A Magas-Tátra szivében fekszik az elhagyatott, ember nem látogatta Kacsavölgy. De nemcsak fekvése miatt mondhatnám a Tátra szivének földünknek ezt az elrejtett zúgát. Fokozottan hozta itt kifejezésre a természet mindazt, ami a magashegységnek vadságot s nagyszerűséget kölcsönöz, - e völgyben, annak gigantikus környezetében éri el tetőpontját a Tátra zordon fensége. Ha elvonultatom szemeim előtt mindazokat a tájakat, melyeket a Tátrában bejártam s felélednek ama benyomások, melyeket azok bennem keltettek, úgy érzem, hogy itt, a Kacsavölgy halotti ridegséget lehelő természeti szépségei közepette vett rajtam leginkább erőt az az érzés, melyet a hegyek "rettegéssel vegyes szeretetének" nevezhetnék.

Vajjon csírájában szakadt-e meg itten a teremtés műve, vagy átok nehezedik e helyre, kiölvén belőle utolsó szikráját az életnek? Akármerre nézünk körül, egettámasztó kőfalak tartják fogva a messzeségbe vágyó tekintetet s nem enyhíti a táj kietlenségét sem a távol alant elvonuló Poduplaszki-völgy sötétlő fenyőrengetege, sem a szemben csillogó Cseh-tó üde zöldben pompázó partja, mert e kedves képek csak annál kirívóbbá teszik az ellentétet s éreztetik azt, ami itt hiányzik.

Vigasztalan, sivár e tájék, akár az alvilág és mégis - mintha kincset rejtene magában, efelett is őrködik egy éber cerberus : a zergevadász. E puszta völgy az ő kedvenc fürge hegyi állatjainak tanyája, féltve őrzi azokat akár a betolakodó, akár az odatévedő idegen elől. Szinte lopva kell ebbe a tiltott paradicsomba beosonnod, ha nem akarsz a kérlelhetetlen vadász árgus-szemei elé kerülni.

De ugyan mi keresni valód is lehetne itten? Mi vihet rá, hogy idejőjj megbolygatni a hegyek nyugalmát ? Hallgasd csak, amint a néma csendben a szellő néha-néha feléd hozza az ottan messze, valamelyik sziklafalról aládübörgő vízesésnek elhaló moraját; vajjon nem úgy hangzik-e az, mint a hegyek panaszos suttogása: "Vége, vége a mi régi dicsőségünknek . . . vége a legendák letűnt korszakának . . . mikor a völgy lakói hittek a bérc megközelíthetetlenségében . . . nem mint most, mikor semmi sem szent előttük. Megbolygatják nyugalmunkat . . . szembeszállnak velünk . . . s nincs nyugtuk míg le nem igáztak meg nem tiporták ősz fejünket . . ."

Mert a hegyek e közös sorsát nem kerülhették el a Kacsavölgyet őrző sziklaóriások sem. Ritkán vetődött erre egy-egy vándor, de e ritka látogatások majdnem mindig ujabb diadalát jelentették az embernek a kőszikla felett. Az a hosszan elnyúló hatalmas védfal, mely a Gerlachfalvicsúcs és a Jegestavicsúcs közt felépítve, délről nő ki a völgy omladékhalmaiból, nem egyszer volt kénytelen eltűrni magán a meredélyei közt utat kereső parányi emberi lényeket. Több helyen: a Jegestavi-, Kacsavölgyi- és Batizfalvicsúcs, valamint a Batizfalvi horhos szikláin már sikerült is megtalálni az átjutás lehetőségét.

Legmagasabbra tornyosul e hosszú sziklagátban s a legszertelenebb arányokat ölti a Gerlachfalvicsúcs északnyugati fala. Nem oly hamar adta ez meg magát mint szomszédai s bizony voltak elegen, kik eredménytelenül fordultak meg sziklái alól. De bár igaz, hogy a Gerlachfalvicsúcs kacsavölgyi fala számos ostromot vert vissza, mégis úgy vélem, hogy főleg félreeső helyzetének s elszigetelt voltának köszönhette azt, hogy oly sokáig meg tudta őrizni érintetlenségét.

A korábbi évekből alig egy-két kísérletről van tudomásunk. De az 1908-ik évben egyszerre végeszakadt a hosszú csendéletnek. Ebben az évben nem kevesebb, mint öt ostromot állott ki a Gerlachfalvicsúcs óriási északnyugati fala.

És én megértem azoknak lelkesedését, akiket lépteik ismételten idevezettek e fal alá, megértem azokat, kik szívós kitartással napokat, éjjeket töltöttek e pusztaságban, várva - hiába várva, míg a napsugár leolvasztja a sziklákról a síkos zománcot, melyet fagyos viharok raktak rájok.

Jer csak a Kacsavölgyet környező ormok egyikére és lásd amott szemben e fal nyomasztó nagyságát, amint a völgy omladékát szegélyző hómezők felett szikla sziklára nőve, feltör a magasba, a felhőkben trónoló csúcsig . . . Vajjon nem hatalmas és nagyszerű e az, amit itt a természet alkotott magának?

S mint maga e sötét bástyafal, felemelő volt az a gondolat, mely annak egekig tornyosuló szikláihoz fűződött : itt felhatolni a Gerlachfalvicsúcsra!

A Gerlachfalvicsúcs a Tátrának nemcsak legmagasabb, hanem tömegénél s méreteinél fogva is leghatalmasabb hegycsúcsa. Legmagasabb pontja, a 2663 m magas Ferenc Józséf csúcs már méssze kívül esik a Kacsavölgyön s így a hegynek északnyugati fala nem magában a föoromban, hanem a Róth Sámuel csúcsnak nevezett, 2630 m magas északi mellékoromban nyeri betetőzését Bár tehát e falat nem közvetlenül a főcsúcs koronázza, az ősi név - mely egybetartva e nagy sziklaépületnek sokfélekép elkeresztelt ormait megőrzi a fogalom egységét - egyúttal mégóv attól is, hogy e falat netán mint a Róth Sámuel csúcs északnyugati falát emlegessük.

Így teljes nagyságában állt előttünk a cél : fel a Kacsavölgyből a Gerlachfalvicsúcsra!

De jött egy est, mikor végeszakadt e szép életnek. A verőfényes nap felcsalta a fürdőhelyek lakóit s az ajtó csak úgy ontotta a folyton érkező új jövevényeket. Ember, ember hátán tolongott a menedékházban, melynek minden zúgát lárma, kiabálás verte fel. Sietve vonultunk visszá szobánkba, nehogy azt valami alkalmi vendéggel kelljen megosztanunk; s míg kint folyt a harc egy-egy szalmazsákért, takaróért, mi nemsokára aludtuk az igazak álmát a párnák közt.

Másnap - 1909. július 28-án - kora hajnalban talpon voltunk. De bizony a többi vendég sem volt rest, mert amikorra útrakészen álltunk, már élénk élet uralkodott a menházban, sőt mi több, máris ott láttunk a messzeségben néhány karavánt, amint lassan kígyózott tova a Lengyelnyeregre vivő ösvényen.

Épp amikor kiléptünk az ajtón, szöktek fel a kelő nap bíbor sugarai a háttérben emelkedő Róth Sámuel csúcs homlokára. E verőfényes pirkadás egy még szebb napnak igéretét hozta magával.

Reggel 4 óra 10 perckor hagytuk el a Sziléziai házat s rátértünk a Lengyelnyeregre vezető gyalogútra. Másfél óra mulva már fenn voltunk a nyergen, hol egy kevéssel előttünk érkezett, mintegy húsz főből álló lengyel társaságot találtunk. Mint ahogy ily alkalmakkor már szokás, kérdezősködtek, hogy mi merre törekszünk s midőn válaszul a Gerlachfalvicsúcsot kapták, igen csodálkoztak, hogy mire való volt ezért feljönni a Lengyelnyeregre.

Hát persze az igaz, hogy aki a Gerlachfalvicsúcsot meg akarja mászni, annak a Lengyelnyergen tulajdonképpen semmi keresni valója sincsen, ha csak nem épp az innen a Ferenc József csúcsig húzódó hosszú gerincen: a Felkai- és Wagner-csúcs, a Kis- és Nagy-Litvorovy-torony, a Lavina- és a Róth Sámuel csúcs átmászásával akarja elérni célját.

Mi azonban nem erre a gerincre igyekeztünk s csak azért jöttünk ide fel, mert ily módon gondoltunk a legkényelmesebben a Kacsavölgybe jutni; hogy mi célból, az igen világos: mi is meg akartunk próbálkozni a Gerlachfalvicsúcsnak kacsavölgyi falával.

A Sziléziai házból - s úgy hiszem egyáltalában - e fal a legjobban úgy közelíthető meg, hogy felmenve a Lengyelnyeregre, innen a Felkai- és Wagner-csúcs mentén oldalt térünk a Kis Litvorovy-torony és Wagner-csúcs között lévő Litvorovy-horhosba, honnan egy hosszú, omladékkal telt hatalmas szakadék egyenesen levezet a Kacsavölgybe.

Rövid pihenő után elbúcsúztunk a Lengyelnyergen táborozó társaságtól s utunkat legközelebbi célunk, a Litvorovy-horhos felé vettük. Egy ideig a Felkaicsúcshoz húzódó gerincet követtük, de ahol erről - közel a csúcs alatt - a Felkai völgy felé egy vályú vezet le, ebben keveset lebocsátkoztunk s túloldalán nagy óvatosságot igénylő fűpárkányon folyton balra tartva, délről mégkerültük a csúcsot. Ugyanigy tettünk a Wagner-csúcscsal is, mely mögött 6 óra 53 perckor a Litvorovy-horhosra léptünk.

A keskeny kapunyíláson át a tekintet a túloldalon a mélybe esik alá: ott alant van az elzárt Kácsavölgy.

Az eddig nyert magasságból jó 400 métert kell ismét feláldoznunk, hogy e völgybe lejussunk. A hágóból egy fent elég keskeny, majd mindinkább táguló szákadék húzódik le. Ez a 3/4 óráig tartó leszállás ugyancsak próbára tette türelmünket. Legfelül még akad egy kis mászni való, de azután véges-végig guruló, mozgó kőtömbökön, kis- és nagyszemű omladékon kell ugrálni, míg csak el nem érjük a völgyet. Ez pedig annál is inkább kellemetlen volt, mert a legördüló kövek zajt csapván, folyton attól kellett tartanunk, hogy a völgybe jutva már ott várakozik reánk egy szemes fogdmeg, aki aztán irgalmatlanul vissza fog bénnünket tessékelni. Ennek pedig ugyan hiába beszéltünk volna szép és ártatlan terveinkről. Bizonyosak lehettünk, hogy csak azért is kiadja nekünk az utat.

A szakadék falai széjjelnyíltak s mi benne álltunk a Kacsavölgy sziklacirkuszában. A sziklához simulva óvatosan kémlelgettünk körül.

Csend, csend mindenütt . . .

Hál' Istennek! Tehát nem fenyeget veszély. Nyugodtan élvezhetjük azt a szépet és hatalmasat, ami itten szemünk elé tárul.

Leírhatatlan az a vad pompa. mely a környöskörül tornyosuló kősziklákba vésett formákban megnyilvánul. Szürke szikla, mely vagy mint az ormok élő teste még dacol az idők viharával, vagy pedig mint a völgy omladéka már a porba húllt, - fehérló hómezők világító sávja : ezek az alkotó elemei e tájnak. Egyszerűnek és szegényesnek vélnéd ezért s az mégis megfoghatatlanul gazdag és változatos.

A félkörben sorakozó sziklagyűrűt az egyes ormok közt lehúzódó keskeny sikátorok tarkítják ; ezek azok az utak, melyeken a legjobban juthatsz ki e völgyből, vagy pedig ide be. Az Omladékvölgytől az aprólékosan kifaragott csúcsoknak legváltozatosabb sorozata választ el: S mily hatalmas talapzaton állnak ez ormok! Az a fal, mellyel a Ganek közel 900 méter magasságban kiemelkedik a völgy fölé, bizonyára nem törpék munkája. De a legszebbet mégis akkor látod, ha délnek fordulsz. Egységes, nagy formákban sorakozik itt egymás mellé négy hatalmas csúcs : jobbról a hegyes Jegestavicsúcs, mellette a Kacsavölgyicsúcs letompított vaskos süvege, előtted a nemes formájú Batizfalvicsúcs romfala, melyet meredek sziklapillérek támogatnak s végül mindenek felett : nyomasztó nagyságában a Gerlachfalvicsúcs sötét faltömege . . . S amit e csúcskoszorú körülvesz, az sem egyhangúan puszta törmelékkatlan. Még ebben is kusza össze-visszaságot látsz. Hepe-hupás aljában itt egy mély gödör, amott apró falacskák állják utadat s nagy merészen tolja éles sziklaorrát a völgynek éppen kellős közepébe a Vaskaputorony.

És én csak ismétlem a szót: amint itt álltam, a hegyeknek rettegéssel vegyes szeretete dobbant meg szivemben mindezek láttára.

A Litvorovy-horhosból lehúzódó szakadék nyílásánál balra kezdődnek a Gerlachfalvicsúcsnak a Kacsavölgybe leszakadó hatalmas falai. Ezeknek mentén lassan emelkedtünk a törmeléken, majd a falak tövében elterülő nagy hómezőkön a völgynek a falba beszögellő, leghátsóbb zuga felé. Ez ama hely, hol majd a sziklákba be kell szállnunk. Az utolsó hómező meredeken húzódott fel, egyenesen a Batizfalvicsorba esésvonalában fekvő szikláknak. A hómezők tele voltak szórva apróbb, durvább kődarabokkal. Hej, hogy süvíthetnek itten szélvész idején a gerincekről s falakról a mélységbe zúduló kőszilánkok ! . . .

Fél kilenc előtt elértük a legalsóbb sziklákat s egy kényelmes törmelékpadon hosszabb pihenőre telepedtünk le. Balra tőlünk, egy meredek hónyelv által elválasztva, azok a könnyű sziklarészletek, melyek a Gerlachfalvicsúcs falába való beszállásul szolgálnak s oldalt a falat tetőtől-talpig végighasító hatalmas szakadékhoz juttatnak.

Ez az óriási szakadék adja meg a Gerlachfalvicsúcs kacsavölgyi falának jellegzetességét. Közvetlenül a Róth Sámuel csúcs mellett, a tőle északra húzódó gerincből indul ki s eleinte gyengén jobbra kanyarodva, tovább egyenesen vezet végig a falon le a völgy omladékáig. Alsó részében, éppen a szakadék tengelyében kissé kiugrik a fal, miáltal a szakadékot itt egy nagy lapályos törmeléktérség szakítja meg mely alatt a szakadék keskeny, táblás hasadék gyanánt folytatódva ér le a fal aljáig.

Ez a falon végigvezető szakadék oly természetes útvonal, hogy egy pillanatig sém lebet kétség aziránt, hogy a fal átmászása okszerűen csakis ezen át mehet végbe. De a szakadék nem járható mindenütt egyformán jól. Így mindjárt a falkiugráson áthúzódó légálsó szakasz teljesen használhatatlan. A simára csiszolt, meredek táblás vályúban tombolva zuhog alá egy hatalmas vízsugár. Táplálékát a szakadék nagyrészét kitöltő hótól nyeri, mely nyár végén sem tűnik el egészen belőle, hanem akkor is ott csillog a fekete sziklatorokban.

De ezen alsó járhatatlan hasadék egyáltalában nem okoz bajt, mert minden nehézség nélkül megkérülhető, amennyiben a falkiugrásnak jobboldalt lejtő sziklalépcsőin - melyek éppen a mi pihenőhelyünkkel szemben kezdődnek - egész könnyen rá lehet jutni a tetejét alkotó tágas törmeléktérségre.

Közvetlenül a tármeléktérség felett, az itt erősen összeszűkülő szakadék mintegy 20-25 méter magasan letörő lépcsőt alkot. Ez volt az az akadály, melyen az eddigi kísérletek meghiúsultak. Azután ismét széjjeltágul a hatalmas sziklacsatorna, mind mélyebben szántva bele a falak közé. Meredeksége alábbhagy s végig jól járhatón torkollik a Róth Sámuel csúcsnál a gerincbe.

A szakadék e felső részét egyébként már szintén bejárták. A feladat tehát - mint látható - abban állt, hogy a falnak alsó és felső, már bejárt részletei között a nehéz, - bár mindenesetre csak rövid közbenső szakasz legyőzésével kapcsolatot hozva létre, a Gerlachfalvicsúcs a Kacsavölgyből közvetlenül és végig az északnyugati falon át legyen megmászható.

Pont 1/410 órakor felkerekedtünk pihenőhelyünkről. Kötelet vettünk magunkra s Roman balra keresztezni kezdte a meredek hónyelvet, mely a Gerlachfalvicsúcs szikláitól elválasztott. Nemsokára túl volt rajta s a kényelmes lépcsőkben hamarosan követhettem. Ott álltunk ama sziklák tövében, melyek oldalt, balra felviszrnek a szakadékhoz.

A mászást egy sekély és gyengén emelkedő vályú baloldali mállott szikláin kezdtük még, melyeket sokhelyt jégzománc borított, majd kissé balra tartva, több sziklalépcsőn kapaszkodtunk fel. A terep mindinkább ellaposodott s végül feljutottunk a tágas törmeléktérségre. Még nagyrészt hó fedte, melyben a rajta átrohanó patak keskeny csatornát vájt ki magának.

Megkapó sziklasceneria tárult most fel előttünk. A törmelék-plateau felett mélyen benyomul a hegy testébe a szakadék: összeszűkülő hátterében házmagasságnyira szinte függőlegesen törnek le a sima, táblás sziklák, melyeken bömbölve zúg alá a tajtékzó hegyi patak. Két oldalt a végtelenségbe látszanak nőni a falak. Nyomasztó tömegeik bevehetetlenül meredeznek a magasba. Balra a szakadéktól a tármelék felett egy több ezer négyzetméter felületű, óriási kőlábla mérsékelt lejtésben emelkedik a függélyes falak alá: jobbról viszont egy gyengén kiugró, meredek és keskeny borda választja el a szakadékot a külső hegyfaltól, melyben fent ismét elvész.

Az egész képét nagyvonású tömegek alkotják, úgy hogy e sziklacsoportozatban páratlan nagyszerűség és őserő nyilvánul meg. De a tekintet leginkább mégis csak a félelmetes szakadék odvába mélyed el. És amint ebbe belebámultam, sajátságos érzés lopódzott szivembe . . .

Hiszen tudom, hogy mi az, ami a sziklamászó szivét örömmel tölti el! Légies gerincek, sima, táblás falak, függélyes kémények, szédítő párkányok: ezeknek láttára pezsdül fel a hegymászónak vére, vad kedvet ébresztve fel benne ezen akadályok leküzdésére.

De itt! Nem tornaszert láttam a sziklákban, hanem azt a képet, azt a vad sziklatájat csodáltam bennák, mely méltó lett volna arra, hogy művész vegye ecsetjére. Egy Böcklin mester festett ily tájképeket, - sötét, dohos szakadékokat, sziklás mélységeket, melyeket sárkányokkal s hasonló szörnyetegekkel népesített be. Itt ugyan hiányzott az efajta kalandos staffage, de azért e megmerevedett kőtömegekben mégis borzadályos élet uralkodott; a magasból alázuhanó vízesés szakadatlan dübörgése verte fel a környezet néma csendjét.

De hát mit volt mit tenni. A puszta szemléletnél nem maradhattunk Mert - bármily prózaiul hangozzék is - e nagyszerű sziklacsoport ránk nézve mégis csak akadály volt, melyen mindenáron át kellett jutnunk. S át kellett rajta jutnunk annyival is inkább, mert hiszen tudtuk, hogy éppen e hely legyőzésében rejlett a túra sikerének kulcsa.

Figyelemmel kezdtük tehát a sziklaalakulatokat megmászhatóságuk szempontjából vizsgálgatni. A diagnózist a következőleg állapítottuk meg. Elsősorban is magában a szakadékban próbálkozunk. Nem mintha ez különösen biztató lett volna, de mert tudtuk, hogy előzőink is itt kísérelték meg a felhatolást Könnyen megbocsátható hiúság volt, ha mi is elsősorban itt akartuk legyőzni ez akadályt. Ha ez nekünk sem sikerülne, úgy e szakadékot jobbkézt határoló bordára jött volna a sor, ha pedig itt sem értünk volna célt, úgy a baloldali óriási kőlapon át kiséreltük volna meg a szakadék letörése fölé jutni.

Roman egy sziklatömb mögé kuporodott, mely a szakadékot határoló borda aljának volt támasztva, én pedig csákányt, hátizsákot lerakva, az alig hajlott, de simára csiszolt kőlapokon négykézláb csúsztam a szakadék jobboldali sarkába, melyet az a kiugró borda belső falávat alkotott. Csak itt, a falletörés tövében vettem fel mászócipőimet, mert nem akartam, hogy azok az alsó kőlapon, melyen végigfolyt a víz, átnedvesedjenek.

Alig néhány méternyire a tőlem balra lezúduló vízsugártól, toronyiránt vitt utam a kb. 18-20 m. magas falon. Mindjárt legalul egy meredek, ferde kőlap csökönyösen védekezett támadásom ellen. Keskeny repedés szeli végig, melybe jobb karomat épp hogy beleszoríthatom ; nem csekély erőlködésembe került, míg végre urrá lettem felette. S most aztán ment tovább, - szakadozottan de folytonosan, mindinkább távolodva a mélybe sülyedő biztos talajtól. Araszt arasz után kell kicsikarni a sziklától, minden mozdulat számító megfontolás eredménye, mert nem annyira annak kérdése tartja hatalmában valómat, vajjon meg tudom, mint inkább vajjon meg merjem-e tenni a következő lépést, a következő húzódást.

Oly mászás volt ez, mely a testi s szellemi erők fokozott együttműködését követelte, - küzdés a sziklával a szó legszorosabb értelmében.

Mind többet és többet gyűrök magam alá a magas falból. Közvetlenül mellettem balra egy kéményszerű sekély hasadékot veszek észre. Ebbe igyekszem most bejutni; de mert látom, hogy mily simák az oldalai, továbbra is jobbra maradok tőle, kinn tapadva a szabad falnak táblás szikláin. A víz folytonos munkája csiszolta ezeket annyira simára, a víz gömbölyítette le egyenetlenségeiket; ezért is kell itt a kéz és láb ujjhegyeinek a főmunkát elvégezniök.

Bekövetkezett végre az utolsó, megváltó felhúzódás, mellyel együtt szerencsésen túlestem minden nehézségen. Még egy-két lépést emelkedtem könnyebb sziklákon s közvetlen a borda magaslata alatt egy kis oduba jutottam, mely fölé hatalmas sziklatömb hajolt.

Alattam volt íme az elriasztó falletörés, melynek leküzdése oly kemény munkámba került. Hangos örömkiáltás jelezte a diadalt, midőn végre kiegyenesedhettem a biztos talajon.

"Éljen Gyula" - hangzott fel a mélyből; s mondhatom; ritkán esett nékem oly jól az elismerés, mint most, öcsém szájából. A fal rendkívüli meredeksége miatt nem láthattuk egymást, úgy hogy csak hangos kiáltozással közlekedhettünk egymással. Mindenekelőtt a hátizsákokat kellett felvonszolni. Ez ugyancsak keserves munka volt, s kerek félórába került; míg a köteleket rendbehozva s a hátizsákokat felszállítva, végül Roman is a mászáshoz láthatott. Neki annál is nehezebb volt a dolga, mert a csákányok felhúzásával nem akarván bajlódni, mindkét csákánnyal a csuklóján kellett a sziklákkat megbirkóznia.

Lassan vonom be a kötelet; végre feltűnik a sziklák felett lelkendező arca ; . . . ismét együtt vagyunk.

A sziklaodú, melynél a falból kijutottunk, ennek éppen a tetejében fekszik. Velünk egy magasságban veszi eredetét a falon alázúduló vízesés. Ámbár az egész faltetörés alattunk van, még mindig kétségeink vannak aziránt, vajjon túlestünk-e már a legrosszabbján. A szakadék felső folytatásába még nem láthatunk bele; meredeken tornyosulnak köröskörül a falak ; vajjon nem vár-e újabb kemény küzdelem reánk?

A szakadéknak következő szakaszát egy sziklahát két ágra osztja. Közvetlen folytatását a felülről jövő főszakadéknak az orográfiailag vett jobb ág alkotja; ez vezeti le a vizet, mely végül a magas falletörésen a mélybe zuhan. Mi ellenben a bal oldalág alatt szálltunk ki a falból s az ezt kísérő sziklahát miatt nem láthattuk, hogy miképp lesz a főszakadék elérhető.

Újból magunkra vettük a terhet, aztán kevéssé hajlott kőlapokon, majd törmeléken emelkedtünk tovább, míg végül nehány táblás hasadék segélyével feljutottunk a szakadékot ketté osztó sziklahát magaslatára.

Előttünk most egy csapásra feltárult a hatalmas szakadék. Terjedelmes törmelékkatlanná szélesedik az itten s a magasba emelve tekintetünket, végig követhettük pályafutását, az ég kékjétől elváló gerincig.

Ez volt ám csak gyönyörü kép! Szédítő magasságban szöknek fel a szakadéknak oldalfalai; oly mélyen vág az a hegy testébe. Egy völgy a hegyben - mondhatnád; s nem is lenne túlzás, mert oly óriások e szakadék méretei, hogy egész jól beillenék egy kisebbfajta völgynek. Fenn a magasban, hol a gerinceket napsugár játszádozza körül, úgy tündökölnek a szirtek, mintha fehér mészsziklából lennének. A szakadék alja pedig hol szűkül, hol meg ismét tágul ; itt törmelék lepi el, amott megint a rátűző naptól csillogó hósáv tarkítja. Alig tudunk betelni e látvány nagyszerűségével! Nem hittük volna, hogy ez az óriási faltömkeleg, mely messziről egyszerűnek látszik, oly gazdag tagozódást, gyönyörűen kidolgozott részleteket rejteget magában.

Ha pedig hátat fordítunk a szakadéknak, úgy a kétoldalt meredező falak foglalata között áttekintünk a mélyen alant zöldelő völgyekre, a körülöttük ágaskodó ormokra és szaggatott gerincekre.

És hogy mindez annál is szebb legyen, felhőtlen kék ég borul a mindenségre, verőfényben izzik a kihalt sziklavilág . . . Ritka szép volt ez a nap, mely még felejthetetlenebbé tette azt, amit benne láttunk, átéltünk.

Amikor a szakadék letöréss felett ismét útnak indultunk, gondtelten néztünk a következendök elébe. Amint azonban fennakadás nélkül hágtunk fel a sziklahát magaslatára, melyről végre belepillanthattunk a mély szakadékba, vettük csak észre, hogy mily kellemesen csalódtunk. Átkelve rajta, néhány lépéssel belejuthattunk a széles katlanba s szemmelláthatólag további folytatásában sem gördíthetett a szakadék komolyabb akadályt utunkba.

Lehet, hogy ezáltal a túra sportbeli értékében sokat fog veszíteni némelyek szemében. Legyen bár így, nekünk ritka szépnek tűnt fel elejétől végéig, s mint ilyent őriztük meg e hegyi túránk emlékét; mert már alant eléggé próbára tett bennünket a hegy, - ott pedig ember kellett a gátra - s azért most örömmel üdvözölhettük azokat a sziklákat, melyekben nem rejlett többé a siker bizonytalanságának kínos kérdése.

Ami ezután következett az érdekes, sőt helyenkint nehéz mászás volt, mely mindvégig élvezetes mozgásban tartott bennünket, míg csak el nem értük a csúcsot.

Legkönnyebb lett volna a szakadék aljában továbbmenni. De ettől igen bölcsen elállottunk, mert ez felváltva hol törmelék, hol meg hótaposást jelentett volna, amibe kétes értékű változatosságot hoztak volna a szakadéknak egyes alacseny lépcsői, mert azokon mindenütt víz folyt alá.

Ezért jobbnak véltük, hogy a szakadék jobboldali sziklafalain kapaszkodjunk tovább. Nem nagy magasságban a szakadék alja felett, folyton váltakozó alacsony fallépcsőkön, párkányokon versenyt másztunk most egymással. Annál gyorsabban is ment, mert mi - elég kevéssé "fair" módon - itt is megtartottuk mászócipőinket, holott azokra itt egyáltalában nem volt szükség. De ahhoz túlságos lusták voltunk, hogy útközben cipőt váltsunk.

Egy ideig ment is vígan a jobboldali lejtős falakon, de amint feljebb a szakadék összeszűkült, az innenső sziklák járhatatlanná váltak. Kitekintve a szabadba, megállapítottuk hogy körülbelül a Mártacsúcs (2433 m.) magasságában járunk. Itt egy rövid negyedórás pihenőt tartottunk, minek főleg az volt a célja, hogy kulacsainkat vízzel megtöltsük. Víz van egyébként bőviben az egész túra alatt; meg kell adni, hogy e tekintetben itt hiányról nem lehet panasz.

Nem sokkal felettünk a szakadék ismét egy lépcsőt alkotott. Ugyan nem volt túlságos magas és jól megmászhatónak is látszott, de mert azt is elöntötte a víz, aztán meg odáig hó töltötte ki a szakadék alját, inkább a szakadék baloldalára igyekeztünk átjutni, melynek falai itt legalul meglehetősen simák és meredekek voltak. Hol a szakadék alja alig néhány méternyire összeszűkült, szerencsére találtunk egy helyet, mely hómentes volt s így jól átkelhettünk rajta. A falon egy kötélhosszat ferdén jobbra mászva, hosszú kéményszerű hasadékba jutottunk, melyből végül jobbra egy bordára másztunk ki. Ezen átkelve ismét közeledtünk a szakadékhoz. Itt ugyan már nem volt benne hó, de annál több laza törmelék, úgy hogy most is kevéssel felette az oldalban mentünk tovább.

Nem nagy távolságban a gerinctől egy kolosszális sziklatömb fekszik a szakadék aljában. Itten végül mégis csak le kellett a törmelékbe bocsátkoznunk. Kínosan evickéltünk benne, míg csak el nem haladtunk a nagy kőkocka mellett. A szakadék itt balra kanyarodva visz ki a gerincre. Végig benne botorkáljunk-e odáig fel? Semmi esetre. Amint a kőkocka mögött megpillantjuk a Róth Sámuel csúcs meredek, táblás végfalát, melyben nyílegyenesen vezet fel a csúcshoz egy hasadék, tétovázás nélkül megrohanjuk ezt - s elől Roman, sarkában én - tolódunk most benne fölfelé.

Igaz, hogy csakhamar alábbhagy bősz iramunk, sőt mi több, néhány igen csiklandós helyen kell átvergődnünk. Igen kellemetlenek a repedéseket kitöltő, víztől duzzasztott mohpárnák-; emellett a szikla: is nedves. Szinte bánni kezdem, hogy nem vettűk fel a kötelet, hanem csak úgy vaktában rontottunk neki a dolognak. No de sebaj! Megy azért jól így is. Legfelül megint jön egy hely, mely legkevésbbé sem tetszik nekünk. Szerencsére éppen itt egy hasadék nyílik balfelé. Ez kisegít a hínárból. Benne átcsúszunk a gerincre s - másfél percig sem tart - vadul nyargalászunk rajta a Róth Sámuel csúcsnak közeli, romfedte ormára.

Hegyen, völgyön át hangzik két boldog embernek győzelemittas kiáltása. És nem a pusztában elvésző volt a hang. Két barátunk, ki ugyan ekkor a Mátracsúcson volt, említette utólag, hogy a Gerlachfalvicsúcs felől érkező távoli rivallgás ütötte meg fülüket. Nem is sejtették, hogy mi eresztettük ezt világnak.

Számításunk ellenére jó korán értük el a csúcsot. 1 óra 6 perc volt, mikor ide feljutottunk. Időnk tehát volt élég. Nem is siettünk tovább, hanem igyekeztünk mennél tovább kiélvezni a csúcson töltött órák gyönyörüségeit. De azért még sem volt itt maradásunk. A falat ugyan legyőztük, jelszavunk azonban, mely a magasba mutat, továbbmenésre késztetett.

Fel a legmagasabb szirtekig, hol már csak Istennek kéklő egét látjuk magunk felett! Fel a mindeneken uralkodó Ferenc József csúcsra, mely betetőzze művünket!

Hosszú gerincen kell még odáig végigmásznunk. Itt már nem vagyunk úttörők ; gyakran jártak már előttünk erre mások is. Mint a tátrai gerinceken általában, élvezetes és változatos volt rajta a mászás mindvégig. Csak épp a legeleje mondható érdektelennek : a Róth Sámuel csúcstól a Tetmajer-résig terjedő rész. De ezen igen hamar túlesünk. 2 óra 25 perckor hagytuk el a csúcsot és 10 perc elteltével már lenn állunk a keskeny csorbában. Túloldalt megint hatalmasan szökik fel a gerinc. Tetejére érve vesszük csak észre, hogy mily távol vagyunk még a legmagasabb ponttól. A vízszintes gerinc még jó a hosszan nyúlik el odáig. Sebes előrenyomulásunk azonban mind közelebb hoz a csúcsjelző póznához s 3 óra 8 perckor végre elfoglaljuk hazánk legmagasabb ormát; a 2663 m. magas Ferenc József csúcsot.

Befejezést nyert vállalkozásunk. Hosszú téli esték álmai, reménykedései ím valóra váltak. De többet jelentettek nekünk egy szépséges túránál azok a lepergett órák, melyeket a Gerlachfalvi sziklái közt átéltünk. Mert hozzájuk egy gondolat fűződik, mely eltöltött bennünket már akkor, amikor réges-régen megszületett lelkünkben e terv, mely elkísért utunkban, amidőn ott bolyongtunk a meredélyek közt s mely bennünk él mostan is, hogy annál kedvesebbé, becsesebbé tegye előttünk azt, ami immár a multé lett. A túra szépségei, élvezetei, emlékei a miéink; de a siker, amelyet kivívtunk, az több volt mint a mi sikerünk; az egy egész irányzatnak; egy szorosan összetartó baráti kör eszméinek diadalát jelentette.

Arra a kis baráti körre gondolok, amelyet a hegyek szeretete hozott össze, a mi "egyetemi" gárdánkra, mely zászlajára írta a jelszót : legyen miénk a Tátra.

Mert mit kellett tapasztalnunk, amikor kivonultunk e hegyekbe? Árván álltunk itt, saját otthonunkban magunkra hagyatva. Idegenek szava hangzott az ormokról, idegenek kutatták fel hegyeink rejtelmeit, mutatták az utat, hol szép volt s érdemes feltörtetni a magaslatokra. Csúcsról-csúcsra vezetett diadalmenetük.

Egyszer aztán híre ment: van itt a Tátrában egy hegy, melynek sziklái egy nagyszerű megoldatlan rejtéllyel kérkednek. Erre került mostan a sor; ennek szólt a kérők győzelemsóvár üdvözlete.

S midőn megtudtuk, hogy miért folyik a versengés, erősebben mint valaha ébredt fel bennünk a kívánság, hogy mi is kivegyük belőle a részünket. Mert most többről volt szó, mint egy ilyen vagy amolyan nehéz túra megvalósításáról, többről, mint pusztán egy sziklafal leküzdéséről. Maga a hegy, a hegy neve adta meg jelentőségét s fényét annak a feladatnak, mely itt megoldásra várt.

Mert a Gerlachfalvicsúcs - legalább a mi szemünkben - mégis csak különleges helyet foglal el a Tátra bércei között. Mi e hegyben, melynek széles egy országban minden lábainál hódol az utólérhetetlen nagyság és fenség kifejezését látjuk, - tisztelettel vesszük körül e hegyet, melyben mindenek felett öltött testet a magasbatörés eszméje.

Ennek gondolata mozdított meg bennünket, ezért nem akartuk, hogy itt is mások járjanak előttünk. Részt kértünk a versengésből.

Mi ketten voltunk az elsők, akik a tűzvonalba mentünk; s mindjárt az első ostrom eredménnyel járt.

Mint körünk eszméinek fegyverhordozói jöttünk a Gerlachfalvi alá ; ezért tekintünk úgy vissza e napra, hogy az nemcsak a mi, hanem mindnyájunk diadalát jelentette. Mert a Gerlachfalvicsúcs iránti versengésben jutott legerősebben kifejezésre, ekkor bontott szárnyat szorosan összetartó baráti körünk törekvésé, hogy visszahódítsuk magunknak azt, ami a miénk, a mi Tátránkat.