Három esztendeje annak, hogy egy augusztusi hóförgetegben nyomtalanul
eltűnt a fiatal szepesi hegymászógárda egyik legtehetségesebb tagja,
Teschler Imre iglói orvostanhallgató. A Lengyelnyeregről a Gerlahfalvi
csúcsra vezető gerincút volt az utolsó túrája, ott ölelte őt magához a hideg
szikla örökre s tetemére finom hótakarót szőtt az augusztusi zimankó.
Bajtársai, hozzátartozói a legönfeláldozóbb kutatások révén sem tudtak
nyomára akadni, szemrehányó, kérő tekintetükre néma szfinxként még nem
felelt az öreg Gerlahfalvi csúcs. Égbenyúló síremlékként őrzi egy fiatalon
meghalt, rajongó ifjú örök álmait s talán sohasem is engedi megtudnunk
a rejtély titkát. A seb, melyet az ifjú bajnok eleste szívünkön ütött, még
fájón sajog, hisz' el se temethettük, el se kísérhettük utolsó útjára.
Emlékét, mely barátai és rokonai lelkéből úgysem vész ki soha, most már egy aranybetűs fekete gránittábla őrzi a Lengyelnyergen. A táblát az eltűnt hegymászó édesapja, Dr. Teschler Antal orvos, állíttatta s a leleplezési ünnepélyen ott voltak a szepességi és zakopanei Tátrajárók mind, hogy némán, lehajtott fővel adják meg a nagy hegyek áldozatának az utolsó tiszteletet. Alpesi virágokból font koszorúk övezték az egyszerű emléktáblát, melynek aranybetűs írását pajzánul csókolgatták a forró augusztusi nap sugarai. S a Lengyelnyeregre zarándokoló túristák százai bizonnyal megilletődve fogják olvasni az egyszerű írást: "In memoriam Emerici Teschler, 1896-1919".
Augusztus 13-ika hideg, de verőfényes idővel köszöntött a Tátrára, mikor az ünnepélyre készülő hegymászók felzarándokoltak a büszke ormokra. Lengyel részről harmincan jöttek, élükön egy öreg "Taternik", Dr. Jan Nowicki.
Halotti csöndben, födetlen fővel hallgatta a száz főnyi gyülekezet Kozlay Kálmán szepesszombati lelkész tartalmas, gondolatokban bővelkedő, magyar nyelven mondott gyászbeszédét, melyben az eltűnt ifjú emlékének áldozott. Az ember jellemében - úgymond - többé-kevésbbé megvan a hősi vonás és ez Teschler Imrénél különös mértékben ki volt fejlődve, hiszen ifjú élete, mely a tetteknek volt szánva, nagyrészt a harctéren és a nagy hegyekkel folytatott küzdelmekben telt el. A tett embere, aki erejének tudatában kereste a harcot, tragikus áldozata lett a Természettel folytatott küzdelmének. Nem törött derékban ketté az ő élete, nem volt befejezetlen, mert férfias vállalkozásait hősi halál fejezte be.
Hefty Gyula Andor hegymászó-bajtársai nevében búcsúzott el tőle. Német nyelvű beszédében megemlékezett a 13 év előtti hasonló gyászünnepélyről, mely Wachter Jenő emlékének volt szentelve. A mártirhalál, melyet egy fenkölt eszme hirdetője ideáljaiért halt, nem elriasztó hatással volt a rokongondolkodású ifjúságra, ma százával zarándokolnak fel fiaink kötéllel a vállukon a hegyekbe, hogy nem taposott ösvényeken járva, hanem önerőből, megküzdve a természetalkotta nehézségekkel, áldozzanak a hegyek kultuszának. Alapos iskolázottságra és felkészültségre vall, hogy hosszú évek óta ez csak a második tragikus kimenetelű baleset.
Stanisław Porębski, a Towarzystwo Tatrzańskie főtitkára, lengyel és német nyelven tolmácsolta a lengyel Tátrajárók részvétét.
Dr. Mieczysław ¦wierz lengyel nyelven mondott, magas szárnyalású beszédében az alpinizmus diadaláról szólott. "Mi hegymászók megértjük Teschler Imrét", aki ideális küzdelmeinek áldozata lett. Az alpinizmus jogosultságáról nem lehet vitatkozni, annak lényegét nem érti meg mindenki, aki a vállalkozásoknak praktikus érveléssel akar határt szabni, az igazi egyéniség tetteinek önöntudása szab irányt és határt, amit egy Lammeri mondással lehetne kifejezni: "Du darfst, was Du kannst".
Végül Dr. Teschler Antal mondott meghatottan köszönetet a részvétnek ilyen impozáns megnyilatkozásáért. Szeresd a természetet, de szeresd tulajdon, fiatal életedet is. Memento mori, ha merész sziklaösvényre lépsz, nehogy örökre magához öleljen a völgy; az örökkévalóságból nincs visszatérés s a kétségbeesett szülők mérhetetlen fájdalmára vajmi nehéz írt találni. 3/4 4 óra volt, amikor kegyeletünk jeléül virágbokrétákat helyeztünk a tábla alá s hosszú sorban megindultunk a völgy felé. Az azúrkék mennyországon habos felhők úszkáltak, a délutánra hajló nap aranypalástot vetett a Bibircs karcsu gránitvállaira, a hegyekbe béke költözött. Csak a mi felzaklatott szívünkbe nem tudott ez a mosolygó derű nyugalmat lopni, megalázkodva és mégis keserűen kérdeztük az ősz Gerlahfalvitól: "Miért?" A hegy pedig szfinxként tekintett le ránk és nem felelt.
Zuber Oszkár.