"Elhangzottak a mondák
melyek a büszke ormot körülövezték"...

és mégis ezren meg ezren fognak évenkint a magasan fekvő Nicolai-völgyben Zermattba vándorolni, bámuló pillantásuk végigsiklik a mindent túlmagasló sziklaóriáson és soha sem hervadó diadalkoszorút fon ősz feje köré. Mi is - Purtscheller, Ottó bátyám és én - a Riffelhausból Zermattba tértünk. Tiszta kéken ragyogott az égbolt és a sötétzöld cirbolyafenyők között magasra nyúlt csillogó jégfalaival az áthajló sziklaszarv.

Teljesedésükhöz közeledtek végre hosszas éveknek reményei, hogy az Alpoknak - szinte mondhatnám - leghíresebb csúcsát felkeressük.

Barátunk Schulz tanár táviratilag értesített, hogy 1884. augusztus 19-én délben érkezik Zermattba. Csakugyan meg is jött s azonnal beleegyezését adta, mikor tudattuk vele, hogy a Matterhornt akarjuk megmászni, sőt keresztezni. "Szivesen megismétlem e túrát" - mondá. Schulz ugyanis a mult évben Alexander Burgener és Clemens Perren vezetőkkel keresztülmászott már a hegyen Zermattból Breuilbe.

Ennélfogva a völgy gyalogösvényén Zermattból felvándoroltunk Zmutt felé. Az ösvény eleinte a patak bal partján vezet, mely mélyen alant hömpölygeti tova zavaros árjait. Kellemetlenül lepett meg bennünket, amint kevéssel előttünk egy társaságot pillantottunk meg, két vezetővel, kik ugyanabban az irányban haladtak. Még abban bizakodtunk, hogy majd a Stockjehütte felé fognak kanyarodni, de e reményünk csalókának bizonyult. Ugyanazt az utat követték a Schwarzseehez és a Matterhorn-menedékházhoz, a merre mi is haladtunk.

Az ösvény átvisz a patakon s meglehetős meredeken emelkedik azon a hegyháton, mely a Furggen- és Zmutt-gleccsert egymástól elválasztja. Itt utólértük az előttünk levő társaságot. "Önök a Matterhornt akarják megmászni" - kérdé a vezetők egyike Schulztól. "Igenis! maguk szintén ? Mi is". Schulz a vezetőkben J. Brantschenre és A. Imbodenre ismert, a velűk levő úr egy amerikai volt Mr. Rutston, ki eddig csak a Mettelhornon járt és második magashegyi túrájául mindjárt a Matterhornt választotta.

Csakhamar feljutottunk az erdő felső határához. Itt a vezetők megálltak s letértek az ösvényről, hogy tüzelőfát szedjenek. Mi azonban tovább mentünk, minlhogy Schulz biztosított bennünket, hogy még feljebb is lesz alkalmunk fa szedésre. E helyen meglehetős messze kellett az útról letérnünk, hogy az utolsó fát megfosszuk fonyadt gallyaitól, melyekből azután mindegyikünk a maga részét hátizsákjára kötötte. Idöközben az amerikai ismét elénk került.

Sietve követtük az előttünk járókat, kiknek azután folyton sarkukban maradtunk. Magányos havasi legelőkre jutottunk, melyek közt a sötét Schwarzsee nyugszik. Partján egy kis kőkápolna áll. Közvetlenül mögötte az út meredeken kezd emelkedni s rájutottunk a Furggen-gleccser morénájára, melyet egy ideig követtünk, hogy azulán jobbra fordulva felkapaszkodjunk a Hörnli sziklás gerincének magaslatára, mely a Furggen- és Matterhorn-gleccsert egymástól elválasztja. Itt már egy keveset mászni is kell, míg rajta feljutunk a most szinte kizárólag használt Matterhorn-menedékházhoz (3275 m). Az eget felhők borították, magát a Matterhornt pedig sűrű köldfátyol burkolta be; nyugat felől hideg szél fújt - egyszóval holnapra igen reménytelen kilátásaink voltak. Berendezkedtünk a kunyhóban úgy, ahogy éppen lehetett. Nem volt ülőhely, úgyhogy a lócán kellett helyet foglalnunk. Azután víz után kellett néznünk. A vízhordásra az itt talált főzőedényeket és üres borospalackokat használtuk fel. Az a hely, ahol a víz lecsöpörög, néhány percnyire van a kunyhó mögött, a Furggen-gleccser felé leszakadó hegyfalban. Keskeny gyalogjárón kell odáig egyesúlyozni. Óvatosaknak kellett lennünk, amikor a megtöltött edényekkel visszatértünk, nehogy tartalmukból bármit is kiöntsünk. Egyenest nehézzé vált ez a munka, amint alkonyodott. A kunyhóban csakhamar vígan lobogott a láng, minthogy fánk volt bőven és vacsoránk főzéséhez fogtunk.

Amint aludni tértünk, kiderült, hogy éppen csak hét személyre - pont ahányan mi voltunk - volt takaró. Ha többen lettek volna a kunyhóban, kettőjüknek egy pokróccal kellelt volna takarózni. Éjszaka borzasztó vihar dühöngött, mely az ablak fatábláit folyvást nagy zajjal csapkodta. Nyilván hiányzott róluk a závárzat.

Már világos nappal volt, amikor a vezetők urukat felköltötték. Ennek oka az volt, hogy az idő csak reggel öt óra felé kezdett tisztulni. Az éjjel néhány centiméternyi új hó esett. "Mi felmegyünk", mondá Brantschen, "a hó nekünk nem árt, délre amrúgy is eltűnik". Természetesen mi is a túra folytatásában állapodtunk meg. Kértük a vezetőket, hogy menjenek előre. Az új hó miatt a szokásos felmenet útirányát amúgy is hamarosan elvesztettük és így megint utólértek volna. Igen örültünk tehát, hogy mögöttük haladhattunk. Egyébként még nem kötöttük egymást kötélre, minthogy ezt egyenlőre feleslegesnek tartottuk és csak mozgékonyságunkat korlátozta volna.

A Matterhnorn az alsó menedékkunyhótól nem mutatkozik oly nagyszerűnek, mint más oldalakról. Alakja meglehetősen nyomottnak tűnik. Csupán a legalsó sziklarészletek látszanak igen meredeknek, úgy hogy még a gyakorlott szem sem tudja az első pillanatra felfedezni, hol, merre visz a legjobb út. E meredek részleleket ugy győzztük le, hogy keveset balra, a keleti falban mászunk tovább. A sziklák sehol sem oly nehezek, hogy a tapasztalt mászó csákányát egészen kiadja kezéből. Az amerikai mindenesetre korán tette le a magáét, míg a vezetők a magukét továbbra is magukkal vitték. Az új hó az amúgy is sima sziklákat még csúszósabbá tette, úgy hogy nagy elővigyázattal kellett mozngnunk. A vezetők úgy kötötték magukat gazdájukkal kötélre, hogy ketten elől voltak, leghátul pedig a turista. Míg tehát az első vezető az utat egyengette, vagyis a havat takarította, vagy lépcsőt vágott, addig a második vezető felülről segíthetett a turistának. Ezen módszer, melyet hasonlóképpen akkor is alkalmazhatunk, ha két jó hegymászó egy gyöngébbet segít át meredekebb helyeken, sokkalta jobb, mintha a turistát középen veszik kötélre. Az összekötés sorrendjének ez utóbbi módja csak akkor célszerű, ha vízszintesen mozognak, vagy pedig a leereszkedésnél, amikor a vezető (a legjobb mászó) maga előtt látja turistáját, s nem kell az út elkészítésével törődni. A leereszkedésnél Brantschen és Imboden csakugyan a vezető, turista, vezető sorrendjét tartották be.

A feljebb következő részletek kevésbbé meredekek, úgy hogy alig kell a sziklákhoz fogni. Emellett az út meglehetős szorosan az északkeleti gerinc élét követi. Csupán közvetlenül a felső svájci menedékkunyhó alatt következik egy meredek mászóhely, melyre kötél is van erősítve. Ahol a Matterhornon ily mászóhelyek - egyébként meglehetős ritkán - előfordulnak, ott aztán csak kevés és rossz fogásokkal vannak ellátva. És ez az igazi őskőzet. A felső svájci menedékkunyhó (3818 m) egy meredek sziklafal lábánál szorosan a gerincen épült ; közvetlenül mellette megint egy meredek letörés van a Furggen-gleccser felé. Leheveredtünk a pokrócokra, melyeket a kunyhóból hoztunk elő. Ezt különben részben jég töltötte ki s nem volt ajtaja. 1884. juliusában Imboden vezető több turistával megmászta az évben első ízben a csúcsot s ekkor az ajtót elégették. Oly rossz viszonyokra találtak, hogy visszatéréskor csak a felső kunyhóhoz tudtak eljutni. Nagy fáradsággal kivágták a kunyhóból a jégnek egy részét, hogy legalább belefekhessenek és eltüzelték az ajtót, hogy meg ne fagyjanak. A legközelebbi napokban egy új ajtót szándékoztak ismét felvinni.

15 perc eltelte után ismét felkerekedtünk. Itt balra szokás kitérni a hegy keleti falába, miközben egy rossz helyen kell nagy óvatossággal átmászni, minthogy itt a kőzet igen laza. Kevéssel azután egy meredek kőtáblán kell átvergődnünk. Ezt "Moseleyplatte"-nak nevezik és egy lapos vályú segélyével másznak át. Itt zuhant le leszállás közben az amerikai Dr. Moseley, miután közvetlenül előtte leoldotta magáról a kötelet. A kőtábla a Furggen-gleccser oldalának szakad le. Nemsokára ismét elérjük a gerinc magaslatát s ezen vezet tovább utunk. Egymástól meglehetős széjjelszórtan haladtunk. Ottó és én szorosan az előttünk haladó társaság mögött mentünk, Schulz és Purtscheller kissé hátramaradtak. Ekkor történt, hogy Schulz csákányával egy nagy lazán fekvő sziklatömböt érintett meg. Ez kibillent helyéből és Purtscheller felé esett, aki közvetlenül mögötte állt. A legördülő sziklatömb Purtscheller csákányának nyelét majdnem közepéig szétzúzta s barátunk kezefejét is jelentékenyen megsebesítette. Mielőtt a "Vállra", a gerinc egy kevésbbé meredek lépcsőjére értünk, egy rendszerint jéggel bevont helyen kellett átjutnunk, ahol egy kötél függ alá. Olykor e rész igen kellemetlen lehet. Mi azonban, mikor itt áthaladtunk, épp oly kevéssé vettük igénybe a kötelet, mint a tovább lejjebb találtakat, minthogy azokra a jelenlegi viszonyok között egy jobbfajta mászónak nem volt szüksége. A "Vállon" ismét negyedórás pihenőt tartottunk és ezalatt Purtscheller sebét bekötözttük.

A gerinc közel függőlegesen szökik itt fel. Szinte csodálkoznunk kell, mikor feljebb a gerinc magaslatán kifeszített köteleket veszünk észre, holott a Matterhorn-gleccser felé lejtő jobboldali fal kevésbbé meredek sziklái sokkal természetesebb útvonalként igérkeznek. A meredek letörés legalsó részét valószínűleg az első megmászók is körülbeltül azon irányban győzték le, amelyben az jelenleg történik. Itt a Matterhorn-gleccser oldalán egy igen hosszú, de nem valami nagy bizalmatgerjesztő kötél fut meredeken végig egy sziklamélyedésben. Ugyanitt azonfelül még nehány lánc is fel van erősítve. Ezeket többször villám sújtotta s rendszerint vannak jegesedve, úgy hogy még rosszabbul ragadhatók meg, mint a kötelek. Kezdetben az ellőttem levő társaság nyomában voltam. A kötél körülbelül 50 méter magasan balra felvezet s végül a gerincbe torkol. Az ezt követő sziklalépcstőt azt hiszem, az első megmászók jobbról megkerülték. Egy rövid darabon nincs kötél a gerinc szikláin, aztán ismét következik egy kötél, mely szabadon lóg alá s melyt oly módon szokás használni, hogy azt egy oldalt levő sziklalépcsőről megragadva, ennek segélyével jobbra átlendülünk, ahol aztán tovább lehet mászni. Mielőtt ezt megtettem volna, bevártam társaimat, mert egy egészen lazán fekvő sziklatömböt vettem észre, mely az útban feküdt s melyre fel akartam figyelmüket hívni. Az újnak egy gyenge érintése elég lelt volna, hogy a tömböt a mélységbe zúdítsa. Időközben a felettünk járó társaság egy kiugrásra jutott és jégszilánkok kődarabokkal vegyest repültek széles ívben lefelé. Ezek egyenest az alsó kötél irányába estek, ahol éppen társaim másztak. Egy kődarab rendkívüli sebességgel csakugyan bokáján is találta Schulzot. Nagy szerencse volt, hogy felső testével oldalt hajolhatott, úgy hogy a kő nem fejét sebezte meg. Amikor társaim mellém jutottak, a nagy kőtömböt kissé meglöktük, mire az nagyokat dörrenve a Furggen-gleccser felé tűnt el.

Megtehettük, mert jól tudtuk hogy senki sem jön mögöttunk.

Még egy kötél következett, mely teljesen függőlegesen vitt fel egy 5 méter magas letörésen. Kétségesnek tartom, hogy valaha e helyet kötél segélye nélkül mászták meg. A fal közepén egy vízszintes szegély vonul végig. Itt meg kellett állnunk, mert Ottónak, ki egyik kesztyűjét elvesztette, annyira megdermedt a keze, hogy azt hosszasan kellett dörzsölgetni, míg ismét felmelegedett. Amikor még egy kötél mentén elhaladtunk s végül könnyű havas részleteken a csúcsnak tartottunk, közvetlenül alatta találkoztunk a szembejövő amerikaival és két vezetőjével, kik már visszatérőben voltak. A csúcson csak igen rövid ideig tartózkodtak. Imboden elől volt a kötélre kötve, a középen Mr. Rutston, végül pedig Brantschen jött. Imboden megkérdezte : "Merre fognak leereszkedni ? Még nem tudjuk" volt válaszunk. "Ne menjenek le Breuilbe, a Tyndallgerinc egészen el van jegesedve. Szívesebben akarom magukat Zermattban viszontlátni, semmint csontjaikat az olasz oldalon keresgélni." Schulz kissé visszamaradt. Azt mondá Imbodennek, hogy ő inkább a Breuilbe való lemenet mellett van. "Hol fogják az éjjelt tölteni? Ha jól megy dolgunk" válaszolta Schulz "úgy ma még Zermattba jövünk, vissza, ha rosszabbul megy, úgy Breuilbe megyünk le. Ha pedig nagyon nehéz lesz, úgy az olasz menedékkunyhóban maradunk". A csúcsot háromnegyed tizenegykor értük el. Minthogy Schulz biztosított bennünket, hogy a látszólag egészen jó idő mellett semmivel sem kockáztatóbb az olasz oldalon leereszkedni mint a svájcin, amellett határoztunk, hogy az előbbit tesszük meg, habár azon ez évben még nem is jártak. A svájci ormon sietve megebédeltünk. Ezt az olasz orom jó nehány méterrel felülmúlja, amit alig hinnénk el, ha a puszta szemlélet után ítélnénk. A két ormot összekötő gerincbe egy kis csorba vág be, melyen azonban elég könnyen jutunk át. A kilátás nem volt valami tiszta, de még mindig eléggé szép. Különösen merésznek mutatkozott a Zinalrothorn hegyes tűje. Sajnos nem volt rá időnk, hogy a kiterjedt körkép minden egyes részletét kellőleg méltányolhassuk.

Negyedtizenkettőkor egymást összekötve kötéllel a leszálláshoz fogtunk. Körülbelül 5 percnyire a csúcs alatt akadtunk az első kötélre. Most láthattuk, hogy Schulznak igaza volt, amikor azt állította, hogy az olasz oldal kötelei sokkal bizalomgerjesztőbbek, mint a Zermatt felőliek. A kötelek itt mintegy 4 centiméter vastagok és a közvetlenül a csúcs alatt lévőnek kivételével, egyenletes távolságban csomókkal vannak ellátva, ami a mászást jelentősen megkönnyíti. Körülbelül száz métert másztunk már lefelé, mikor alattunk egyszerré két párhuzamosan futó vékonyabb kötelet pillantottuk meg s mellettük még egy vastagabb harmadikat. A két kötél ahhoz a kötélhágcsóhoz, az úgynevezett Échelle Jordan-hoz tartozik, mely egy átfüggő sziklalépcsőt tesz járhatóvá. Minthogy mi kötéllel össze voltunk kötve, úgy mozdulataink gyorsaságában egymástól függöttünk. Mikor Purtscheller, aki elől ment, a hágcsó közepén volt, felkiálltott hozzánk: "Csak gyorsan uraim, itt áthajlik a fal s én nem bírom magam itt sokáig tartani." Mialatt én mint utolsó lemásztam a létrán, Purtschellernek lent máris tovább kellett mennie, mert a hágcsó tövében négy személy nehezen talált volna helyet. A hágcsó kötelei lent nagy csomókkal vannak sziklarepedésekbe beékelve és vasgyűrűkkel megerősítve. Ezen biztosítási módszer minden másnál praktikusabbnak látszik és itt csakugyan mindenütt alkalmazást talál. Egy sziklalépcsőn át ismét egy meredek falhoz értünk, amelyen egy igen hosszú kötél vezet alá. Ezután áthaladtunk a "Col de Félicité"-n ; e hely onnan kapta nevét, hogy 1867 szeptemberében eddig hatolt fel egy fiatal leány, Carrel Felicitas Valtournanche-ből. Most egy hajlott kis kőlapon álltunk, mely alatt meredek jéglejtő húzódott le. Purtscheller, mint előljáró vágta a szükséges lépcsőket belé. Most néhány könnyebb mászóhely következett, majd végre egy kis csorbában álltunk, hol a sziklafalnak egy mély hasadékát (az ú. n. l'enjambée) kellett kereszteznünk, majd pedig túloldalán kissé emelkedtünk, hogy az olasz hegyvállra, az ú. n. Tyndallgerincre átjussunk E helyen túl szenvedett Tyndall tanár ismert megmászási kísérlete 1862. július 28-án hajótörést, minthogy első vezetője Benner nem mert a csorbán átmenni. Ez egyébként igen csodálatos, mert a társaság már eddig a nehezebb helyek egész sorozatán hatolt át. Mi e sziklahasadékot részben jéggel kitöltve találtuk. Különben sem valószínű, hogy Tyndall és társai az utolsó meredek részen győzedelmeskedni tudtak volna. Azokon a helyeken, ahol most mennek, az itt alkalmazott kötelek nélkül ez alig volna lehetséges. Ezéket a helyeket valahol oldalt kerülhették meg, amint azt J. és P. Maquignaz is megtették az olasz oldalról történt harmadik megmászás alkalmával. J. A. Carrel és társai az első és második megmászás alkalmával mélyen lekerültek a tiefenmatteni oldalon s a Zmuttgraton jutottak fel a csúcsra.

A csúcson még tartós szépnek igérkező idő, három óra mulva sajnos rosszra fordult. Köd szállt fel mindenünnen, úgy hogy gyakran tíz lépést se láttunk. A keskeny csorba átmászása után kissé fel kellett kapaszkodnunk, hogy a gerincet ismét elérjük; ez itt egy sziklafog alakjában meredeken szökik fel. Schulz azt mondá, hogy mikor tavaly Burgenerrel és Perennel keresztezte a hegyet, itt egy tornyon másztak át, most azonban nem emlékszik biztosan arra, vajjon ez lenne-e már az a bizonyos torony. A köd megakadályozta, hogy a gerinc további folytatását áttekinthessük. Purtscheller, ki előment a tiefenmatteni oldalba akart kitérni, ami ellen bátyámmal hiába tiltakoztunk. Láttam ugyanis, hogy a torony könnyen megmászható, míg megkerülése előreláthatólag rendkívüli nehézségekkel járt volna. Kezdetben még ment valahogy, de azután jég következett, mely vékony zománc gyanánt fedte a sziklákat. Ahol némileg vastagabb volt, ott lépcsőket vághattunk, másutt azonban csak hágóvasaink tartóképességére bíztuk magunkat. A kötél egész hosszában nem volt senkinek biztos állása, úgy hogy oly helyzetbe jutottunk, ahol egynek bukása a többit is magával rántotta volna a mélybe. Ilyen helyzetekbe csak igen biztos mászók juthatnak, kiknél csuszamlás elő nem fordul. Ezek ama túrák, melyek kivitelét a vezetők joggal utasítják vissza, minthogy nekik minden pillanatban turistájuk életét szavatolniok kell. Hogy ily helyzetekben is szokás a kötelet fentartani, az csak azzal indokolható, hogy a helyzetek rendszerint csak egész rövid ideig tartanak s azután a társaságnak egy tagja is, mihelyt biztos talajt ért, a többieket biztosíthatja. "Nem megy. Kíséreljük meg talán a gerinc egyenes megmászását!" Ez azonban nem volt kivihető. Purtscheller megkíserelte. "Nem megy!" Előttünk a hegyoldal mind meredekebb lett. "Ej mit!" szólt Purlscheller - "menjünk hát itt egyenest le!" s a Tiefenmatten-gleccserre mutatott. "Csak ne tréfáljunk a Matterhornnal," válaszolt erre Schulz a legkomolyabb hangon s elmondá, hogy Brantschen vezető tetemét aki 1879-ben az olasz menedékkunyhóban halt meg, minthogy a terep nehézségei miatt le nem szállíthatták, a szóban forgó kb. 1200 m. magas falon vetették le, miközben testéből egyik lába kiszakadt. Schulznak igaza volt, mikor megfonloltságra intett, ehhez járult, hogy már jó későre járt az idő. Még tovább haladtunk egy darabig, mikor Purtscheller nem tudott tovább menni s rajtam volt a sor, hogy utat keressek vissza a gerincre. E célból először is két mély lépcsőt vágtam ki a jégből, melyekben bizton megállhattam. A felső lépcsőből kezemmel elértem a fölöttem levő sziklaszegélyt és felkapaszkodhattam rá. Több eljegesedet sziklalépcső következett még, végül egy falacska, hol szószoros értelemben szabadon kezeimen húzódtam fel. Keskeny párkányon gubbasztva a kötelet egy sziklaugráson vetettem át s lassan behúztam, míg Ottó utánam jött. A köztünk lévő kötél ugyanis már nem engedett tovább. Most tovább mászhattam jobbra a sziklaparkányon, végül egy kis kéményben. Így végre feljutottam a gerincre. Nemsokára mellettem voltak társaim is. A gerinc mindkét irányban közel vízszintes, amellett jól járható volt. A zmutti oldalon való oldalmászás folytán vagy egy jó órát fecséreltünk el. Nemsokára a taraj jéggerincbe ment át, melyen egy kis fakereszt állt. E hely - a hosszu vállnak vége - az u n. Pic Tyndall. Az ezután következő lemenet már könnyű volt. Csakhogy időközben már esti 5 órára járt az idő s most az volt a főgondunk, hogy az olasz menedékkunyhó után kutassunk, melynek éjjeli tanyául kellelt szolgálni. Mindössze azt tudtuk róla, hogy az ú. n. Cravate-on, egy vízszintes jégpárkányon áll, mely a Pic Tyndall alatt balra kivezet ama falak fölé, melyek a Glacier du Lion-hoz szakadnak le. Kiszemeltünk tehát egy behavazolt párkányt és kísérletet tettünk, hogy balra kijuthassunk. Egy ideig követtük, de a kunyhónak nyoma sem volt. Azonkívül nem egyezett a leírással az a körülmény sem, hogy párkányank felett balra nem hajoltak át a falak. Közben az idő teljesen rosszra fordult; sűrű köd borult ránk és fagyos vihar csapkodta arcunkba a friss havat. Sietve tértünk vissza a gerincre s azt még egy darabig követtük lefelé. Nemsokára egy széles párkányhoz jutottunk, mely balra húzódott ki. Ennek kellett a Cravate-nak lenni.

Éppen a kereséshez akartunk fogni, mikor néhány kiálló korhadt fadarabot pillantottunk meg a jégben. Ez biztos jele volt annak, hogy itt ágazik el az út e kunyhóhoz, nem pedig mélyebben alább, mert különben mi értelme lett volna annak hogy a tüzelőfát magasabbra vigyék fel mint a kunyhóig. A jég meglehetős vékony rétegben fedte a sziklát, amiért is nem valami biztosan álltunk a kivágott lépcsőkön. Közvetlenül a lejlős jégpárkány alatt rettenetes mélységbe törik le a fal. Purtscheller kissé felfelé vágta a lépcsőket, úgy, hogy egész odáig jutottunk fel, ahol a jégpárkány a baloldali sziklafallal összeér. De itt aztán lépést, lépés után kellett a jégben vágott lépcsőkkel kicsikarni. A ködön át hirtelen közelünk-ben egy fakeret tűnt fel, mely nyilván csakis nyitott ajtó lehetett.

Örvendetes jele volt ez annak, hogy megtaláltuk a kunyhót. Ez egy áthajló sziklafal alatt áll. Hát- és oldalfalait a szikla alkotja s csak elől van a homlokfal terméskőből felépítve, melyet egy rosszkarban tartott kis ablak és az ajtó törnek át. Utóbbinak azonban már csak a kerete volt meg.

A kunyhó előtti kis térségen keményrefagyott vitorlavászondarab hevert, mellyel nyilván az ajtónyílást függönyözték le. Csodálatosképpen és nem csekély örömünkre a kis kunyhó nem volt még sem behavazva. A kunyhó leltára négy nagy báránybundából állott, ami meleg éjjeli nyughelyet ígért; találtunk ezenfelül még egy takarót, egy elromlott légpárnát, egy petroleumkályhát, egy pár főzőedényt és egy pár fapapucsot. A tetőről fából faragott kis feszület függött. A bundák farudakon voltak elhelyezve.

Mindenekelőlt az ajtónyílást kellett, úgy ahogy lehetett, a vitorlavászonnal elzárni. Míg ezzel foglalatoskodtam, társaim azzal bajlódtak, hogy keskeny faszilánkokat vágtak s azokkal tüzet próbáltak gyújtani. Minthogy azonban a kevés fa teljesen át volt nedvesedve, minden igyekezetük eredménytelen maradt. Szerencsénkre a sok üres üveg közütt, egy olyanra is akadtunk, mely még egy kevés folyadékot tartalmazott. Csakhamar meggyőződtünk artól, hogy a talált folyadék benzin. Ez aztán pompás lelet volt. A benzint a fára őntöttük és meggyújtottuk. Purtscheller cukordobozában, mely egyúttal főzőedény szerepet is töltött be, nagy mennyiségű havat olvasztottunk. Fel is melegítettük a vizet, de felforralni már nem tudtuk, mert a benzint csakhamar elhasználtuk, e nélkül pedig a fa már nem fogott tüzet. Sajátszerű lálványt nyújthatott, amint mi a kis sziklabarlangban körülállottuk a tüzet, mialatt Purtscheller felülről kevés benzint csepegtetett a már csak izzó faszilánkokra, úgy, hogy a lángok ismét magasra felcsaptak. Az így felmelegített vízhez kevés rumot kevertünk hozzá s megcukrozva megittuk az így készített grogot. Ez volt az egyetlen ital, melyet a következő órákon belül ittunk.

Erre azután a bundákat kiterítettük a padlóra s beléjük burkolództunk, miután előzőleg cipőinket lehúztuk. Bármily nyomorúságos is volt hajlékunk, mégis örülhettünk jelen helyzetünknek. Ki tudja vajjon az uralkodó rettentő hideg és szélvihar mellett átéltük volna-e szabadban az éjszakát. Schulz másnap reggel a kunyhóban uralkodó hőmérséket 3,5 R. fokban állapítolta meg. Báránybundáink azonban jól megóvtak a hidegtől. Egész éjjel havazott és az ajtón, ablakon finom havat rakott bundáinkra a vihar. Ezt csak akkor vettük észre, mikor felébredtünk. 7 óra körül még szakadatlanul havazott. A köd is igen sűrűn koválygott s csak hébe-hóba láttuk az alattunk óriási mélységbe elterülő Val Tournenche-ra. Végre azonban mégis csak rá kellett magunkal szánni arra, hogy kilépjünk a hófergetegbe. Az óra hetet mutatott. Cipőink keményre fagytak éjjel s ezért előbb a bundák alatt melegítettük őket mielőtt felhúztuk. Kalapjainkat a vihar miatt, de azért is, hogy füleinket védjük a hidegtől, kendőkkel kellett lekötöznünk. Beismerem, hogy aggodalommal néztem a leszállás elé. Nem annyira a ködtől tartottam, mint Purtscheller és Schulz, hanem a nagy vihar roppant hidegétől. A gerincig Purtscheller vágta a lépcsőket, mert a tegnapiakat betemette az új hó. Azután én álltam a menet élére. Amíg a gerinc magaslatán kellett maradnunk, a hideg majdnem elviselhetetlen volt. Szerencsénkre csakhamar megpillantoltam a vágyva várt balra levezető kötelet, a Corde Tyndallt, mely a gerincről a falakba vitt ki. A Corde Tyndall körülbelül 20 méter hosszú és egy majdnem függőleges falon vezet le. A kötélre sok hó rakódott, melyet kesztyűinkkel sepertünk le; nem csekély örömöt okozott e mellett, hogy ezt a segédeszközt felfedeztük, mert így legalább egész bizonyosak lehettünk, hogy a helyes úton járunk. Alatta könnyebb sziklák következtek, amelyeket magasan fedett az új hó. Csakhamar nagyobb jéglejtőhöz értünk. mely a Linceul (halotti lepel) nevét viseli. Nem léptünk rá, hanem jobbra, felső pereme felé tartottunk. Itt ismét jégbe fagyott kötelet pillantottam meg. Néhány métérnyire kiszabadítottam a jégből, de aztán megelégedtem azzal, hogy lépcsőket vágjak a jégbe, mely itt már elég vastag volt. Szorosan a jobboldali sziklák mellett maradtam, minthogy ezek itt-ott támaszt nyújtottak s a lépcsőket mindig oly nagyra vágtam, hogy mindkét lábbal beleállhassak. Ezt azért tettem, hogy a legközelebb előrelépő láb megválasztásánál ne legyek akadályozva. Most azután kémleltünk, nem láthatunk-e ismét valahol egy kötelet. Schulz ugyanis figyelmes tett arra, hogy a nagy torony alatt, körülötte egy vízszintesen futó kötél van felerősítve. Egy sziklasarok mögött végre puhább hó következett. Háromnegyed óra hosszat kellett lépcsőt vágnom. Kissé fel kellett kapaszkodnunk, hogy az említett kötél kezdetéhez jussunk.

Ennek végénél ismét könnyebb sziklák következtek. Meglepetésünkre a gerincen deszkahalomra akadtunk, mely nyilván egy új kunyhó építési anyaga volt. Valamivel feljebb, felülről sziklapárkány által védve, sátorszerűen összeszögelt deszkabódéra bukkantunk, mely alatt egy szánkón különböző tárgyak voltak pokrócba csavarva. Nem tarthattuk vissza magunkat, hogy kíváncsiságunkat ki ne elégítsük s a pokróc alatt alkoholt, bort, sajtot és kenyeret találtunk. Az új menedékkunyhó munkásai hagyhatták hátra. További utunk nem látszott nehéznek. Két kötél függ le oly helyeken, hol rájuk tulajdonképpen szükség sincs. Schulz adatait követve, itt balra tértünk, miközben hatalmas letörésekhez jutottunk. Ismét visszamásztunk egy darabot és még jobban balra tartottunk. A letörések itt még meredekebbek voltak. A köd csak rövid terepre engedett kilátást, de észrevettük, hogy a Col Lion alatt mindjobban világosodik és csak a csúcspiramison akadtak meg a felhők. Mégegyszer lejebb másztunk, vajjon nem találunk-e kibúvót. Purtschellernek egy kötélen le kellett ennélfogva ereszkedni, de csakhamar azt mondá, hogy a sziklák lent járhatatlanok. Tanácstalanul álltunk. Végre abban állapodtunk meg, hogy jobb oldalt tartunk szemlét. Purtscheller által kötéllel biztosítva, átvetettem magam egy sziklasarkon és keskeny párkányokon tovább tartottam. Most kissé felmászhattam és gyengén hajló sziklatáblához értem. Minthogy kötelem elfogyott, lekötöttem magam és tovább mentem jobbra. Itt egy kéményt fedeztem fel, melynek Schornstein a neve. Kötél függött benne alá. Nagy örömmel siettem vissza és megragadtam a gerincbütyökre csavart kötelet ; míg én egyik oldalán tartottam, Schulz és Ottó a másik oldalon erősítették meg úgy, hogy Purtscheller átjöhetett. A sziklatábla melyen át kellett jönnie, igen sima volt. Én szinté tovább másztam felette. Őt Schultz, végül Ottó követték.

Túl valánk a legnagyobb veszélyeken. A köd felszakadt és elénk tárult a Tete du Lion széles sziklarészlete. Több kis jégmezőt úgy kerültünk el, hogy sima sziklatáblák felett másztunk tovább. Ezt lépcsőzetes sziklarészek követték, mire rá nemsokára a Col du Lion hágójában álltunk. Néhány követ hajítva le a Glacier du Lion felé vezető folyosón, meggyőződtünk, hogy a hó jó minőségű. Hágóvasakon merészen vágtunk neki az útnak, balra tartva, nehogy abba a folyosóba jussunk, melyet a lezuhanó kövek vágtak maguknak. Kőhullásban egyébként nem volt egész nap részünk, valószínüleg, mert éjjel friss havazás. volt. A hó felülete meglehetős lágy volt, mélysége szerint változott szilárdsága. Nagyon óvatosan kellett az egész talppal egyidőben lépni, nehogy a hágóvasak dacára kicsúszszunk. Schulz, ki korábbi túráin hágóvasakat nem használt, szokatlanul kezelte őket, többízben kicsúszott és a jégcsákány beverése által tartotta magát vissza. Minthogy ez igen megerőltető volt, haragra gyúlt élénken emlegette, hogy puhult hóban jobb hágóvas nélkül menni, mint azzal. Gyorsan haladtunk lefelé. A folyosó 45 fokos hajlású és lent összeszűkül. A sziklákról balra egy vékony hosszú kötél függött le, melyet nyilvánvalóan az épülő kunyhó munkásai használtak deszkafelhúzogatásra. A kötél mellett maradva ereszkedtünk tovább s nem csekély fáradtsággal jutottunk lefelé. Hirtelen áthajló falhoz kerültünk. Ottót kötélen előre leeresztettük s kötelét erősen tartva beszúrt csákányainkon bocsátottuk tovább. Nemsokára a levegőben lógott Ottó, ki a kötélbe is kapaszkodott és elérte a szakadék szélét. "Egy létra van itt", kiáltott fel, "rajta könnyen lejöhettek!" A létra a kötélen függött. Ottó segélyével lejutottunk rajta. Lent a gleccseren jól felismerhető nyomokat láttunk, melyek jobbra vezettek. Már jó régiek lehettek, mindazonáltal segélyünkre szolgálhattak. Még Zermattban figyelmeztettek rá, hogy ne tartsunk nagyon balra, Schulz lekötötte hágóvasait s tényleg jobban haladt mint mi. Nemsokára elhagytuk a gleccsert és száraz talajon egy kis vízfolyáshoz tartottunk, hol hosszabb pihenőre telepedtünk le. Négy órára járt az idő. Jóízüen ettünk és ittunk, nem sietve tovább. minthogy csak Breuilbe akartunk eljutni.

Amint pihenőnkről felkerekedtünk, hamar a fűrégióba kerültünk és többszöri pihenő után elhaladva a havasi tanyák mellett a val tournenchei patakhoz értünk. Híd vezetett át rajta s a túloldalt még fel kellett kissé mennünk a szállóig. Másnap reggel 7 órakor útra keltünk a Theodul-hágó felé. Az égboltozat ismét csillogó kéken ragyogott és a Matterhorn sziklafala makulátlan tisztaságban tornyosult felettünk. Láttuk minden egyés tornyát, melyen tegnapi utunk átvezetett.