Bázis táborunk a Diavolezza Hütte kényelmes turistaházában volt. Összesen öten, Henrik, Rupert, én, és két feleség, kerestük fel a Svájci Alpok egyik legszebb, leghavasabb részét, a Berninát.

Előző napon a Piz Palü kereszteződését és a Bellavista hócsúcsát másztuk bemelegítésként, de fő célunk, amiért tulajdonképpen ide utaztunk ez alkalommal, a Piz Bernina Bianco gerince csábított bennünket.

A Diavolezza háztól szép napfényes reggelen indultunk kiszemelt úti célunk felé. Kötélvasúttal ereszkedtünk le a Bernina völgybe, és vasúttal utaztunk Pontrezináig. Itt elváltunk a hölgy tagoktól, kik városnézésre utaztak tovább St. Moritzba. Vidáman integettünk vonatuk után, bizonygatva, hogy másnap, vagy éppenséggel két nap múlva viszontlátjuk egymást kiinduló bázisunkon.

Kényelmes turistaúton indultunk felfelé a Roseg völgyön, a Tscherva turistaház felé, a remek idő és a rekkenő meleg ugyancsak megizzasztott bennünket és flanel ingeinkből csavarni lehetett az izzadságmirigyeink váladékát.

A völgy közepe táján létesítet vendéglő-szállónál megpihentünk, egy pár fénykép, no meg egy-egy üveg jó hideg sör erejéig, mely fizetése után, még jobban lehűltünk. De ki tud ennek ellenállni, mikor a hotel környékén (annak ellenére, hogy a völgybe a járműforgalom tilos) nyüzsögnek a sétáló, napfürdőző turisták, fogyasztva az üvegekben és poharakban harmattól gyöngyöző jéghideg söröket és más italokat. Nekik lehet? Nekünk nem? Dehogynem, fene a takarékoskodást. Nem lehet ezt végtelenségig csinálni, no meg most készülünk az egyik legszebb mászó túránkra. Erre igazán kell egy kis doppingszer. Finom is volt, de milyen. Csak éppen az lett a következménye, hogy később nem csak az ingünk, hanem a hátizsákjaink is átáztak, az izzadságtól.

Sok bámészkodó, sétáló turista kíváncsi tekintetétől kisérve indultunk tovább felfelé a völgyön. Átkeltünk a Roseg patakon és balra a Tscherva gleccser morénája mellett kaptattunk felfelé a jól járható ösvényen. Először a szemben lévő Piz Glüschaint (3594 m) és a Sellákban (3564, 3584 m.) gyönyörködtünk, majd a szikrázó napfényben előtűnt a környék talán legszebb csúcsa a Piz Roseg (3937 m), melyről sokáig nem tudtuk levenni a tekintetünket. A Glüschaint és a Roseget, két évvel később szintén sikerült megmásznom, Halmos Peti, Vörös Laci, Berán Jancsi és Németh Kari társaságában.

Egyre magasabbra jutottunk az ösvényen és mikor rátértünk a Tscherva gleccser morénájára, a horizont peremén megláttuk túracélunkat, a Bianco gerincet is, mely innen nézve nagyon barátságosnak látszott. A Bernina Ny-i, fekete falának tetején, egy nem túlzottan meredek, éles hógerinc, mely É-ról, D-i irányba húzódik a csúcs felé. Maga a csúcs innen nem látszik, mert az kissé hátrább, DK-van, takarásban.

Késő délután értük el a Tscherva házat, ahol éjszakázni szándékoztunk. Sokan gyülekeztek itt, bázisként használva a házat a másnapi túráikhoz. A ház gondnoka nem túlságosan nagy lelkesedéssel fogadott bennünket, mikor megtudta, hogy kik és milyen úti céllal érkeztünk ide. Barátságtalansága még fokozódott, mikor tapasztalta, hogy étkezés terén önállóak vagyunk, és nem költjük kevéske pénzünket az ő méreg drága konyhájának készítményeire. Bosszúból csak 21 óra után volt hajlandó számunkra hálóhelyet biztosítani, többszöri türelmetlen sürgetésünkre.

1/2 3-kor keltünk és gyors reggeli után, zseblámpáink fényében útra keltünk. Persze azért nem voltunk olyan gyorsak, hogy elsők lehettünk volna. Már több csoport járt előttünk. Álmosan botorkálva lépegettünk egy nagy létszámú csoport után, kik előttünk indultak el, és teljesen rájuk bíztuk magunkat, abban a tudatban, hogy egy az úti célunk. Már vagy két órája baktattunk, a gleccser-moréna kövei között néma csendben, mikor feltűnt, hogy az előttünk járók, rátérnek a Tscherva gleccser jegére, és jobbra fordulnak. Ekkor vettük észre, hogy tőlünk balra, jóval felettünk is fel-felcsillan, egy-egy lámpa fénye. Stop! Álljunk csak meg. Hiszen mi rossz irányba tartunk. "Sporikáim, ti hová igyekeztek?" –tettük fel a kérdést, az előttünk haladóknak." Mi a Piz Rosegre, ti nem oda jöttök?" – volt a válasz és a viszont kérdés. Na jól megjártu, mehetünk vissza. A mi útvonalunk már korábban eltért balra, csak éppen nem vettük észre az elágazást. Jó fél órás időhátrányba kerültünk, mire megtaláltuk a helyes utat. A felettünk magasodó Morteratsch oldalába kapaszkodtunk felfelé egy jó darabon, majd harántolva értük el a Tscherva gleccser bal felső részét. Itt kezdett ránk pirkadni és megláttuk az előttünk haladó partikat is, akik a Prievlusa hágó meredek hó-falán igyekeztek felfelé. Elővettük a kötelet és felkötöttük a hágóvasainkat is. Felhatoltunk egy rövid meredek jégfalon a gleccser felső platójára, mely végéből nyílegyenesen vezetett fel az út a Prievlusa hágóba (3430 m) egy nagyon meredek firn falon. Ez a firn fal, mintegy 4-5 kötélhossz. Nekünk már könnyű dolgunk volt vele, mert az előttünk járók kényelmes lépcsőket hagytak maguk után és így nem okozott különösebb nehézséget, legfeljebb a felettünk járók által lerugdosott jég és firn darabok kellemetlenkedtek néha.

A hágóba érkezve jutottunk el a tulajdonképpeni gerinc kezdetéig. A túloldalon elénk tárult a két nap előtti mászó-túránk teljes útvonala (Piz Palü - Bellavista) és a bázisházunk (Diavolezza) is a messze távolban. Oda kellett estére eljutnunk. Hej, de messze van az még! A java még csak most kezdődik.

Rövid pihenő után kezdtük meg az utolsó partiként, a mászást. A hágóból még nem a hógerinc kezdődik. Először egy meredek, havas, jeges szikla élen kell felmászni, (kicsit a jobb oldalon), mintegy két kötélhossznyit. Nehéz ronda terep. Biztosításra igen kevés alkalom nyílik, szögelni nemigen lehet. Nagyon óvatosan kell itt mászni. Mozognak a kövek és csak a hó és jég tartja össze őket. Jégcsákánynak nem sok haszna van itt, legfeljebb a fokát lehet használni, fogáskeresésre, és tisztogatásra. Nagyot lélegeztünk, mikor épségben jutottunk fel a sziklagerinc tetejére, minden baj nélkül.

Előttünk kígyózott a Bianco-grat hószalagja. E szalag 800 m hosszú és 417 m szintkülönbségű, éles firn gerinc, mely az Alpok 10 (szakértők szerint) legszebb, gerincének egyike. A hóélnek talpazata, mindkét oldalon több száz méter mélyre leszakadó sziklagerinc tetején nyugszik, attól látványilag élesen elválva, de mégis szilárdan hozzátapadva. A rajta felvezető út, csaknem végig a hógerinc élén vezet, kanyarogva az alapot nyújtó sziklagerinc szeszélye szerint.

A hó gerinc beszállásához, a sziklagerincről, mintegy kötélhossznyit (bal felé tartva) le kell mászni egy csorbába és innen tiszta firnen, csak a hó élt kell követni. Ha nincs nyom, ajánlatos az óvatosság, mert szakaszonként hópárkányok képződnek. Az időjárás továbbra is ragyogó volt. A hóélen való mászás élvezetes, annak ellenére, hogy helyenként meghaladta az 50 fokot is.

A hógerinc tetején (Piz Alv 3995 m) megpihentünk és kissé csalódva tapasztaltuk, hogy a tulajdonképpeni csúcs még elég távol van, és nem is tűnik nagyon könnyűnek. Leereszkedve a Piz Alv-ról (a hópárkányok miatt még fokozottabb figyelmet követel) egy szélesebb csorbába (két kötélhossz), ismét vegyes (szikla, hó, jég) terep, illetve gerinc következett. Két szilatűt kell átmászni (ismét két kötélhossz), mely nem túlzottan nehéz, legfeljebb a kevés hó és jég miatt a hágóvasak egyenetlen felfekvése okozott némi problémát. A két torony között igen szellős átlépést (100-120 cm.) kell végrehajtani, ahol 4-500 m-es űr tátong alattunk. Ha ezt a rész elhagyjuk, akkor már a nehezén túl vagyunk, továbbra is vegyes sziklagerincen érjük el (3-4 kötélhossz), a Piz Bernina 4020 m-es főcsúcsát, mely nyáron általában hómentes.

A csúcson nem sokat időztünk. Rendeztük felszereléseinket, egy-két korty a kulacsból és máris indultunk tovább. Kissé időzavarba kerültünk, amit főleg a hármas parti lassúsága és Bucsek Henrik (67 év) magas életkorából eredő erőnléti állapota okozott.

Lefelé a Spalla gerincen indultunk (ez a Bernina csúcs, normál útja), mely a tetőről balra ívelő éles hógerincen, kezdetben enyhén ereszkedik. Az ív végén, ismét balra, egy nagyon meredek firn falon (55-60 fok) kell leereszkedni. Az előttünk lévő nyomok ellenére is igen nagy óvatosságot igényel a lemenetelnél, mert kicsúszás esetén több száz méteres mélység tátong alattunk. Mintegy két kötélhossz után, jobbra vissza kell oldalazni a gerinc élre, mely most már könnyebb és biztonságosabb. A gerincélen addig kell haladni, míg találunk egy meredek hó kuloárt, mely jobbra rávezet a Morteratsch gleccser legfelső platójára, a Crast ’Aggüza hágóba E plató felső végében van a Marco Rosa turistaház (olasz kezelésben), mely már a gerincről is jól látható.

Nem tértünk be a házba, mert úgy döntöttünk, hogy van még elég időnk és energiánk a Diavolezzához visszatérni. Ellenben azt latolgattuk, hogy melyik útvonalat válasszuk? Vagy lefelé indulunk a Morteratsch gleccseren Boval ház irányába és onnan a kijárt úton a Diavolezzához, vagy felmegyünk Furkota hágóba és a már ismert Fortezza gerincen, ereszkedünk le a Pers gleccserre és azon keresztül fel a turistaházhoz. Ebben az esetben, mély hóban a hágóig 4-450 m szintet kell felfelé megtenni és a Fortezza gerincen 3-4 kötélhosszt, még mászni is kell. Úgy döntöttünk (főleg Henrikre való tekintettel), hogy lefelé indulunk a Morteratsch gleccseren, mert azt könnyebbnek véltük. Mint később kiderült, nagyot tévedtünk és ezt az útvonalat, a Marco Rosa háztól, a Diavolezzához, senkinek sem ajánlom. A kezdetben enyhe lejtésű, jól kijárt gleccser felső része kényelmes lemenetelnek ígérkezett. Később egyre meredekebb lett az út, és a nyomok is fogyni kezdtek, illetve akik lerakták, valószínű visszatértek a Marco Rosa házhoz, ahonnan elindultak. Beértünk egy jégesés, spaltnikkal szabdalt labirintusába, hol az előttünk lévő nyomok végleg eltűntek. Nehéz útkeresés kezdődött, botorkálva a gleccserrepedések között. Nagy óvatosságot igényelt ez a szakasz, mert a hóval fedett repedések igen alattomosak. Ennek ellenére, mégis beszakadtam az egyik, szerencsére csak keskeny repedésbe és igencsak megszenvedtem mire kiszabadítottam, beszorult lábamat.

Hosszas keresgélés után végre rátaláltunk a helyes útirányra, mely alulról felfelé, jól láthatóan ki volt taposva egy repedés széléig, de csak odáig. Onnan senki sem kelt át felfelé, mi pedig még az innenső oldalon voltunk. A repedés mintegy 3 m szélesen, 15-20 m mélyen tátongott előttünk. Megkerülésére, csak óriás kerülő és nehéz mászás után lehetett volna remény. Az idő sürgetett az erő is kezdett fogyatkozni, így csak az átugrás segíthetett. Sima talajon 3 m átugrása nem tűnik nehéznek, de itt félő, hogy a repedés széle nem tart és szép kis mélység volt alattunk. A hágóvasak, hátizsák, meg a kézben lévő jégcsákány is kötöttséget jelent. Letettük a hátizsákot és elsőnek én ugrottam. Jól sikerült ugrás után, megkönnyebbülve hemperedtem a túlsó oldalon a fellazult mély hóban. Az átvitt kötéllel áthúztuk a zsákokat és társaim is szerencsésen átlandoltak, a barátságtalan mély repedés felett. Innen megint jól látható nyomok vezettek egyenesen lefelé a Morteratsch gleccser alsó jégfolyama felé. Egyre jobban siettünk, mert félő volt, hogy ránk sötétedik, és nem találjuk meg, az Izla Pers-re felvezető ösvény elágazását. A gyorsabb haladás érdekében levettük a hágóvasainkat is, melynek aztán az lett a következménye, hogy mikor elértük a jégfolyam szélét, a piszkos, sáros jégen megcsúsztam és “nadrágféken” érkeztem meg, a gleccs tiszta jegére. Gyorsan felkötöttük ismét a hágóvasakat és rohantunk tovább az enyhén ereszkedő gleccseren lefelé. A két házat összekötő út valahol keresztezte a gleccser jegét, de a tiszta kék jégen, a nyomokat felfedezni nemigen lehetett. Nekünk jobbra kellett tartani az Izla Pers felé, és valahol ott rátalálni az ösvényre a moréna oldalban. Ezért “toronyirányt” haladtunk a vize jégen, átlépkedve, átugrálva a vízzel teli, kisebb nagyobb, szerencsére még jól látható jégrepedéseket. Éppen besötétedett mire megmásztuk a gleccser moréna falát és rátaláltunk az Izla Pers-re vezető ösvényre. Csaknem 300 m-es emelkedés után fel értünk a tetőre és végre feltűntek a távolban, a Diavolezza ház fényei is. A tetőről még vissza kellett ereszkedni a Pers gleccserre, és azon átkelni, majd megkeresni, a mintegy 230 m. szintkülönbségű felvezető utat a házig. Mindezt teljes sötétségben, alapos fáradsággal, de büszke örömmel, tartalék energiánk teljes bevetésével, csaknem 3 óra alatt tettünk meg.

Éjfél előtt egy fél órával, leraktuk hátizsákjainkat, azzal a jóleső tudattal, hogy életem leghosszabb (21 óra) túranapja, ez ideig a legszebb élményt nyújtotta számomra, az Alpok havas mászó utjain.