Lihegve néztem hátra, hol vágyó szem
A kékes árnyban jégmezőkre lát,
Melyeknek hátát vész viharekékkel
Álmatlan éjén szántogatta át . . .
S eszembe jutott a somogyi róna
Porhanyó rögje, termő melege,
Hol a barázdán búzavirág alján
Hűsel kis fürjek élénk serege . . .
És föltekinték: végtelen fehérség !
Szűztisztasága vért, lelket fagyaszt;
Ez óriási dóm, miljó ezüst gyöngyből,
Nem ismert még lágy olvasztó tavaszt . . .
S elképzelem: e hóhegy minden pelyhe
Harmatként ringott hímes kehelyen,
S irigy szél onnét a bokrétás délről
Hordá magának össze e helyen.
És milyen dörgés! - hóvár görgetegje
Jégtűkkel hinti arcomat tele, -
S megáll a szív is egy-egy percre tőle,
Olyant ölelget rajtam bősz szele:
A hegyi tündér vad szerelmét érzem,
S addig behúnyt szemekkel álmodom -
Egy kis leányról, aki bársony kézzel
Simított végig barna hajamon . . .
De mikor lábam az ormóra tettem,
S elfojtá hangom büszke diadal,
S havas hegytengert, sejtett csöndes völgyet
Repült be lelkem vágyak szárnyival, -
Feledtem minden édest, mi bilincsel,
S borzongó kéjjel csak ezt susogám:
Föntállsz, kis ember, királyok királya
Gyémántkoronás vészjós homlokán!
Szerettem volna nyujtani napokra
E nehány percnyi bűvös szent gyönyört,
- Érzém az embert, aki bajvívásban
Az őserdőkön győzve égbe tört;
Parány az ember, de küzdésben neki
Mi volna gát és mi volna magas?
- - Suhogást hallok: lassú méltósággal
Fölszáll mellettem egy parlagi sas . . .
Piros pitymallat lehében füröszti
Hullámzó szárnyát lassan, könnyeden,
És kisebbedve tűnik el fölöttem
Remegő azúr titkos mélyiben . . .
Reszketve néztem; - egy állat bejárja,
Mi emberszemnek mély, örök titok!
- És útra keltem, - megalázott szívvel
A kötő röghöz visszaballagok . . .