Július 15-én érjük el a Momhil gleccser völgyének bejáratát és teherhordókkal megyünk felfelé hat fős expedíciónkkal.
Július 20-án áll az alaptáborunk 4200 méter körül, két nap múlva pedig indulunk az első akklimatizációs túránkra. Péter eddig a legerősebb közülünk, ám itt meglepő dolog történik: egyszer arra panaszkodik, hogy meg kell állnia, mert szívritmus problémái vannak (180-at ver a szíve percenként) és meg kell várnia, amíg újra helyreáll a normális értékre. Hosszútávú, magashegyi terhelésnél az én pulzusszámaim: 120/perc, pihenések közben lemegy hetven körüli értékre és egy hirtelen megcsúszásnál nagyobb erőkifejtésnél esetleg megugrik 140-re rövidebb ideig. Tehát Péter indokolatlan túldobogása (még ötezer méter alatt) egyáltalán nem elfogadható egészséges jelenség. Húsz perc pihenés után, rendeződni látszik a dolog és mehetünk tovább, Péter újra az élen. 5400 méter körül alszunk és az elromlott időjárás miatt másnap (július 23.) lemegyünk az alaptáborunkba.
Július 26-án mindannyian együtt megyünk a következő túránkra, végül csak négyen jutunk magasabbra. Péter végig jól érzi magát, jó étvággyal eszik, ő az aki legjobban akklimatizálódott közülünk. Két éjszakát töltünk 5000 méter körül (fel - le) és egyet 6100 méteren, a megmászott csúcs magassága: 6520 méter (július 28.). Innen szemügyre vehetjük fő célunkat, a 7885 méter magas Distaghil Sar-t mely a nyugati Karakorum legmagasabb csúcsa, alig van megmászása (erről az oldaláról még próbálkozás sem volt) és épp elég kihívóan és félelmetesen néz ki ahhoz, hogy következő célunknak válasszuk. A csapatból csak Dékány Péter és én vállalkozunk a mászásra. Bár Péter szívritmus-zavara aggasztó, de bízunk abban, hogy nagyszerű fizikai állapota, edzettsége révén majd ez sem jelent komoly gondot. A hegy megközelítése az alaptáborból két nap, a mászás le - fel öt nap és újabb két nap vissza az alaptáborba. Tehát nem könnyű túrának nézünk elébe.
Augusztus 2-ig halasztódik indulásunk a csapadékos idő miatt, harmadika este a hegy alatt alszunk valamivel hatezer méter alatt. A hegy nehezebb a vártnál, ahol nem túl meredek, ott hihetetlenül mély a friss hó (előkerül a hólapát a továbbhaladáshoz) a meredekebb szakaszok pedig jéglejtők. Míg el nem érjük a hétezer méter fölötti gerincet, nincs is hol megpihenni a meredek jégen. A gerinc sem könnyű sziklamászás, éles, csipkés, hóátfújásos a terep, technikailag is, fizikailag is alaposan igénybe vesz mindkettőnket. Kötélbiztosítás nélkül, "skótosan" (Skóciában kifejlesztett szikla - jégtechnika, aminek sajátossága, hogy a sziklán képződött vékony jég a fő kapaszkodó felület, ennek hiányában a sziklán kell találni megakaszthatót a jégszerszámokkal) mászunk itt, ahol kondiból lehet haladni ott én vagyok gyorsabb, viszont a mélyhóban Péter van előnyben és váltva törjük a nyomot. Egyetlen kötélhosszt biztosítunk, a többit szabadon másszuk, mert így sokkal gyorsabb. Könnyebb terepre érve fokozhatnánk a tempót, de Péternek előjönnek a szívritmus-zavarai, több mint egy órás pihenőt kell beiktatnunk. A mögöttünk hagyott útvonalon, nagyon nehéz volna az ereszkedés, tehát felfelé kell haladnunk, míg el nem érjük a 7700 méteren lévő hómezőt. Itt átharántolhatunk a hegy egy olyan részére, ahol könnyebbnek látszik a lejutás. Péter nagyon nehezen jön utánam, egész nap lassul és az egy órás alvás sem sokat javít a helyzeten. Késő délután, 7700-on a bivak mellett döntünk, így esélyünk lehet másnap a csúcs elérésére.
Augusztus 7-én mindketten elindulunk a csúcs irányába, eleinte vízszintesen a gerinc mentén haladunk, de ez a mélyhó miatt igen nehéz. Péter az első 100 méter megtétele után feladja és visszafordul - a tegnapi legyöngülése után nyilvánvaló döntés. Én haladok tovább a csúcstömb jeges oldalán. Már könnyebb a mászás, viszont följebb ismét nagyon skótos lesz az út, nehezen, kétórai mászással jutok fel a csúcsra. A visszaút újabb két órát vesz igénybe, letalálásomat nehezíti a rossz idő, nyomainkat elfújta a szél. Pétert alva találom a bivakban, főzünk, majd még pihenünk egy sort. Délután elindulunk lefelé, ferdén keresztezzük a mélyhavas lejtőt. Ez a művelet a lavinaveszély mellett egyre fárasztóbb. Látszik, hogy nincs esélyünk elérni a nagyobb gleccserlejtőket, gatyafékhez folyamodunk és a legrövidebb úton csusszanunk lefelé. A jeges szakaszokat eleinte átmásszuk, majd kötélereszkedésekkel haladunk tovább. Estére könnyebb a terep és mire ránk sötétedik, találunk egy hóbarlangot éjszakára (6800 m).
Augusztus 8-án gyalogolva, néha mászva ereszkedünk tovább. A kötél csak ritkán kerül elő egy-egy rövidebb gleccserlépcső átereszkedésére. Péter eközben rá nem jellemző módon lassú, együttműködésünk kissé nehézkes, de ami a lényeg: már itt van a hegy alatti plató közvetlen alattunk, vége a veszélyhelyzeteknek.
Talán még egy-két ereszkedés a felhőn átsütő nap ködös derengésében, nem igen látszik mi van még alattunk. Péter leereszkedik egy gleccserlépcsőt, lent séta a következő leszakadásig (ha van), amíg beszerelem a saját ereszkedésem, kiáltást hallok lentről és látom eltűnni Pétert egy perem mögött. Kicsúszott, lejjebb bukkan fel egy újabb lépcső jégtornya mellett, csúszik, zuhan, kiér a platóról feljövő meredek hólejtőre és hamar lefékeződik a lavinanyomokon. Kiáltozásomra nincs válasz, kapkodva ereszkedek, mászok le hozzá. Közel negyedóra lehet mire elérem, megfordítom, nincs életjel. Mentési kísérleteim (közel félóra) hiábavalónak bizonyulnak. Összeszedem a szétszóródott cuccokat, visszatérek hozzá, hihetetlen, hogy nincs semmilyen életjele, oldalfekvésbe úgy helyezem, hogy szem előtt legyen, hátha valami csoda folytán mégis mozdulna, szusszanna. Kétségbeesett düh kavarog bennem, én azért is élni fogok és lemegyek. Aznap még nem ettünk semmit, csak apróbb nassokat ereszkedés közben, a jégbarlangban reggel túl hideg van (ilyenkor ereszkedünk, míg kint femelegszik az idő és nem kell szétfagyni főzés, evés közben), így most főzök és eszek. Ezzel is húzva az időt míg figyelhetem, hátha mégis megmozdul.
Órák telnek el, még hosszú út van hátra mára, hogy holnap estére elérhessem az alaptábort. Szétszedem a felszereléseket, felkutatom az útlevelét, összepakolom a lehozandókat és délután három körül elindulok lefelé.
Két nap alatt harcolom le magam a szétesett glecsservidéken, míg belsőmben is nehéz küzdelmek zajlanak, hogy miért így (ily szerencsétlenül) alakult. Végre leérve az alaptáborunkba, ahol mindenki minket vár, kimondom a már megváltoztathatatlant: meghalt Péter.
Dékány Péter meghalt a Distaghil Sarról való ereszkedés közben. Holtteste fent maradt 6275 méter magasan, a Distaghil Sar alatti plató a nyughelye.
Erőss Zsolt, 2000. augusztus 27-én, Mogyoród
Kis hegymászóvilágunk jellegzetes nagy egyénisége táborozott le örökre a Karakorum hegyóriásai között. Dékány Péter volt azon kevés társaink egyike, aki ezt a nemes sportot abban a szellemben űzte, ahogy azt az egykori legendás nagyok tehették. Ő a mi szürke eminenciásunk volt és azzá vált hosszú időre. Ő volt az, aki bármilyen helyzetben tiszta logikával, józanul értékelve találta meg a hegyen is az optimális megoldásokat.
Soha nem élt a felszerelések, a hírnév, a média bűvöletében, nem érdekelték a külsőségek, a felesleges sallangok, csak a belső tartalom, az igazi értékek. A sportban is így volt: a tenyérizzasztó útvonalak, a teljes erőbedobással elérhető sikerek vonzották és okoztak számára igazi örömet. Az új terepek felfedezése és a nagyszabású tervek izgatták és lelkesítették. A hegyek örök szeretete és a nehéz feladatok vállalása hajtotta Őt a csúcsok és gleccserek világába - több mint 23 éven át.
Olyan mászópartnert és társat találtam benne, akivel sok-sok éven át együtt valósíthattuk meg álmainkat. Mindig számíthattam rá, minden helyzetben tudtuk helyettesíteni egymást, olyan egyenrangúak voltunk, hogy az néha nekem is idealisztikusnak tűnt. Közös mászásaink nagyon mély emlékként élnek bennem és ezek az emlékek egyre mélyebben és fájdalmasabban vágódnak belém. Most már nem jöhetnek új közös élmények csak az elkeseredett, keserű újra és újra felismerés.... Sokrétű és igazi sportemberré vált, nem csak a hegymászásban találta meg a mozgás örömét, megtanult sárkányrepülni, hogy korábbi munkáját összekapcsolhassa a szabadság érzésével, nagy szerelme a kerékpározás is sok ezer kilométernyi élményt okozott számára. A föld mélyének szépségeit, a hazai és külföldi barlangokat ugyanolyan örömmel kutatta, mint ahogy a hétezer méter feletti csúcsok csábításának engedett - célokban soha nem szenvedett hiányt. Az ultramaratoni futás ízére az utóbbi években érzett rá igazán, a Kínai Nagyfal végigfutására szerveződő expedíció egyik kulcsembereként lelkesen készült a feladatra, kíváncsian vállalva a 24 órás futás irgalmatlan gyötrelemeit is.
Számomra azonban örökre hegymászó marad, a társam, akivel zuhogó esőben és kilyukadt ujjakkal másztuk át a Grand Charmoz ÉNY-i falát, aki 39 C fokos lázzal küzdve megtartott egy 20 méteres zuhanásomat a Kaukázusban, aztán még két napig mászott felfelé a Szabad Spanyolország csúcsára, akivel a Pamír hétezreseit, a Korzsenyevszkáját és a Kommunizmus-csúcsot másztuk hóban-fagyban egymás lábát melegítve, akivel megszerveztük az Első Magyar Himalája Expedíciót a Shatopanthra és kishíján odavesztünk egy elszabadult lavina ölelésében, akivel az Andokban szomjaztunk napokat az izzó havon miközben a Huandoyt másztuk meg, akivel több, mint 1000 km-t síeltünk a kietlen Spitzbergákon, akivel a Shisha Pangma alaptáborban kemény vitáim voltak a le vagy fel örök kérdéséről, akivel új utat másztunk a Thalay Shagar É-i falára eszement körülmények között - és akivel utolsó közös túrám tavaly nyáron volt a Bergell-csoportban, ahol öt nap alatt 100 kötélhosszt másztunk visítva a gyönyörűségtől. Az egyébként mogorva svájci gondnok is baráti mosolyra fakadt látva a negyvenes urak szilaj lelkesedését.
Mindig nagyon bíztam és hittem benne. A mászás kockázatait azt gondolom reálisan értékelte, tudta, hogy a pakliból valaki mindig kihúzza a Fekete Pétert és soha nem az, akire valaki is gondolni merészel. Gondolatban talán ő is kihúzta párszor ezt a lapot, de ismerjük el, erre sem ő, sem más nem képes felkészülni. Halála számomra máshoz nem hasonlítható fájdalmat okozott, mintha a testvérem távozott volna, felesége és gyermekei padig olyan apát veszített el, aki példaképpé vált sokak számára. Az ő fájdalmuk nem mérhető a miénkhez, átvenni belőle pedig valójában csak szavakban tudunk. A visszatérő tehetetlen keserűséget csak az idő képes gyógyítani, én már soha többé nem tudom kiengedni őt ...
Ozsváth Attila
Kis-Gerecse, Metamórfózis, első megmászás, 1980
fotó: Ozsváth Attila
Forrás:
2000. szeptember, http://www.uveghegy.hu