havasokat is, télen és nyáron.

Irányító munkát is vállaltam. Vezetőségi tagja lettem a Budapesti Természetbarát Szövetségnek (BTSz), majd e szövetség titkára lettem. Ebben a minőségben munkatársaimmal sok sziklamászó tanfolyamot, valamint többnapos találkozókat szerveztünk sátrazással valamelyik hegycsoportban. Igyekeztünk az ország területén feltárni a hegymászás gyakorlására alkalmas sziklaalakzatokat, hogy minél több és nagyobb választék álljon rendelkezésre, a sziklamászást kedvelők részére. Ezekben az években még mindig kevés volt a rendelkezésre álló felszerelés, ezért a Magyar Természetbarát Szövetség (MTSz) közreműködésével megszerveztük a behozatal lehetőségét. Elsősorban kötelet, hágóvasat és jégcsákányokat.

1951-ben a Tanácsi Törvények életbelépésével minden társadalmi egyesület működését megtiltották. Ezért 1956-ban szerepet vállaltam a Forradalmi Magyar Turista Szövetség szervezésében és működése beindításában. Ennek következtében a forradalom leverése után fegyelmi úton, minden sporttevékenységtől eltiltottak. Később ezt a büntetést törölték és lehetőséget kaptam az Országos Természetbarát Szövetség Szervezési és Hegymászó Bizottságában, hogy ismét közreműködjek, szervező munkát végezzek.

Ebben az időben a Testnevelési Főiskola (TF) minden évben az elsőéves hallgatók részére, egy hetes mozgó táborozást rendezett, a Pilis és a Börzsöny hegységben. A táborozás vezetője Kőváriné (Magyarország örökös síbajnoka), a TF tanára volt. A táborozás keretén belül, minden évben, a hallgatók nagy tetszésére, sziklamászó bemutatót tartottunk.

A sziklamászás gyakorlatai mellett, szerencsém volt megismerkedni a még élő "nagy öregekkel" is. Sokat tanulhattunk tőlük, főleg a hegymászás etikájáról. Többek között Hensch Aladáral, Ali bácsival, aki hétvégi egynapos túráinkra velünk tartott, de gyakran hét közben is találkoztunk vele, valamelyikünk lakásán. Külföldi ismeretségein keresztül megkapta a legfrissebb nyugati hegymászó irodalmat. Ezeket lefordította és a találkozásaink alkalmával felolvasta. Ő inkább síelő volt, mint hegymászó. A maga idejében a Magyar Sí Szövetség elnöke volt, de szimpatizált a hegymászókkal. Fordításain keresztül értesültünk a hegymászó világ eseményeiről, eredményeiről. Kapcsolatba kerültem a "Zsigmondyak" társaságának tagjaival is elsősorban Komarnicki Gyula bácsival. Tőle vásároltam meg a már használaton kívülre került jégcsákányát, mely még ma is megvan. Állandó kapcsolatba kerültem Bucsek Henrikkel. Míg élt, a kor hegymászásában, annak oktatásában, a gyakorlatokon kívül ő képviselte és tanította az etikát. Sokat köszönhettem neki is.

Volt még egy szervezet, amellyel sokat működtem együtt. A Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztálya, Dr Karlócai János, majd halála után, Dr Dezsényi János vezetésével. Munkájukat a hivatalos sportszervek értetlensége és gáncsoskodása ellenére végezték. Az ő közreműködésüknek köszönhetően ismerkedhettünk meg oly hegymászó hírességekkel, mint Ardito Desio, Kurt Diemberger, Hebert Tichy, Jan Kukuczka és még sok mással, akiket élménybeszámoló előadásokra hívtak meg. Az ő szervezésükben túráztam a Rila és a Pirin hegységben, Bulgáriában.

Minden alkalmat megragadtam, hogy a magas hegyek közé kerüljek. Ilyen alkalom volt több esetben a Szövetség által rendezett és a hatóságok által engedélyezett Nemzetközi Duna-túra. Ilyenkor, a hivatalos indulás előtt egy héttel előbb indultunk el és saját költségünkön túráztunk a hegyekben. Így volt ez 1962-ben is. Célunk a Gross Glockner megmászása volt, Kals irányából, ami végül is sikerrel járt. Jó hasznát láttuk ekkor a hazai jégtechnika előképzéseinknek, amit telente a Rám-szakadékban és a Holdvilág-árokban végeztünk.

1962-1999 között tizenöt alkalommal másztam, túráztam és síztem a Nyugati Alpokban Emlékezetes útjaim:
Ausztriában: a Gross Glockeren kívül, a Dachstein csoportban, Ybbstaler Alpokban, Rottenmannert Tauerban, Karnisch Alpokban, Hoch Schwabon, Zillertal-ban, Ötztal-ban.
Svájcban: Piz Palu (keresztezés), Piz Bernina (Bianco Grat-on keresztül), Matterhorn mászása.
Olaszországban: Marmoládá-n, Rosengarten-coportban, Zinne-csoportban.
Franciaországban: a Mont Blanc-on.

Közben többször is jártam Bulgáriában a Rila és Pirin hegységben. 1961-ben téli gerincvándorláson, a bolgár válogatottal a Rila hegységben, a Vratnában.
Jugoszláviában a Juliai-Alpokban, hol kereszteztük a hegységet, és közben megmásztuk a Jalovec-et, Prizornic-ot, Razort, Triglavot.

Erdély sem maradt ki. Jártam a Királykőn, Retyezátban, Gyergyói-, Kelemen-, Radnai-havasokban, télen, nyáron és több alkalommal is.

1967-ben elérkezett életem talán legnagyobb vállalkozása. Résztvevője lettem az első Magyar Pamír expedíciónak. Hatan keltünk útra és Honfi Tivadaral ketten jutottunk fel a 7134 m magas Lenin csúcsra és így elsőkként a magyarok közül 7000 méter fölé. Azóta másoknak is sikerült ez, sőt magasabbra is jutottak már.

Ezután még két alkalommal (1969, 1987) volt lehetőségem kanadai és észak-amerikai nemzeti parkokban (Sziklás-hegység) túrázni, igazi magashegyek között.

Nem voltam kiváló hegymászó, nem másztam extrém utakat, de az EGÉSZ, valami szép volt. Kívánom, hogy sokan részesüljenek hasonlóan szép, örömteljes élményben. Ha van egyáltalán cél egy hegymászó előtt, túl a csúcsokon, falakon, az a szépség, a jó társ és az örömteli visszaérkezés, valamint megpihenni a csúcsok alatt és visszatekinteni a megtett útra.

Végezetül, miután nincs megfelelően szép magyar köszöntés a hegymászók között, a németektől kölcsönzök egyet:

Írásai:

• Beszámoló az első magyar 7000-es megmászásáról

Irodalom:

• Schőnviszky László: Tátrai Rupert búcsúztatója 2010. január 25-én

  
  Forrás:
  [Tátrai Rupert, személyes közlés]