Nincsen sport, társadalmi munka, amelyre a trianoni béke oly gyászos következményekkel járt volna, mint a turistaság. És nincs a magyar turistaegyesületek között egy sem, amelyet ez a csapást közvetlenebbül, végzetesebben ért volna, mint az MKE-t. Az egyesület kettészakadt; tagjainak, vagyonának, munkaterületének legnagyobb része a trianoni határokon túl maradt: ez a rész német-magyar kisebségi egyesületként Karpathenverein néven igyekezett a régi hegyek, de új, sokszorosan megnehezült viszonyok között helytállni. Az egyesület másik része a megcsonkított Magyarország határai között a régi név, régi zászló alatt csupán néhány száz, inkább csak papirostag és a teljesen lezüllött Aggteleki barlang maradt.

Az I. világáború után a trianoni határokon kívül székelő MKE osztályai jogi okokból váltak le az anyaországi szervezettől. Az MKE a megalakult Csehszlovákiában maradt osztályai késmárki székhellyel létrehozták a Karpathenverein nevű turista szervezetet. Bár a vezetőség legtöbb tagja az első időben a helyén maradt (csupán Förster Kálmán akkori főtitkár költözött Salgótarjánba), az egyesület helyzete mégis gyökeresen megváltozott: meg kellett ismerkednie a kisebbségi sors keserűségeivel. Több mint tíz felvidéki menedékház elpusztult, a megmaradtakat lefoglalták. Az osztályok egyrésze megszűnt, másik része mozdulni sem tudott. A kormánykörök, hatóságok, amelyek eddig támogatták az egyesület munkáját, most bizalmatlansággal kísérték működését s azt lépten-nyomon akadályozták. Mindazt, amit az egyesület meg akart valósítani, azt saját erejéből, tagjai áldozatkészségéből kellett megtennie. A Karpathenverein megalakulása után a csehszlovák turistaszervezetek rögtön nyomást fejtettek ki ennek felszámolása érdekében, de a Karpathenverien (a lengyel turistaszervezet segítségével is) megvédte magát. Egy-két évvel Csehszlovákia megalakulása után a helyzet enyhült (az egyesület a menedékházakat visszakapta, az alapszabályát jóváhagyták), de régi szerepét már nem nyerhette vissza. Hogy mégis tekintélyes pozíciót harcolt ki magának és alkotó munkára is képes volt, azt kitűnő, áldozatkész vezetőinek köszönhette: ifj. Guhr Mihálynak, Hefty Gyula Andornak, Hajts Bélának, Grósz Alfrédnek, id. Reichart Dezsőnek, ifj. Reichart Dezsőnek, Wiegandt Arthurnak, Zuber Oszkárnak és a többieknek.

Az egyesület jelentősen kibővítette a Zöld-tavi menedékházat, rendbehozta a Sziléziai és a Téry-menedékházakat, megépítette a Guhr-sáncot, a Guhr-kunyhót, valamint Tarpatakfüred hajdani helyén a Guhr-turistaszállót, jelentékenyen kibővítette a poprádi Kárpát Múzeumot.

Az egyesület új osztályok csatlakozása vagy alakulása réven is gyarapodott. Csatlakozott a késmárki Tátra-egylet, az MTE selmecbányai Szittnya Osztálya (1920) és a Kiskárpátok Turistaegyesülete (1922), újonan alakult a korompai (1920), rimavölgyi (Rimaszombat, 1922), murányvölgyi (Jolsva, 1922), körmöcbányai (1922), zempléni (Nagymihály, 1923), losonci (1923), bódvavölgyi (Mecenzéf, 1923), a Keleti Beszkidek (Munkács, 1923) új osztályai, a dobsinai (1924), beregszászi (1925), szapesolaszi (1928), märischostraui (1929), prágai (1934) és nagyszőlősi )1935) osztályok. A húszas évek elején aztán csatlakozott hozzájuk az MKE Sziléziai Osztálya boroszlói székhellyel (akkor ugyan Szilézia ezen része Németországhoz tartozott, de ezt a csehszlovák hatóságok elnézték - magyarországi osztályok csatlakozásáról azonban szó sem lehetett). A Sziléziai Osztályhoz később más németországi osztályok is csatlakoztak. 1935-ben a központ 1820, az osztályok 2620 taggal rendelkeztek. Az osztályok nagy része élénk turistaéletet teremtett, sőt egyrészük menedékházat is épített vagy gondozott..

A Karpathenverein követte az anyaszervezetének tekintett MKE céljait, de tevékenységét főleg a Tátrára és a Tátraaljára öszpontosította. Tagjai túlnyomó többségét a szepességi zipszerek alkották. A szervezet keretében szépen fejlődött a turizmus, hegymászás és a téli sportok is (sísport, stb.). A szervezet folyóiratai:

• Turistik und Alpinismus, 1918-1923,
• Turistik, Alpinismus, Wintersport, 1924-1933
• Die Karpathen, 1934-1943

A Karpathenverein a Tátrában együttműködött a csehszlovák turistaszervezetekkel és baráti kapcsolatokat tartott fenn a lengyel turistaszervezetekkel. 1923-ban tiszteletbeli tagjává fogadta a lengyel hegymászók nagy öregjét Jan Gwalbert Pawlikowskit.

A Karpathenverein nagy érdemeket szerzett elnöke 1920-1933 között (egészen haláláig) Dr Guhr Mihály volt. Az 1933-1939-es időszakban Dr ifj. Szontagh Miklós volt. 1939. március 16-án (egy nappal az önálló Szlovákia megalakulása után) a Karpathenverein élére egy kormánybiztost neveztek ki Raisz Tibor személyében, aki a szepesi németség Hitlerrel szimpatizáló rétegéből került ki. 1940-ben Raisz Tibor összehívta a Karpathenverein közgyűlését, amely (miután a helységet a tagság egy része elhagyta) megválasztott egy felülről kikényszerített vezetőséget (Klein Géza elnök, Raisz Tibor titkár). A Karpathenverein vezetése és a Die Karpathen folyóirata ezután teljesen átpolitizálódott, pl. a Tengerszem-csúcson találkozót rendezett a Zweig Krakau des Deutschen Alpenvereins tagjaival. Régi tagjai azonban továbbra is folytatták hasznos tátrai tevékenységüket, pl. a hegyimentést. 1945-ben Csehszlovákia újraalakulásakor a Karpathenverein-t feloszlatták. Ez időben már kevés régi tagja maradt a Szepességben: a front közeledtével sok szepesi német Németország felé menekült, majd Csehszlovákia megalakulása után a beneši dektérumok alapján kevés kivétellel kitelepítették a még ott maradt zipszereket.

A második késmárki korszak elnökei:

• ifj. Guhr Mihály (1920--1933),
• Dr ifj. Szontagh Miklós (1933--1939),
• Tibor Raisz (1939--1940),
• Klein Géza (1940--1944).

A kettészakadt egyesületből a megcsonkított Magyarországra igen kevés jutott: egy (mint később kiderült, csaknem értéktelen) tagnévsor s a teljesen lezüllött Aggteleki barlang. Még vezetőségének is alig voltak olyan tagjai, akikben az egyesület tradíciói elevenen éltek, s akik az egyesület rendeltetését, nevének sorsszerű iránymutatását magukévá tudták tenni. A magyar turistaság rohamos kifejlődése idején az MKE csak nehezen tudott lábbrakapni és esztendőket töltött el az új tagok és csoportok heterogén voltából keletkezett problémákkal és az Aggteleki barlang körül feltámadó huzavonákkal. Alkotómunkához az I. világháborút követő első tíz évbe az egyesület alig jutott, csupán az 1930-as években erősödött meg annyira, hogy nagyobb vállalkozásba foghatott. Alkotásai időrendben:

• Tavaszkunyhó Csobánka mellett (Budai Osztály, 1921)
• Salgótarjáni szoba a Galyatető menedékházban (Salgótarjáni Osztály, 1924)
• az Aggteleki barlang rendbehozatala a verestói bejáratnál új ház, az aggteleki bejáratnál garázs és pavillon (Gömöri Osztály, 1926-1927); a barlangot az egyesület 1935-ben a Magyar Turista Szövetség kezelésébe adta át
• Piszkéskút foglalása a Mátrában (Sí- és hegymászó Osztály, 1929)
• Kilátó a Karancs csúcsán (Salgótarjáni Osztály, 1930)
• Vízituristaház Szigetmonostoron (Sí- és Evezőosztály, 1930)
• Kőhegyaljai menedékház átvétele (1931)
• Síotthon Diósjenőn (Sí és Evezősosztály, 1931)
• Jánoskút foglalása Pomáz mellett (Fátra Osztály, 1932)
• Királykút foglalása a Börzsönyben (Börzsöny Osztály, 1932)
• Menedékház Jósvafőn (1932)
• Sikárosi Kárpát-forrás foglalása (Újpesti Osztály, 1933)
• Salgóvári Bodzfás-forrás foglalása (Salgótarjáni Osztály, 1933)
• Darányi Ignác-menedékház Szentgyörgyhegyen (Balaton Osztály, 1934)
• Döller Antal-kilátó a Muzslatetőn (Mátra Osztály, 1934)
• Salgó-menedékház (Salgótarjáni Osztály, 1935)
• Merán Fülöp-menedékház Csókakő vára alatt (Fátra Osztály, 1935)
• Attila-kút foglalása a Bükkben (Egri Osztály, 1935)
• Hörmann-forrás melletti menedékház (Írottkő Osztály, 1936)
• Kunyhó a Karancs csúcsán (Salgótarjáni Osztály, 1936)
• Menedékház berendezése és forrásfoglalás Kápolnapusztán (Fátra Osztály, 1938)
• Emléktáblák Csókakő, Hollókő, Csesznak és Döbrente várain

1938-ban a Kárpátok egyrészének örvendetes hazatérése, ha az egyesület szülőföldjét nem is hozta vissza, mégis az egyesület régi birodalmának értékes részeivel ajándékozta meg a magyar turistákat. A hazatért Felvidéken az egyesület visszakapta kassai, rimavölgyi (Jolsva), sajóvölgyi (Tornaalja) és bódvavölgyi (Szepsi) osztályait, megalakította pelsőci osztályát, a salgótarjáni osztály kebelében ragyolci, füleki, losonci csoportjait, Kárpátalján pedig huszti, máramarosszigeti és tiszabogdányi osztályait. Az egyesület tulajdonába kerület a Szádelői menedékháztelep és környéke, valamint a Kassai- hegyek három menedékháza: az Ottília-, Lajos- és Erika-menedékházak.

A II. világháború után valamennyi turista egyesületet és intézményt feloszlattak - így a Magyarországi Kárpátegyesületet is - ingó és ingatlan vagyonukat a Magyar Vándorsport Szövetségnek juttatták.

Irodalom:

• Schermann Szilárd: Szögescipők nyomai a Kárpátok bércein, Budapest 1937.
• Alfréd Grósz: Die Hohe Tatra, Die Geschichte des Karpathenvereins, Stutgart 1961.

Forrás:
[Magyar Turista Lexikon, szerkesztette Polgárdy Géza, Budapest 1941., 133. o.]
[Z. Radwańska-Paryska, W. H. Paryski: Wielka encyklopedia tatrzańska, Wydawnictwo górskie, Poronin 1995., 499. o.]