Eltűnt a Tátra ormai közt; ott veszett nyoma, hol boldogságát kereste volt. A nagy hegyek maguknak kívánták Őt, aki oly szenvedélyesen vágyott közöttük élni és aki rajongásának egész hevületével szerette őket.

A hegymászók szomoru fátuma beteljesült rajta és távozása legjobbjaink, legderekabbjaink egyikét szakította ki a bajtárskörből: emléke előtt mély megilletődéssel és igaz becsüléssel tesszük le az elismerés és a kegyelet gyopárkoszoruját.

Teschler Imre 1896 okt. 17-én született Iglón. Mély természetszeretetét elődeitől örökölte, akik visszamenőleg több, generáción át erdészek voltak. Édesatyja, bár orvos, szintén nagy természetbarát, fiait már kora ifjuságukban magával vitte gyakori kirándulásain az iglói erdőkbe. Ezek ébresztették fel Imrében azt a nagy önállóságot és feltünő vállalkozási kedvet, ami nála már gyermekéveiben is megnyilvánult : alig 10 éves korában egy a Zöldtóhoz tett családi kirándulás alkalmával titokban odalopódzott a Papirusz vízesésekhez és egyedül felkapaszkodott a láncok felső végéig. Tizenkétéves korában már a Koprovacsúcson járt egyedül. Ugyanazon a nyáron történt, hogy az Oszterva sziklás lejtőin egy eltévedt idegen veszélyes helyzetbe kerülvén, segítségért kiáltozott. A kis Imre bátran hozzája kuszott és gyermeki naivitásában nem tudván felismerni a helyzet veszélyességét, kedvesen megkérdezte: "Bácsi, miért kiabál ?" Majd szerencsés útmutatásával le is segítette a bajba jutottat.

A nála két évvel idősebb bátyja, László, hozzája hasonló vándorkedvü fiu volt. Amióta 1910-ben a rokonhajlamu Mervay Sándorral összebarátkoztak, azóta már trióban járta náluk vasárnaponkint a turázás. Különösen a Sucha Béla és a Sokolova Dolina vadregényes szurdokai voltak felfedező útaik kedvenc céljai, egyuttal kitűnő sziklamászó iskola a Tátra nagy vállalkozásaihoz. 1911-ben - 14 éves korában - már komoly Tátraturákról számolhat be: Jégvölgyi-, Zerge-, Fehértavi csúcs, Karbunkulustorony, Bibircs, Gerlahfalvi csúcs, gerincvándorlás a Joláncsúcsról a Fecsketornyon át a Lomnici csúcsra, a Bástyagerinc összes tornyai. Mindezt barátai társaságában, kalauz nélkül, sőt a Bástyán már mint előlmászó is. Pedig akkor még csak kis fiucska volt ; de ügyes, rendkívül bátor, kitartó és acélos akaratu.

1912-ben - 15 éves korában - már mint kész alpinista, elsőrendü feladatokon mutatja be kiváló technikáját. Elég rámutatni ez évi teljesítményei közül a következőkre : sítúrája végig a bélai mészhegyeken, a Bástyahágó (I. téli megm.), a Döri - Petrikcsúcs - Majunketorony; gerincvándorlás a Kis Jégvölgyi toronyról a Középső Jégvölgyitoronyra (I. bejárás felfelé), gerincvándorlás a Sárgapadról a Sárgatorony - Katalincsúcson át a Középoromra, a Róth Márton - Tátra - Déchy csúcsok traverzálása. Aug. 4-én Német Létrán felvezette Lajos bátyját a Lomnicira, lekisérte a Mózesforráshoz, onnan visszatérve ismét a Lomnicira egyedüljáróként követte a gerince végig az összes közbeeső ormon át a Dérycsúcsig. Mindezt egy nap alatt! Másnap együtt traverzáltuk a Jégvölgyi csúcs, Markazittornyot és a Hegyestornyot. Ebben az évben járta végig egyebek közt a Koncsyszta és Szoliszko gerincet is. 15 éves korához képest oly kiváló teljesítmények ezek, amelyekhez hasonlót nem találunk tátrai alpinizmusunk történetében.

Az 1913-iki esztendőt a Zöldtavi menedékházban köszönti. Ujév napján a Kopahegyről és a Bolond Gerőről gyönyörködött a Tátra téli panorámájában. Január 6-án a Lomnici csúcson állott. Március 21-én az Elülső Bástyán és a Sátánon jár. Juniusban mint előlmászó a Vöröspataktornyot exponált délkeleti letörésén át éri el elsőnek. Juliusban egyebek közt mint egyedüljáró a Simontornyot traverzálja.

A rákövetkező télen megfordult a Zergeőrtornyon, Nyugati Vaskapucsúcson és egyedül a Csorbai csúcson. 1914 nyarán végigvándorolt a Kopki csoport egész láncolatán, a Tátracsúcs egész koronáján a Sárkányfal tornyait is beleértve. Utolsó közös túránkon a Kacsavölgyi torony - Ganekkarzat közti szellős gerincet másodiknak jártuk be.

A világháboru legelső hetében 17 éves korában állt be katonának, hogy a szenvedések minden poklán keresztül segítse megvédeni nemzeti szabadságunk fenyegetett ügyét. Az első háborus télen Ausztriában, Máriacellben síoktatóként működött. Azután kikerült az orosz harctérre. 1917-ben pedig az olaszra. Néhányheti szabadságát kivéve, állandóan kint szolgált a frontokon.

Valahányszor a harctérről néhánynapi szabadságra szűkebb hazájába a Szepességbe térhetett, a leggyöngédebb ragaszkodással szeretett családi körből soha el nem mulasztotta az ő imádott Tátráját is fölkeresni. Igy kerül 1916-ban télies viszonyok közt, a Bibircsre, 1917 nyarán pedig, tanulmányi szabadsága végén megcsinálta a Kriván 700 méteres nyugati letörésének, a hatalmas Korytofalnak első átmászását (Hefty és Friedmann társaságában), amely vállalkozás mindenkor egyik legnagyszerűbb falmászása marad a Tátrának.

1917 végén a Piave deltájához kerülve, ott megsebesült. A lábát átjárt golyó a jobb térdizület mögött oly szerencsésen hatolt át a csontok, inak és erek közt, hogy ezt a sérülést teljesen kiheverte. Sebe komoly volt, de Ő mégis csak a fronthoz legközelebb levő egyik tábori kórházba ment, aztán két hét mulva visszatért a Piavenál küzdő csapatához.

Huszonegy éves korában már főhadnaggyá léptették elő. Megkapta a bronz és ezüst vitézségi érmeket, a két signum laudist, a Károly keresztet és a sebesülési érmet. Nemesen, szerény modorának megfelelően azonban nem szokta volt hordani egyiket sem.

Fizikuma fejtett, erős és kitartó volt. Ő maga minden tettében az elszántságig erélyes és határozott. Legközvetlenebbül talán a Tátrában domborodtak ki lényének ezen tulajdonai. A természet nyugodt megértésével, ifjuságának tiszta álmaival, jószivüségével és szerénységével, valamint csöndes, de mélységesen őszinte lelkesedésével harmonikusan illett be a susogó fenyvesek és sudár hegyek világába. A természet igézete, derüje, csöndje, békéje és magánossága, a kétezresek viharának tombolása, az égi tünemények csodái, a havasok birodalmának az idők végtelenségébe visszanyuló titokzatossága ihlették meg és ringatták áhítatba az Ő lelkét. Magasztos gyönyört merítve az alpinizmusból, elragadtatással zarándokolt a völgyek templomcsarnokainak zsámolyaitól a magasságok égbenyuló sziklaoltáraihoz, amelyekben a valódi nagyság, a fehér igazság és a szeplőtlen gyönyör örökön élő eszméit látta fönséges alakban megtestesülve. A bércek kultusza a legnemesebb örömökkel ajándékozta meg derűs, boldog diákéveit és ígéretekkel, tündöklő reményekkel vonta be élte tavaszának horizontját. És Ő hitt a bérceknek. Az üdvösségét remélve általuk hitt bennük egész meggyőződésével,az érzelmei mélységében gyökerező rendületlen bizakodással, meleg szivének szennytelenül tiszta idealizmusával. És szerette őket megható odaadással utolsó pillanatáig, ismeretlen sziklasírjának kapujáig.

Éppen miután jeles eredménnyel letette az első orvosi szigorlatát, az 1919. évi legelső nyári túráján esett áldozatául az emberfölötti erővel támadó elemek vak dühének. Vállalkozására a végzetes nap reggelén, augusztus 12-én, Tátraszéplakról kerekedett útra. A hálószobájának asztalán hagyott utolsó soraiból minden kétséget kizáróan ismerjük utolsó tervét. A Lengyelnyeregről a közbeeső ormok átmászásával gerincvándorlásban akarta elérni a Gerlahfalvi csúcsot.

Elindult, de nem tért vissza többé. A felkeresésére induló mentő- akció a Wagnercsúcs és a Kis Litvorovi torony közt oly nyomokra akadt - mely sajnos, csaknem kétségtelenné teszi, hogy utolsó útja arra vezetett. Azon tul azonban fátyol borult további sorsára, amely rejtélyt barátainak több héten át tartó szorgos kutatása sem tudta felderíteni.

Hiába lázadoznánk a tragikumában rejlő kegyetlen rendelés ellen, bele kell törődnünk a mulandóság megváltozhatatlan törvényébe, hogy e földön minden élet veszni termett, még ha annyira hasonlít is a virágos tavaszhoz, miként a Te dalos, reménydús ifjuságod hasonlított, Te szegény, elköltözött pajtás.

Ma még nem tudjuk, hogy mit rejteget a titok, amely eltűnésedet takarja, - de félünk, hogy ha majd felrebben a rejtélyes fátyol, a Sors egy fájdalmas, egy kegyetlen rendelésének jövünk tudatára, - hogy Te onnan, hova bucsuzás nélkül léptél át, már nem térsz vissza hozzánk soha többé. Könnyező lelkünk mélységes gyászával fájlaljuk kora távozásodat. De a távozásoddal nem bomlott föl bajtársi viszonyunknak ama eltéphetlen köteléke, melyet a Tátra bensőséges barátsággá szőtt. És valahányszor csak a képzeletünk el fog kalandozni a Gerlahfalvi csúcs szirtcsoportja felé, amely szentélyében eltűnésednek titkát őrzi, Hozzád küldjük a gondolatainkat, Hozzád a siron tulra szóló bensőséges üdvözleteinket s hogy ne légy elhagyatott soha ott a nagy kőpusztaságban, Nálad hagyjuk a szívünk egy részét, Nálad a leghűségesebbjét, áldón virrasztó egész szeretetünket.

Grósz Alfréd.