Wild Ferenc

(1939. április 2., Arad -- )


      Valamilyen furcsa véletlen folytán 1939. április 2-án (nem elsején!) Aradon láttam meg a napvilágot. A város a Magyar Nagyalföld peremén terül el és környéke nem kimondott hegymászó-paradicsom. Magasan fejlett génállományomat -- itt tengerszint feletti magasságra gondolok -- javarészét apai nagyapám, Franz Wild Felső-Ausztria egyik eldugott hegyi falvából hozta magával, aki a XIX. század utolsó éveiben Aradon telepedett le, mert bölcs történelmi előrelátással ebben a városban vélte leginkább biztosítottnak a családja jövőjét. Ezt a bölcs történelmi előrelátást, sajnos, én is örököltem tőle. Hála az aradi turista hagyományoknak, 10-12 éves koromra már "megfertőződtem" hegyekkel. Dávidházy Kálmán 1947-ben rendezte meg a Zaránd-hegység erdőborította dombvidékén az első romániai tájékozódási versenyt -- hadd jegyezzem meg: magyarországi mintára. Egy ilyen, akkor még terepversenynek nevezett valami, térképpel és iránytűvel, éjszakai szakaszokkal, virágismereti vetélkedővel és kézigránát-dobással, hihetetlen izgalmakat jelentett egy magamfajta, minden gazemberségre kapható srác számára.

      A hegymászást 1960-ban kezdtem el Kolozsváron, az itteni Egészségügyi Technikum három évfolyamát váltakozva a Tordai-hasadékban, a Királykőn és a Fogarasi-havasokban végeztem el. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez alatt a három év alatt többet voltam a hegyek között, mint előadásokon, vagy laboratóriumi gyakorlaton. Ekkor kötöttem egy életre szóló barátságot Moldován Andrással. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy hegymászó lett belőlem.

      1963-ban visszakerültem Aradra, ez mindössze annyi változást hozott az életemben, hogy a munkahelyről kevesebbet tudtam lógni és hétvégeken többet kellett motoroznom, autóznom -- 400-500 kilométereket oda-vissza -- ahhoz, hogy sziklák közé jussak. A 20. század hatvanas éveiben a Kárpátokban még léteztek feltáratlan, érintetlen sziklás övezetek. Nekem a Cserna-folyó völgyében, Herkulesfürdő környékén és a Néra szorosában sikerült mintegy tizenöt III-V-ös nehézségű mászóutat megnyitnom, mielőtt még a sziklamászás divatsporttá vált volna, és a siserehad elözönlötte volna ezeket a helyeket. A romániai hegymászás nagyon súlyos torzulását okozta az, hogy szovjet mintára 1953-tól kezdve hivatalosan, egyesületi kereteken belül csak versenysportként lehetett űzni. Az egyesület csak akkor adott pénzt, felszerelést és -- ami a legfontosabb -- sportszabadságot, ha beálltál az Országos Bajnokságnak nevezett kutyakomédiába. Jómagam a tíz legértékesebb évemet, 1960-tól 1970-ig a "nemzeti" (ez a hivatalos román megnevezés) hegymászóbajnokság fordulóin fecséreltem el, eközben egyszer nyertem csapatversenyben egy harmadik helyezést; hogy mit veszítettem, azt fel sem tudom mérni. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy ez alatt a tíz esztendő alatt a Keleti- és Déli-Kárpátok szinte valamennyi jelentős útját megmászhattam -- állami költségen.

      Többszöri visszautasítás, fellebbezés, audienciák sora után 1968 augusztusában egyszeri csehszlovákiai útra érvényes útlevelet kaptam. Kissé megkésve, két héttel a varsói szerződés csapatai után értem a Magas-Tátrába. A Késmárki-házban, a szlovák hegyivezetők tanfolyamán láttak vendégül, mint a baráti román nép jeles képviselőjét. Két hétig olyan ismert személyiségekkel mászhattam egy kötélen, mint Jozso Psotka, Gejza Haak és Ladislav Andrási. Most már nehéz megmondanom, hogy az akkori napok nagy szlovák-román barátságának (ott, a Magas-Tátrában istenítették Ceauşescut -- mert a román csapatok nem vettek részet Csehszlovákia baráti megsegítésében), vagy pedig egyéni varázsomnak köszönhettem, de meghívtak a rákövetkező év tavaszára, a téli tanfolyamra is. Mindkét tanfolyam nagyon nagy hasznomra volt, a szlovák hegymászás magasan a romániai fölött állt, mind a felfogásmódot és a szervezést, mind a felszerelést illetően. Kezdtem jóval kritikusabb szemmel nézni a román szakszövetség munkáját. Addig nem is volt baj, amíg csak néztem, de évekkel később, eléggé el nem ítélhető módon, le is írtam a véleményemet.

      Időközben a temesvári Testnevelési Főiskolán edzői képesítést szereztem, néhány évig másodállásban tevékenykedtem, majd a temesvári Műszaki Egyetem Testnevelési Tanszéke alkalmazott, mint főállású hegymászó edzőt. Szerencsére nem tartott sokáig ez a pünkösdi királyság, mert rövid idő alatt majdhogynem megutáltatták velem a hegymászást. Kötelező óraszámú tornatermi foglalkozásokat tartottam, tudományos alapon összeállított edzésterv szerint; ha hosszabb időre a hegyekbe mentem a csapattal, akkor napi jelenléti ívet vezettem; grafikonokon ábrázoltam, hogy milyen magasra tudnak mászni az általam felkészített egyetemisták. Mindezt a tanügyiekre oly jellemző szamárlétra-bűvölet légkörében és egy kirúgott katonatisztből tornatanárrá felfejlődött tanszékvezető irányítása alatt. Szerencsémnek kell mondanom, hogy amikor az éppen soron következő román tanügyi reform megkarcsúsította az intézetet, a státusomat megszüntették. Örömmel mondtam búcsút egyetemi oktatói karrieremnek, és így utólag elismerem, hogy életem egyik nagy tévedése volt, amikor a kedvtelésemet foglalkozásra próbáltam felcserélni. Állás, család nem kötött, így búcsút inthettem a síkságnak is és a háromszéki hegyekben, az ország legmagasabban fekvő szanatóriumában vállaltam munkát.

      A Torjai Tüdőszanatórium eszményi helyen volt, ezer méter tengerszint feletti magasságban, végtelen fenyvesek között, körülvéve Jókai regevilágának Bálványosvárával, Büdösbarlangjával, Madártemetőjével és -- ami nagyon lényeges volt számomra -- mindössze órányi autóútra a Brassót övező hegyektől, a Király-kőtől, a Nagykő-havastól, a Bucsecstől. Mivel megszakadt minden kapcsolatom addigi mászótársaimmal, egyedül próbálkoztam téli körülmények között a Fogarasi-havasok gerincével. 1973. márciusában a hegység nyugati végétől a Podrág-házig jutottam el, innen több napon át tartó, szakadatlan havazás kergetett le. 1974. januárjában sílécekkel fejeztem be a teljes gerincet, eljutva Plaiul Foii-ig, a Király-kő tövéig. Rá egy hónapra, 1974. februárjában a Király-kő gerince következett, a Curmătura-nyeregtől a Funduri-nyeregig. Tudomásom szerint mindkét egyedül véghezvitt, "szóló" téli gerincvándorlásban enyém az országos elsőség és ismétlésről sem tudok. Az 1981. decemberi Görgényi-havasok traverzálást már csak háromnapos síkirándulásnak minősítem.

      A Torján eltöltött évek alatt támadt az az ötletem, hogy kezdők számára kellene összeállítani valami kézikönyvet, tankönyvet, sok rajzzal, kevés fontoskodással, olyan stílusban, hogy kedvet kapjanak a hegymászáshoz. Kovács Ferenc és Moldován András kezdeményezésére néhány évvel hamarabb Kolozsváron már volt egy hasonló próbálkozás, de ez elakadt az ott igencsak közkedvelt egyletesdi- és bizottmányosdi-játék útvesztőjében. A fényképanyag viszont elkészült és ezt Kovács Frici készséggel a rendelkezésemre is bocsátotta. A kéziratot hegymászó szempontból Moldován Bandi és Kovács Frici nézte át és jó néhány hibát kigyomláltak. A földrajz, a földtan és a turista-történelem terén Kónya Ádám tanár, a sepsiszentgyörgyiek "vezérturistája" segített nagyon sokat. Kiadót Páll Zoltán hegymászó barátom szerzett, ő ajánlotta a kéziratot Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának figyelmébe, miközben az inkvizíció és a gestapo legjobb hagyományait alkalmazta gyógytorna címén a közismerten nyakas igazgató úron. A Kriterion 1978 nyarán, nagy kockázatot vállalva, hétezer példányban jelentette meg a Hegymászók könyvét, ehhez járult még Skerletz Iván igen kedvező véleményezése alapján a Magyarországon megjelent kétezer kötet. Túlzás lenne azt állítanom, hogy a könyv napok alatt elfogyott volna az üzletekből: órák alatt tűnt el. A megjelenést követő hónap magyarországi sikerkönyv-listáján a Hegymászók könyve a hatodik helyen szerepelt, megelőzve -- és erre nagyon büszke vagyok -- a népszerű és általam igen tisztelt író, Moldova György egy akkoriban megjelent kötetét. Minderre egyáltalán nem számítottam, mint már említettem, még csak nem is szakkönyvnek készült a Hegymászók könyve, hanem kezdőknek, az első bizonytalan lépéseket megtevőknek szántam. Na meg egy fricskának a romániai hegymászás nagymoguljainak, akiktől éveken át hiába vártunk egy használható kézikönyvet. Igazi örömérzés akkor töltött el, amikor a Román Hegymászó Szövetség a legvadabb támadást indította a könyv ellen, a főtitkár, Mihăilescu elvtárs még politikai színezetet is próbált adni annak, hogy szakmai melléfogásokat merészeltem bírálni. Ma sem értem dühét, mert a szóban forgó, kifogásolt események idején a főtitkár elvtárs a hegymászásról még azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák, csak jóval később tanulta meg, hogy az utóbbit, de azt aztán keményen. A szövetség ilyetén hozzáállása megnyugtatott, hogy a könyv szakmai szempontból elfogadható. Különben is, tehettek nekem egy szívességet -- gondoltam --, ők azonban tudták, kerülök én még az ő utcájukba. Ez hamarosan be is következett.

      1977-ben Gyergyószentmiklósra költöztem és itt olyan nagyszerű emberkék közé csöppentem, akikhez hasonlókkal egész hegymászó pályafutásom alatt nem találkoztam. A gyergyói gyermekek futóléccel a lábukon jönnek világra, egész gyerekkorukat az erdőn töltik, és mikor sihederré cseperednek, más vágyuk sincs, mint hogy sziklára mászhassanak. Az én úgymond edzői, oktatói tevékenységem arra korlátozódott, hogy ezt az ifjúi lelkesedést kissé visszafogjam, és arra ügyeljek, hogy épkézláb le is jöjjenek a szikláról. Annyira jó gárda verbuválódott székely legénykékből, hogy nagy nehezen rászántam magam, hogy minden jobb meggyőződésem ellenére a bukaresti korifeusok elé járulok, és ha kell, hamut szórok a fejemre, csak kegyeskedjenek engedélyezni, hogy Gyergyószentmiklóson hegymászó szakosztályt létesítsünk. Ez meg is alakult 1979-ben a helyi Vasas SE keretén belül, nagyon szerény anyagi támogatással, de nem is ez volt a legnagyobb baj. Mászhattak a fiúk bármilyen káprázatosan, csak "halmozottan hátrányos helyzetben" vehettek részt a szövetség rendezvényein. Nekem sem sikerült igazán belopnom magam a fővárosi versenybírák szívébe és az sem jelentett piros pontot, hogy a gyergyói csapatban soha még csak mutatóba sem akadt többségi -- értsd: román -- versenyző. Ezekben az években az Ifjúsági Bajnokság első három helye a toháni fegyvergyár, a belügy és a hadsereg csapatainak volt kibérelve, ide befurakodni, finoman szólva, illetlenség volt. Ezt a versenyetikettet látszott semmibe venni a gyergyói csapat, komoly fejtörést okozva a bajnokság rendezőinek, akiknek gyakran menetközben kellett miattunk versenyszabályokat módosítani.

      A hegymászó szakosztállyal szinte egyidőben alakult meg Hargita megyében a Hegyi Mentőszolgálat, a Salvamont, ennek tagjait a székelyek jó nyelvérzékkel "szállvamentőknek" hívták. A megyei néptanács tömte pénzzel a szervezetet, a pénzügyi szabályozás pedig éberen ügyelt arra, nehogy értelmesen költsük el. Vicclapba kívánkozik, hogyan vertünk fenekére éveken át jelentős összegeknek, csak hogy a törvényszerűséget betartsuk. Ami akkoriban Romániában zajlott, az -- a szakállas jópofáskodásnál maradva -- nem vicc volt, hanem kész röhej. Ami hasznosat mégis csak sikerült a Salvamont és főleg akkori titkára, Nan Aurel támogatásával elvégeznünk, az a Békás-szoros lassan feledésbe merülő mászóútjainak a felújítása, felmérése és feltérképezése volt. Három teljes nyári szezont vett igénybe ez a munka, a maga nemében egyedülálló volt az egész országban és ez képezte a gerincét a Békás-szoros sziklamászó kalauzának, amit csak évekkel később, Budapesten sikerült megjelentetnem.

      Időközben a csapat tagjai sorra hagyták el az országot, volt, aki hivatalosan, repülőgéppel, volt, aki kölcsönkért gumimatracon disszidált a Szamoson, pedig úszni sem tudott. A földrészek közül talán csak Ausztrália és az Antarktisz maradt ki a szórásból. Ilyen körülmények közepette következett be 1989. decemberében az "Úgynevezett Forradalom". Akkor még nem így neveztük, komolyan vettük, Ceauşescu még helikopterre várt a háztetőn, mikor a fiúk már motorra kaptak és első forradalmi lendületükben leduvasztották az Oltár-kő tetejét rondító "messze világító vörös csillagot". Ezek a napok örökös örömmámorban teltek, hittük, hogy itt most minden megváltozik, itt lesz a földi paradicsom, szeretni fogjuk egymást, románok, magyarok. Aki most hagyja el Erdélyt, az bolond! Aztán jött a hideg zuhany, a Fekete Március, az 1990. március 19-20-i marosvásárhelyi események. Híre ment, hogy a vátrások más magyarlakta városokban is pogromra készülnek. A székely települések órák alatt ostromállapotra rendezkedtek be, mi hegyimentők a gyilkostói utat barikádoztuk el. A hír utólag igazolódott, néhány moldvai városban valóban szervezték a husángos legényeket, egyik autóbusz konvojuk Gyergyóbékásig jutott. Kezdetben arra gondoltunk, hogy a mi készenlétünk híre vette el a kedvüket, később tudtuk meg, hogy épp a békási románok torlaszolták el az utat és akadályozták meg, hogy a leitatott csőcselék eljusson Gyergyószentmiklósig. Néhány napom volt átgondolni a helyzetet. Ha nincs a gyerek, talán ott maradunk bognak a nyakukon, így az eredmény az lett, hogy egy gyönyörű, verőfényes április eleji délelőttön, mindent hátrahagyva, két bőrönddel és egy hátizsákkal felültünk a Pannónia-Expresszre...

      Senkit ne tévesszen meg a könnyed hangvétel, igaz, hogy az utóbbi időben rossz szokásommá vált a humorizálás, de itt minden állításom mögött valós, száraz és az esetek többségében szomorú tények állnak. Romániában a "Fény és Bőség Korszakának" évtizedeit komolyabb lelki torzulás nélkül csak kellő mennyiségű humorral és vodkával lehetett átvészelni.

      Az áttelepedéssel gyakorlatilag véget ért hegymászó pályafutásom. Egy darabig Marci fiammal még másztuk a Pilis szikláit, jártuk a Fogarast és vártuk a világútlevelet, amely megnyitja az utat az Alpok felé. Öt évbe tellett, míg megkaptam a magyar állampolgárságot, pedig a hatóságok rendesen viselkedtek. Például nem kellett magyar nyelvből vizsgáznom. Az évek teltek, a gyerek nőtt és egy szép napon, mikor hívtam mászni, kihúzta magát: "Ne haragudj, apu, de én ebből a marhaságból már kinőttem". Ennyit a hegymászás jellemformáló és nevelő erejéről!

      A világútlevelet túl későn kaptam meg. Ha járom is az Alpokat, a sziklafalakat már csak alulról nézem és keresem a legkényelmesebb ösvényeket, ahol egy magamfajta nyugdíjas még elsétálgathat. Néha nekivágok egy-egy kiépített útnak -- hogy a pestiek is értsék: ferrátának -- és az utolérhetetlen humorú, sajnos túl korán eltávozott tücskös-bogaras ember, a jó Peterdi Pál mondásával vígasztalom magam: "Nincs nagyobb mulatság, mint ha valaki más is megöregszik".

Iskolai végzettségek:

Külföldi tanulmányutak:
Társadalmi, sport tisztségek:
Jelentősebb sziklamászó eredmények:
Első megmászások:
Egyedüljáróként első megmászásnak minősülő téli gerincvándorlások:
Könyvek, írások:


Wild Ferenc

Wild Ferenc Kis Tivadarral az Oltár-kő tetején

Forrás:
[Wild Ferenc, személyes közlés]