1967 óta fest rendszeresen. Képzőművészeti tanulmányait a gimnáziumi évek alatt kezdte, ekkor készítette első rajzait, festményeit - többnyire akvarelleket.
Rajzai főképpen illusztrációk voltak, de a festmények gazdag színei már a
későbbi olajfestészetében kiteljesedő színvilágot sejtetik. Eölvedi Gachal
József és Guzinh Jenő voltak a mesterei, realista felfogásuk magja alkotásaiban
mindmáig megtalálható. Kezdeti tájképeire, elvontabb színkompozícióira
Csontváry és Van Gogh voltak nagy hatással.
1967-ben beiratkozott a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, ahol közvetlen kapcsolatba kerülve az anatómiával rendszeresen készített bonctani rajzokat, tanulmányokat. Mint festőt egyformán érdekli a táj, az emberi test, annak elváltozásai, a mikroszkóp alatt feltáruló színes világ. Erről tanúskodnak a szövettani metszetekről, kórbonctani elváltozásokról készült vázlatok, szemléltető ábrák és festmények. Festészeti tanulmányait az egyetem képzőművészeti stúdiójának keretén belül is tovább folytatta. Ez időtájt készült munkáiban többször visszatérő vízióként láthatjuk az atompusztulást és szinte ellentéteként a tengeri képekben életrekelő lírai szerelmet. Ekkor jelenik meg munkáiban először a festményeinek mindmáig magját képező élő kőszirt, a színes korallzátony motívum.
1973-ban fejezte be egyetemi tanulmányait, orvosi hivatása mellett rendszeresen fest. A hetvenes években művészetét a természet felé fordulás jellemzi, de a táj ábrázolása nem az idill, hanem az igazabb és nyugtalanabb világ, a természeti erőkben megélt valóság keresése a jellemző. Itt is visszacseng a korallzátony forma, melyben a déltengerek kontrasztdús színei és a mesék világa jelennek meg. A korall a színek és a formák bonyolultságát jelenti, melyből küzdelmesen bomlik ki az értelem, a nyugalomra törő nyugtalanság.
Foglalkozik textillel, fémdomborítással, többféle technikát alkalmaz, az olajfestészet új technikájával kísérletezik ebben az időben. Új témaként jelenik meg nála a zenei gondolatok képi kifejezése, elsősorban Wagner zenedrámáinak díszletszerű visszaadása. Rengeteg díszeletterv, a wagneri gondolatok ihlette önálló alkotás készül ekkor. A dráma, az egymásba alakuló, egymásban értelmező, rendet, megnyugvást kereső formák hatják át ezeket a festményeket, csakúgy, mint az arany hátterű, borongós tájképeit. A nyolcvanas években egymáshoz közelednek, teljesebbé válnak témái, a tájképfestészet, az elvont színkompozíciók, díszlettervek. Festményeit a kérlelhetetlenül göcsörtös vonalak, komplementer, szinte már hivalkodó, vad, de sohasem durva színek jellemzik. Az aranyló őszi levél egyedül él a tengerkék égben, mint ahogyan a mozdulatlan hegy visszatükröződik a tátrai tengerszemben. A képeken megjelenő részletek a tájra, az egészre utalnak, ugyanakkor megőrzik teljességüket, folytonosságukat, egyszóval önmagukat. Aki a részleteket szemléli, látja a tájat is, ha a tájat nézi, nem feledkezik meg a kavicsról, a visszatérő, szinte aláírásként is felfogható virágmotívumról sem.
Ars poetica? A gyermekmesék színes, tiszta világa - mely talán minden felnőtt lelkében feltárul - az igazság világa. Ebbe a világba vezetnek, az ember és a természet szeretetére tanítanak a festmények, metszetek. Jelenkori munkáiban új formában jelenik meg a wagneri zenedráma - az útkereső ember harca, újraéledése.
Orvosi hivatásának gyakorlása mellett fest. Ex libriseivel, háborúellenes metszeteivel, lírai hangvételű rajzaival éppúgy, mint orvosi szakillusztrációival több folyóiratban, könyvben, egyéb kiadványban rendszeresen találkozhatunk.
Első önálló kiállítása 1968-ban a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen volt, ahol mintegy hetven rajzzal és festménnyel szerepelt. 1972-ben szintén az egyetem rendezésében mintegy harminc munkáját állították ki a Fiatal Művészek Klubjában, számos festménnyel szerepelt nemzetközi fórumokon is. A Magyar Honvédség keretén belül több, mint húsz alkalommal állított ki. Jelentősebb kiállításai:
Apám orvos, de emellett alpinista volt. Az ötvenes években szinte lehetetlen volt eljutni nyugatra, így az egyetlen magashegység a Tátra volt, ahová utazni lehetett. Apám a Felvidékről származott, több helyen, többek között Ótátrafüreden is éltek rokonaink, akikhez apám gyakran ellátogatott és engem is magával vitt.
Így ismertem meg a Tátrát. Mindig érdekeltek a hegyek, de a magas hegységekhez valami különös vonzódást érzek, attól a perctől kezdve, ahogy először megpillantottam. Első útjaim alkalmával szinte minden jellegzetes ormot, hegyláncot, apró részletet lerajzoltam, vagy lefestettem volna ott a helyszínen - ami természetesen lehetetlen, mert egy magashegységi túra, vagy mászás alatt erre sem idő, sem eszköz nem áll rendelkezésre. Örültünk annak, ha időben, még a délutáni esők előtt visszatértünk a menedékházba, vagy a turistaútra. A festéshez szükséges kellékeket, a festővásznat egy csúcsra felvinni és megfesteni lehetetlen feladat. Legjobb esetben mindössze néhány vázlat készítésére volt, vagy van módom a helyszínen, melyeket ha lehet, ellátok a menedékház pecsétjével is és nagy becsben, szép emlékként őrzök. Gémberedett kézzel, kimerülten rajzolni, ez olykor még nyáron is nagy teljesítmény. Persze fotózom is, de sokszor lehetetlen egy képpel visszaadni a panorámát, vagy egy mélységet, a tűző napon egy sziklahasadék feketeségét, egyszóval azt a hangulatot, amit ott az ember átél.
Amióta csak hegyet mászom, a legszebbek, legboldogabbbak azok a percek, amelyet akkor érzek, amikor minössze néhány méter választ el a csúcstól, ekkor már a feladat nehezén túl vagyok, de a cél még nem teljesült be. Ilyenkor tűző napban körülnézni egy havas hegyen - valóban csodálatos látvány. Az ég szinte fekete, a hó vakít, a szikla veri vissza a forróságot, az árnyékban kék a hó, hideg szépsége szinte jólesik a kéznek. Ennek az érzésnek, látványnak a megfestése visszatérő motívum a tátrai képeimben. Ilyenkor megpróbáltam két színre, fehérre és kékre, fényre és árnyékra bontani a képet. Ez a fény és árnyék köszön vissza nyáron is, ilyenkor sárgás-vöröses a szikla, a kép sárga és kék. Mindig megragadott a festészetben a levegő perspektívája, mint eszköz a tér érzékeltetésére, ennek ismerete és alkalmazása a tájképfestészetben elengedhetetlen. Ez a tudás valami csodálatos romantikával és filozófiával ötvöződik egybe a kínai és japán festményeken, rajzokon, ami mindig is nagy hatást gyakorolt rám. Meg akartam tanulni a láthatatlan levegőt, ködöt megfesteni. Rengeteget rajzoltam, nagyon sok vázlatot, festményt csináltam fekete-fehérben, különféle technikákat alkalmaztam, hogy megtanuljam a japánoktól, hogyan rejtik el a hegyet, hogyan bukkan elő egy fa, vagy egyéb részlet. Hogyan lesz tushigítás alkalmazásával három foltból három hegylánc. Az egyetemi éveim alatt szinte másoltam a kelet-ázsiai festőket. Ezért érződik a tátrai képeimen, főleg a ködös, borongós képeken a japán tájképfestészet hatása.
Az eszköz alkalmazása mellett egyidejűleg a filozófiát is képbe viszem. Az apró részletet szembeállítom a nagy heggyel, a köd monotonságát az ablakból kiugró, beszédes, támpontot jelentő falrészlettel, az élettelen, nagy szürke sziklát a kis lila, múló virággal, mely sokszor megfogott egy csúcs alatt a hegymászások során.
De azt hiszem, az ellentétek hangsúlyozottsága - legyen az eszközben, vagy a filozófiában, akarva, akaratlanul a legtöbb képemben ott lebeg.
Mászás közben, vagy visszaúton a csúcsokról az ember sokszor keresi az ösvényt, amely visszavezet a turistaútra, vagy a menedékházhoz, ami filozófiai értelemben a megérkezést, az otthont jelenti. Gyakran szerepel ködös képeimen az ösvényrészlet is, mely a járhatatlanban hazavezető utat, a bizonytalanságban a megnyugvás keteli filozófiai felfogását tükrözi.
Téli hegymászásaim alkalmával többször láttam hajnalt, vagy naplementét a hegyekben. Tiszta időben, hajnalban valószínűtlen rózsaszín a hó, naplementekor a napsütötte hegyoldalon a hó szinte lángoló sárga. Aki ilyet nem látott, annak nehéz megmagyarázni, hogy a festők olykor semmit sem túloznak. Azok a színek, amelyek a palettán léteznek, a természetben egyebütt is fellelhetők - még biztosabb, hogy láthatók! Naplementekor sokszor piros az égalja, de ritkán hihetetlenül piros. Ha ez a fény a hóra, vagy sziklára vetül, az csak piros lehet, ha őszi lombra süt, úgy felizzik a sárga lomb - csak észre kell venni!
Forrás:
[Neidenbach Ákos: Dr. Katona István életrajza - Turistaság és Alpinizmus, 2.(27.) évf., 3. szám, 1995. június, 26-28. o.]