A Kriván északnyugati fala

Emlékezés Teschler Imrére

Hefty Gyula Andor

Megjelent: Turistaság és Alpinizmus, X. évf., 1920., 81-92. o.


Német hegymászó-kézikönyvekben és számos hegymászócikkben találkozunk azzal a felfogással, hogy a legszebb örömöket a gondosan kiválasztott, alaposan előkészitett, aztán pedig tervszerüen véghezvitt túra okozza, még pedig annál inkább, minél nehezebb volt a feladat. Nem akarom fejtegetni, hogy e felfogás mennyire jellemző a németségre és mennyire segíti az élet minden terén céljainak eléréséhez és vele szemben csak azt akarom példázni, hogy a véletlenül elénk bukkant feladat megoldásának is megvannak a maga sajátos s éppen váratlanságánál fogva nagy örömei. Nekem is van számos hegymászásom, amelyet régi terv, hosszas nekikészülés után oldottam meg sikeresen. De nagy örömöt okozott az a siker is, amelyet csak ugy alkalomadtán véletlenül értem el, noha elérése igen régi vágyam volt: a Kriván északnyugati falának átmászása. Ezt fogom a következő sorokban elmondani.

* * *

1916 október 14-én keltem útra Füleky kollegámmal és 12 tanulóval a Tichavölgy felé. Célom Buchholz Jakab 1751-i tátrai utazásának leírásában szereplő Pribilinai tó helyének megállapítása volt, amely egyike még a tátrai topografia vitás kérdéseinek. Posewitz Sámuel ugyan Sydow 1830-i leírása alapján a Tomanovahágó alatti kis tavakat tartja Buchholz Pribilinai tavának, csakhogy ezekre Buchholz leirása semmiképen sem illik; Dr. Otto ellenben, valószínüleg Buchholz leírása alapján azt hiszi, hogy Buchholz a Szemrecsini tavaknál járt. Én a térképek tanulmányozása alapján arra a feltevésre jutottam, hogy Buchholz Pribilinai tava a Tomanova-hágótól északra a Vöröshegyekbe benyuló Spoderi žleb nevü katlanban lehetett s ez a tó később - mint az Omladékvölgy középső tava, a Felkai völgy Virágoskertjében volt tó s a Lomnici csúcs alatti Tölcsértó is - áttörte gátját és lefolyt. Mivel híres tátrai glaciologusunk, Partsch lipcsei egyetemi tanár, ezt a feltevést, a hely ismerete alapján is, valószinünek tartotta, magam is meg akartam ismerkedni a völggyel és meggyőződni, hogy mennyiben támogatja a helyszin glaciologiai alakulása feltevésemet s ráillik-e Buchholz Jakab leirása. Az idei ősz szokatlan enyhesége, a hónak csaknem teljes hiánya lehetővé tette ily késő időszakban is e vállalkozást.

Poprádfelkán csatlakozott hozzánk régi barátom, Teschler Imre hadnagy. A harctérről kétheti szabadságát Iglón töltvén, egy kis tátrai mászásra vágyott, de az én kedvemért eljött erre a sétakirándulásra is, abban a reményben, hogy talán a Vöröshegyek (Czerwone Wierchy) gerincén akad valami vigasztaló sziklamászás is. Már beszálltunk a vonatba, amikor egy ismerősöm elfog, hogy Friedmann Ottó bécsi tüzérfőhadnagynak, aki állomáshelyéről, Kassáról kirándulva a Gerlahfalvi csúcsra igyekezett, felvilágosítást adjak. Az egyszerűség kedvéért őt is magunkkal hittam. Jött is és kitünt, hogy ő is gyakorlott sziklamászó ; a Raxon szokott volt gyakorlatozni.

* * *

Podbansko (Bányaalja) lett volna a legalkalmasabb meghálóhely s ezért Csorba állomásról északnyugat felé tartottunk, évszázados legelőkön át. Régi, sok kilométernyi hosszuságával ma is bámulatot keltő vízárok vezeti itt át a Csorbai tó gátja tövében kifakadó Fehér Vág vizének egy részét a csorbai malomhoz; ezzel áttöri a vízválasztót s ellop egy cseppet a Fekete tengertől, hogy a Poprád útján a Keleti tengernek adja át. Elhaladtunk a Hradok aljának mesés síterepein, aztán meredeken kellett nekikaptatnunk a hosszan lenyuló domb keleti lejtőjének, hogy a csorbató-bányaalji lovagló útat elérjük. Már sötétedett mire az 1262 m-es ponttól keletre rátaláltunk.

Rövid ozsonna után sietve követtük, hogy e bonyolult terepen még a sötétség beállta előtt tulessünk. Hiába! Alig hagytuk el az 1262-es ponttal jelölt kis hátat, máris elvesztettük az útat. T. i. innen az 1262-es (hármas útkeresztező) ponttól a jóval erősebb szekérnyom felvezet az 1292-es dombra (a Furkotavölgy dobogójára), mig a csorbató-bányaalli "alsó ösvé" állandóan lassan ereszkedve vezet tovább a domb oldalában az 1292-es magaslatot balról megkerülve (l. pontosan leírva a Magas Tátra részletes kalauza II. kiadása, II. kötet, 12. o.). Ahelyett hogy visszatértünk volna oda, ahol még bizonyos volt s megkerestük volna a helyes irányt, tovább, elől akartunk ráakadni, bolyongtunk a Furkotapatak mentén fel meg le, mig a beállt sötraség megállásra nem kényszeritett. A Furkota és Zlomisko patakok közti háton megpihentünk, mig feljön a hold. Végtelenül hangulatos vacsora volt az a sötét, csendes éjszakában pislákoló lámpa mellett. Közben nem volt nyugtom, tovább mentem a háton felfelé. Valami útfélére akadtam ott, ezt követtük aztán jó magasan fent, mig el nem veszett. Ott a Jami tavat tartó óriási moréna meredek lejtőjén, nagy tömbök közt, derékig érá fűben bukdácsoltunk alá. Mikor a hold teljesen feljött, az erdőhatár felett elnyuló réteken mentünk nyugat felé, belekerültünk a Pavucsija völgyébe s ott már ismert helyen jártunk. A széles háton, alig látható lovagló úton hangulatos barangolás a Krivánalji (Háromforrási) erdőőri lak felé.

Örömujjongással üdvözölték a fiuk a holdfényben már messziről fehérlő házat. Elhatároztuk, hogy itt maradunk. Látszólag üres volt a ház, minden zárva, de egy padláslépcsőn körül mégis bejutottunk a konyhába. Az ágyban egy kis tót cselédet vertünk fel. - Félt az istenadta, nem mert kijönni s nem is akart addig szállást adni, ameddig át nem telefonáltunk a bányaalji kerülőnek, aki aztán megnyugtatta. Nagysokára nyugalomra tértünk.

* * *

Jókor indultunk (545). Embermagasságnyi fűben kapaszkodtunk a háztól nyugatra eső horpadásban az erdőszélre s hosszas bukdácsolás után mégis csak arra a szekérútra jutottunk rá, amely az imént elhagyott erdőőri laktól a Koprovavölgybe vezet. (Tanulság: ne indulj neki vaktában, akkor nem vesztesz időt!) Az út a háztól északra vezet be az erdőszélen, kb. az 1222 m-es pontig s onnan megint északra, keveset lejtve, be a Grunik alá; végül szerpentinekben ott éri a Koprovapatakot, ahol az 1119-es ponttól délre két hid vezet át rajta. Fenomenális környezet: a keleti völgylejtőt sárga lomb tarkítja, míg a nyugati lejtőn sötét fenyves feketéllik; lent ezüstösen kígyózik a Koprovapatak, felhallik tompa zúgása, fent pedig a Magaskúp (Velka Kopa) és a Ticha fagyottsárga füve mint az arany csillog a fölkelő nap sugárözönében!

Karonfogva ballagtunk le Imivel a széles ösvényen, régi emlékekről beszélgetve. Kedves, hangulatos bolyongás. A Koprova hidján egy fényképfelvétel (635), aztán fel a patak mentén a jobb-, majd a halparton.

Már előbb is figyeltük a Kriván kis nyugati falát, amely a Prehyba mögé vezető meredek vályu fölött emelkedik. Ajánlottam Iminek és Friedmannak, másszák meg, hisz még megmászatlan. Némi habozás után ráállottak, de engem is hivtak. Sokáig küzdött bennem a kötelesség és a szenvedély, de végül az utóbbi győzött : megmagyaráztam Fülekynek az utat a Sparahágón át, aztán feladva a Pribilinai tó helyének felkutatását, nekivágtam a Krivánnak (720).

Jó helyen, a Katlanvölgyből lejövő patak beömlésénél szálltunk be az erdőbe, de nem követtük a patakot, hanem - sajnos tulkorán - nekivágtunk a lejtőnek. Igen meredek vályuba kerültünk, amely egyenesen nyugatnak vezetett. Igen lassan, nehezen emelkedtünk a magas fűben, döntött fák között, de szép volt az erdő s gyönyörűek a kipillantások a tulsó, nápsütötte hegyoldalra. Vagy egy órai küszködés után értük el csak az alsó, Grunik-Nefcervölgyi vadászösvényt (820-840).

Megpihentünk, gyönyörködtünk. Az erdőnek vége volt itt, jött a törpefenyő. Fejünk fölött már lenézett ránk a Kriván nyugati fala, jobbról pedig áttekintett a Prehyba. Egy darabig még a vályuban mentünk, aztán megpróbálkoztunk jobbra egy törmeléknyelven, nagy cirbolyák között. Később a törpefenyő közé lenyuló törmelékfoltokon vándoroltunk ide-oda, nagyjában elég szerencsésen jutva át a közbeeső fenyősávokon s jól emelkedve, végül egészen átcsaptunk a Kriván nyugati gerincére (925) s ennek tompa fokain, fűátnötte lépcsőin emelkedtünk. Itt pillantottunk le először a Katlanvölgybe, láttuk meg először az északnyugati fal egy részét s máris siettünk, rohantunk, hogy minél hamarább érjük el a fölöttünk levő fokot és pillanthassuk át a falat egészen. Még néhány perc . . .

Szédítő látvány!

Feketén, meredeken, páncélozottan áll előttünk a Kriván északnyugati fala. Végigláthatjuk teljes magasságában és szélességében, látjuk padjait, vályuit, bordácskáit. Óriási rhombusként mered az ég felé, balról és jobbról a Kriván északnyugati és nyugati gerince határolja, alul kétoldalról beszökő bordák zárják el s éppen a közepén érnek össze. Ott, a legmélyebb pontján nyulik fel égy örökhófolt s közvetíti mintegy a feljutást a völgy törmelékéről a falba, másutt mindenütt meredek táblákkal törik le, vértezve a támadás ellen. A hófaltól a csúcsig lehet vagy 700 méter magas és szélessége sem lesz kevesebb. Lent pedig, a mélyben, zúgó patak ezüstszalagja fut, majd eltűnik a törpefenyő s a sürü fenyves alatt s csak a dübörgése sejteti, hogy odalent zuhatagja van. A Katlanvölgy gyönyörűen szabályos. kerekded alakjában körkörösen határolódnak egymás fölött az erdő, a törpefenyő, a fű és a törmelék.

Elnémulva, szótlanul bámuljuk e fenséges látványt s a magasztos falról csak néha-néha téved le pillantásunk a gyönyörű mélybe. Percekig, hosszu percekig nem tudunk szólani, csak nagysokára jutunk annyira észhez, hogy megnézzük, megfigyeljük a fal szerkezetét is (945-1000).

Nézzük és figyeljük s amint elemeire bontjuk, megtaláljuk a fal gyengéjét. Amily szabályos és arányos az alakja, oly szabályos a szerkezete is. Páncélzatát haránt padok tagolják, egyik a másik fölött; közöttük falgyűrűk feketén csillogva, ezekbe pedig vátyuk vágódnak bele. Három részre oszlik igy a fal. Az alsó harmadát pad futja át, közöttük meredek fallépcsőkkel, de csak az északi részen vályukkal összekötve. A középső harmad meredek, füves terület, törmelékes és aprósziklás, de seholsem járhatatlan; a felső harmad meredek, fekete páncélos letörés, de a közepén és balra szinte tulhajló vályuk szelik át. A középső vályu nem látszott járhatónak; az alsó szelídebb képet mutatott, de mindenesetre igen nehéz lehet, nem kötél- s hágóvasnélkülieknek való, mint mi voltunk.

Hanem . . . - s ez a hanem mentette meg számunkra a túrát - a padok, amelyek a falat haránt szelték, mindkét oldalon a gerincig értek, az északnyugati gerincre még hozzá szelíd fűlejtőkkel. Nekivághattunk tehát, mert ha valahol nem megy a mászás tovább, kitérhetünk az északnyugati gerincre s azon érhetjük el a csúcsot.

Igy esett meg, hogy bár eleinte a hatalmas északnyugati falat csak nézni akartuk és soha álmunkban sem gondoltunk volna reá, hogy meg is másszuk (a kis nyugati falat vettük tervbe); most a látvány hatása alatt egyszerre elhatároztuk, hogy fölmegyünk rá, mig lehet. Nyugati fal, Isten veled, tőlem érintetlen maradhatsz továbbra is!

Csak még a következő kupacra kapaszkodtunk fel, ahol a Felső Prehyba - Nefcervölgyi vadászösvény lépi át a Kriván nyugati gerincét, aztán leszaladtunk az úton vagy 50 métert a Katlanvölgybe. Ahol a válgy törmelékét elértük, magasságvesztés nélkül harántoztunk be a falak alatt az északnyugati fal tövéhez (1010). Nem ereszkedtünk azonban le a hófoltig, hanem innen rajta, egy már fentről is jól látható meredek padra léptünk s azon jutottunk be a falba, éppen a középső letörés fölé. S jól is tettük, hogy ezen jöttünk, mert ha a hó és fal közötti, távolról nem is látható, méternyi határszakadékon átjutottunk volna is a simára mosott, ezernyi hulló kő által legömbölyített, lehajló fehér lépcsőkön, akkor vagy nem, vagy csak nagy kínlódás árán juthattunk volna ide fel.

Széles, görgetegfedte katlanban állottunk. Sima falak vettek körül, csak a völgy felé hajlott le egy nyílás, meg az északnyugati gerinc irányában vezetett ki egy folyosó. Nem meredek, de teljesen sima táblák vezettek fel innen egy magasabb padhoz, járhatatlanok szinte, ha nem vágódnék beléjük egy mély, keskeny vályu, fenekén csurgó vízzel. Ebben kapaszkodtunk fel hol a mélyén, hol a baloldali peremén, nedves, itt-ott jégcsapos, legömbölyített sziklákon. Közepes nehézségű mászás volt csak, hamar futottunk fel a második, keskenyebb padra. Onnan aztán kissé ferdén balfelé, nagy sima táblák közt, rézsutoztunk fel a harmadikra, amelyen fű is nőtt.

Eddig jól ment minden. Friedmann, akiben eleinte - ismeretlen lévén - nem igen biztunk, ügyes mászónak bizonyult, hát mehettünk tovább. A pad lehajlóan, de szélesen emelkedett mindkét határgerinc felé, közepén fűboritotta, lapos törmeléknyelv jött le a falak alól. Fölötte a legmagasabb fallépcső emelkedett feketén, de látszólag járhatóan; afölött kellett a második, törmelékes falrésznek következnie. A fűlejtőn fölmentünk falunk aljáig, aztán egy már alulról feltűnő, széles, erősen emelkedő, törmelékfedte kőpadon emelkedtünk az északnyugati gerinc felé. Vagy 300 lépést tehettünk rajta, aztán fűlejtőbe ment át.

Megjártuk e fal felemagasságát, most ellenkéző irányba kellett volna mennünk, hogy felső peremét legalacsonyabb helyén, a csúcsvonalban érjük el. A szikla jól rétegezettnek és párkányokkal sörön futtatottnak, tehát járhatónak látszott. Be is szálltam mindjárt egy vízszintesen futó, nem is lehajló, bár keskeny fűpárkányra, de vagy 25 méter; után járhatatlan falban végződött. Visszamentem: tehát s egy másikat próbáltam meg valamivel feljebb. Ez az elsőnél is keskenyebb volt: Hol állva de a falhoz lapulva, hol térden csúszva s jobblábamat a falba kilógatva jutottam rajta előbbre, aztán ez is falban végződött. Függőleges, késkeny, de biztosnak látszó repedés vezetett egy kis sziklafej tetejére. Beleszorítottam a balkezemet és a cipőm hegyét, a jobbal meg kint kapargáltam valami egyenetlenségek után, adtán lenéztem az alattam lefutó vagy száz méternyi sziklameredélyen - s neki. Tán fél perc sem tellett bele, hogy azt a négy métert megtettem, de ugyancsak vert a szivem, amikor fent álltam a fejecskén.

Hátrakiáltottam a társaimnak, akik a kötél kibontásával foglalkoztak, hogy ne jöjjenek erre, hanem kerüljék meg ak egész letörést az északnyugati gerinc felé huzódó meredek fűlejtőkön. Nehezen értették meg, mert a falkihasasodott alattam, meg a szél is vitte a hangot, de végül mégis megnyugodtak, hát másztam tovább. Mint a háztetőn, ugy kellett a szellős falón felkapaszkodnom, meredek, sima táblákon, apró egyenetlenségeket használva fel; csak a Hegyestorony déli falán másztam hasonlót. Hanem amit fogtam, tartott; a kis fűpadok közben nem le, hanem behajlók voltak, igy hát vigan ment a dolog. Nem is volt sok. Vagy száz méternyi maszás útán elértem a falgyürü peremét, vagy 200 lépésnyire a csúcsvonaltól s körülbelül 50 méterrel magasabban.

Alulról rosszabbnak látszott a falnak ez a második szakasza, amelyik most előttem huzódott. Egészen könnyen járható törmeléklejtő volt. Megvoltak a harántfutó padok itt is, talán a falgyürük is, de minden eltemetve a törmelék alatt, amely a fal felső harmadából s különösen a falat határoló gerincekről gurult álá. A törmeléklejtöt, amely alig lehetett 35o-nál meredekebb, néhány hatalmas árok barázdálta, egypár a középen, a többje azonban az északnyugati gerinc felől, ahonnan a nagyobb gerincrések füvén összegyült vizet vezették le. A nyugati gerinc felé a fal meredekebb, tömörebb, tagolatlanabb volt, látszott, hogy sohasem kap napot s így nem romlik. Itt a vályukban volt némi friss hó is; réginek az egész falon nyoma sem volt.

Lassan botorkáltam fölfelé a lejtőn a csúcsvonal felé, sürün rakva az útjelző kőkupacokát, amelyek azonban a kőhullásjárta, csupakő lejtőn nem számíthatnak sem feltűnésre, sem maradandóságra. Kereszteztem néhány vályun, botorkáltam havakon s közben balra lestem, hogy jönnek-e már a táraim. Bizony nem jötték és bízvást haladhattam a harmadik, utolsó falrészlet, a zárófal felé. S közben tanulmányozhattam.

Ez volt a fődolog, a túra kulcsa. Alulról a fal egy ötödének gondoltam, de most, bár még rövidültebben láttam, kezdtem rájönni, hogy lesz az a harmada is. Ha az a két vályu; amelyet már alulról is kiszemeltem, de amelyekben víz s jég is van, járható: feljutunk a csúcsra; ha nem akkor kimászhatunk az északnyugati gerincre s akkor máskorra - s talán másnak - marad a fal befejezése s így tulajdonképem átmászása.

Mindinkább szilárdabbá váló talajról lapos kis vályu vezetett fel egy vízszintes padra, amely, mint valamennyi társa, lejjebb s feljebb végigszelte a falat az egyik gerinctől a másikig. Jég volt rajta a kövek közt, de nem annyi, hogy járni nem tudtam volna. Érthető kíváncsisággal siettem le rajta a fal alján a csúcsvonal felé.

Csakugyan! A falat közepén átszelő vályu tulhajlott s ilyennek kellett lennie feljebb is, a csurgásból s kifröccsenő vízcseppekből ítélve. Itt ugyan fel nem jutunk mászócipőben száraz nyár derekán sem, nemhogy jégcsapok közt, szögesben, kötél nélkül. Hát csak a baloldali marad, amelynek végéhez az előbb kijutottam. Meredek volt ez is és jég is volt benne, de tulhajlások s közte széles padok helyett itt jobban tagolódott minden; biztosabban remélhettem, hogy járható, ha bent nem, hát északra, az északnyugati gerinc felé.

Végre társaim is láthatókká lettak az északnyugati gerinc füves lejtői felől. A megkerülés igen meredek s kényes volt, csak bizonytalanul juthattak volt előre, ezért késtek. Jó félórát vesztettünk ezzel.

Nekiláttunk a vályunak, a baloldalinak. Néhány könnyű lépcső kis fekete fülkébe vezetett, innen lapos, jól tagozott, elég meredek vályu tovább. Egy padkára értünk, fölötte fal emelkedett. Itt elváltunk. Társaimnak meghagytam, hogy menjenek a fővályu orogr. jobboldalán, mert az könnyebbnek látszott. Magam a baloldalon maradtam, hogy minél közelebb maradjak a csúcsvonalhoz.

Egy darabig igy mentünk fölfelé, én egyedül, ők kötélen. Lassan jöttek, volt hát időm a tájat tanulmányozni. S ez fenomenális volt! A fal oly meredek; hogy minden pontjáról majdnem teljes egészében végigtekinthető. Sima, lapos itt minden. A falat sok; de keskeny pad és párkány tagolja, sok, de nem mély vályu barázdálja. A párkányok mind befelé hajlanak, tehát biztosak (míg a Kriván tulsó délkeleti falának párkányai kihajlók s azért oly kellemetlenek). Fűnek a zárófalón, kb. 2100 méteres magasságban már nyoma sincs, csupa szikla minden. Balra az óriási, de tagolatlanul letörő nyugati gerinc felé falunk meredek, fekete, komor. Jobbra, a tompa tornyokkal ékes északnyugati gerinc felé laposabb, szelídebb lejtőkkel hajlik bele. A mélyből a gyönyörű Katlanvölgy ~ a Koprovavölgy zúgó fenyvesei köszöntenek, tulnan napsugárban usznak a Liptói havasok aranysárga kúpjai. A mi falunk ellenben hideg és fekete. Sohasem kap napot, fű, virág nincs rajta, de a kőzete sem romlik, kemény az, mint a vas.

Arra törekedtem, hogy a jobboldalt emelkedő meredek, lapos bordára jussak ki, amely szakadékunk s a szomszédos, járhatatlan szakadék közt nyulik fel. Eleinte a fal tulmeredek volt, odébb azonban találtam egy párkányt, amely egyenesen kivitt a borda élére. Gyönyörű, szellős hely volt az, élvezettel tekintettem szét. Aztán a bordán kezdtem mászni. Kemény, szilárd kőzet, meredek táblák, ugy mászik rajtuk az ember, mint a háztetőn. Hol csak közepes nehéz, hol meg valóban nehéz volt a mászás, de a nehézségeket 'észre se vettem, oly szép volt.

Vagy 80-100 méternyi mászás után odahívtam a többieket is, mert jelezték, hogy a terep nehezedik s mert a csúcsot velük együtt akartam elérni, A párkányon ülve ettünk nehány harapást, aztán mentünk tovább, mert fáztunk. Áthajló falat képezett itt a borda éle, de jobbra tőle (orogr. balra) meredek szögellés vezetett fel, abból kémény ment ugyanazon irányba s annak tetejéről balra ujra ki lehetett jutni a borda élére. Felmásztam a szögellésen és a kéménybe is, de fent oly tulhajló s fogástalan volt a kijutás helye s oly kevés remény volt a továbbjutásra, hogy visszacsusztam a kéményen. A szögellés tetejéről balra probáltam kijutni egy repedésen, amelybe jobbkezem még belefért. Nehány métert ment valahogy, de aztán egyszerre oly fogástalan helyzetbe kerültem, hogy ég és föld között lebegtem egy sziklafej oldalán s csak egy hajszálon mint, hogy le nem zuhantam. Erre én is felvettem a kötelet s igy másztunk tovább.

Szellős és nehéz, de biztos bordaél vezetett feljebb, egy kötélhosszat s még egy felet. Aztán letörés alatt állottunk, előtte kirepedt óriási tömbök. Egyenesen feljutni nem lehetett, de jobbra felettünk lehajló ferde pad állott, amelynek jobbszélén kinőtt sziklafej mögül átjuthattunk talán a jobboldalt jövő fővályuba, amelynek járhatatlansága itt megszűnt.

A padra jutandó le kellett szállani egy alatta huzódó párkányra s erről kb. 7 métert sima, majdnem fogástalan falon felmászni. Én mentem elől s egy sikertelen próbálkozás után feljutottam rá, dacára dermedt ujjaimnak. Kimásztam a fejig, onnan biztosítottam Imit. Kétszer próbálkozott, aztán feljutott ő is és jöhetett Friedmann.

Nagyon lassan jutott le már a párkányon is, mert nem volt a leszálláshoz felülről biztosítva, mint mi. Lassan fogott a mászáshoz, emelkedett, megállt, ujra emelkedett, ujra megállt - "feszítsd meg a kötelet" sugom Iminek s abban a pillanatban megfeszül a kötél s Friedmann halk surlódással lendül ki a falba.

A rántás egyszerre érte Imit, ki térdelve tartotta a kötelet s engem, ki őt biztosítottam. Meg sem moccantunk, csak egymásra néztünk. Fog-e tartani a 9 mm-es ágyuvontató kötél, amelyen Friedmann lógott?

Tartott. Leéngedtük Friedmannt a párkányig s miután megpihent utasitásomra még lejjebb ment (Iminek le kellett oldania a kötelet, mert nem ért le addig, s az enyémhez kötni) s onnan padunk falának szélén mászott fel, ahol könnyebb volt, de alsó biztosításra szellősebb is. Végre feltűnt sápádt arca a fal peremén; együtt voltunk ismét mind a hárman.

Első dolgom volt az út folytatása után nézni, mert az idő későre járt, fél 4 volt. Sziklafejünktől meredek, de járható párkány vezetett le a szakadékhoz s azt vízszintesen körözve kelt át a tulsó oldalra. Keskeny és szellős volt és tulnan jeges és havas is, de biztos. Épp vége volt itt a szakadék függőleges részének. Alatta még méredeken, sőt függőlegesen tört le, de felette katlanná tágult s a terep könnyű lett. Gyorsan leoldottuk a kötelet, aztán siettünk tovább. A csúcstól már csak 50-80 méternyire lehettünk. Havas törmeléken jutottunk fel egy hóval telt vályucskába, ebből a falán ki törmelékes térségre, innen tompa bordácskán, majd törmelékes vályun egy ujabb katlanba az élső fölé. A többiek innen jóbbra, én balra másztam ki a vályuk egyikében s 410-kor kiléptem az északnyugati fal legtetejére, a Kriván nyugati és északnyugati gerinceinek épp a találkozóhelyére, öt méternyire a csúcspóznától (2496 m).

Végtelen örömmel öleltük meg egymást, aztán siettünk, hogy a jéghideg déli szél ellen menedéket találjunk. Ujjasainkat felöltve odahozódtunk valahogy a csúcskomp szélárnyékába, ettünk, ittunk s örültünk. A kilátás páratlan volt, az égen a legcsekélyebb felhő sem látszott, ragyogóan sütött a nap, csak a szél volt metsző. A lengyel síkság már párás volt, de a Dunajec vidéke szépen látszott; szintugy a Tátra oromtengere, a szepesi és liptói síkság, a környező hegyek mind, a Branyiszkótól a Liptói havasokig s a Babiaguráig. A Kriván híres szép kilátásának egyetlen pontja sem maradt rejtve.

Nem sokáig bírtuk a hideget, meg az idő is hajtott, hogy a sötétség ránk ne szakadjon. Névjegyünket elhelyeztük a többihöz, aztán nehezen bár, de bucsut kellett vennünk (430). Ismert úton siettünk le a teljesen hómentes törmeléken a hágóba s az aranybányák mentén a Pavlovahátra. Szép vándorlás volt az, a lenyugvó nap utolsó sugaraiban, pillantással a szürkülő síkságra, a sötétedő völgyekbe. Mire a hátra értünk (520), már szürkült. A rendes, de fáradt lábainknak nagyon is érezhetően köves úton lejutottunk a Handelvölgybe (530). A pihenő kőnél füstöt láttunk. Társainkra gondoltunk eleinte, de két vezető volt, Csizák és id. Spitzkopf Pál, akik az eltűnt lengyel diákokat keresték. Látták társainkat, de már lent a völgy alja felé, nem beszélhettek volt velük.

A patak tulsó partján a sötétségben mindjárt el is vesztettük az útat, amely a magas fűben amugy is alig látható. Elszéledve kerestük, én találtam meg, mert tudtam a helyes irányt. Sötétben mentünk most tovább, hogy le ne tévedjünk az útról. Keserves botorkálás volt az bizony, minden kőbe belerugtunk, minden gyökérben megbotlottunk s lejjebb a törpefenyőben minden ág az arcunkba vágott, de hát tűrnünk kellett. Jobbára a lábommal tapogattam ki az útat, - mert látni ugyszólván csak foltokat láttunk, - de ennek sötétségben kellett történnie, lámpafény csak zavart volna. Pár lépést tévedtem néhányszor, de azt is rögtön észrevettem.

Mikor az ösvény az erdő felé kanyarodott s kezdett szélesebb lenni, meggyujthattuk a lámpát. Az erdőn tul, a kis fácskás fennsíkon mihamar megint elvesztettük az irányt. Megállítottam társaimat, körbe jártam, lábammal tapogattam a nyomot, követni kezdtem s követtem mindaddig, míg csak egy fél kilométer után egy ismerős fenyősáv nem bizonyította, hogy jó úton járok. Igy ment ez tovább is. Állandóan messze társaim előtt jártam, tapogatva kerestem az utat s csak ott engedtem őket a lámpával közelebb, ahol nagyobb patakon kellett átmenni.

Bizony keserves és fárasztó menetelés volt ez, de hát mindennek vége szakad egyszer s mi is elértük a Kaczvinszky forrástól északra fekvő irtást, addigra feljött a hold is, de bizony nem sokat segített, mert megint erdőbe kerültünk. Hanem a tó, az csodásan szép volt az ezüstös fényben; a hegyek előtt sötét felhők huzódtak s ha nem hívott volna a kötelesség, bizony itt maradtunk volna hogy megháljunk.

A kincstári kerülőhöz siettünk, mert a tónál minden zárva volt (815-935). Szívélyesen fogadtak, mint mindig. Tej, író, vaj - és az ülés felüdítették fáradt testünket-lelkünket. Aztán útrakelve felkapaszkodtunk a fogaskerekü töltésére s azon bandokoltunk lefelé Csorba állomásra, hogy az éjjeli vonatot elérjük.