Eltünt. A Tátra egy mély szakadéka nyelte el. Oly nehéz elhinni, hogy nincs többé, hogy mosolygó, beszédes szemeit nem láthatjuk, lelkesedését nem hallhatjuk. Fojtogatja torkomat valami fájdalmas érzés s sajgó lelkem odaszáll a Litvorovy-toronyhoz, de a Litvorovy-torony hallgatag, mogorva, ködös ...

Egyedül ment a Martin-útra, mert mindannyiunk, akiben még vér forr, külön-külön szeretné most a Tátra minden csúcsát meagszólaltatni: Ti szirtóriások, veletek tartunk. Gerlachfalvi-csúcs ! Hazánk legmagasztosabb és legmagasabb pontja, mi nem hagyunk cserben. Küzdeni fogunk, ha küzdeni kell, hogy minél előbb érjük el azt a pillanatot, hogy nemzeti ünnep keretében felállíthassuk ormodra az apostoli kettős keresztet!

Egyedül ment. Ebben van valamelyes hősiesség, férfiasság, legyűrni minden akadályt, egyedül, támasz nélkül. Es ment, mert annyi rettenetes háborús évek után, amelyből méltóan kivette a részét, viszontlátni óhajtotta hegyeit, amelynek stácziói: egy-egy torony, egy-egy csúcs. És ment egyedül a Martin-útra, a Lengyel-nyeregtől a Gerlachfalvi-csúcsra húzódó sziklaútra...

Emlékek támadnak fel lelkemben. Visszavarázslom a békés időket, amikor még nyugodtan róttuk a Tátra csúcsait; amikor még a Tátra otthonunk volt.

Egy alkalommal a Poprádi-tó feletti dombocskán nézem a jövő-menő turistákat, midőn hangok hallatszanak, egy lelkes, ifjú hegymászó-csapat közelg a menedékház felé csákánynyal, kötéllel. Érdeklődtem, kik azok, csak annyit mondtak: a szepesiek.

Iglói, lőcsei, késmárki diákok voltak, köztük Teschler Imre. Itt láttam meg rajongó ifjú barátomat, itt szerettem meg a szepesieket jellemző szerénységét. A Tátrában vagyok ismét, a Martin-útnak vágok neki. Egyenkint gyűröm le a Felkai-tornyot, a Wágner-csúcsot, a Kis- és Nagy Litvorovy-tornyot, már a Róth Sámuel-csúcson állok s amint tekintetemmel még egyszer végigjárom a megtett gerinczutat, hangos éljenzés üti meg fülemet, s a Gerlachfalvi-csúcs felől kalaplengetve üdvözölnek, s amint felérek a Gerlachfalvi-csúcsra, derült, ismerős arczok fogadnak, a szepesiek voltak s köztük az én Imre barátom.

Lelki szemeim előtt végigvonulnak csúcsmászásai. Micsoda gyönyörű szép teljesítmények: Jégvölgyi-csúcs, Gerlachfalvi-csúcs, Bibircs-, Jolán-csúcs, Fecske-torony-, Lomniczi-csúcs, Bástyagerinczszorulat; Dőri-, Petrik-csúcs, Majunke-torony, Kis- és Középső Jégvölgyi-torony, Középorom északnyugati gerincze, Tátra-csúcs koronája, Hegyes-torony, Simon-torony, a három Ganek-torony traverzálása; Szoliszkó, Koncsiszta, Batizfalvi-gerincz, Sárkányfal bejárása, Vöröspatak-torony déli letörése, Kis-Viszoka északkeleti falának és a Kriván nyugati letörésének első átmászása stb., stb. Fájdalmas érzés fog el, ha reágondolok, panaszkodni szeretnék, - de ő nincs többé ... Egyedül maradunk fájdalmunkban, egyedül maradunk bánatunkban.

Barcza Imre.