Hosszú, kimerítő éjjeli út végén érkeztünk Trieben bei Rottenmann-ba Carl Diener barátommal. Végre kibújtunk a szűk vagonból! Buzgón tornáztattuk elgémberedett tagjainkat, hogy bírjuk majd a gyaloglást. 1882. április elseje volt, reggel hat óra. A hegyek déli lankáit már megfosztotta télies ruházatuktól az erős tavaszi napsugár, de a Rottenmanner Tauern gömbölyded csúcsai még jócskán havasan villogtatták felénk északi oldalukat. Próbára tehettük jégcsákányunk hegyét is: az országút menti vizesárokban még vastagon állt a jég. Trieben óta egész úton láthattuk az erdőrengeteggel borított északi hegyhátakat, s a mögülük elővillanó, arany sugárban fürdő, hatalmas sziklaormokat. Föl, fölfelé!, ujjongott a szívünk. Végre megint sziklákat láthatunk az egész téli városi börtönélet után! Pompás hangulatban vágtunk át a völgyön, nagyokat húzva a fölséges hegyi levegőből. Kezdetben ugyan kissé terhünkre volt "a hátizsák roppant súlya", de hát eme kölönc a hegymászó számára éppoly elengedhetetlen, mint papírsárkánynak a farka.

Visszafele gyalogolva a vasút mentén hét órára elértük Au falucskát, ahol is sajnos kissé eltévedtünk. A Dr Krischker-től Bécsben kapott eligazítás ellenére hagytuk magunkat félrevezetni, s a hegyoldalra kaptató ösvény helyett a völgy mélyén haladó széles utat választottuk. Az út, miután elért egy szénégető boksát, szemlátomást romlani kezdett, majd egy kanyar után váratlanul vége szakadt, mivel a vad hegyipatak egyszerűen elvágta. Nem volt más hátra, mégiscsak a fönt említett másik utat kellett mihamarabb elérnünk. Botladoztunk még pár lépést az árokban, majd az első adandó alkalommal fölfelé vettük az irányt. A ritkás, fiatal erdővel borított meredek lejtőn csúszós talaj, sűrű cserjések, sziklás részek nehezítették utunkat, úgyhogy alaposan megizzadtunk, mire - legalább 300 méterrel följebb - elértük a kényelmes hegyi ösvényt. Ezen indultunk tovább, míg egy hegyszorosba érvén letelepedtünk, hogy elfogyasztjuk reggelinket. Elég magasan voltunk már ahhoz, hogy kitáruljon elénk északon az egész hegyvidék panorámája. Roppant sziklatömb terpeszkedett előttünk félelmes tömegével. Először azt hittük, ez maga a Reichenstein, de rá kellett jönnünk, hogy csak a Sparafeld lehet. Az elhelyezkedése is emellett szólt, meg aztán jóval könnyebb terepnek is tűnt, hogysem a Reichenstein lehessen. Az út egyre rosszabb lett, kanyargós, hepehupás, keskeny ösvénybe ment át. Itt is, ott is jókora hófoltok emlékeztettek a télre. Utunk jobbára fiatal erdőn át vezetett. Fél tízre kiértünk a Flitzenalm előtti rétre.

Egyszerre a Reichenstein magasodott előttünk, teljes, királyi pompájában, mint két roppant szarv, mely közül a balfelőli valamivel magasabb, mint a másik, s profiljának vonala a bal oldalon hirtelen függőlegesbe zuhan: erről ismerhető föl a Reichenstein, ha dél felől közelítjük. Diener azonnal letelepedett, hogy lerajzolja, míg én a fölfelé vezető utat kezdtem keresni.

Rögtön láttam is, merrefelé indulhatunk: középütt jókora függőleges bevágás húzódott a sziklában - a hegymászók az ilyet kuloárnak, folyosónak nevezik. Ezen elkezdünk fölfelé kapaszkodni, ha lehet, kimászunk belőle a hegyvállra a sziklatömb bal oldalán , s onnan a csúcsra. De végig is követhetjük a kuloárt, úgy a jobb hegyvállra jutunk, onnan pedig a gerincen át érhetjük el a magasabbik csúcsot. Dr. Krischker és társasága az első utat választotta. Ám ők az út legelső szakaszán a folyosó bal oldalán haladtak, míg mi úgy döntöttünk, a jobb oldalra húzódunk majd.

Tíz óra tájt fölkerekedtünk, s kanyargós vonalban kapaszkodni kezdtünk a letarolt hegyoldalon. Be kell ismerjem, nem ment valami könnyen, s akár a szokatlan megerőltetés, akár a túl gyors tempó vagy az átvirrasztott éjszaka okozta, de egyre-másra meg kellett állnunk, hogy kifújjuk magunkat. Végre is az erdőhatáron úgy döntöttünk, nagyobb pihenőt tartunk.

Egy hófolt mellett telepedtünk le, a legutolsó fa ritkás, vihartépázta ágai alatt. Beborult az ég, szemlátomást vihar volt készülőben. Szemközt ködbe burkolózott a komor Grimming, míg délen élesen rajzolódott a viharfekete háttérre a hőfödte hegyek fehérje. Minden fölös holmit a fa alatt hagytunk, így az eredeti tehernek csekélyke részét kellett csak továbbcipelnünk. Még kötelet sem vittünk magunkkal.

Boldog vagy, vándor, ha eléred a törpefenyők régióját, de százszor boldogabb, ha végre magad mögött hagyhatod! Így sóhajtottunk, midőn végképp elmerültünk a törpefenyves polipkarjai között. Hol lábunkat ejtette foglyul kérlelhetetlen csapdaként az ágtömkeleg, hol szívós, rugalmas, eleven falként állt ellen a foggal-körömmel küszködő behatolóknak. Ámde nekünk feltétlenül át kellett verekednünk magunkat ezen a makacs tömegen - melyet egyébként gyalogfenyőnek és henyefenyőnek is neveznek -, hogy elérjük végre a tőlünk kissé balra fekvő folyosót. Nem kevés fáradságunkba került, hogy a lejtőn, majd a fölöttébb csúszós vízmosta sziklahasadékon átvágjunk. Mindez jellegében a Raxalpe-i Zerbenriegel emelkedőre emlékeztetett.

Végre kijutottunk egy kis mellékgerincre, melyről behavazott lanka vitt le a folyosóba; vidám ereszkedés úgy öt méteren át, de aztán jött a neheze: kínos-fáradságos evickélés fölfelé a folyosó mély havában. Kezdetben Diener ment elől, később fölváltottam. Igyekeztünk a folyosó jobb széle felé tartani, ahol a sziklák a hó alól kibukkantak. Följebb a sziklavályút jól kivehető, talán 50 méteres fal szakította meg. Még odalent elhatároztuk, hogy a falat megkerülendő, beszállunk egy jobb felől húzódó vályúba, s csak följebb kezdünk balra tartani. És mit tesz Isten! Amint elhagytuk magasságban a meredeken leszakadó falat, néhány piros jelzést pillantottunk meg, melyeket minden bizonnyal Frischauf professzor helyeztetett el ott. A jelek bal felé mutattak, pontosan arra, ahol terveink szerint a fölfelé kapaszkodást folytatni akartuk. Dr. Krischker ezeket a helyeket nevezte a legrosszabbaknak, de lévén, hogy mindenütt jó fogásokat és lépéseket találtunk, ettől nem zavartattuk magunkat. Annál nehezebb volt aztán a túloldalon a fal fölött tovább folytatódó fő folyosóba visszavergődni, mivel itt meglehetősen sima volt a szikla, de hála nagy óvatosságunknak, végül sikerrel jártunk. Tovább kapaszkodtunk a hóval telt hasadékban, mígnem újfent sziklafal zárta el utunkat. Már messziről látszott, hogy ez gonosz hely lesz, de tudván, hogy jó úton járunk, nem hagytuk magunkat megfélemlíteni. Az egyik oldalfalban tüzetesebb vizsgálódás során beékelt vasszöget találtunk, mely azt jelezte, hogy itt szokás elhagyni a folyosót. Ezután fölöttébb meredek füves lejtő következett, ahol kézzel-lábbal lehetett csak fölkapaszkodni, majd egy szintén magas fűvel benőtt lankán kellett jobbra fölfelé átvágni. Ez lehetett úgy ötven lépés, de igen nehéz terep volt, és veszélyes is, hiszen nedves volt a fű. Az ilyen terep leküzdése a tapasztalt hegymászó teljes higgadtságát követeli.

Kapaszkodtunk hát a meredek, füves lejtőn, itt-ott sziklalépcsőkön tornázva föl magunkat. Az egyikről kis híján lesodort egy heves széllökés. Még néhány lépés, s már fönn is álltunk a vállon. Itt is találtunk egy jelzést. Rövid pihenőt tartottunk. A csúcs erről az oldalról meredek sziklatoronynak látszik; meg kell kerülni balról, s a nyugati oldalát lehet megmászni. Itt könnyű fölfelé haladni a kényelmes, itt-ott gyepes vagy görgeteges terepen. Háromnegyed négykor már a csúcson álltunk, 2247 méterrel a tengerszint, és 1573 méterrel Rottenmann s a völgyet átszelő patak fölött.

A csúcs maga tulajdonképpen egy északnyugatról délkeletre húzódó gerinc, mely északon ijesztő meredélyben végződik. Mindkét végében düledező kőgúla áll. Az egyikben palackot találtunk, melyben a csúcs meghódítói a névjegykártyáikat helyezték el, sajnos kissé ügyetlenül, úgyhogy mind átnedvesedett. Geyer és Krischker névjegykártyáját emlékül magunkhoz vettük. Végül letelepedtünk, s nekiláttunk elemózsiánknak: a kolbásznak, konzerv marhanyelvnek, narancsnak, tortának...

A délutáni megvilágítás nemigen kedvezett a kilátásnak, s felhők is gyülekeztek a láthatáron, főként dél felől. A közelebbi hegyeket mindazonáltal egész jól láttuk: nyugaton a Dachstein roppant tömbje, mely még őrizte kiadós hótartalékait, s az Enns völgyéből hirtelen magasba rugaszkodó, hatalmas Grimming, keleten az Oedstein szédítő sziklatornya, északon a két Buchstein, a trapéz alakú kicsi s a szélesen elterpeszkedő nagy, északnyugaton pedig a Pyrgas kettős körvonala és a Totes Gebirge irdatlan tömege, a Spitzmauer és a Priel jellegzetes sziluettjével.

Félóra múltán elindultunk visszafelé, ugyanazon az útvonalon, melyen jöttünk. A hegyvállról talán még hatásosabb kilátás nyílik az Enns völgyére, mint a csúcsról, mivel itt az ijesztő sziklafal közvetlenül mellettünk szakad a feneketlen mélységbe. Odalenn, az erdővel benőtt Gesäuse-völgyben sötét kígyóként kanyarog az Enns, mellette a vasút hegynek tartó krétavonalkája fut, keresztezi a folyót, majd eltűnik egy alagútban. Nem időzhettünk tovább, újra délnek fordultunk. Ám nem szálltunk be rögtön a folyosóba, hanem balra tartottunk, s egy kisebb sziklahasadékon átkelve sok nehézséget kerültünk ki. A veszedelmes füves lejtőn kis híján bánni kezdtem, hogy nem hoztuk el a kötelet. A meredek lejtő a Nap melegétől még sokkal síkosabb lett, mint odafelé volt, csak a legnagyobb elővigyázattal tudtunk lemenni rajta, és sok értékes időt veszítettünk. A sziklás részeken viszont, még a nehezebbeken is, aránylag igen hamar keltünk át, mindazonáltal boldogok voltunk, mikor végre elértük a folyosót, s mély havában csúszkálhattunk lefelé. Ezután még egy ösvénykét is találtunk a törpefenyvesen át, mely egyenesen a mi fánkhoz vezetett. A nap már lebukott a Sparafeld nyúlványa mögött, onnan küldte izzó sugarait a félig ködbe burkolózó Rottenmanner Tauern fölé.

Újból fölmálházva, erősen balra kezdtünk tartani. Ám hamarosan a hegyet átszelő árkok állták utunkat, s mit volt mit tenni, le kellett ereszkednünk egészen a völgyfenékig, bár ez azt jelentette, hogy meg kell másznunk megint a Treffneralpe gerincét, ha Johnsbachba akarunk jutni. Utat nem találtunk sehol, így hát az erdőn át kezdtünk, jobbfelé tartva, fölkaptatni. Kisvártatva mély hóba értünk. Térdig süppedtünk minden egyes lépésnél, s igencsak nehezünkre esett így evickélni. Fölváltva haladtunk elől. Az út jóformán végtelennek tűnt.

Mikor végre fölértünk, a várt szűk gerinc helyett széles platón találtuk magunkat. Még ezen is át kellett vágnunk, ami újabb értékes percekbe került. Végre-valahára előttünk volt a már csak itt-ott havas, széles lejtő, s az aljában Johnsbach falu. Láttuk a templomot, sőt egy-két házacskát is. Fölöttük fenyegetően tornyosult az Oedstein sziklapiramisa, vörösen a lenyugvó nap fényében.

Elindultunk toronyiránt lefelé, s bár nem egy nyomot találtunk utunkban, előbb-utóbb mind eltűnt egy-egy hatalmas hófoltban. Az erdő mind sűrűbb volt, az éjszaka egyre sötétebb. A gyönge holdvilág helyenként áttört az ágakon, s kísérteties árnyakat vetett utunkra. Jókora gyökerek, ágbogas kidőlt fák zárták el gyakran az utat; a meleg napon megolvadt hó roppant tömegei futottak ezernyi patakban a völgynek, alattomos jégpadokon csúszott meg a gyanútlan vándorok lába, vagy a víztócsák szemre oly szilárd jégtakarója törött be alatta, egyszóval száz akadály állta utunkat, s már csak a jó meleg ágy gondolata tartotta bennünk a reményt, hogy egyszer Johnsbachba érünk.

Jobbra húzódtunk, egy lefelé tartó gerincet követve, nehogy sziklaszakadék állja utunkat, mivel ilyen esetben elkerülhetetlen lett volna a bivakolás.

Ujjongva pillantottuk meg a civilizáció első jeleit: néhány fenyőágból hevenyészett kunyhót. Utánuk letarolt hegyoldal következett. Lent pedig egy pajta tetejét villantotta meg a holdfény. Első látásra nem volt különösen bizalomgerjesztő, de odabent jókora, szalmával teliszórt priccset találtunk, úgyhogy el is határoztuk, ott maradunk éjszakára. Hamarosan kinyújtóztathattuk fáradt tagjainkat.

Másnap reggel elég időnk volt, hogy jobban földerítsük a környéket. Szűk, erdős völgy volt éjjeli szálláshelyünk, melyet vidáman csörgedező hegyipatak szelt át. Azt már éjjel, a hold világánál is fölfedeztük, hogy a patak medrét facsúsztatónak használják. A völgy innenső fele nem is kínált több látnivalót, csak a letarolt hegyoldalt, melyen éjjel leereszkedtünk, másik felől azonban az Oedstein rugaszkodott az égnek, oly szédítően, hogy belőlünk kitört az önkéntelen csodálat. Ezt föltétlenül le kell rajzolni! A délelőtti napfény épp kedvező ehhez, s időnk is volt, mint a tenger.

Már magasra hágott a Nap az égen, mikor elszakadtunk az óriástól, s elindultunk lefelé. A johnsbachiak épp kifele tódultak a templomból, hisz vasárnap volt. Idegenek ebben az időben hallatlan szenzációt jelentettek arrafelé, úgyhogy a jámbor stájerek nem kis döbbenettel bámultak ránk. Birtokba vettük a vendéglő előtt álló kis nyárilakot, majd a fogadósné egyszerű, ám kiadós főztjének szenteltük figyelmünket. Miután jóllaktunk, sétára indultunk a völgyben. Ahol a gleccservájat a Reichenstein felé nyílik, letelepedtünk, s néhány ecsetvonással rögzíteni próbáltam a felséges látványt, bár a megvilágítás nem volt a legkedvezőbb, mivel a Nap épp a hegy fölött állt. Négy órára visszaértünk Johnsbachba.

Másnap kristálytiszta reggel virradt ránk; csúf mulasztás volt, hogy nem kerekedtünk fel már hat óra előtt. Rögtön az első hídon átkeltünk a Johns patak fölött. A túloldalon egy kerítést követtünk, hogy ne kelljen a szántón átvágnunk. A házakat elhagyva háromszögletű rétre jutottunk, melynek csúcsa fölfelé mutatott, innen, túl egy kerítésen, pompás fenyőerdőbe vezetett utunk. Az erdőhátat követve igen hamar meglehetős magasságba értünk. Már igencsak szükségét éreztük a pihenőnek, így negyedórára letelepedtünk. Jókora utat kellett még megtennünk az erdőn át, s egy karrmezőn is át kellett vágnunk, ami kissé lassította fürge tempónkat, mivel itt mászni és húzódzkodni kényszerültünk. Hamarosan aztán véget ért az erdő, s ott álltunk a sziklafalak tövében.

Egy földcsuszamlás túloldalán kuloárt pillantottunk meg a meredek sziklafalban, amely reményeink szerint újra kivezethet minket a johnsbachi templom felé lejtő sziklagerinc magasságáig. A gerinc túloldalán - ezt már a Reichensteinről megfigyeltük - néhány hómezőn keresztülvágva elérhetjük a kis Oedstein tetejét. Első feladatunk tehát az volt, hogy elérjük a sziklafal eme bevágását. Megpróbáltam átmenni a földcsuszamláson, de oly meredek volt a lejtő - legalább 60 fokos -, és talaja oly bizonytalan (a kemény morénatörmelékhez hasonló), hogy átvágni rajta legalábbis fölöttébb időrabló, ha ugyan nem veszedelmes vállalkozás lett volna. Azt javasoltam hát, hogy menjünk inkább vissza egy darabon, s még a füves részen keressünk egy vízmosást, mely aztán elvezet a sziklafalhoz, s magához a kuloárhoz. Ez igen gyors és könnyű megoldásnak bizonyult, s fél nyolckor már a sziklafal előtt álltunk.

A sziklafolyosó vízmosta talaja ugyan meglehetősen sima volt, dőlésszöge viszont nem volt túl meredek. Az első kis kéményen könnyen átjutottunk, majd egy hosszabb következett, ahol már kéménymászó technikához kellett folyamodjunk. A Nap melengető sugarai hamarosan ránk találtak a sziklafalak közé búvó, szűk hasadékban is. Meredek, füves rész következett, majd fűvel benőtt gerinc, mely baloldalt sziklaoromba torkollott. Ez utóbbit térképünk mint Alsó-Oedsteint (Unterer Oedstein) említi. Itt megpihentük és megreggeliztünk. Elragadó kilátás nyílt Johnsbachra s az erdős völgyre, ahol a pajta szolgált tegnap éjjeli szállásunkul. A kis Oedsteintől a templom felé ívelő gerinc épp fölöttünk alkotott roppant, kiugró sziklaormot. Jobbra tőle volt legközelebbi célpontunk: egy mély nyereg, melyhez itt-ott törpefenyővel benőtt görgeteglejtő vezetett föl. Ebben a csorbában kissé elidőztünk, hogy üres borosüvegünket hóval feltöltsük.

Magán a gerincen csak néhány lépést tudunk haladni, aztán, egy kiszögellést megkerülve, balra traverzáltunk. Itt megint kényelmes terepen kapaszkodhattunk tovább: hosszú, havas lejtőre jutottunk. Fölöttünk, a gerinccel szemben síkosra csiszolt kuloár húzódott. Ettől jobbra kellett továbbmásznunk. A sziklákat eleinte fűpárkányok tarkították, megkönnyítve a továbbjutást, gyakran viszont üvegszerű jég borította őket, s ez nagy elővigyázatot igényelt. Egy kisebb, oldalsó csatornában is kapaszkodtunk egy darabig, de aztán odahagytuk, és egyenesen fölfelé másztunk tovább. A sziklát sok helyütt friss hó fedte, s ez nem kis nehézségeket okozott, úgyhogy mire az utolsó meredekebb szakasz után végre elértük a kis Oedsteint, már tizenegyre járt az idő.

A nagy Oedstein hatalmas, kerek kúpját látszólag csak egy mély, havas szakadék választotta el tőlünk. Le kellett hát ereszkednünk a szakadékba. Ez még csak könnyen ment, mivel hófödte lejtője nem volt túl meredek. Hanem aztán fölkapaszkodni a túloldalon! Két választásunk volt: vagy felkapaszkodunk egy kb. három méter magas, ám függőleges falon, vagy pedig tovább ereszkedünk lefelé, ki tudja meddig. Az első megoldást választottuk. Diener támogatott alulról, majd kötélen felhúztuk a csomagunkat. Harántolni kezdtünk, ám roppant csalódásunkra szinte azonnal újabb függőleges falú szakadék vágta el utunkat. Odaát, szinte csak karnyújtásnyira, mégis elérhetetlenül trónolt az apró kőgúla. Nosza, kapaszkodjunk följebb, csak találunk egy levezető utat! Így is tettünk, de ahány jobbra futó sziklapárkányt csak leltünk, mind leszakadt még jóval a szakadék feneke előtt. Még néhány méter fölfelé, és tekintsünk jobbra, nézzünk balra, vagy egyenesen előre: mindenütt csak beláthatatlan mélység, odaát pedig az álnok kőgúla vigyorog.

A gerinc a nagy Oedstein felé függőlegesen szakadt le, több, mint tízméteres mélységbe. Vissza kellett hát fordulnunk! Pórul jártunk, s méghozzá pontosan úgy, mint barátaink az "Ennstaliak" alpinista társaságából, akik ugyanezen a gerincen tévedtek volt el. Kissé elkedvetlenített a kudarc, s igen alaposan megfontoltunk minden lépést, nehogy több magasságot veszítsünk, mint amennyi elkerülhetetlen. Találtunk is egy párkányt, mely ugyan szintén hamar leszakadt, de csak négy méter mélységbe. A lemászást itt egy kémény tette lehetővé, melybe egy jókora kiszögellésen átlendülve lehetett bejutni. Így hát alaposan megvetettem a lábamat, kitámasztva magamat, amennyire lehetett, és Dienert a kötélen leeresztettem a kéménybe. Sajnos semmi bütyköt nem találtam a sziklán, amelyen a kötelet átvethettem volna, így kockáztatnom kellett a nagy kiszögellésen való átlendülést. Ezután hason kellett csúsznom egy darabon, balkezemet egy jeges repedésbe szorítva, miközben Diener alulról jégcsákányával támogatott, s ennek segítségével sikerült is a kémény belsejébe jutnom, innen pedig, nem kis örömömre, elértük a szakadék fenekét. A fölfelé vezető utat viszont áthajló kémény nehezítette meg. Ereszkedjünk netán még lejjebb? Nem, egyszer legalább meg kell kísérelni!

Fölfelé kapaszkodtomban egy hatalmas beékelődött kő állta utamat, s nem kis erőfeszítésembe került, hogy átvergődjek rajta. Utána viszont a fal áthajlással folytatódott, és alaposan hátra kellett hajolnom, egyedül karjaimra hagyatkozva. Diener, amennyire tudott, itt is támogatott a jégcsákánnyal. Fölérve aztán ledobtam neki a kötelet. Mondta is, mikor már mellettem állt, hogy ekkorát még biztosan nem kellett húznom életemben. Ebben jóformán igaza is volt, ő ugyanis nem a kéményben, hanem mellette, a teljesen sík falon igyekezett fölkapaszkodni.

Pár lépés még, és a gerincen voltunk. Ez igen hasonlít az Olperer-gerincre, ám annak nehézségei nélkül. Két órakor végül fönn álltunk a kőgúla mellett, a nagy Oedstein legmagasabb pontján, 2335 méter magasságban.

Nagy örömmel szúrtuk le a Diener hozta piros zászlót a kőgúla mellett. (A zászlórudat Johnsbachból hozta Diener, a hegymászóbotjához kötözve.) Flaskámat, mely a kéménymászás közben sajnos összetört, a mászásunkról készített följegyzéssel együtt a kőgúla déli oldalában helyeztük el. Ezután az elemózsiához láttunk. A kilátás ugyancsak korlátozott volt, az eget délről vonuló roppant ködgomolyok takarták. A Gesäuse-völgye a mélyben mégis feledhetetlenül csodás képet nyújtott. Sötétzöld fenyvesek között futott az Enns smaragdzöld szalagja, egyfelől a keskeny út kísérte, másik oldalt pedig a Rudolf-vasút sínpárja. A sín mellett parányi bakterház állott.

Hamarosan fölkerekedtünk, mivel az idő kezdett fenyegetőre fordulni. Alig tettünk pár lépést lefelé, máris sűrű köd vett körül bennünket. Jól jöttek most útmutatónak lábnyomaink, melyeket fölfelé jövet hagytunk a szakadozott hófoltokon. Hamarosan azonban eltértünk a jobbra húzó nyomoktól; inkább egyenesen lefelé másztunk, és csak később tértünk le jobbra. Az idő rohamosan romlott, nagy hideg lett, körülöttünk hópelyhek kavarogtak. Sietnünk kellett hát. Kereszteztük a nagy Oedsteint a tőle nyugatra lévő gerinctől elválasztó szakadékot, tovább oldalaztunk, pár lépés még fölfelé, s kinn álltunk a függőleges fal tetején, mely a kis Oedstein előtti havas szakadékba zuhan le. Jól láttuk saját lábnyomainkat odalent. Dienert hamar leeresztettem a kötélen, utána következtek a csákányok, végül pedig jómagam, társam vállára lépve. A legnehezebbjén ezzel, nem kis örömünkre, túl voltunk.

A kis Oedsteinen a légköri villamosság oly magas volt, hogy jégcsákányaink hangosan zümmögtek tőle. Ez csak a baj fele volt, ráadásul a hó befújta nyomainkat, s a nagy ködben sehogy sem tudtunk az utunkra visszatalálni. Egy darabig a gerincen haladtunk lefelé, de visszafordultunk, s végül találomra elindultunk jobbra lefelé. A vályú, amelyben most másztunk, igen sima és csúszós volt, ráadásul rengeteg friss hó takarta. Szerfölött óvatosan kellett mozognunk. Bekötöttük hát magunkat a kötélre; Diener ment elől. Ám a helyzet kezdett igencsak barátságtalannak tűnni. Ahogy kissé fölszakadt a köd, jobbra sima falakat pillantottunk meg, melyeket csak itt-ott tarkított keskeny hócsík. Balra kell tehát tartanunk! Ehhez Dienernek át kellett vágnia egy keskeny csatornán. Csákányomat leszúrtam egy füves részen, s átvetettem rajta a kötelet. Láttam, hogy Diener egyszer csak megcsúszik a jeges sziklán, hiába próbál fékezni a csákányával, s végül el is ejti. Barátom oldalazva indult volt el, így körülbelül négy métert csúszhatott lefelé. A rántás nem volt nagy, megtartottam, ő pedig újból megkaparintotta a csákányát. Az oldalazás ötlete így kútba esett. Hát másszunk még egy darabon egyenest lefelé! Alighogy ezt eldöntöttük, a köd varázsütésre eltűnt. Minden világos! Túlságosan elmentünk jobbfelé. Kicsit lejjebb van egy padka, azon majd könnyen el tudunk húzódni balra. Lenn a mélyben ott a gleccservájat, s bal felé a csorba, ahová igyekszünk. Kesztyűink már egészen átnedvesedtek, de nem volt időnk ezzel törődni. Mire leértünk az apró csurgóhoz a jeges szikla oldalában, a körülmények már sokkal rosszabbak voltak, mint mikor fölfelé igyekeztünk. A sima sziklafelület a víztől kétannyira síkos lett. Nagy kő esett le szívünkről, mikor végre mély hóban lépkedhettünk, s jobbára behavazott nyomainkat követve hét órára elértük a csorbát. A kötelet csak itt kötöttük le.

Falként zárult össze mögöttünk az ólmos köd és sötétség. Hanyatt-homlok igyekeztünk tovább. Kőről kőre ugráltunk a homályban, s nemegyszer úgy megcsúsztunk, hogy csak a jókor ledöfött hegymászóbot mentett meg az eséstől. Kőfalat pillantottam meg mélyen alattam: ez csak célunk, az alsó Oedstein lehet. Végre teljesen kifulladva ott álltunk a lábánál. Vad zivatar korbácsolta testünket, pedig át voltunk ázva már anélkül is. Valóban itt jöttünk volna föl? Ezen a sziklafolyosón kapaszkodtunk fölfelé? Lehetetlen, az nem volt ennyire meredek! Csak lenne még egy félóráig világos! De ilyen sötétben nem kísérelhetjük meg, hogy a félelmetes meredélyen lemásszunk: már nem lehet a füvet a sziklától megkülönböztetni. Tehát bivak!

Először egy törpefenyőbozótba akartunk feküdni, de semmit nem védett az eső ellen. Nos, talán lesz védett hely a sziklaszál tövében. Egy kis fa is állt ott, s körülötte száraz volt a fű. Előbb a falnak támaszkodva, állva próbáltam pihenni, később azonban magam is követtem Diener példáját, aki a falhoz simulva a földre feküdt, s melléje heveredtem.

Érthető módon fáradtság és levertség vett rajtunk erőt. Az eső elállt, a kis Oedstein meredek falai mentén fantasztikus formájú ködgomolyok kúsztak lassan fölfelé. A láthatáron azonban felszakadozott a felhőréteg, s az éji égboltról néhány csillag tekintett le ránk, elgyötört halandókra. Jeges szélroham söpört végig a sziklákon, rajtam pedig már most hideg borzongás futott át. Elnéztem dél felé, s rést pillantottam meg a felhőfalon, melynek széleit sápadt fénnyel vonta be a hold. Az éji égbolt halovány fáklyája kisvártatva át is tört a visszahúzódó felhőtömegen. Ideje volt hát cselekedni. Óvatosan, botjainkkal tapogatózva indultunk meg a füves lejtőn a sziklafolyosó felé. Először is ki kellett ókumlálnunk, hogy jó helyen járunk-e egyáltalán. A bevágást egyik oldalról keskeny, füves gerinc szegélyezte. Másik felől meredek sziklafalat mutatott a hold halvány világa. Tovább a gerincen! Átverekedtem magam egy törpefenyőbozóton, aztán egy félig elkorhadt fatörzs megállított. A fal a lábam előtt szakadt le a mélybe. Odalent törmelékhalom villant meg fehéren a holdfényben, a túloldalon hatalmas lucfenyők álltak. Ó, bárcsak már odalent lehetnénk! Jobbra tekintve láthattuk a völgy apró fényeit: az ott Johnsbach. Tovább fordulva kísérteties megvilágításban tárult elénk a kőszál, mely alatt az imént feküdtünk. A szél fülsiketítően fütyült a sziklák között, ruhánkat cibálta, s igyekezett a mélybe taszítani. Mégis meg kell próbálnunk leereszkedni abban a hasadékban! Vissza a keskeny gerincen. Tehát itt kellene lemászni? Nem, az a bevágás, amelyen fölfelé jöttünk, mégsem volt ilyen iszonyú meredek. Látni sem lehet, hová lép, mibe kapaszkodik az ember. Megint csak ki a gerincre! De újra felhők tódultak a hold elé, maradnunk kell, ahol vagyunk. A törpefenyő valamelyest elfogja a szelet, alája heveredünk, s összebújunk, ahogy bírunk. Levágunk néhány ágat, betakarózunk vele. Sokáig feküdtünk így, csöndesen bámulva az éjszakába. Ha a hold egyszer-egyszer kibukkant a felhők közül, én mindig úgy éreztem, melegebb is lett egy kicsit, mintha ez a sápadt fény képes lett volna hőt is adni. Lassan-lassan megnyugodtunk, s ha nem lett volna oly igen hideg, tán még el is szunyókálunk nagy kimerültségünkben.

Múltak, múltak a fertályórák. Két óra tájt már mindketten hevesen vacogtunk. Nem bírtam tovább. Felpattantunk, s vissza a gerincre. Pillantás újfent a rémületes hasadékba. Nem. Mégis abszurdum. Itt is nőtt törpefenyő, bár erősen lejtős talajon. Kis időre mellé kuporodtunk a szél elől, majd visszatértünk első helyünkre a fal tövébe. Végül is ez volt a legvédettebb vacok, bár puhának vagy épp kényelmesnek nemigen nevezhettük. Diener nem is volt vele kibékülve, s egyre a törpefenyő-fekhely előnyeit zengte. Végül gépiesen föltápászkodtunk, visszamentünk a bozót alá, s az éj hátralevő részét már ott töltöttük.

Öt órára megvirradt. Fölpattantunk, s buzgón dörzsöltük a kezünket, hogy legalább egy csöpp meleget kicsiholjunk magunkból. Így, napvilágnál kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy a hasadék mellettünk nem az, amelyet keresünk, mivel ennek föltehetőleg keletebbre kell lennie. Így hát más utat kellett keresnünk lefelé, minthogy nem voltunk valami jó állapotban, s nehéz mászásra nem éreztük képesnek magunkat. Körüljártuk hát azt a sziklacsúcsot, mely menedéket kínált az eső elől. Túloldalán indult ugyan egy sziklafolyosó, de úgy láttam, hogy lejjebb leszakad. Tovább kapaszkodtunk a következő hegyhátra. Itt egy enyhe lejtésű, görgeteggel és növényzettel takart folyosót láttunk, melyben nem kis utat tehettünk volna meg. Ám észrevettük, hogy végül ez is leszakad - itt sem volt út tovább. Végül kimásztunk a gerincre a hasadék bal oldalán, hogy jobban körülnézhessünk. A balfelőli meredek falon itt-ott fák nőttek, s Diener úgy vélte, hogy egyiktől másikig ereszkedve elérhetnénk talán a szakadék fenekét. Én inkább a gerinccel próbálkoztam volna. Ám végül egy harmadik megoldást választottunk. Egy törpefenyővel benőtt sávon akadt meg a szemem jobboldalt, mely, úgy tűnt, egészen az odalenti erdőig tart. Hogy elérjük, még egy kicsit följebb kellett kapaszkodnunk, s így már csak egy keskeny párkány választott el a kiutat kínáló törpefenyőtől. A párkány ferde volt, s az átkelés rajta nem bizonyult olyan nagyon könnyűnek. Megint csak a kötélhez folyamodtunk; Diener túloldalt addig ereszkedett, amíg tellett belőle, aztán megint összetekertem, s úgy másztunk tovább lefelé. Egy kis kiszögellést nem épp szelíden érintettem meg a csákányommal, úgyhogy letört, s kis híján eltalálta barátomat, aki alig tudott előle félrehajolni. Egy darabig ritkás törpefenyő között vitt utunk, majd egy embermagasságú sziklagrádicson kellett lekecmeregnünk, s innen boldogan huppantunk egy csurgó görgeteges fenekére, amely már elfelé vezetett a sziklafalak lábától. Az eddigi szorongás helyett most a megharcolt kaland öröme és elégtétele töltötte el szívünket. Az emlékezés varázsa megszépítette a mostoha időjárás, a hideg gyötrelmét és az útirány miatti kínzó kétségeket, s az út hátralevő részét a legjobb hangulatban tettük meg. Erősen balra tartva kereszteztünk két teraszt a hegyoldalban, majd sűrű erdőn át baktattunk kedélyesen a völgy felé. Az első parasztházakhoz érve alaposan megmosakodtunk, s így vonultunk be peckesen, botjainkat vállra vetve, Johnsbach faluba. Meminisse juvabit!

Még aznap délután Gstatterbodenbe gyalogoltunk a Johns völgyén át. Ám nem voltunk nagyon elkeseredve, hogy másnap esett az eső, s így a kis Buchsteint ezúttal el kellett halasztanunk. Befejeztem a képemet, mely a Reichensteint ábrázolja a fogadónk felől nézve, este pedig hazautaztunk a Selz-völgyön át. Gondtalan csevegéssel ütöttük el az időt a hosszú út alatt. A stájer föld mondakincséből elevenítettünk föl néhány szép történetet. A sziklacsúcsok alatt, ahol vad hegyi patakok szaladnak, s vizük ezüstösen gyöngyözik a napsugárban, erdei tündérek lakoznak a mély, erdős szurdokokban. Földig hullámzó arany hajukat szivárvány fésűvel fésülik, s közben bűvöletesen énekelnek. A vadász puskája elől menekülő zergét az Eisenerz melletti Fölz-hegység (Fölzgebirge bei Eisenerz) tündére védi meg. A bosrucki Wildfrauenbachban is lakott három tündér, akik a szegényeket soha el nem fogyó csodálatos kenyérrel vendégelték meg. Ezek a titokzatos kisasszonyok a Plöschbergen is mutatkoztak olykor, míg egy gonosz paraszt korbáccsal nem támadott rájuk. Ekkor elhagyták ezt a helyet, s Johnsbachban telepedtek le a Wolfsbauer-vízesésnél.

1878. szeptember 10-én Ottó fivérem és jómagam August Böhm úr társaságában útnak indultunk Millstattból Gmünd felé azzal, hogy ha lehet megmásszuk a Hochalpen-csúcsot a délkeleti gerinc fölött. Ezzel már próbálkoztunk egy ízben, Felix Langer úr kíséretében, ám fölszerelésünk hiányossága s a kedvezőtlen időjárás miatt akkor föladtuk a tervet. Túl magasra nem jutottunk ugyan, de a terepet azért elég jól fel tudtuk térképezni. A délkeleti gerinc a középső Hochalpen-csúcs havas kúpjától enyhe lejtővel húzódik a Winterriegel csekélyebb magaslatáig, s itt leágazik belőle egy gerinc, mely a Tripp-gleccsert határolja keletről. Ha a Winterriegelt sikerül megmásznunk, akkor a gerinccel már aligha lesz nehéz dolgunk. Így okoskodtunk, bár ismertük azt a három regényes külsejű sziklaalakzatot, melyeket a helybeliek "kűvé vált legények" ("die verstoanten Leut") néven tisztelnek, s akik állítólag épp ennek megmászásába pusztultak bele. A Winterriegelt pedig legjobbnak véltük keletről megközelíteni.

Derűsen, bizakodóan haladtunk célunk felé; minden reményünk megvolt a sikerre, hisz a gleccserek világában igencsak jártas hegymászó volt a társaságunkban. Fölszerelésünk is sokkal alkalmatosabb volt, mint egykor: Dr Chiaritól hágóvasat, csákányt és kötelet kaptunk kölcsön, ilyesmivel pedig az előző sikertelen kísérletünk során nem rendelkeztünk.

Nyolc órakor léptük át a régimódi Gmünd városka toronnyal ékes kapuját. Nagyszabású főterén jóformán minden második ház fogadó vagy vendéglő. Lax úr vendéglőjébe tértünk be. Amint meghallotta terveinket, ellátott bennünket a Malta-völgy részletes térképével, melyet Kohlmar tiszteletes készített nem kis gonddal, s névjegyzékéből igen értékes adatokat nyerhettünk. Lax úr rendelkezésünkre bocsátott a Malta-völgyről készült fényképeket, s a Hochalpen-csúcsra vonatkozó számadatokat is. Ezenfelül kaptunk tőle egy pár hágóvasat, melyet egy átutazó tiroli vezető hagyott nála, így legalább ezzel el voltunk látva mind a hárman.

Összekészítvén elemózsiánkat egyfogatú szekéren Maltein-be utaztunk, itt kiegészítettük készleteinket, s tovább Koschach-házba. Innen indult a gyalogtúra a Gössgrabenen át a Trippochsen-házba, a vidék utolsó emberi lakhelye felé. Ezt szemeltük ki, mint legmegfelelőbbet, éjjeli szállásunkul. Jól ismertük már az utat, tudtuk, hol mit érdemes megtekinteni. Most is megragadta szívünket a zúgó vízesés a meredek hegyfalak közé zárt szűk völgy bejáratánál, az erdők-mezők pompás, szemet és szívet gyönyörködtető zöldje, a számtalan apró zuhatag, a Dössner Schartel bevágása két sziklaszirt között, s a völgy túloldalán rohanó hegyipatak vízfátyolba burkolódzó, páratlan látványa. Az út szinte nem is emelkedik a Kohlmaier-rétig, ahol is a barátságos pásztor aludttejjel és fekete kenyérrel vendégelt meg bennünket. Innen kb. félórányi járásra kezdődött az erős emelkedés. A Trippochsen-házhoz vezető, alig-alig kitaposott ösvény itt hagyja el a völgy alját, s kezd kanyargós vonalban a meredek északi hegyoldalba kaptatni.

Három órakor egy tisztásra jutottunk, melyen házikó állott, s ahonnan igen szép kilátás nyílt a Göss-völgyre. Mélyen magunk alatt hagytuk már a Zwilling-vízesést, a Malta-völgy számtalan vízesésének egyik legkülönösebbjét, de tompa dörgése még fülünkbe hangzik. Kurta pihenő után folytattuk utunkat. Az erdőhatárnál az ösvény véget ér, s a vándor belátására van bízva, merre indul ezután. A vad összevisszaságban egymás hegyén-hátán heverő, itt-ott törpefenyővel benőtt nagy sziklatömbök között nem könnyű feladat az apró házikót megtalálni. Zárva volt, úgyhogy meg kellett várnunk a pásztort. Addig is letelepedtünk egy nagyobb kőlapra ház előtt, s nekiláttunk átvizsgálni felszerelésünket, hogy a másnapra fölkészüljünk. Böhm úr felcsavarozta hosszú hickory-botjára a vadonatúj, ragyogó csákányfejet, mely mindaddig a hátizsák mélyén lapult. Ezután vékony zsírréteggel vonta be a rozsda ellen. Kölcsönzött hágóvasainkat is megvizsgáltuk, és nem is hiába. Természetesen nem igazodtak cipőnk méretéhez. Végül kis fadarabkákból faragott betétekkel oldottuk meg a problémát.

Míg én a gyönyörű tájat rajzoltam, megérkezett a pásztor, s a többiek nekiláttak a tőle kapott kecsketejből csokoládét főzni. Vacsoránál jót mulattunk két vörhenyes bundájú egérkén, akik csöppet sem zavartatták magukat a jelenlétünktől, s fesztelenül huzakodtak egy leejtett sajthéj darabkán.

Hétkor aludni tértünk a szénapadláson. Szép, világos, holdas éjszaka volt, varázsos hangulata nemigen hagyott aludni, úgyhogy örültem is, mikor egy óra tájt fölkeltünk. A gulyás is ébren volt már, és két órakor az ő vezetésével hagytuk el a kunyhót. Nyugat felé indultunk, átkeltünk a közeli patakocskán, s egyenest északnak fordultunk. A sziklafalakon kísértetiesen játszott a holdvilág, ködgomolyok vonultak méltóságteljesen, s mivel hideg északnyugati szél fújt, alaposan kiléptünk mindnyájan. Vezetőnk ismerte a sziklatörmelékkel borított hegyoldalt, mint a tenyerét, s nem sokat teketóriázott. Kétszer tartottunk kisebb pihenőt, mire egy katlanszerű zárt völgybe, gleccservájatba értünk. Ahol a nagy gleccserleszakadás elénk tárult a kísérőnk búcsút vett tőlünk, s visszasietett jószágaihoz, mi pedig megpihentünk egy kicsit. A hold felhők mögé bújt, úgyhogy elég nehéz volt haladni a roppant sziklatömbök között. Mikor aztán virradatra a Winterriegel lába alatti hómezőre értünk, megint gyorsabb tempóra váltottunk.

Hamarosan elértük a gleccservájat legtávolabbi zugát, melyet egy kisebb másodlagos gleccser takar. Innen hosszú, meredek hómező húzódik fölfelé, nyugati irányba. Úgy döntöttünk erre megyünk tovább. Böhm úrral az élen tempósan haladtunk a meredek hegyoldalban. Eddig olykor még ki lehetett látni a ködből, most azonban vastagon körülzárt bennünket. Talán félórája kanyaroghattunk fölfelé, mikor jeges széllökés figyelmeztetett, hogy közel a gerinc. Hét órára el is értük. Orrunkig sem láttunk a ködben, később azonban megállapítottuk, hogy a mi hómezőnk a Winterriegel-Schwarznock-gerinc egyik csorbáján át a Hochalm-gleccser firnmezőjével összefügg.

Egy nagyobb sziklatömb alatt szélvédett helyet találtunk, s itt várakoztunk vagy háromnegyed órát, míg az idő egyre csak romlott. Néhány lépéssel elértük a Winterriegel lapos, görgeteg borította kúpját. Jeges szél fújt, millió jeges tűhegy záporozott ránk és a környező sziklákra. Félig ködbe burkolódzva ott állt előttünk a három "kűvé vált legény". A hatalmas, groteszk kőtömbök mintha ránk akartak volna zuhanni, hogy szétmorzsoljanak és örökre eltemessenek. A keleti szélen álló leginkább egy kakas fejére emlékeztetett, ezt lerajzoltam. A "kűvé váltak" a Tripp-gleccser felé teljesen sima, áthajló falban folytatódnak, úgyhogy erről az oldalról nem lehet őket megkerülni. A Hochalm-gleccser felőli oldalon akkoriban 55 fokos jeges firnlejtő volt, ezen kellett átvágnunk. Összekötöttük magunkat az e célra hozott manilakötéllel. Böhm indult elől. Biztos helyre érve aztán bevárt minket. Szerencsésen túl voltunk utunk legnehezebb szakaszán, s a "kűvé váltak" mögött megint elértük a gerinc magasságát. A gerinc itt lefelé tart, a legmélyebb részén egészen keskeny, s mintha csak legyalulták volna. Ezután megint kiszélesedik, nagy sziklakölöncök tarkítják. Eleinte a tetején haladtunk jobb oldalt, aztán pedig bal felől, a Tripp-gleccser oldalán, ahol hosszabb hómező nyúlt el a Tripp-gleccser felé.

Egy kisebb csorbánál, amelyen valami útféle is haladt, áttértünk a Hochalm-gleccser oldalára, s ezentúl itt mentünk tovább. A gerinc itt réteges; a sziklaoldal mentén kellett haladnunk, ha nem akartunk magasságot veszíteni. Egy erősen kiugró, rikító vörös sziklánál, mely úgy tűnt, bármelyik pillanatban lezuhanhat, egyenesen fölfelé kellett másznunk, oly meredeken, hogy csak a szikla rendkívül szilárd felépítése tette lehetővé az előbbrejutást. Fönt kisebb hómezőre jutottunk, melyen, meglepetésünkre, egy előző mászás nyomait fedeztük fel. Csak most pillantottuk meg a ködön át a középső Hochalpen-csúcs szikrázó firnkúpját.

Hamarosan a lábához értünk. Úgy döntöttünk, balról megkerüljük, s a középső és a legmagasabb csúcs közötti csorbát vesszük célba. Eleinte ment is a dolog: a firnlejtő, melyen a csúcsot megkerültük, olyan 40 fokos lehetett, s csak három méterrel alább ment át függőleges falba. Ám hamarosan akkora lett a dőlésszöge, hogy nem mertük a körüljárást folytatni, hanem jobbra fordultunk, s felkapaszkodtunk a középső Hochalpen-csúcsra. A legmagasabb, hómentes csúcs úgy öt méterrel magasodhatott még fölénk. Előttünk volt hát a hírhedt gerincszakasz, melyet a korábbi megmászók csak teljesen szédülésmentes mászóknak ajánlanak. Minket azonban nem tudott visszariasztani, mivel mindenütt megvolt legalább fél méter széles. Hamar elértük a legmélyebb pontját, melyet nem fedett hó, csak törmelék, majd nagy kőtömbökön verekedtük át magunkat, s végül, pontosan 11 órakor, öt perccel azután, hogy elhagytuk a hófödte középső hegykúpot, fent álltunk a legmagasabb Hochalpen-csúcson, 3355 méterrel a tengerszint fölött. Ez a legnagyobb csúcs a délkeleti gerincen található, míg a középső (a keleti) és a legkisebb (az északi) kúp a csúcshoz vezető gerincek csomópontjában áll.

Sajnos sűrű köd volt, s csak pillanatokra láttuk meg néha a környező völgyeket, különösen a Lassachwinkelt. Riasztóan meredek, sima falakkal szakad le a Hochalpen-csúcs a Seebach-völgy kis gleccsere felé. A "kűvé vált legényekhez" hasonló sziklatömbök állnak ki itt-ott a falból, s fokozzák még a hely borzongató hangulatát. Böhm úr mindazonáltal erősen állította, hogy a Lassacher-falon le lehet mászni. Ha egy-egy pillanatra feltisztult a köd, gyönyörű kilátás tárult elénk: a messzire húzódó Hochalpen-gleccser és mögötte a napsütötte-zöld Malta-völgy. A Hafnereck, a Sonnblick és még sok más hegy teljességgel ködbe burkolódzott. A lenyűgöző Grossglockner csak egyszer mutatkozott meg nyugaton. Érkezésünkkor hat kőgúla ékeskedett a Hochalpen-csúcsán. Mivel nem találtunk más megfelelő helyet, a hetediket közvetlenül egy régebbi mellett, ugyanazon a kőlapon építettük föl. Az egyik kőgúla üregében volt elrejtve a csúcsmászások adatait tartalmazó palack. Megnéztük a kártyákat; a miénkkel együtt 15 megmászást számoltunk össze. Az elsőt P. Grohmann hajtotta végre a Hochalm felől, Modile Franz és Lenzbauer vezetőkkel együtt, 1859. augusztus 15-én. A második E. von Mojsisovics volt, 1862. augusztus 25-én. A továbbiak egytől egyig osztrák hegymászók voltak.

Miután kicsit falatoztunk, s a hóból nyert kevés vizet megittuk, egy órakor ismét fölkerekedtünk. Eközben az idő cseppet sem javult. Ilyen körülmények között lemászásra nem gondolhattunk. Nem úgy mentünk vissza, ahogy jöttünk, tehát a Hochalpen-csúcstól a Tripp-gleccser felé, s aztán a lejtőn végig, hanem a gerinc mentén haladtunk, s csak jóval lejjebb álltunk rá régi nyomunkra. A gerincen hamar elértük a vörös sziklatömböt, s a "kűvé vált legényeknél" pihenőt tartottunk. A sziklafalon jó néhány helyet meg tudtam kerülni, melyek fölfelé nehézségeket okoztak, s a többi részen is kötél és hágóvas nélkül haladhattunk. A Winterriegelhez érvén oly csábítónak tűnt a Hochalm-gleccser, hogy úgy döntöttünk, arrafelé fogunk lemenni. A gleccser peremhasadéka előtt még egyszer lerajzoltam a "kűvé váltakat", majd gyors tempóban útnak eredtünk a szelíd firnlejtőn. Összekötve haladtunk, Ottó elől, majd Böhm úr, s végül én, kezemben csákánnyal. Csupasz jégfelületre csak egyszer akadtunk. Útközben fölfrissülhettünk egy kis gleccserpatak vizétől. Itt egy sziklagerinc emelkedett ki a gleccserből, rajta pózna állott; ez lehetett a Schwarze Schneid. A gleccsert tőle jobbra vagy balra lehet elhagyni. Mi az utóbbit választottuk, s háromra a gleccser végmorénájához értünk. Ottó ezenközben többször is gleccserhasadékba esett, de mindig sikerült gond nélkül kimásznia. A gleccseren több pillangóval találkoztunk, száraz leveleket és zergenyomot is láttunk. Most pedig, míg a kötelet szedtük össze, két gyönyörű zergét pillantottunk meg, alig kőhajtásnyira tőlünk. Amint észrevettek bennünket, elszaladtak.

Lefelé indultunk a gleccservájatban. Megint alig láttunk a nagy ködben. A gleccserpatak mentén haladtunk. Balfelől hagytuk el a Hochalm-tavakat. Négyre végül a Hochalmra értünk. A kunyhóban senkit sem találtunk, csak a kecskenyáj üdvözölt bennünket szívélyesen. Tovább mentünk a hegyi ösvényen, le a Staren-rétre, ahol is megpihentünk egy negyedórácskára, s friss tejet ittunk illatos fenyőfa-kupából. Ezenközben kissé kiderült az ég. Tisztán láttuk a magasban a Preimel-csúcsot, ám a Haferneck s Sonnblick makacsul ködbe burkolódzott. A további út rendkívül szép kilátást kínál: innen egyszerre látni az egész, részleteiben is lenyűgöző Malta-völgyet. A kék Tumpf, a Schönau a Trax-házzal, a Hohe Brücke, a Hochsteg innen mutatja legszebb arculatát, a völgy túlsó falán pedig a Melnik-patak vize rohan a mélybe. Oly elmerülten bámultuk a csodaszép tájat, hogy elfelejtettünk a térképre is vetni egy-egy pillantást, úgyhogy az alsó Winkler-rétnél utat tévesztettünk. Túlságosan elmentünk délkelet felé, átkelve egy kisebb patakon, s igen meredek, sziklás részekkel tarkított fenyőerdőbe jutottunk. Itt-ott roppant fatörzsek hevertek utunkban.

A lejtő váratlanul függőleges falakba ment át lábaink előtt. Balra azonban találtunk egy favágóösvényt, ezen egy kisebb vízeséshez jutottunk: ugyanaz a patakocska volt, melyen egyszer már átkeltünk, s mely itt egy függőleges falszakaszon zuhogott át. A túloldalán, már csaknem a völgyfenéken apró házikó állott. Nem volt könnyű feladat átmászni ezen a falon, kevés biztos pontot találtunk, s nagy tömegben zuhogott át rajta a víz. Végre elértünk a házikóhoz. Már csak egy erdős dombocska választott el a Hochstegtől. Ottó előrement, s füttyel jelezte nekünk, hogy rátalált az útra. Fél hétkor végre a Hochstegre, a széles hegyi útra léphettünk. A tőlünk telhető leggyorsabb tempót vettük föl, s fél kilencre, sötétedés után érkeztünk meg Maltába, a Hoffmann-fogadó elé. Bent még égett a világ, de az ajtó már zárva állt. A háziak először megijedtek, mikor bebocsáttatást kértünk, hamarosan azonban megkönnyebbült női hangot hallottunk odabentről: "Jaa, hát az a három, aki tegnap itt járt". Fölébresztették a gazdát, s betessékeltek bennünket. Étellel-itallal ellátván magunkat nyugovóra tértünk a vendéglő melléképületében.

Nem csekély büszkeséggel jegyeztük be másnap a maltai vendégkönyvbe a Hochalpen-csúcs újabb megmászását. Böhm úr fogalmazta meg a tudósítást, én pedig kis térképet fűztem hozzá, útvonalunkat szemléltetendő, valamint a kétségtelenül legnagyobb látványosságról, a "kűvé vált legényekről" készült vázlataimat. A Hochalpen-csúcs már a rákövetkező évben újra elcsábított. Julius Kugy barátommal ugyanazon az útvonalon, a Gössgraben felől másztuk meg. Ezúttal ragyogó időnk volt, teljességgel kiélvezhettük a felséges kilátást. A Grosser Elend gleccseren másztunk le, s a kedvező hóviszonyok következtében még aznap fölmehettünk az Ankogelre is. A Hochalpen-csúcs erről a gleccserről nézve mutatja talán a legszebb képét, jobbján a Kerl-csúccsal.

Zell am Seeben a jó öreg posta olcsó és egészen kényelmes kvártélyát vettük igénybe. Ennek megvolt az előnye is, hogy a pinzgaui társaskocsi épp a szállásunk elől indult. Az utazás unalmát némiképp enyhítették a legyek ellen folytatott elhárító hadműveletek, minthogy emezek ezerszám szálldostak be a kocsi nyitott ablakán. Esti hét órára értünk Mittersill-be - Carl Diener Bécsből, Ottó és jómagam. Célul azt tűztük ki, hogy a Venediger-csoport központjában lévő, igen ritkán látogatott Maurerkeesköpfe csúcsot megmásszuk, és, amennyiben a körülmények engedik, előrenyomuljunk a Magas-Tauern főgerince mentén, a Simony-csúcsokon át a Dreiherr-csúcsig. De ha többet nem is, egy átkelést dél felé feltétlenül reméltünk ettől a kiruccanástól.

Versenytempónk ellenére csak tízre értünk Neukirchenbe. A postamester, bár álmából zavartuk föl, igen előzékenyen viselkedett. Még a Kürsinger-ház kulcsát is fölajánlotta, de mivel nekünk már volt kulcsunk, ajánlatát köszönettel elhárítottuk.

Másnap reggel, 1882. július 14-én reggeli hét órakor ragyogóan tiszta időben hagytuk el a helységet. Sajnos nem vettük észre a táblát, mely a Sulzbach-vízesés irányát mutatja, s nem kanyarodtunk ott le az országútról, így kénytelenek voltunk Scheffauig elmenni, ott van ugyanis a Salzach következő hídja. Ez nem csekély időveszteséget jelentett. Még a Salzach-völgy széles hordalékmezején is át kellett vágnunk, hogy elérjük az Obersulzbach-völgy bejáratát. Itt átkeltünk a patakon, s bevettük magunkat az erdő csöndjébe-magányába. Mohán, bokron, páfrányon friss harmat csillogott, ezerfelé szórva a sötét fenyőágak között incselkedő napsugarat. Szívünk kitárult az alpesi völgy csodáira, az ég makulátlan, harsány kékjére, a madárdalra, fűszeres levegőre.

Egyre meredekebb lett a lejtő mindkét oldalon. Az Obersulzbach-völgy a legmeredekebb falú völgy az osztrák Alpokban. Nem is vetekedhet szépségben a Venediger-csoport völgyeivel egyetlen hazai hegycsoport sem, talán csak a Ziller-völgyet kivéve. A pompásan megépített hegyi út egyenletesen kaptat fölfelé, jobbra tőle mélyen alant száguld a morajló hegyi folyó.

Jó darabig kapaszkodtunk így fölfelé, s igen kellemes volt később egy üde kis pataknál letelepedni, hogy elfogyasztjuk (elköltsük) reggelinket. A fenyves közé néhol lombos fák is keveredtek. A völgy katlan formájú, s két oldalról magas, sima, sötét színű őshegységi falak fogják közre. A háttérben két óriási vízesés: az egyik nyugatról, a Seebachtalból zuhog alá, a másikat a Sulzbach-völgy főfolyama alkotja. A tájkép nagyszabású színpadiassága még a Malta-völgyét is fölülmúlja.

Pontosan tartani akartuk magunkat a térképhez, s a rajta megjelölt úton, a patak partján próbáltunk egy tereplépcsőt megkerülni. Hamarosan azonban a jószág védelmére állított kerítés zárta el az utat a letörés szélén. Az út egyszerűen megszakadt, s folytatását nem láttuk sem a törmelékes lejtőn, sem pedig annak túloldalán. Nem volt mit tenni, följebb kellett keresnünk utunkat. Sűrű bozóton verekedtük át magunkat a Bergbruch-rétig ahol hamar rátaláltunk a pompás hegyiösvényre, mely széles balkanyarral szelíden emelkedett a Schutthof-rét teraszáig. Innen láttuk meg először teljes pompájában az Obersulzbach-gleccser friss hótól tündöklő, vakító firnjét, s a gleccsernyelvet, fölötte a nagy Geiger ormával. Jól kilépve délre a Hofer- avagy Ascham-réthez értünk, ahol is déli pihenőt tartottunk.

A házikó szobájában sok-sok névjegykártya volt a fal gerendái közé dugva. Az egyik doktor Anton von Ruthner úré, az osztrák hegymászók tiszteletreméltó nesztoráé, aki 1841-ben részt vett a Venediger első megmászásában, a Sulzbach-völgy felől. 1881-ben visszatért ide, hogy a jubileumot a helyszínen ünnepelje, s ez alkalomból, negyven év után, megismételje emlékezetes mászását, de az időjárás sajnos nem volt kegyes hozzá.

Még 900 méter emelkedő volt hátra a Kürsinger-házig. Alig pár napja érkeztünk csak a hegyekbe a városból, s kissé lehangolt a vég nélküli kapaszkodás a frissen felújított, kanyargós úton. Hétágra sütött, perzselt a déli Nap, vakított az Obersulzbach-gleccser firnlejtője. Lassan kaptattunk a Stierlahner zöld lejtőjén, a völgyből, ahol még 1700 méteren lucfenyő nő, a felsőbb régiók rideg sziklavilágába. Az ösvényt itt csak egy-két fölállított kő jelzi; a talaj mélyedéseiben jókora hótartalékok gyűltek össze. A hótól elszokott, vaksin pislogó szemünk végre boldogan pillantja meg a célt: a Kürsinger-házhoz értünk. Délután négy óra van.

A ház akkori állapotában meglehetősen tágas volt, szalma és pokróc is volt benne elég, ám sajnos megvolt ugyanaz a hibája, ami majd minden magashegyi menedékháznak, ha nincs belülről fával burkolva: szerfölött nedves volt. Émelyítő, dohos szag csapta meg orrunkat, ahogy kinyitottuk az ajtót. Úgy döntöttünk, jobb lesz a szabadban letelepedni. A ház előtt heverő nagy kőlapokon üldögélve végre zavartalanul szentelhettük figyelmünket a tájnak: körben gigászi gleccserkoszorú, növényzetnek szinte nyoma sincsen, mindenütt csak vakító hó és a kőzet barnája. Este korán aludni tértünk a házikó szalmafekhelyén, hogy erőt gyűjtsük a másnapra.

A hajnal már talpon talált bennünket. Nem sokkal két óra után léptünk ki a menedékházból, hogy a sziklákat, morénát magunk mögött hagyva minél előbb a gleccserhez jussunk. Reméltük, hogy ez legföljebb félóránkba fog telni, de az út hosszabbnak bizonyult, mint gondoltuk. Váratlanul roppant meredek fal állta utunkat, amin a sötétben a legnagyobb elővigyázattal tudtunk csak lemászni, majd megint jókora sziklatömbök tagolták a lejtőt, úgyhogy csak háromra értünk a gleccser széléhez. Alkalmasint bölcsebb lett volna, ha nem egyenesen lefelé indulunk el, hanem balra tartunk, így a gleccsert sokkal kényelmesebben, és magasabb ponton értük volna el, még ha kis kerülő árán is. Hágóvasat kötve átkeltünk a gleccser peremén, s miután botjainkra a csákányfejet is fölcsavaroztuk, fölfelé indultunk, a gleccsernyelv közepe irányába. Ettől kezdve utunk folyamán végig több deciméter mély friss hóban gázoltunk.

Gyakorlatilag a Maurerthörl felé haladtunk, pontosabban a gerinc felé, mely a Mauerthörl keleti oldalán magasodó foktól húzódik északi irányba. Hamarosan rátaláltunk a középmorénára, melynek kőtömbjeit részben friss hó takarta. Itt Ottó fölváltott az élen, később aztán Diener következett. Nemigen tértünk le az egyenes vonalról, így jutottunk a nagy jégfalhoz, a nagy Geigertől úgy másfél kilométere. Megkerülni bal felől sok időbe tellett volna a mély hóban, jobb felől viszont nem lett volna könnyű, hisz itt sima, hómentes sziklatáblák állták utunkat. Ezért egyetlen értelmes megoldást láttunk magunk előtt: keresztülvágni a jégfalon, amely ezen a helyen nem volt túlságosan széles. A firnmező egészen addig sima volt, hasadékot alig találtunk. Most ugyan szétdarabolt, szakadékos területre léptünk, de kezdetben ez sem okozott nagy nehézséget, hisz a nagyobb hasadékokat könnyen meg tudtuk kerülni.

Egyszerre azonban kezdett a dolog komolyra fordulni. Meredek jégtornyok bukkantak föl előttünk, szinte merőleges falakkal, közöttük jókora hasadékok. Diener úgy vélte, hogy az előtte álló jégfal már a következő szint teraszának pereme lehet, s nekiállt fokokat vájni belé, hogy megmásszuk. Mikor azonban kellő magasságba ért, rádöbbent, hogy egy jókora jégtömb tévesztette meg. Utolsó voltam a kötélen, úgyhogy mikor Diener visszavonulót fújt, én kerültem a frontváltással előre. Azonnal el is kezdtem jobbról kerülni az előttünk tátongó hasadékot. Így hamar a jégtű mögé jutottunk, s láttuk, hogy hegyfelőli fala csaknem áthajló. Megint meredek jégfal állott előttünk. Ha ez is csak egy toronyra, s nem a következő szintre visz, akkor igencsak bajos lesz továbbjutni. Két méteren szinte függőleges volt a jég. A közepéig vágtam néhány lépcsőt, az utolsó szakaszon társaim támogatásával felhúzódzkodtam. Pár lépés balra a keskeny peremen, s áttekinthettem a helyzetet. Teknő formájúra behavazott óriás hasadék volt a túloldalán. Lecsúsztam a fenekéig, bízva benne, hogy társaim megtartanak, ha beszakadok. Mikor aztán a kötél segítségével ők is leküzdötték a jégfalat, átszeltük a hasadékot, s egy jobbra húzódó jégpárkányon elértük a túlsó szegélyét. Itt még néhány lépést kellett vágnunk a fölkapaszkodáshoz.

Túl voltunk hát a jégfalon. Egy darabig vízszintes terepen haladtunk tovább, majd újból emelkedő következett, nem épp leányálom a friss, mély hóban. Hat óra negyvenre végül elértük az említett gerincet, s félórás reggeliszünetet tartottunk. Eredetileg azt reméltük volt, hogy ekkor már a hátsó Maurerkeeskopf csúcsán fogunk állni.

A gerincet jobbfelől elhagyva a Maurerthörlnek vettük az irányt. Jó tempóban haladtunk a keményre fagyott havon s félóra múlva a hágó magasságába értünk. Leírhatatlan kilátás nyílik innen a Dolomitok festői világára. A hátsó Maurerkeeskopf-tól vad esésű gerinc húzódik a Thörl felé. Putrscheller barátunk, aki egykor innen indult vakmerő útra a Simony-csúcshoz a gerincen át, az Obersulzbach-gleccser felől emelkedő falat mászta meg, így nyert magasságot. Nekünk most a mély hó miatt nem csekély nehézségekkel kellett számolnunk. Ámde aki mer, az nyer!

Eleinte a gerincen haladtunk, csak néhány kisebb hómentes sziklalépcsőn kellett átkecmeregni. Egy függőleges szakasznál azonban kénytelen voltunk jobboldalt a falra kimenni. Egy eljegesedett rész után jó darabon mászni kellett. Végül, elől haladva, egy teraszra jutottam, mely 45 fokban lejtő táblákból állott, s félméteres hó takarta. Itt Diener a segítségemet kérte, de semmit sem tehettem érte, lévén, hogy magam is ugyancsak bizonytalanul álltam. Végül Ottó támogatta meg alulról, így nyújtotta föl nekem a csákányainkat. A két hosszabbat félretettem egyelőre, s Diener rövidebb csákányával álltam neki az útcsinálásnak. Eltávolítván a friss havat, láttam, hogy a táblákat még vastag jégréteg is takarja. Négy fokot vájtam belé, hogy a valamivel följebb álló jégfalhoz jussak.

Hogyan tovább? Jobboldalt, a jégben kellene utat törni? És majd csak ott derül ki, hogy hátra még a szikla neheze! Nem, akkor már inkább egyenest neki a sziklának, ha mégoly fogósnak néz is ki! Letettem zsákot, csákányt, s a kötelet kértem, hogy majd a többieket is fölsegíthessem. Azonnal hajították is, de csak több próbálkozásra sikerült elkapnom. Nekiláthattam a mászásnak. A legnagyobb feladat egy igen sima falú kémény volt. Itt szabályos kéménymászás segített ki. Ezután keskeny, meredek sziklaút következett jobbra föl, végül biztos talajra jutottam. Lovaglópózban a lépcsőt képező sziklatömbre ültem, innen biztos támogatást nyújthattam társaimnak. Először Diener érkezett, aztán a csákányok, majd Ottó hátizsákját húztam föl, végül jött Ottó az én zsákommal, melyet a benne lapuló lopótök miatt nem mert a kötélre bízni. Még egy kéménymászás, aztán könnyen mászható szakasz következett, s fenn voltunk a csúcshoz vezető gerincen. Az imént megmászott törős szikla az Ortlerre emlékeztetett. A Hoch-hágó felől másztuk meg, s a gerincen épp ilyen jellegű, behavazott sziklákkal akadt dolgunk. A most megmászott hegyoldal, ahogy dőlésszögmérővel kiderítettük, 60 fokos volt. Még néhány lépés, és a hátsó Maurerkeeskopf csúcsán álltunk, 3308 méter magasan.

Fölébünk harsogóan kék, felhőtlen égbolt borult. A lábunk alatt éppoly makulátlan firntakaró. Vakító hó, amerre a szem ellát, csak itt-ott szakítják meg hasadékok. Előtérben a Venediger-csoport. Keleten a csoport uralkodója, a Gross-Venediger tornyosul meredek falaival. A lehető legimpozánsabb látványt épp erről az oldalról nyújtja. Nyugaton a roppant Dreiherrn-csúcs csatlósaival, a Simony-csúcsokkal, melyek jobbra meredeken zuhannak le a Krimmler-gleccser felé. Tisztán látni a csúcsokat összekötő gerinc áthajló hópárkányait. Közelebb erős rövidülésben látszik a Maurerkeesköpfe gerince. Errébb két havas hegykúp északra kinyúló áthajló hópárkánnyal, tovább egy kőfog, mely már innen, messziről is fölöttébb gonosz képet mutat. A Venediger takarásából a Grossglockner jellegzetes figurája, az Eicham sziklapiramisa mögül pedig a Hochschober jégpalástja villan elő. Innentől a Dreiherrn-csúcsig nyomul a dolomitcsúcsok áradata, mely most szikrázó napfényben ragyog. Azután a Riesenferner-, majd pedig az Ortler-csoport következik, s a mi kedves Ziller-völgyünk. Alább, csábos közelségben, a Reichenspitzel harangforma kúpja. Északon a Mészkő-Alpok (Kalkalpen) lánca vonul vég nélkül, tisztán látni mindent a Zug-csúcstól a Wassmannig.

Diener barátom nem vesztegette az időt: a Dreiherrn-csúcsot rajzolta. Ezután az ebédnek szenteltük figyelmünket, mely, főképp Diener kincses hátizsákjának hála, igen gazdagnak bizonyult.

Ámde még nagy terveink voltak, ezért tizenegykor ismét fölkerekedtünk. Könnyen járható hógerinc vitt le egy csorbába, a középső Maurerkeesköpfe felé. Az elsőt aztán minden nehézség nélkül, negyedóra alatt megmásztuk. Ezután a Simony-csúcs felé vettük utunkat, hógerincen le a csorbába, s a túloldalon föl a harmadik Maurerkeeskopf-ra. A következő csorbába aztán már nem volt oly könnyű leereszkedni. Dieneren volt egyedül hágóvas; ő ment elől. Több fokot is kellett vágnia, oly keskeny és meredek volt a gerinc. A csorba után a gerinc jó darabon vízszintes volt, később azonban két vad sziklafog szakította meg.

Megviselt bennünket a déli hőség; nem tudtuk megállni, hogy az első sziklafog árnyékában hosszabb pihenőt ne tartsuk, limonádét iszogatva. A második tornyocskát is elhagytuk, hosszabb havas gerinc következett, ám aztán hirtelen egy jókora sziklatömb szögellett ki belőle, s látnivaló volt, hogy ez csak a kezdete a vadabbnál vadabb gerinctornyok hosszú sorának. Erről Purtscheller azt mondotta volt, hogy az egész gerinctúra legnehezebb része, s vetekedik még a hátsó Maurerkeeskopf Maurerthörl felőli megmászásával is. Én nyomban nekilódultam, hogy az első tornyot jobbról megkerülve fölkapaszkodjam a másodikra. Nem volt épp könnyen megmászható, de már a tetején álltam, mikor társaim hívó szava visszafordulni késztetett. Elmagyarázták, hogy túl késő van már végigkapaszkodni az összes tornyon, és tanácsosabb volna a negyedik Maurerkeeskopfot a Maurer-gleccseren megkerülni, s onnan a délkeleti gerincen át megmászni a Simony-csúcsot. Nehéz szívvel bár, de beleegyeztem: fél kettő volt már, s valóban igen sok időbe került volna a sziklafogak (sziklatűk) sorát végig megmászni. Ahhoz, hogy nehézség nélkül lejussunk a Maurer-gleccser firnmezejére, vissza kellett mennünk a Felsmandeln-ig, mivel itt enyhébb a lejtő, s egyszerűbb a leereszkedés. Térdig érő hóban gázoltunk a peremhasadékig, s annak mentén tovább, a Simony-csúcsra vezető, enyhe lejtésű, hófödte gerinchez.

Nagyon reméltem, hogy, ha alaposan kiteszünk magunkért, két órán belül elérjük a keleti Simony-csúcsot, s így legalább tervünk egy részét valóra tudjuk váltani. Arról ugyanis, hogy a Dreiherrn-csúcsig eljussunk, le kellett mondanunk már a Maurerthörl előtt. Ám kívánságom nem teljesülhetett. Diener ugyanis kijelentette, hogy az a lejtő, amelyen épp föl akartunk mászni, túlságosan meredek, ezért a jelen hóviszonyok mellett kétségtelenül lavinaveszélyes. Kereken megtagadta, hogy egy lépést is tegyen rajta. Ottó az út folytatására szavazott volna, ám a gleccseren senkit nem szabad egyedül hagyni. Így tehát győzött a kisebbség, illetve, saját megfogalmazása szerint: a józan ész.

Nem volt tovább miért sietnünk, így hosszabb pihenőre telepedtünk le. Úgy döntöttünk, egyenesen lefelé fogunk ereszkedni, a gleccser nyugati részén, láttuk azonban, hogy lejjebb már nem fogjuk tudni tartani ezt az irányt. Háromkor útnak eredtünk. Most már valamivel jobb volt a hó. Láttuk, hogy nem lehet messze a jégfal. Egy-két hasadékot még átugortunk, de aztán egy olyan gigászi következett, mely az egész gleccseren végighúzódott, balról jobbra, ki egészen a simára csiszolt sziklákig. Volt rajta ugyan egy hóhíd, de nem éppen bizalomgerjesztő, úgyhogy arra jutottunk, inkább megpróbáljuk elhagyni a gleccsert. A keleti Simony-csúcstól délkelet felé húzódó gerincen kívántuk utunkat folytatni; ott nem kellett nagyobb nehézségekkel számolnunk.

Egy darabon hát saját nyomainkat követtük visszafelé, majd jobbra próbáltunk húzódni, a sziklákhoz. További utat egy behavazott, keskeny jégsáv kínált, mely egy roppant jégtorony lábától vitt ki jobbra, meredeken lefelé. Végül már csak egy meredek jégfal választott el a fönt említett gerinc szikláitól. 20 méterre vettük a kötelet. Diener itt igencsak rátermettnek bizonyult, bravúros ügyességgel vágott egy sor lépést a rendkívül meredek jégfalba. Mikor kiért odafönt a sziklára, nekünk már igen könnyű dolgunk volt, hisz csak követni kellett őt a kötélen.

A gerinc, amelyre kimásztunk, a Maurer-gleccsert választja el a Simony-gleccsertől. Lefelé szélesedő formájú. Lejjebb már növényzet borítja, ha nem is valami dús; ez a terület, melyet a két gleccser jégnyelvei fognak körül, az úgynevezett Dellacher Keesflecke. Most át kellett kelnünk jobb felé a gerincet takaró meredek, ám hasadékmentes hómezőn, majd a lankás firnen leereszkedni a Dellacher Keesflecke üdezöld lejtőire. Ezeket két részre osztja egy vízszintes terasz, melyen a lefolyó hólé kék tócsákba gyűlik össze.

Sziklákkal tarkított, zöld gyepes lejtőn baktattunk a Simony-gleccser jégnyelvének irányába. A szegélymoréna óriási volt, meglehetős sokáig elpiszmogtunk rajta; ezután lefelé vettük utunkat a Simony-gleccser igencsak hasadékos jégnyelvén.

Társaim itt balra húztak el, hogy minél hamarabb biztos morénatalajra léphessenek, én azonban inkább a gleccserpatakra gondoltam, s úgy terveztem, magát a gleccsert fogom hídnak használni fölötte. Elevenen élt bennem ugyanis a viszontagságok emléke, melyeket a Horn-gleccser lefolyása okozott annakidején, a Mösel-i rész után. Gyorsan távolodtunk egymástól. Én végül a gleccserpatak jobb partján értem ki a jégnyelv végére, befagyott törmelékdarabok és néhány jégbe vágott lépés segítségével. Társaim viszont csúf kutyaszorítóba kerültek eközben. Elakadtak a Maurer- és a Simony-gleccser lefolyása közötti területen, melyet millió vízfolyás hálóz be. Taglejtésekkel értésemre adták, hogy várjak. Hosszas erőfeszítések árán végül annyira megközelítettek, hogy már csak az estére alaposan megáradt gleccserpatak választott el. Ottó végül talált egy helyet, ahol át tudtak kelni - hogy száraz lábbal-é, nem én vagyok a megmondhatója.

Együtt folytattuk hát utunkat lefelé, egy nagy tereplépcsőn át. Morénatörmelék takarta, s ez megkönnyítette a lejutást. Ahogy leértünk, a hegyi folyó túloldalán kényelmes ösvényt pillantottunk meg. Át kéne menni, de hogyan? Szerencsére találtunk megoldást. Egy helyütt a féktelen áradat valósággal belerágta magát a sziklába, itt a mély vájat fölött több nagy kő is beékelődött, s különös, természetes hidat alkottak. Ezt kihasználva elértük az ösvényt, s kedélyesen baktattuk le a völgynek.

A Maurer-völgy a Venediger-csoport kiemelkedő ékessége, még ha keleti része híján van is a jelentősebb szikláknak. A hozzá hasonló völgyek teszik a csoportot a Tiroli-Alpok egyik legszebb részévé.

Lejjebb egyre magasabb és dúsabb fűben gázoltunk, törpefenyő és rododendron burjánzott szerteszét, s hamarosan vörösfenyők között tartottunk pihenőt. A mélykék égbolt alatt vakítóan ragyogott a Maurer-gleccser, zölden szikrázó hasadékok szabdalták keresztül-kasul, s fehér firntakaróját barna sziklacsúcsok sora koronázta: a Maurerkeesköpfe izzott a nap végső sugarában.

Lejjebb ménessel találkoztunk, majd előtűntek a Goriacher-rét házikói, s végül sötét fenyves sűrűjében a csodálatos fekvésű Stredenhof, ahol éjszakázni akartunk. Bár nem tudtuk minden tervünket valóra váltani, mégis elégedettek voltunk aznapi kalandjainkkal, s igen emelkedett hangulatban tértünk nyugovóra a szénapadlásra.