A Nagyszalóki csúcs szélesen elnyúló, óriási hegytömege a főgerincből a Kis Viszokánál keletre kiágazó mellékgerincnek utolsó orma. A Nagytarpataki völgy felé fordított északi oldala meredek letörések, szakadékok és sziklabordák tömkelegéből áll, ellenben délre végig omladékos lejtőkkel ereszkedik alá a Szepesi fennsíkhoz. Nyugat felé a Blásyhorhos választja el a Szekrényes gerincétől; a tetejétől kelet felé lejtő gerinc viszont (ném. Schartiger Kamm) - amelynek felső részében a Királyorr (2283 m) jelentéktelen kiugrása nő ki - folytonos eséssel végül a Tarajkához ereszkedik, amely e gerincnek tulajdonlépen végső nyúlványát képezi.
Híres kilátóhegy. Különösen szép a Kis- és Nagytarpataki völgy csúcskörnyezete.
A Nagyszalóki csúcsot először id. Buchholtz György és társai mászták meg 1664 július 16-án.

1. A "Weisz úton", a keleti gerinc mentén (a Tarajkáról).
Igen kényelmes, szép kilátású sétaút.
Télen: A szélnek kitett gerincen rendszerint igen egyenlőtlen hó miatt fárasztó.

A Tarajkán, a siklóvasút felső állomásánál kezdődő s a Nagyszalóki csúcs déli lejtőjére kivezető "Szilágyi Dezső" sétaúton a "Hilgermann kilátóhoz"" (nyitott fabódé; 20 p.). Innen indul ki a jól gondozott "Weisz út", amely nagy szerpentinekben felvisz a Nagyszalóki csúcs keleti gerincére s ennek elérése után folyton a gerincen vagy annak közelében haladva, a Királyorr (2283 m) jelentéktelen gerinckiugrásához vezet (3 ó.). E mögött a gerinc széles, lapos nyerget alkot, amely felett már a csúcs kupolája emelkedik. Az ösvény innen balra a gerinc mentén törmeléken s tömbök közt visz tovább s elég meredeken kapaszkodik fel a csúcsra (1/2 ó.).

2. A Szalóki tavaktól (délről).
Semmi nehézséggel sem járó, de fárasztó útvonal.
Télen: Jó hónál a Királyorrig sível.

A Nagyszalóki csúcs déli lejtőjén fekvő Szalókitavakat (1693 m) elérhetjük:

a) A Sziléziai háztól a felső turistaúton (Müller-út)
amely a Fonatos alsó nyúlványát keresztezve, majd a Szénaboglya déli oldalában elhaladva 1 ó. alatt a tavakhoz juttat.
b) A Tarajkáról a felső turistaúton (Szilágyi Dezső- és Artl-út).
A siklóvasút felső állomásánál kezdődő gyalogúton, amely gyenge emelkedéssel keresztezi a Nagyszalóki csúcs déli lejtőit (20 p. után útelágazás; az egyenes útfolytatáson tovább), 11/4 ó. alatt a tavakhoz jutunk.

[A Nagyszalóki csúcsnak nagykiterjedésű déli lejtői a fentebb leírt útvonalon kívül is úgyszólván mindenütt nehézség nélkül járhatók. Így utunkat ama két sekély, vízmosásszerű szakadék egyikében is vehetjük, amelyek a Szalóki tavaktól egyenesen a csúcs tetejéhez visznek fel; vagy pedig a csúcsból DNy felé lehúzódó, a Szalóki tavak völgyterraszát a Szekrényesvölgytől elválasztó, menedékes tompa hátat alkotó oldalgerincen mehetünk fel, amely a csúcs közelében éri el a Ny főgerincet.]

3. Nyugati gerinc (leereszkedés a Blásyhorhosba).
Könnyű; a gerinc több helyen is elhagyható.

A csúcsról kiindulva, a hosszan elnyúló s mérsékelten lejtő gerincen (egész könnyű mászás) - ennek fele útján - egy hágóba jutunk (2281 m; az 1:25.000 katonai térkép tévesen ezt jelzi Blásyhorhosnak; a hágóból füvön, törmeléken egész könnyen lebocsátkozhatunk a Szekrényesvölgybe). Túloldalán a gerinc érdekesebbé válik. A hágóból jobbról felkapaszkodunk a gerinc sziklás folytatására s ezen az első toronyra. Ennek túloldali gerince szép és éles. A második torony alacsony, táblás fallal szökik fel; túloldala könnyű. Még két jelentéktelen kiemelkedés és egy apró, hegyes sziklafog után a gerinc felvezet a 2336 m pontra, amely hosszú vízszintes élt alkot. (A nyugati gerinc alsó szakaszának csúcspontja.) Túloldalán a füves-sziklás gerinc levisz a széles Blásyhorhosba (2 ó.).
(A. Martin 1905 VI. 1.)

4. Leereszkedés a Nagytarpataki völgybe (északra).
A meredek terep miatt gyakorlatlanoknak nem ajánlatos utirányok; felmenetre nem alkalmasak, minthogy ebben az irányban igen fárasztók.

4.1. A Királyorrtól a Húrosrétre.
A csúcsról a keleti gerincen lemegyünk a Királyorr előtti nyeregig. Itt balra letérünk a gerincről s a kétoldalt sziklás bordák által kísért nyitott, széles; füves-törmelékes szakadékban ereszkedünk le, amely alább mindinkább keskenyedve és mélyülve, végül a Húrosrét alsó (a völgy kijárata felé eső) végénél a Nagytarpataki völgy aljának törmieléklejtőire torkollik. A törpefenyővel benőtt törmeléklejtőn még egy darabig lebocsátkozva, a völgy ösvényére jutunk, amelyen (jobbra) még 1/2 órát kell mennünk a Zergeszállóig (összesen 31/2 ó.).

4.2. A Maukschgödrön át.
Mindjárt a csúcsról északnyugati irányban, könnyen járható sziklalépcsőkön 450-500 métert lebocsátkozunk a hegynek északi oldalába beágyalt, magasan fekvő, tágas, omladékkal telt Maukschgödörbe, amelyet a csúcsból É-ra kiugró borda, a Ny főgerinc és egy ebből ugyancsak É-ra kiágazó borda fognak közre. A Maukschgödör alsó részében keletnek fordulva s szakadékká szűkülve vezet le a Nagytarpataki völgybe. Az összeszűkülés helyén levő rövid és meredek kényesebb rész kivételével az egész út könnyű. (A csúcsról a völgyfenékig 3 ó.).
(Csink J., Csornyák J., Gretzmacher Gy., Grósz A. és Thern A. 1902 IX. 2.)

5. A Nagytarpataki völgyből, a Kanalastormató katlanából (északnyugatról).
Az erről a z oldalról felvezető útvonalak legfeljebb a hosszútavi menedékháztól kiindulók részére - mint az innen legrövidebb utak - jönnek tekintetbe.

5.1. A Kanalastormatótól (74. fej. 1).
A Blásyhorhos alatt fekvő széles, omladéktelt katlanban megyünk egy darabig fel, míg az e katlant keletről határoló bordának (amely a Nagyszalóki csúcs Ny főgerincéből északra ágazik ki s a Blásyhorhos alatti katlant a Nagyszalóki csúcs északi oldalába beágyált Maukschgödörtől választja el) felénk tekintő nyugati falában egy eddig egy sziklakulissza által elfedett, többnyire hóval telt folyosót pillantunk meg (20 p.), amely az említett borda magaslatához húzódik fel. E folyosóban, több lépcsőn és beszorult tömbön át, nagyobb nehézség nélkül fel az említett bordán levő térségre (1 ó.). Innen délnek fordulva, vályúkban és bordákon rézsútos irányban fel a Ny főgerinchez s ezen balra a csúcsra (1 ó.).
Kissé nehéz, de egyszerű és elég érdekes útvonal.
(Dr. Z. Klemensiewicz és neje, dr. A. Łomnicki, dr. T. és W. Smoluchowski és W. Szczepanowska 1922 VIII. 24.)

5.2. A Kanalastormatótól.
A Blásyhorhos alatt fekvő széles, omladéktelt katlanban felmegyünk az e katlanból az említett horhoshoz felhúzódó szakadék alsó végének közeléig (1/2 ó.). Innen néhány sziklalépcsőn rézsút balra fel egy nagy, hajlott, párkányok által lépcsőzött, többnyire törmelékes terraszra, amely a Nagyszalóki csúcs Ny főgerincének (illetőleg e gerincnek a 2336 m gerinckiemelkedés által koronázott szakaszának) északi oldalábá van beágyalva. E terrasz felsőbb részén rézsút balra fel, végül sekély vályúkban a sziklák közeléig a terrasz bal felső szélénél, ahol a sziklák alatt egy széles törmelékpad húzódik rézsút jobbra fel. E padot követjük néhány kötélhossznyira felfelé, azután egy újabb padra térünk rá, amely viszont rézsút balra felhúzódva, végül a Ny gerincre visz fel. E pad a gerincet a belőle északi irányban kiágazó (s a Blásyhorhos alatti katlant a Maukschgödörtől elválasztó) borda csomópontjától számított - nyugat felé - második nyergecskében éri el (egy kicsiny, de jellegzetes sziklafognál; 40 p.). E nyeregről mindjárt át a Szekrényesvölgy, felőli (déli) oldalra, azután hosszabb ideig a gerinc alatt nagyjában vízszintesen kelet irányban tova, míg egy omladékkal s tömbökkel telt vályúhoz jutunk, amely a Szekrényesvölgy oldalara vágódik a hegy tömegébe. E vályúban felmenve (kb. 50 m), a csúcsnak közel vízszintes tetőétére (ennek nyugati végénél) jutunk ki, amelyen - keleti irányban haladva - csakhamar elérjük a csúcsot (40 p.).
Igen könnyű; az útirány azonban - épen a gyakorlatlanabbak részére - kissé bonyolult.
(H. Grosmann és Dr. M. Świerz 1923 VII. 10.)

6. Az északkeleti letöréseken át (a Nagytarpataki völgyből).

A Nagyszalóki csúcsnak a Nagytarpataki völgyből kiemelkedő északkeleti letörései nem alkotnak összefüggő falat, amennyiben a hegynek ez az oldala számos bordára és szakadékra tagolódik s amellett a sziklák egységét minduntalan megbontja a növényzet és a törmelék. Épp emiatt a felménetek erről az oldalról kevéssé érdekesek és jutalmazók.

1. Északkeleti fal.
A Nagyszalóki csúcs nagytarpatakvölgyi oldalába vágódó szakadékok közül a légvonalban a csúcs és a nagytarpataki Alsó Tüzelőkő között fekvő a legnagyobb. A Tüzelőkőtől 10 perc alatt felérünk az említett szakadéknak a legalsó táblás falletörések közé metszett, keskeny, szurdokszerű kezdetéhez. A szakadéknak a szurdokszerű kezdete felett kitáguló részét elérhetjük vagy egyenest a szurdokon át (törékeny kőzet, nehéz), vagy az ezt balról kísérő határfal fölötti sima és erősen lejtős táblafelületeken (veszélyes fűmászás), vagy pedig - legkönnyebben és legcélszerűbben - a szurdokot jobbról kíséró borda törpefenyős élén.
Bejutva a szakadéknak a szurdok fölötti szélesen kitáguló részébe, abban váltakozón gyepes-sziklás terepben megyünk fel a felülről szembemeredő csúcsfal tövéig. Közvetlenül a szakadékközépi mély vízlevezető árok mellett egy erősen emelkedő pad húzódik balról jobbra fel a csúcsfal legalsó sötét áthajlásai alatt. E padot követjük, míg egy könnyen járható árok tárul elénk, amely az említett sötét áthajlások fölé északról délfelé visz fel. Felső végén elhagyva ezt az árkot, törmelékes padokon és vályúkon át szerpentinvonalban hol jobbra, hol balra tartva, könnyen érünk fel a látszólagos homlokfal tövébe. (A csúcs még messze fekszik fölötte.) Innen egy apró és laza törmelékkel borított pad húzódik a fal leomlásai között széltében végig, amely az átjutást közvetíti a fal északkeleti és északi térfele között. A homlokfal tövétől kellemetlenül mozgó törmeléken kb. 100 métert megyünk balra fel, azután jobbra fordulva, beszállunk az igen törékeny közetű apró bordák által tagolt felsőbb falszakaszba, ahol kissé jobrra tartva, könnyű, de a kőzet törékenysége miatt kellemetlen mászásban érünk fel a Nagyszalóki csúcs tetőélére. (3-4 ó.).
Legalul kissé nehéz, tovább már könnyű mászás. Törékeny kőzet.
(Grósz A. és Lingsch Gy. 1924 VIII. 14.)

2. Északkeleti gerinc.
Az északkeleti fal alatti szakadék és a Maukschgödörből levezető szakadék között egy jól járható bordagerinc vezet fel, amely felső részében az ÉK falat jobbról szegélyezi és végül elvész a csúcs alatt roskatag bordácskák és omladék között. A gerinc legnehezebb pontja legalul van; egyébként könnyű (3 ó.).
(Grósz A., Hensch K. és Lingsch Gy. 1924 VII. 23.)

[Az ÉK letörések első átmászását - ismeretlen úton - J. Bizoń, J. Jarzyna, St. Menda és St. Szulakiewicz vitték véghez 1910 VII. 23-án.]