A Tátra története


Festmények, képeslapok



XIX. század első felében a kalauzírók mellett felfedezték a Tátrát egy klasszikus művészeti ág, a festészet képviselői. Mint azt már a Tátra történelmét bemutató részben olvashatta a T. olvasó, már évszázadokkal korábban is készültek Tátra-ábrázolások, de ezek nagy része inkább csak rajznak volt nevezhető, és többségük emlékezetből készült. Az első ismert Tátra-kép 1717-ből, ifj. Buchholtz Györgytől maradt az utókorra. A Tátrát kutató neves hazai és külföldi tudósok majd mindegyike készített kutatásairól szóló jegyzetei mellé különböző rajzokat, képeket, de ezek, mint nem tanult festőtől származó alkotások, néha erősen elnagyolva, időnként eltorzítva mutatták be a hegységet.

Az első, név szerint is ismert festő, aki megfestette a Tátrát, a dán származású, de később Magyarországon dolgozó Johan Jacob Stunder (1759-1811) volt, aki 1797-ben a Tarpataki-völgyről készített egy látképet, ahol Mauksch Tamás vezetésével járt. A lőcsei Marco Carlo (1791-1860) fiatal korában, 1815-ben szintén látképet festett a Bélai-Tátráról, de mivel nem sokkal ezután Olaszországba költözött, később már nem tűnik föl a neve a Tátra ismert festői között. A tátrai festészet igazából 1830 körül kezdett kialakulni. Müller Gusztáv (1811-1850) 1836-ban készített egy Tátrafüredet ábrázoló látképet, de már édesapja, Müller János (1780-1828) is készített egy olajfestményt a Csorbai-tóról, 1825 körül. Az ötvenes évek körüli időkben készítette tátrai festményeit Tibély Károly (1813-1870), aki az akkori szokásoknak megfelelően szintén látképeket festett a Tátráról.

Mint az illusztrációkból is kitűnik, évtizedeken keresztül a látképfestés volt a tátrai ábrázolások fő témája, és csak a múlt század hetvenes éveinek vége felé, a turisztika fejlődésével kezdték a festők közelebbről bemutatni a hegységet. A hetvenes évek egyik neves magyar festője volt Forberger Vilmos, aki Dénes Ferenc kísérője volt tátrai túrái során, és így igazán testközelből ismerhette meg a sziklabércek világát. Mint az MKE aktív tagja, képeivel is próbálta propagálni az abban az időben egyre ismertebbé váló hegységet. A XIX-XX. század fordulóján mind több festőművész talált szebbnél szebb témákat a Tátrában, a nagyközönség érdeklődését művészetükkel is a hegység felé irányítva.

A Sáros vármegyében található Kis-Szebenben született az egyik legnevesebb magyar festő, Kosztka Mihály Tivadar (1853-1919), akit Csontváry Kosztka Tivadar néven ismerünk. Ifjúkorában Iglón volt gyógyszerészsegéd, és csak viszonylag későn, negyvenes éveiben, a természet hű tanulmányozása révén érett festővé. A XX. század első évtizedében a hatalmas méretű képek sorát festette, mint pl. az expresszív, energiáktól feszülő, 230x520 cm nagyságú Nagy-Tarpatak-vízesését 1905-ben, amely ma a pécsi Csontváry Múzeumban látható. Csontváry csapongó stílusban megírt Önéletrajzában egy helyütt így ír a Tátráról:


"A nyarat a Magas-Tátrában töltöttem, s a Tarajkán, a Szilágyi Dezső emléknél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám."


A századforduló másik neves magyar festője, a nagyúri ősi családi birtokon felnövő báró Mednyánszky László (1852-1919) munkássága is kötődik a Tátrához, a Felvidékhez. Mednyánszky főleg fiatal éveiben festett tájképeket (pl. Tátrai téli táj; Komor Tátra), köztük felvidéki motívumokat, és emellett a tátraalji emberek hétköznapjait is előszeretettel ábrázolta. A századfordulót követő években készítette első tátrai ábrázolását a Budapesten élő Borúth Andor (1873-1955), akit olyannyira magával ragadott a vidék szépsége, hogy 1911-ben Tátraszéplakra költözött, és itt élt haláláig. Több tájképet is festett a hegységről (többször megfestette pl. a Nagyszalóki-csúcsot), illetve portrékat a tátraalján élő emberekről. A magyar festőknél maradva említést érdemel még a Szepesófaluban született Katona Nándor (1864-1932), aki nagyszerű olajfestményeivel (pl. A Magas-Tátra látképe) a Tátra D-i oldalán korának legismertebb festői közé tartozott. Csak fiatal éveit töltötte a Magas-Tátra környezetében Furia Zoltán (1895-1956), aki családjával Trianon után az Alföldre költözött. A szülőföld kényszerű elvesztése azonban annyira megviselte, hogy később gyógykezelés céljából vissza kellett térnie szeretett hegyei közelébe. Ebben az időszakban több festményt készített a Magas-Tátráról, ezek közül egy e turistakalauzban is megtalálható.

A szlovák festők közül talán Peter Bohúňt (1822-1879) emelném ki, aki 1844-ben készítette első tátrai festményét, amikor is a Kriván látképét örökítette meg. Később is hű maradt a hegységhez, és élete során több festményt készített a Tátra különböző részeiről. A Magas-Tátra történetében jelentős helyet foglal el a cseh Otakar ©táfl (1884-1945) festőművész, aki több mint 100 képet festett a Tátráról, de akire leginkább mint a Szimbolikus temető alapítójára emlékezhetünk.

Az É-i oldalon Jan Nepomucen Głowackit (1802-1847) tekinthetjük az egyik első Tátra-festőnek, aki 1836-ban egy látképet, majd egy év múlva a Halas-tavat festette meg. Ettől kezdve aztán a Lengyel-Tátra több kilátópontjára is eljutott, és elsősorban látképeinek köszönheti hírnevét. Később két tanítványa, Aleksander Płonczyński és Maksymilian Cercha is több festményt készített a Tátráról. Nem feledkezhetünk meg a lengyel festők sorában Stanisław Witkiewiczről, a "zakopanei stílus" megalkotójáról sem, aki az általa kiadott, a Tátrát bemutató irodalmi művekben rajzokkal és festményekkel is igyekezett a hegység látnivalóira felhívni az emberek figyelmét.

A századfordulótól kezdődően aztán ismert és ismeretlen festők egész sora festette és festi ma is a Tátrát, és úgy a szlovák, mint a lengyel oldalon a nagyobb turistaközpontokban, napjainkban is szebbnél szebb Tátra-ábrázolások között válogathatunk.


Az ősidők óta változatlan sziklák világa közt naponta változó természet utókor számára történő megőrzésének egy másik módja a képeslapkészítés és kiadás. A képes üdvözlőlapok küldésének divatja világszerte a XIX. század utolsó évtizedeiben terjedt el, elsősorban az arisztokrácia, a nemesi világ köreiben. Ez a divat nem kerülhette el a Magas-Tátrát sem, ahol a század kilencvenes éveinek közepén tűntek föl az első képeslapok. A legrégibb időkből származó lapok döntő többsége litografált (kőnyomatos, kézzel sokszorosított) technikával készült, és elsősorban Schwiedernoch Károly bécsi kiadóvállalatánál jelentek meg, bár szép számmal akadnak más kiadónál megjelent litografált lapok is. A századfordulóra már több nagy cég adott ki tátrai képeslapokat. Ezek között az európai viszonylatban is jelentős cégek mellett (pl. Stengel) megjelentek a Tátra vonzáskörzetében alakult jelentősebb kiadók (Feitzinger, Pietschmann), valamint az egyre nagyobb számban jelentkező hazai kiadók is (Cattarino Sándor, a Divald család, Földes Samu, Kertész Tódor stb.).

A korai, litografált lapoknál a nagyon szépen kidolgozott képoldalnak mintegy negyedrésze szolgált az üdvözlő sorok leírására, hátoldaluk osztatlan volt, ide a címzésen kívül semmit nem volt szabad írni. A litografált lapok fénykora után következett az ún. hosszú-címzéses lapok időszaka. Ezek fő tulajdonsága, hogy a képoldalt teljesen kitöltötte a fénykép, a hátoldalra viszont a litografált lapokhoz hasonlóan szintén nem lehetett írni, ezért ezek a lapok általában mindenféle külön üdvözlősorok nélkül érkeztek meg a címzettekhez. Úgy a litografált, mint a hosszú-címzéses képeslapok manapság a gyűjtők által legkeresettebb lapok közé tartoznak. 1905 körül jöttek aztán divatba a napjainkban is megszokott formájú, hátoldalukon osztott képeslapok, amelyeknél a készítők már az üdvözlő soroknak is hagytak helyet. Mindhárom kategóriában többféle képeslap látott napvilágot. Természetesen kiadtak fekete-fehér és színes lapokat is, de emellett külön kategóriát képeznek a téli képeslapok, megjelentek kihajtható panorámalapok csakúgy, mint kisebb fényképalbumok, valamint más egyéb, nem szokványos kiadványok is.


A századforduló utáni évek hazai kiadói közül mindenekelőtt a Divald & Monostory céget emelném ki, amely az I. világháborúig az egyik legaktívabb kiadóként szerepel a tátrai képeslapkiadók között. Az id. Divald Károly (1830-1897) bártfai gyógyszerész által alapított cég a Tátráról megjelentetett képeslapoknak köszönhette felemelkedését. Ő volt a tátrai fényképezés egyik úttörője, még hatvan éves korában is fényképezőgéppel a kezében járta az általa olyannyira szeretett hegyeket. Apja örökébe lépett később ifj. Divald Károly (1858-1924), aki a század első évtizedében Budapestre tette át az addig Eperjesen működő kiadóvállalatot. Itt nem sokkal később társult a Monostory céggel, és ezzel megalakította a századelő legtöbb tátrai képeslapot megjelentető hazai kiadóját.

A képeslapküldés divatjának elterjedésével természetesen a Tátra É-i oldalán is sorra alakultak a kisebb-nagyobb kiadóvállalatok. Helyi adottságaikból kifolyólag úgy a nagyobb országos kiadók, mint a kisebb, Zakopane környéki kiadók is elsősorban a hegység É-i oldaláról, Zakopanéról és vidékéről jelentettek meg képeslapokat. A századfordulón kezdte meg működését az egyik legjelentősebb lengyel kiadó, a Krakkóban működő Salon Malarzy Polskich, melynek termékenységét a D-i oldalon talán a Divald & Monostory cég által kiadott képeslapok mennyiségéhez lehetne hasonlítani. Hosszú éveken keresztül a Halas-tó és környéke volt a lengyel kiadók legkedveltebb témája, hiszen századunk első felében - és talán még ma is - ez a csodaszép tó és környezete volt a Lengyel-Tátra legismertebb pontja.

Az első világháború után a magyar cégek értelemszerűen kivonultak a tátrai képeslapok piacáról. Helyükbe a cseh és szlovák kiadók léptek, akik bizony hosszú évtizedekig csak igen gyenge minőségű, általában fekete-fehér képeslapokkal jelentkeztek. Hozzá kell azonban tenni, hogy a két világháború között, valamint a második világháborút követően is még sokáig csökkent a kereslet a képeslapok iránt, korántsem utaztak annyian, mint a turizmus hőskorának számító századelőn, s akik utaztak, azok számára sem jelentett annyit egy képeslap, mit a századelő polgárainak.

Talán elmondható, hogy a képeslapküldés divatja napjainkra - úgy a Tátrát illetően, mint világviszonylatban is - ismét kezdi visszanyerni az őt megillető helyet a kirándulók körében, köszönhetően részben az egyre jobb minőségű, mindinkább művészi képeslapoknak. Sajnos e turistakalauz keretei nem teszik lehetővé, hogy valamennyi neves fényképészt felsoroljam, akik a Tátrát hivatásszerően fotózzák, és fotóik képeslapként történő kiadása révén nem kis mértékben hozzájárulnak a hegység szépségeinek megismertetéséhez. Anélkül, hogy az alábbi felsorolásból kimaradókat lebecsülném, pár nevet említenék, akiknek a képeslapjai a legnagyobb számban kaphatóak a hegység D-i, ill. É-i oldalán: Szlovákiában Ivan Urbanovič, Milan Luľanský, Ladislav Janiga, míg Lengyelországban Stanisław Momot, Maciej G±sienica és Ryszard Ziemak.


Vége