Boleslaw Chwascinski: "Z dziejów taternictwa", Sport i Turystyka, Warszawa 1979.
Grósz Alfrédra vonatkozó részei.


115. o. (Englisch Károlyt a Nagy-Templom Dyhrenfurt és Fabesch által ért vádakhoz)
Englisch felvételei sok év után Grósz kezébe kerültek. Grósz a felvételeket a hátizsákjába tette és elment velük a Nagy-Templomhoz. Összehasonlította a csúcs alatt, a csúcson, az út közben készült felvételeket a valósággal és megerősítette, hogy Englisch feljutása a
Nagy-Templomra 1901-ben id. Hunsdorfer János hegyivezetővel vitán felül bizonyos.



144-145. o. (1910-es évek eleje)
A Tátra déli oldalán a hegymászás télen-nyáron nagy fejlődésnek indult. A sziléziai németek elhagyták a Tátrát, a szepesi németek közül csak Grósz járt komolyabb túrákra - viszont a magyarok, úgy a Szepességben mint magyar síkságon élők, szép és komoly túrákat végeztek.

A Komarnicki-fivérek mellett mások is komoly mászásokat tettek. 1912 elején a
Késmárki-csúcs déli falát Grósz Alfréd, Hefty Andor és Rokfalusy Lajos másszák át. A nehéz, pikkelyszerű táblákon keresztül a kiszáradt Tölcsér-tó katlanába a fal három pillért bocsájt le. Útjuk a fal oldalát képező jobb pilléren vezetett, a tátrai utak egyik legszebbike.

1911-1914 között a magyar hegymászók közel 40 télen eddig meg nem mászott csúcsra jutottak fel. Legtöbbet Komarnicki Gyula, Rokfalusy Lajos, Hefty Andor mászott, de Grósz Alfrédnak sem volt sokkal kevesebb első téli megmászása.

1912. augusztus végén sikerül megmászni a Markazit-torony déli falát. A IV-VI. nehézségű utat Grósz Alfréd, Kregczy Tibold és Rokfalusy Lajos, a híres "Szepesi trió" mászta meg. A trió ez időben a megyar hegymászók élére került, sok szép és nehéz utat mászva meg.


153-154. o. (közvetlenül az I. világháború után)
A hegymászás a Tátra déli oldalán is hanyatlott, ennek oka az ott történt politikai változások voltak. Cak néha jelent meg az I. világháború előtti hegymászók közül egy-egy. Köztük Komarnicki Gyula és még egy pás más hegymászó, de a hegymászás már nem érte el a régi terjedelmét. Ahogy a lengyel oldalon Mieczyslaw Swierz kísérte túráikra az a néhány lengyel hegymászót, hasonlóan a déli oldalon a kisszámú szepesi hegymászók Grósz körül csoportosultak. Grósz ez időben néhány új utat mászott, ezek közül a legszebbet 1922-ben a Sírkertből a Késmárki-csúcs délnyugati falán található folyosókon keresztül. Túratársa Wawrek Albert volt.

A továbbiakban a magyar hegymászók nem tudtak a Tátrában utazni, a szepesiek száma is meggyérült, csak Grósz maradt. A kémárki Líceum testneveléstanára volt, a diákok között népszerűsítette a hegymászást és a síelést. Télen-nyáron, ha vasárnap jó idő volt, líceumi neveltjeit tátrai túrára vezette. Nagyrészük magyarul és németül beszélt, de őt szlovákul "Stary" (Öreg) becenévvel illették. Az "Öreg" neveltjeit a mászás és biztosítás technikájába vezette be. Túráin több mint 20 éven keresztül nem volt komolyabb baleset. Így nevelt ki egy egész sereg tátrai hegymászót, ezek először vele, később önállóan másztak. A 
"Grósz-iskola" tanítványai voltak. Közülük azonban a legjobb mászó mégis Grósz Alfréd maradt.


163-164. o.
A lengyel hegymászók mellett a szepesiek is másztal. Közülük aktivitásával, különösen a huszas évek végén kitűnt a "Grósz-iskola", ezek közül: Hensch Klára, Bányász Ferenc, Ivánka Imre, Lingsch György, Seide Gábor. Grósz Alfréddel tizenéves koruban kezdtek mászni, néhány év után már egyedük is a legnehezebb falakat mászták,  a legnehezebb probklémákkal küzdöttek meg, télen is másztak. Útjaik színvonala mégsem érte el a korabeli lengyel mászók szintjét. Ez időből a legszebb túrájukat Lingsch-Seide páros a
Szontagh-csúcs ÉK-falára mászta 1927-ben, II-III, 2 1/2 óra.



237-238. o (a II. világháború vége)
A II. világháború a Tátra déli oldalán lényegesen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét.A szlovák állam megalakulása és a német hadsereg Szlovákiába történő bevonulása után, a szepességi németek túlnyomó többsége felsorakozott Hitler mögött. Vezetésüket, valójában az egész Szepesség kormányzását, a szepesi Volksgruppenführer, a szudétanémet Karmasin vette át. A szlovák és német kormány megállapodása szerint a német nemzetiségű szepesi ifjúság egyenesen a Wehrmachtba vonult be és a keleti frontra
irányították. Az országban lévő németek aggresszív magatartása különösen a Szepességre volt jellemző. Kihívó viselkedésük, a közigazgatásba és a igazságszolgáltatásba történő beavatkozásuk a szlovák lakosság gyűlöletét és rettegését váltották ki. Karmasin kijelentette, hogy nem csak a Szepesség, hanem egész Slovákia minél előbb németté kell váljon. Nem sok szepesi németnek volt meg a bátorsága ennek ellenállni. A kevesek egyike Grósz Alfréd tanár volt. A soknemzetiségű Szepesség szülöttje és neveltje, minden nemzetiségben csak az emberiség kultúrkincsét gazdagító tényzőjét látta. Szülőföldje múltja szerelmeseként egyformán jól beszélt németül, magyarul és szlovákul, jól értett lengyelül is. Megtagadta belépését a nácipártba (NSDAP) és ezért börtönnel fizetett. A németnyelvű késmárki Líceum tanáraként szerette az ifjúságot, amit az ifjúság imádattal viszonozott. Télen, nyáron járta velük a Tátrát. Neveltjeit nem csak a gyönyörű természet szerete vagy a hegymászás öröme miatt kalauzolta a Tátrába, hanem - a régi hegymászók hite szerint - ő is hitt a hegyek az emberi jellem nemeslelkűségére, szeretetre történő nevelő hatásában. Rémülettel figyelte, több neveltje gyűlöletet és faji magasabbrendűséget hirdető jelszavak szajkózását. Minden pedagógiai tevékenysét meggátolták.

A németek veresége közeledtével a szepességi németek tudatosították, hogy ez szepességi létük végét is jelenti. A szlovák felkelés után, 1944. szeptemberében és az után, nagyrészük önként Nyugatra, Ausztriába, Észak-Csehországba és Németországba távozott. 1945. januárjában Hitler megparancsolta a szepességi németeknek, hogy hagyják el az immár 700 éve lakott szülőföldjüket. Grósz Alfréd ezt megtagadta, maradt. Zakopanen keresztül hosszú menetoszlopban távoztak járműveik, jószágaik. Elkeseredve és átkozódva távoztak, mivel tudatosították, hogy a Szepességben nem lehet maradásuk. A hátramaradottakat nagyrészét 1945. őszén telepítették ki. Csak a tisztakezűek maradhattak. Nem voltak sokan ...

Grósz tanár úr szeme előtt semmisült meg minden, amiben eddig hitt és amiért egész életében tevékenykedett. De nem tört össze, nem vesztette el az emberben való hitét. A háború után azonnal minden erejével az új generáció neveléséhez fogott - ez a generáció azonban már a Tátra alatt legrégebben élő lakosság soraiból került ki. Már 1945. májusában a késmárki Zöld-tónál hegymászó-hegyimentő tanfolyamot tartott a tátrai települések rendőreinek és még sok éven keresztül tanított az iglói gimnáziumban.

Élete végéig járta a Tátrát - az idő múlásával könnyebb és rövidebb túrákon. Megírta az 1945-ben feloszlatott Kárpátegyesület (Karpatenverein) történetét ("Die Hohe Tatra - Geschichte des Karpatenvereins", Stuttgart, 1961.) 1973.ban, élete 88-ik évében Késmárkon hunyt el. Akarata szerint elhamvasztották és hamvait az Elülső-Rézaknákban szétszórták. Egy ködös napon, itt-ott eső csepergésében, régi barátjai nem nagy csoportja vitte fel urnáját a hegyekbe.

Nem először történt ilyen temetés a Tátrában. Friess Jánost (1901-1963, a poprádi sörfőzde hivatalnoka, a II. világháború után először bányász, majd a szviti cipőgyár munkása, az I. világháború után az egyik legjobb szepesi hegymászó) végakarata szerint szintén elhamvasztották és porait  fia - szintén hegymászó - és néhány legközelebbi barátja
1963-ban szélviharban a Nagyszalóki-völgyben szórta szét.