Nyomtalanul eltűnni a hegyen különleges csoportja a baleseteknek. A történet lezáratlan, a tragikus vég mégis bizonyos. Elsősorban a gleccserekkel bíró magashegyek vezetik ezt a fajta statisztikát, és sajnos magyar áldozatai is vannak.

      A Magas-Tátrában ma már nincs örök hó, aránylag kis területén minden szerencsétlenül jártat megtalálnak. Éppen emiatt volt megdöbbentő számomra sok egyéb közt Teschler Imre esete, amiről a Hegymászó balesetek c. könyvben olvastam. Eszerint a fiatal iglói hegymászó 1919. augusztusában azzal búcsúzott otthon, hogy az Omladék-völgy zárlatában emelkedő Jeges-tavi-csúcsra indul. Tátraszéplakon Dr. Guhr Mihály fürdőorvosnak már a Martin-út bejárásával a Gerlachfalvi-csúcsot jelölte meg célként, és ehhez egy jégcsákányt is kölcsönkért. Ez volt az utolsó hír róla. Augusztus 12-én elindult és nem látták többé. Néhány nap múlva aggódó apja, Dr. Teschler Antal értesítésére Grósz Alfréd és Szász Rezső bejárták a Jeges-tavi-csúcson átvezető útvonalat, majd lementek Tátraszéplakra Guhr Mihályhoz. Ekkor derült ki számukra, hogy rossz nyomon jártak. A friss információ birtokában másnap a Lengyel-nyeregből indulva az Alfred Martinról elnevezett úton gerincvándorlással keresték Teschler Imrét. Annyi világosan látszott, hogy a megelőző napokban hóvihar volt a hegyen. A jégcsákány nyomai kétségtelenné tették az eltűnt áthaladását a "Wagner-csúcs és a Kis-Litvor-torony" között. A mentőcsapat eljutott a Martin út tetőpontjára, a Gerlachfalvi-csúcsra. Bár véleményük szerint Imre feljutott ide, mivel az utolsó nyomokat a Tetmajer-horhosban találták, oda visszamásztak. Rossz idő esetén innen legbiztosabb menekülési útvonal le a Wala-szakadékon át a Batizfalvi-völgybe. Ezt követve azonban eredménytelenül végződött a kutatás, akárcsak a továbbiak.

      Két évvel később egy egyedüljáró a Gerlachfalvi-csúcs melletti oromrésből a legrövidebb úton akart lejutni a Felkai-völgybe. A lemenet során egy emberi koponyát és mellette csontokat látott. Leérve jelentette az esetet, de a ködös idő miatt a helyszínt megközelítőleg sem tudta megjelölni. Másnap Grósz Alfréd tanítványaival, Lingsch Györggyel és Seide Gáborral, valamint Franz János hegyivezetővel az oromrésből indulva órákon át keresték a maradványokat, de semmit sem találtak.
      Vajon kinek a maradványait látta ez a szemtanú ? Akkoriban nyilvánvalónak tartották, hogy Teschler Imréét. Mivel véletlen egybeesés folytán ugyanabban az évben, 1921. augusztus 29-én bukkantak rá a 11 évvel korábban eltűnt Mahler Oszkár csontjaira a Gerlachfalvi-csúcs keleti falánál, a Darmstädter út beszállása közelében, elképzelhető, hogy az említett egyedüljáró valójában nem Teschler Imrét, hanem Mahler Oszkárt találta meg. A ránk maradt visszaemlékezések szerint a Teschlernek vélt csontlelet valahol a hegy felső részén volt, azaz onnan még mászni kellett a völgyszintig. Ez a korabeli feltevést erősíti meg, hiszen Mahler Oszkár maradványait már a völgyszinten, havas területen találták meg. Ha a szemtanú ezt látta volna, hozzátehette volna a beszámolójához, hogy már nem kellett lefelé másznia. Mindez természetesen csak utólagos okoskodás, és leginkább a tervezett kutatási terület meghatározásánál volt jelentősége.

      Mit is tudunk Teschler Imréről ?
      Születésének helye Igló, az évre viszont két adat is szerepel az irodalomban. Az eltűnése után megjelenő korabeli írások egyöntetűen 1896-ot jelölik meg születési évként. Még a Turistaság és Alpinizmus 1922-es évkönyvében Zuber Oszkár által írt megemlékezés is így idézi a Lengyel-nyeregben elhelyezett emléktábla szövegét: In memoriam Emerici Teschler 1896-1919. A cikkhez mellékelt fotón az évszám tisztán kivehető. Grósz Alfréd, aki közös túráiról jól ismerte őt, ezt írja: A világháború legelső hetében 17 éves korában állt be katonának, hogy a szenvedések minden poklán keresztül segítse megvédeni nemzeti szabadságunk fenyegetett ügyét. Majd az olasz fronton kapott sebesülése után: Huszonegy éves korában már főhadnaggyá léptették elő.
      Ezzel szemben a lengyel W.H. Paryski a Wielka Encyklopedia Tatrzańska-ban már 1898-ról tud, sőt a Poprádi-tó melletti Szimbolikus Temetőbe áthelyezett emléktáblán is ez a dátum áll. Sajnos a tábla eredetisége a korabeli fényképpel összevetve erősen kétséges, az évszámon kívül más különbség is felfedezhető. Hogy mi történt az eredeti emléktáblával, miért változtatták meg a születési évet, ezek okát pillanatnyilag homály fedi.
      Ha ebben van is némi bizonytalanság, Teschler Imre tátrai tapasztalatához nem fér kétség. Kamaszkora óta rendszeresen járta a hegyeket, többnyire társaságban, időnként egyedül, s részt vett több első megmászásban. Szóljon ismét Grósz Alfréd egyik korai túrájáról: Az Oszterva sziklás lejtőin egy eltévedt idegen veszélyes helyzetbe kerülve segítségért kiáltozott. Az akkor 12 éves Imre odakúszott, és gyermeki naivitásában nem ismerve fel a helyzet veszélyességét, kedvesen megkérdezte: "Bácsi, miért kiabál ?" Majd útmutatásával lesegítette a bajbajutottat.
      Későbbi útjainak terjedelmes listáját elismerő csodálattal olvashatjuk: Bástya-gerinc, a Jolán-csúcs -- Lomnici-csúcs közti gerinc, Közép-orom gerince, Tátra-csúcs koronája, Vörös-patak-torony a dk. letörésen át, egyedüljáróként a Simon-torony és még számos egyéb. Nem egy mai magyar hegymászó csak álmodozik ilyen gyönyörű túrákról.
      1919-ben, orvosi szigorlatának letétele után indult azévi első útjára a Tátrába. A kitűzött cél -- a Martin út -- nem volt erejét, tudását meghaladó teljesítmény. Az ő tapasztalatával ez a gerinctúra valószínűleg kisebb kockázatot jelentett, mint manapság átkelni egy forgalmas úton. Amit viszont az előrejelzés hiánya miatt nem tudhatott, az a várható időromlás. Saját tapasztalatból többen ismerik a nyáron kitörő tátrai hóvihart. Nem tudjuk, csak sejthetjük, hogy akkor ez milyen erős lehetett. Mivel Teschler Imre a Tetmajer-horhosig biztosan eljutott, továbbá a vihar a nyomokat részben meghagyta, a rossz idő nyilván nem tette teljesen lehetetlenné a mászást.
A horhosban négy alapvető lehetőség volt.

1. A legkézenfekvőbb -- lemenet nyugatra a Wala-szakadékban -- a mentőcsapatok eredménye alapján kizárható.
2. A horhosba keletről feljövő Darmstädter-szakadék szintén logikus lejutási irány a Felkai-völgybe, de csak szép időben, mivel az alsó falszakasz labirintusában könnyen eltéveszthető az út, havazásban pedig kimondottan veszélyes.
3. Nagyon rossz idő esetén a horhosból könnyen elérhető a keleti oldalon felszínre bukkanó jellegzetes geológiai réteg, a Kienast-pad. Ez gyalogösvényt jelent a Karcsmar-folyosó félmagasságáig. A sziklapad itt keresztezi a folyosót, és akár tovább követhető a Gerlachfalvi-próba irányában, de maga a folyosó havas-sziklás medre is járható. Ez utóbbihoz azonban hágóvas, jégcsákány szükséges, valamint a folyosó alsó negyedében tornyosuló, nyáron mintegy 40 m magas, vizes sziklalépcső leküzdése. Ráadásul itt gyakori kőhullással is számolni kell.
4. Csak kissé viharos körülmények között még biztonsággal tovább lehet mászni a gerincen a csúcsra. Ha ezt elérte, miért nem választotta nyugat felé a Batizfalvi-főszakadék szokásos útját ? A jelek szerint ehelyett a csúcsról lement a közeli oromrésbe, és onnan a Kienast-úton vagy azzal párhuzamosan tovább a Kienast-padra.

      Egy váratlan nyom

      Terepkutatás helyett otthonos szobában ülve beszélgetek Scheirich László tátrai parkőrrel. Kicsit unhatja a Teschler-emléktáblára vonatkozó kérdéseimet, de aztán megadóan leemeli a polcról Argalács -- Mihalík szerzőpárosnak a Szimbolikus Temetőről szóló könyvét. Nem tudok szlovákul, ezért ő keresi ki és olvassa fel az erről szóló pár mondatot. Fokozódó megdöbbenéssel hallgatom a nyers fordítást: ... 1926-ban két prágai diák a Karcsmar-folyosóban egy csontváz maradványaira bukkant... mellette egy fémszelencében Teschler Imre klubigazolványa... a leszállítást Dr. Guhr szervezte meg... Részletek a megtalálás pontos helyéről, a maradványok állapotáról nincsenek.
      További forráskutatással kerültek elő adatok a Krásy Slovenska (Szlovákia szépségei) c. folyóirat egy cikkében Ivan Bohuš-tól. Ebben Bohuš idézi az egyik diák -- Řezník -- 51 évvel későbbi visszaemlékezését, aki társával együtt különösebb tapasztalat nélkül, rossz felszereléssel jutott fel a Gerlachfalvi-csúcsra. Kifutottak az időből, a sötétben lejövet során a Karcsmar-folyosóban csont-, ruha- és kötélmaradványokat találtak, valamint a személyazonosságra utaló turistaigazolványt. Pár nappal később Guhr Mihállyal felmentek a hegyre, de kőhullás veszélye miatt nem tudták megközelíteni a helyszínt. Bohuš hozzáteszi még, hogy az esetről jegyzőkönyv nem található, és az iglói családi sírboltban sincs nyoma Teschler Imre temetésének, tehát valamiért nem a várható módon zárult az ügy.
      Eszerint Imre elérte a Karcsmar-folyosót. Ha a tetején, a meredeken letörő Karcsmar-csorbában kezdte, igen hamar bekövetkezhetett a baleset. Ellenben ha középen, a Kienast-padról jutott be, a kevéssel lejjebb lévő sziklalépcső lehetett a szerencsétlenség oka. Természetesen egy kőlavina is nagy eséllyel közrejátszhatott.

      Mindez több megválaszolatlan kérdést vet fel: Mi történt Teschler turistaigazolványával, miért nem publikálta Guhr Mihály a leletet, lehozatta-e egyáltalán, ha nem, miért nem, s ha igen, mi lett a sorsa ? A történet tehát nincs megnyugtatóan lezárva, ezek a homályos pontok további kutatást igényelnek.

      Végül álljanak itt az apa, Dr. Teschler Antal szavai, amelyeket az emléktábla elhelyezésekor a Lengyel-nyeregben mondott: Szeresd a természetet, de szeresd tulajdon, fiatal életedet is. Memento mori, ha merész sziklaösvényre lépsz, nehogy örökre magához öleljen a völgy; az örökkévalóságból nincs visszatérés s a kétségbeesett szülők mérhetetlen fájdalmára vajmi nehéz írt találni.