A tátrai turistaság és télisportélet kivirágzása

Turistaforgalom a feltárt és meghódított Tátrában


Az új túráknak az a hosszú sora, mely a megelőző fejezetekben előttünk felvonul s amely a Magas-Tátra hajdan titokzatos és félelmetes világát az emberekhez közel hozta a hegymászók élcsapatának útja. Ez utat meghódított csúcsok, megismert, leírt útvonalak jelzik: mögöttük, nyomaikban a második, harmadik, negyedik vonalbeli turisták tarka, vidám, lelkes tömege jön: a turistaforgalom.

Még korábbi fejezeteinkben vázoltuk a turistaság feltáró, építő munkásságát, utak, menedékházak építését. A hegyek bejárását az úttörők kényelmesebbé, könnyebbé tették, hogy megindulhasson nyomában mind e munka végső célja: a turistaforgalom.

De a turistaegyesületek közvetlenül is igyekeznek növelni a forgalmat. Ezt szolgálják az előadások, közlemények, a forgalmi és szállásviszonyok javítására tett intézkedések, társas kirándulások, információsirodák. Mindennek e helyen való tárgyalása persze messzire vezetne, de a Tátrával kapcsolatban mégis meg kell említenem a sziléziaiak évtizedeken át visszatérő (főleg pünkösdi) társas kirándulásaít (Bartsch, Scherner, Otto, Stecher vezetésével), a Karpaten Verein-nek a háború után rendezett "Tátraheteit", "télisportheteit", "hegymászóheteit" (melyek azután más egyesületek részéről is követésre találtak; a KCST pl. 1933-ban 3 nyári és 2 téli turistahetet rendez), a turistagyesületek propaganda-tevékenysége sorában pedig a Karpaten Verein központjának háború utáni egész működését, mint amely igen nagy részben éppen a Magas-Tátra legintenzívebb propagálását célozta. 1920-1927 közt a Karpaten Verein pl. mintegy 400 előadást tart a Tátráról, más egyesületek előadásaira pedig diapozitívjeit és filmjeit kereken száz esetben kölcsönzi. A Tátráról mintegy száz cikket jelentetnek meg, 57 napilapot, 31 hetilapot és 17 folyóiratot látnak el rendszeresen híranyaggal. Az egyesületnek 1927-ben alapított idegenforgalmi szakosztálya pedig ezt a munkát még nagyobb intenzitással folytatja. Ennek az állandó, mind újabb közönséget megmozgató propagandának eredménye: az idegenforgalom.

Milyen forrásokból táplálkozott ez a forgalom? A Magas-Tátra túlnőtt a helyi érdeklődésen, vonzása országokat ölelt magához. Lehetőleg leegyszerűsítve a dolgokat: Budapest, Krakkó és Breslau, illetőleg a sziléziai ipari vidék voltak a tátrai idegenforgalom legfőbb forrásai. Legtöbbet jelentett a lengyeleknek, kiknek a Babiagurán, Pienineken és Csarnohorán kívül alig van valamirevaló hegységük; s míg a Babiagura a nyugati (sziléziai) vidékeknek, a Csarnohora a lembergieknek, addig a Tátra Krakkónak a házi hegysége, azonkívül pedig a politikai szétdaraboltság idején a lengyel függetlenségi álmok bölcsője.

A sziléziai németek egyszerűen turisták, igazi turisták, kiknek a Magas-Tátra jelenti a legközelebbi magashegységet. A szepesi németség, a MKE német nyelven is megjelenő évkönyvei a Tátrát előtte rokonszenvessé tették és áldozatokra is hangolták. A MKE sziléziai osztálya volt e rokonszenv és alkotási készség látható megnyilvánulása.

A magyar turisták jelentékeny részét Budapest adta, a MKE, MTE és BETE voltak a Tátra-kultusz legfőbb ápolói. Nem voltak sokan, de lelkesedésben nem maradtak el a lengyelek és németek mögött. A szepesiek s egyesületük: a MKE inkább az összekapcsoló, a házigazda szererepét játszották.


A turistaforgalom számokban

Hogy ez a sok lekesedés és munka mennyiben érte el célját, erre számszerűleg válaszolni nehéz, adataim erre nem elegendők. A turistaforgalomra csak következtethetünk a fürdők, menedékházak forgalmának, a vezetők könyeinek, valamint a csúcsokon levő névjegydobozoknak kevés és bizonytalan adatából.

A fürdők és menedékházak forgalmának néhány adatát már közöltük. A vezetők könyveinek feljegyzései alapján Posewitz T. dr. néhány év forgalmi adatát közli. Ezek szerint pl. 1887-ben a Tengerszem-csúcson 129, a Gerlachfalvi-csúcson 7, a Lengyel-nyeregen 12 turista járt, a Bélai barlangot pedig 1077-en látogatták; 1895-ben a szepesi vezetők könyvei 560 csúcskirándulást és 200 hágókirándulást említenek; a Tergerszem-csúcsot 273, a Gerlachfalvi-csúcsot 38, a Lomnici-csúcsot 54, a Szalóki-csúcsot 58, a Kis-Viszokát 67, az Osztervát 24, a Krivánt 13, a Jég-völgyi-csúcsot 9, a Lengyel-nyerget pedig 136 turista látogatta. 1904-ben ugyancsak szepesi vezetőkkel 830 csúcsmászást és 220 hágókirándulást tesznek; a Tengerszem-csúcsot 350, a Kis-Viszokát 105, a Lomnici-csúcsot 78, a Gerlachfalvi-csúcsot 73, a Jég-völgyi-csúcsot 87, a Szalóki-csúcsot 50, a Tátra-csúcsot 32, a Zöld-tavi-csúcsot pedig 28 turista látogatta meg. Nyilvánvaló azonban, hogy ezek a számok távolról sem adhatnak teljes képet a turistaforgalomról, mert hisz sem a lengyel vezetőkkel, sem pedig a vezető nélkül tett túrákat nem tartalmazzák.

Az egyes csúcsok látogatottságát legújabban a Krásy Slovenska c. tót turistafolyóirat a csúcsok névjegytartó dobozainak feljegyzéseiből próbálta összeállítani. Ez is alatta marad a valóságnak, mert hisz nem mindenki hagyja ott névjegyét - legalább is nem a dobozban; mindamellett valamelyes tájékoztatást talán nyújthatnak. Így a Lomnici-csúcsot 10 hónap alatt (1932-1933) 250, a Csorbai-csúcsot 27 év alatt (1907-1933) 307, a Hegyes-tornyot 29 év alatt (1905-1933) 331, a Markazit-tornyot 25 év alatt (1909-1933) 208, a Karbunkulus-tornyot 22 év alatt (1911-1932) 380 turista látogatta meg. A vezetők 1933-ban 300 csúcsmászást végeznek; a Gerlachfalvin 58, a Lomnicin 53 esetben járnak. Mindezek a számok azonban a valóságnak jóval alatta maradnak. Hajts B. például nem egyszer százas tömegeket vitt egy-egy éjjeli Tengerszem-csúcs túrára, a Gerlachfalvi-csúcson két ízben is száznál nagyobb tömeg járt egyetlen napon. Mindezek kivételek ugyan, de beszédes bizonyságai az érdeklődés, a turistaság terjedésémek, mozgatóerejének.

De ha, mint fentebb láttuk, a könnyű és középszerű útvonalak forgalma felől megbízható adatokat szerezni nehéz is, úgy a legnehezebb útvonalak látogatottságáról meglehetős pontos értesüléseink vannak, mert a hegymászóvilág az elsőrangú túrákat állandóan figyelemmel kíséri. A háború előtti idők legnehezebbnek tartott túráját: a Zamarla-torony déli falát pl. 25 év alatt (1910-1935) 46 társaság járta be; a 109 személyből - köztük 12 nő - 93 lengyel; más nemzetbeliek e túrára csak a legutolsó időkben vállalkoztak (legelsőkül a szepesi Bányász F. és Hensch Klára).

A Ganek É-i falát (1911 óta) és a Vörös-torony D-i falát (1912 óta) több, mint 30 társaság járta be, a Markazit-torony D-i falát (1912-1932 közt) 19, a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs ENy-i falát (1909-1930) hat, a Batizfalvi-csúcs D-i falát (1912-1930) és a Késmárki-csúcs D-i pillérét {1912-1934) pedig hét-hét társaság. A divatossá vált nehéz túráknak: a Simon-torony, Hegyes-torony D-i falai megmászásának, a Villa-gerinc bejárásának számlálását hamar abbahagyták.

Az I. világháború utáni idők legszebb túrái közül például a Nagy-Menguszfalvi-csúcs K-i falát (1921-1934 közt) tíz társaság, a Felső-Jég-völgyi-csorba É-i útvonalát (1922-1934 közt) tíz, a Felkai-csúcs ÉNy-i falát (1926-1934) hat, a Ruman-csúcsot a Kacsa-völgyből (1927-1934) hét, a Villa-gerincet K-Ny-i irányban (1927-1934) három társaság, a Koscielec Ny-i falát (1928-1934) húsz, K-i falát (1929-1934) tizenöt, a Niebieska-torony D-i falát (1929-1934) tíz, a Zerge-hegy É-i pillérét (1929-1934) tíz, a Simon-torony Ny-i falát (1929-1934) tizenegy, a Sárga-torony Ny-i falát (1929-1934) hat, a Lomnici-csúcs Ny-i falát, annak közepén át (1930-1934) hét, a Barát ÉK-i falát (1930-1934) három, K-i falát (1930-1934) pedig hét társaság járja be. Általában azonban az első vonalbeli hegymászót nem nagyon vonzzák a már bejárt, bármily szép útvonalak; nagyobb az újdonság varázsa, erősebb az ismeretlen sziklák vonzása, szebb az útkeresés izgalma.


A turistaforgalom akadályai

A számok és adatok további közlését egyelőre abbahagyva, inkább egy-két olyan körülményt érintünk még, amelyek a turistaforgalmat lényegesen befolyásolhatják. Ilyen kérdés - magyar turistának nem kell ezt kétszer mondani - a tilos területek kérdése. A Tátra is ismerte ezt 1879 óta, amikor Hohenlohe megvette a javorinai birtokot. A Tátra legszebb területéről zárt vadászterület lett, melybe csak a Lengyel-nyergen, Kisnyereg-hágón és Kopa-hágón át lehetett belépni, de ezt az engedélyt is bármikor visszavonhatták, aminthogy a herceg 1887-ben megtiltja a Kopa-hágón való átkelést is. A MKE ismételten tiltakozik, a helyzet azonban csak 1896-ban enyhül, amikor a Poduplaszki-völgy és a Hátsó-Rézaknák-völgye újból szabaddá lesz, a Siroka meglátogatására pedig engedélyt lehet kapni. A következő évben vásárolt hágii birtokon azonban a herceg már alig korlátozza a turistaforgalmat, Hágin turistaszállót, a Poprádi-tónál pedig menedékházat épít. A turisták azonban nem nyugszanak: úgy a MTE, mint a MKE a turisták kívánságait 1901-2 telén Darányi földművelésügyi miniszter elé terjesztik. Darányi tárgyalásba bocsátkozik Hohenloheval s ennek eredménye az a levél, melyet a herceg 1902 áprilisában Münnich A.-hoz, a MKE elnökéhez intézett s melyben bizonyos megszorításokkal és fenntartásokkal egész területét megnyitotta a turisták előtt s az engedélyezett utak jelzésére a MKE-t felkérte; a Tengerszem-csúcs útjának építésében azonkívül a MKE-t 1000 K-val támogatja. Ennyi engedékenység és megértés méltánylása elől a MKE már nem térhetett ki: 1902-ben a herceget tiszteletbeli tagjává választja.

A Nyugati-Tátra fejlődését is részben vadászati érdekek akadályozzák. A helyzet Csorba állami megvétele után (1901) is csak lassan javul, bár a MKE már említett, több memorandumban lefektetett munkaprogrammja a fejlődés útját kijelöli; mire azonban ez a fejlődés igazában megindulhatott volna (a Tomanova-hágó útja!) már késő volt...

Az összeomlás után a vadászati érdekek a hatalmasan felvirágzott turistaságot komolyan már nem veszélyeztetik; a fejlődés menetére inkább egy ellenkező jellegű mozgalom kíván befolyást gyakorolni: a természetvédelem.


A Nemzeti Park gondolata

A természetvédelem gondolata - általánosságban - minden turista előtt csak rokonszenves lehet, mert hisz a turistaság éltető elemét, erőforrását, tevékenységének színhelyét: az eredeti, érintetlen természetet kívánja óvni és védelmezni. Hogy lehet az, hogy a Tátra D-i és E-i oldalának turistaközvéleménye e kérdésben nem egységes? Ennek története van.

A Tátrának állami tulajdonként "Nemzeti Park"-ká való nyilvánításáról már az I. világháború előtti években is szó esett, főleg a Hohenlohe-birtok tervezett eladása idején, a háború után azonban pozitív formában a lengyelek vetették fel. Az eszme felvetői tudósok, de egyúttal turisták is, a Lengyel TE vezető tagjai, a mozgalom motívumai között pedig benyomásom szerint meglehetősen gyakorlati természetű s a háború után kialakult politikai helyzettel összefüggő szempontok is szerepelnek. Lengyelország feltámadt halottaiból, a lengyel tátrajárók mozgási szabadsága azonban az első esztendőkben erősen lecsökkent. A lengyelek ugyanis nem elégszenek meg a maguk Tátrájával, ők az egész hegységet magukénak tartják. Míg azonban a monarchia idejében szabadon átjárhattak magyar területre, a háború új, szigorú határt teremtett, mely a Tátra legnagyobb részét tőlük elzárta. A lengyel turista nem mondhatott le hegyeiről s így megpróbált a dolgon határigazítással segíteni: a Tátra és Szepesi Magura főgerincét követelte, Javorinával s számos magurai községgel együtt. Ez a "javorinai ügy" a lengyelek szempontjából kudarccal végződött: az 1924. májusi krakkói jegyzőkönyv a Tátra határvonalát érintetlenül hagyta, de külön függelékben turistaegyezmény kötését ajánlja szabad határátlépésre valamint közös akciót tátrai Nemzeti Park létesítésére. A Nemzeti Park gyakorlati megvalósításának kérdése tehát ebből a függelékből indult útjára s kétségtelenül ideális motívumai mellett a látszat szerint egyik - nem kimondott - célja biztosítani a lengyel turisták részére a D-i oldalon is a szabad járást-kelést.

A csehek ismét más - hátsó - gondolatokkal akarják benyomásom szerint a kérdést megvalósuláshoz segíteni: ők hatalmi kérdést, a magánkézben lévő szepesi fürdőtelepek tulajdonjogi viszonyaiba, jellegébe és üzletmenetébe való beavatkozási lehetőséget látnák benne. Ez ügynek tehát mintegy mellékhajtása a már említett fürdőtörvénytervezet, mellyet különféle alakban immár egy évtizede kísérleteznek s mely ellen a magánkézben lévő telepek s a tátraalji lakosság állandó résenállásra és tiltakozásra kényszerültek.

Ilyen körülmények között a "Nemzeti Park" megvalósítása lassú, akadályokkat teljes folyamat s a Krakkóban tartott cseh-lengyel konferencia óta (1925), mely először öntötte a tervet konkrét formába, az ügy, hatalmasra dagadt irodalma dacára sem sokat haladt. Mindenesetre ez a tanácskozás két megnyugtató alapelvet szögezett le: hogy a turistaságot és idegenforgalmat korlátozni nem szabad, valamint hogy a racionális erdő-, rét- és vadgazdálkozást fenn kell tartani, ha mindjárt szigorú kor látok között is. A lengyelek azóta a Lengyel Tátra 33.000 ha területéből erre a célra 10.000 ha-t már megszereztek (magva a Zamoyski- uradalom, melyet tulajdonosa az államnak ajándékozott) s számos részletkérdést rendeztek. A déli oldalon a vélemények egyelőre megoszlanak, legföljebb a térmészetvédelmi terület határai alakultak ki; eszerint a Nemzeti Park magában foglalná a Liptói-havasokat, Magas-Tátrát és a Bélai-havasokat egyaránt, nyugaton az Oszobita és Sivy vrch környékéig; délen a Tátra-körútig terjedne, ÉK-en pedig bekebelezné Javorina és Zsdjár községek területét is. Legközelebb áll a gondolat megvalósulásához a 10.000 ha-nyi javorinai uradalom területén, melyet az állam a Hohenlohe-örökösöktől 1936. elején végül is megvásárolt s amelyen a természetvédelem gondolata félszázadon át már a legtökéletesebb élő valóság volt.