A térszínformanevek eredetének ismeretével bizony gyöngén állunk: nyelvészeink ezzel a csoporttal igen keveset foglalkoztak, ami természetes is; mert hisz nem is igen ismerték ezeket a neveket. Határozott véleményt csak az olyan nevekre mondottak eddig, amelyek tfnévi jetentésükön kívül egy másik, közhasználatú jelentéssel is előfordúlnak. Igy történhetett csak meg, hogy legfontosabb nevünkre, a hegyre, nincs kétségteten származtatásunk és a völgy eredetéről CzF-n kívűi senki egy betűt nem írt. Természetes tehát, hogy ha neveinket származás szerint csoportosítjuk, a legnagyobb csoportot az ismeretlen eredetű nevek képezik. Hisz igaz, soknak hangalakjáról sejthetjük származását, de ez nem sokat ér, ide bizonyosság kellene, ha a szavak eredetéről oly következtetéseket akarnék levonni, amilyeneket munka közben néhány cikkben megkockáztattam.
       Dolgozatom írása közben többször úgy tűnt fel nekem, mintha az egyes nevek előfordúlása tekintetében bizonyos követkézetességet figyelhetnék meg. Azt véltem, megállapíthatni, hogy a nevek első előfordulásának ideje, előfordulásának gyakorisága és másrészt a nevek származása között bizonyos törvényszerű egyezés mutatkozik (pl: a bérc, domb, halom, hegy cikkekben.)
       A nevek származtatása körül felmerült nehézségek azonban lehetetlenné tették, hogy az ily irányú vizsgálódást az egész régi névanyagra kiterjesszem. Visszarettentett e kísérlettől az is; hogy az Oklsz. kiadója előszavában tudtul adja; hagy nem az egész gyűjtött anyagot közötte, hanem annak egy részét elhagyta. Már ilyen körülmények között a szavak gyakoriságára az Oktsz-t alapul venni nem lehet. Az egész elmélet, amelyet így felépítettem; összeomlott: Az egyetlen megfigyelés, amelyet a tfnevek származásának ismerete nyújt, már régen ismert tényt erősít meg, ha erre 5A az egyáltalán rászorul, azt, hogy hazánkban a honfoglatás előtt szlávok laktak. Lehet, hogy a tfnevek vizsgálata még világosságnt deríthet arra a kérdésre, hogy mely szláv nép lakott itt akkor, midőn őseink beköltöztek. Nekem ugyanis az a nézetem, amelyet pl. a bérc cikkben is kifejtettem, hogy néhány szláv tfnév, mint bérc, borda, bereg, derék, gorond?, pest, nem az élő nyelvből kerültek át, hosszabb-rövidebb vendégeskedésre, nyelvünkbe, hanem a hegyek neveiben, ezen nevekkel együtt. Ezek tehát bizonyos tekintetben ősibbek a többi szláv jövevényszónál. Miután az egész ország területén el vannak terjedve, nem tüntethetik fel szomszédos nyelvjarások hatását; hánem szükségképen az ősi szláv lakosság nyelvéből származnak.
       Ha már most minden elméletet elhagyva magukat a tfneveket vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a legnagyobb részük finnugor. Hogy a finnugoron túl mely ősi nyelvközösségbe tartoznak még, azt hiszem minket egyelőre kevéssé érdekel. Ha a 270 címszót vizsgáljuk, a finnugor szók határozottan többségben vannak. De ha elhagyjuk az ugyanazon gyökérből képzett származékszókat és rokon alakokat és pusztán a szótöveket vagy alapszókot vizsgáljuk, a finnugor szók többsége elvész, sőt e csoport az ismeretlen eredetű szóké mögött a ,ásodik helyre kerül. Sőt még a töveknek is csak egy kis része kétségtelen egyeztetés.
       Szinnyei szigorúan módszeres egyeztetése szerint kétségtelettúl finnugor tövek vannak a következő nevekben (és persze származékaikban is): ág, domb, alja, elő, fő, föl, hágó, hajlás, havas, homlok, kapaszkodó, kő, köz, lap, mál, mög, mély, szád, szél, csumó, huporcs, lápa: Budenznek a magyar-ugor összehasonlító szótárban közölt egyeztetései alapján a következő szókban látok finnugor töveket: áj, árnyék, begy, bukkanó, buckó, hütyök, csuszkató, él, elve, emelkedés, ereszkedő, erős, far, fordulat, gödör, haladék, halom, hasadék, hát, hegy, kanyarék, kerület, kupa, láb, lyuk, mart, mellék, meredek, nyak, nyulamat, oldat, omlás, orr, (romlás), ság, (ség), sark, sijátság, sík, suhadás, sűlyedés, szakadék, szál, szoros, szugol, tér, tető, torok tő, vég, verő.
       Az első csopot 22, a második 50 szóból áll.
       Azt hiszem, e felsorolásban rögtön feltűnik, hogy itt tulajdonképeni tfnév igen kevés van. Az itt szereplő nevek 1. azok, amelyek testrészeket jelölnek s csak átvitték a hegyekre; 2. határozó szók, tehát olyanok, amelyeket bármely más tárgy helyzeténél is alkalmazunk; 3. igékből képzett szók, amelyekben tehát egy emberi cselekvés, és ennek a térszínformákhoz való viszonya adja az elnevezés alapját. Vannak itt aztán olyan szók, amelyekben első sorban más értetemben használunk. - Olyanok, amelyeket kizárólag, vagy legalább elsősorban mint térszíni formanevet használunk, az 1. csoportból: domb, havas, huporcs és lápa, a 2. csoportból: áj?, bucka, gödör, halom, hegy? mart, ság? sík, tehát köznyelvi, 2 tájszó és 2 elavult szó.
       Szláv jövevényszók teszik a finnugor után a legnagyobb csoportot. Ezeknél nemcsak az alapszókat, hanem a származékszókat is fel kell sorolnom, ha önálló értelemmel szerepelnek nyelvünkben. Ezek bereg, borda, (bérc), csorba, debrő (töbör), derék, garázd, gát, geréb, gorond (és rokonai), girinc, gorc, homola, karaj (karé), katlan, kúp, lanka, láz, lokka, pad, pest, pojána, rez, róna, szikla, vápa, závoz, összesen 30 szó. Ezek közül 9 szolgál más értelemre is, 3 elavult, a többi tájszó, míg a köznyelvben csak 7 szerepel mint tfnév.
       Török jövevényszók a következők: árok, aszó, dél, kapu, nyereg, szirt, tekenő, üstök. Összesen 8 szó, amelyek közül 5 főleg más értelemmel bír, 1 elavult és csak 2 köznyelvi tfnév.
       Német jövevényszók: lejtő? ponk, sánc és torony, tehát 1 tfnév és 3 más szó.
       Olasz jövevényszók kémény és talán part. Olyan tfnév, amely az oláhból jött volna, nyelvünkben nincs. Csak a lok-ot származtatták innen, de ez idg. szó és minthogy hazánk nyugati vidékein is él, legfeljebb az erdélyi részekre tehető fel oláh közvetítés. Oláh hatás mutatkozik egy pár szláv jövevényszó erdélyi alakján (lunka, pojan, rez.)
       Munkácsi az ÁKE-ben árja, ill. kaukázusi származásúnak tartja a köv. szókat: ág, bérc, derék, gödör, homlok, kupa, kupola, láb, lok, magas, oldal, part. Ezek közül az ág, gödör, homlok, kupa, láb, oldal a többi rokonnyelvekben is megvannak s hogy ide honnan kerültek, minket nem érdekel. A bérc és derék szlávságában kételkeüni azt hiszem nincs okunk. A part olaszsága csakugyan nem kétségtelen, úgy hogy Munácsi egyeztetése szóba jöhet. A lok kétségtelenül idg. szó, de útja hozzánk még határozatlan. Lehet honfoglalás előtti átvétel, de tehet, hogy honfoglalás után a latinból és talán részben az oláhból jött át. A magas közvetlen idg. származása még a legvalószínűbb valamennyi között, mert Budenz származtatása éppen nem az.
       Marad végül a legnagyobb csoport, az ismeretlen származású száké: Ezek: csomp, csúcs, csáp, csurdé, csutkó, dobogó, döng, döngör, dörümb, erge, észak, főtő, gagy, gerel, gingó, göhej, görű, gubasz, gugyor, gyűr, hendeg, homp, honcsok, horog (és rokonai), horpasz, hórvás, hörpenyeg, komp, kóp, likat, orom, ornyák, palé, pucsok, rapát, renge, ropó, szármán, szimő, szécs, szurdok, vákány, völgy összesen 55 alapszó, amelyhez még kb. 20 hasonló alakú, de eltérő értelmű ismeretlen eredetű tfnév csatlakozik. Ebben a csoportban vannak legnagyobb számmal a tulajdonképeni tfnevek. Az 55 közül csak 7 használatos más értetemben is, elsősorban más értelemhez 4 tartozik, a többi mind tfnév. Igaz, hogy közülük csak 6 köznyelvi, a többi tájszó, de ennek a 6-nak a származását kellene tudni, ha a tfnevekre vonatkozólag elméletet akarnánk felállítani.
       Összefogtatva az elmondottakat, 80 igazi tfnevünk van a népnyelvben és ezek közül 28 a köznyelvben is él.
       Nagyobb hegytömegek jelölésére a magyar népnek nincs szava. Már említettem, hogy őt a hegyek csak annyiban érdeklik, amennyiben életszükségletének beszerzésével összefüggnek. Ha távolból látja őket, hegyeknek, havasoknak nevezi, de már csoportosúlásuk formájával nem törődik. Hegylánc, hegysor, hegycsoport stb. irodalmi alkotások. Csak egy név van, a bitykó, amely idetartozik. Hogy élő közszó volna e jelentésben, alig hiszem, inkább alkalmi alkotás. De mindegy. Idevágó szavak az ág és ágozat kisebb dombsorok, helyesebben a hegyből elágazó részek jelölésére. A hegyből kinyúló ágak jelölésére szolgálnak még az előhegy, fark, nyalaznat és sarok, aztán a gát oly hegyekre, amelyek a völgyben keresztbe fekszenek. A karé a völgy kezdetét körülvevő hegyoldalak összeségét jelöli, hasonló jelentésű a kerület.
       Nagyobb talajkiemelkedéseket jelölnek a bereg, borda, fő, havas, hegy, hegyes, kő, magas, orom, ság, tető és talán a bütü. Az egyeseket szorosabban jellemző vonásokat közöttem az illető cikkeknél. A kisebbxi talajkiemelkedésekre a következő neveink vannak: bérc, börc, csúp, dobogó, domb, dombás, dombó; dombolag, döngölet, döngör, döngy; dörc, dörömb, emelkedés, gorc, görc, gubarc, gyür, gyürke, halom, karaj, laponyag, mart, pad, part, ponk, ség. A hosszan elnyuló, széles alacsonyabb földkiemelkedésekre: bakhát, derék, gerend-gorond-görönd, goronc, hát, nyakas, szimő. Az egész kicsi, többnyire mesterségesen hányt vagy ahhoz hasonló emekedésekre: begy, böcök, bucka, butykó, bütyök, bota-bütü, hendeg, homola, homp, hompuk, honcsok, höncsök, hoportyok, huporcs, komp, kompis, kopec, kup, kupac. A hegyek tetejére a következő nevek vannak: csúcs, fő, gingó, kóp, orom, ormó, orony, tető, tetős, ha az hosszan elnyüló hát, él. Igen változatosak a hegyoldalak, lejtők nevei. Ezeket részint a fekvésük szerint nevezték el: árnyék, dél, észak, hidegoldal, mál, melegoldal, verő, verőfény, részint nevük a megmászásukról ragadt rájuk: csuszkató, ereszkedő, eresztő, erős; hágcsó, hágító, hágó, hágtató, kapaszkodó, kapató; kaptató, meredek, részint egyéb szótövekből képződött: dombár, fart, főtő, hörpenyeg, lejtő, mart, oldal, part, felpart [és ropó?]. A nagyon meredek oldalak neve meredély, oralat, órozat, pucsok és szármán, míg a hegynek meredeken leszakadó, hirtelen megszűnő vége, far, homlok, orr és üstö nevet viselhet. A hegyet a másikkal a keskeny nyak vagy a széles nyere és nyerges köti össze, az oldalában vagy tetején levő kisebb-nagyobb sík területek pedig a gagy, görű, hátas, lapulat, láz, löh, padmező, padtető, rez nevet viselhetik vagy valamely más nevet a síkterületek nevei közül. Ahol a hegy a sík főldbe megy át, ott van az alja, lába vagy töve. A hegy irányának változását úgylátszik a hegyfordulat és hegykanyarék nevek jelzik. Ha a hegyoldatnak egy része levált és a völgybe csúszott, az omlás, romlás, suhadás (-ó, -ozás, -atag) és szakadák (-ály, -ás, -át, -ék, -ozás) keletkezik.
       Néhány átvett szavunk van, amely eredetleg irtást, mezőt jelentett, de ma gyakran más értelemben használatos. Igy a lanka, lankac, lankás ma sok helyen és az irodalmi nyelvben lejtősödő területet, a láz, lonka és rez hegylapályt, a pofán, polen, polán havasi legelőt jelent. Az utóbbit jelenti a szécs is.
       Térjünk át a völgyekre. Általánosabb értelműek az aszó, lápa, vákány, vápa, vápácska, völgy, völgyes és völgyeleg: Szűk völgyet jelentenek a szoros és szurdok, a még szűkebbre foglalták le újabban a gugyort, kis kerek völgy a gödör, katlan, likat, lyuk, és mély, a hegybe erősen bevágódik az áj, kévésbé a szugoly és szugolyék. Ha a völgy hirtelen összeszűkül, torok keletkezik. Magas hegyektől körülvett sík területnek lok a neve. A völgy nyílásában, szádjában fekvő rét neve ornyák. A kisebb talajbemélyedéseknek, az árkoknak és vízmosásoknak is sok nevük van. Nagyobbak az árok, debrő, gőhej, hasadály, hasadék, horgas, horh, horhágy, horhas, horhat, hork, horó, horog, renge, kisebbek a garázd, gát, picsóka, róna és sánc. A horhó, rapát és závoz inkább mély utaknak neveztetők, noha mindenik árokban vihet át. A kerek, kisebb talajmélyedéseket bukkanó, dobra, gödör, haladék, horvás, havala, kotyor, kupa, lyuk, töbör, zákán és zökken névvel jelölik. Az árkok és gödrök oldatait és felső széleit jelentik a csorba, geréb, gereb, mart, part és rapály. A sík vidékeknek nem oly nagy a névkincsük, mint a hegyeké és a völgyeké. Itt egyhangúbb. a talaj formája; hát nem is kell oly sok szó a jellemzésére. Alföld, alföldség, erge, lap, (-ác, -ály, -ány, -ás, jas, -os, -ság, -ulat), róna, sijátság, sík, síktenyérség, suhar és tér (vény, -ség) azok a nevek, amelyék itt előfordulnak. A sík vidéken gyakran látható bemélyedt, behorpadt helyek elnevezésére szolgálnak a hajlás, hajlat, horpac, horpály, horpasz, kúp, lokka, lopáj, palé sűlyedés, tekenő és tekenős, valamint a völgy-névek közt már említett lok is.
       Ha a föld ősanyaga, a kőzet, lerázva földtakaróját napvilágra jön, a külömböző térszíni formák neveit a kő és szikla szókkal kapcsolják egybe. Ha pedig az időjárás a követ és sziklát megrepeszti, hogy egyes részei úgy állnak ki a talajból, mint a kéz ujjai, az így támadt alakulatokat bütü, csomp, (-asz, -ó), csonyó, csumó, csutkó, kőszál, sutak, szirt és torony nevekkel jelöli a nép. Az egyes alakulatok közt kémények vannak s ezek alján, csurdé van, amelyen a lerepedt kő legurul. Ha pedig közöttük út visz el, kapu-t képeznek. Régente az ilyen sziklás helyeket pest-nek is nevegték.
       Ezek a magyar nép nyelvében a térszín formáinak nevei.

A következő táblázatban az összes címszókat összeállítottam elterjedésük szempontjából. A szó után X-ek jelzik, hogy mely területen fordul elő, helynevekben vagy az élő nyelvben. Míg így minden szó földrajzi elterjedéséről hozzávetőleg helyes képet kapunk, a tábla végén összeadás útján megállapítottam, hogy minden egyes nyelvterület hány tf névvel bír. Eszerint a régi nyelvben összesen 105 tf név fordul elő. Leggazdagabb tf nevekben az országnak keleti része 172 névvel, legszegényebb az alföld csak 47 névvel. A keleti részen viszont a legváltozatosabb a tf névkincse a székelységnek 137 névvel, legszegényebb a többi királyhágóntúli területé 92 névvel. Az utolsó rovatba különösen a moldvai csángók tf neveit jegyeztem be, összesen 12-t.

A táblázat oszlopainak jelentése:

• A - oklsz.
• B - székely
• C - királyhágó
• D - felsőtisza
• E - északnyugat
• F - nyugat
• G - dunántúl
• H - dráva
• I - dunatisza
• J - tiszántúl
• K - más (főleg csángó)