(A bécsi Osztrák Hegymászó Klub, a Német- és Osztrák Hegymászó Egyesület (Oesterreichischer Alpenklub, a Deutscher und Oesterreichischer Alpenverein) beleegyezésével a Feldkopf-ot Zsigmondy-csúcsnak nevezte el. A kiadó ezt a jó szándékot tiszteletben tartandó, fölveszi az új nevet a fejezet és a kép címeként. A szövegben a régi nevet használjuk, amint az elhunytra jellemző szerénységnek és a család kívánságának egyaránt megfelel. Utóbbi szerint a térképeken s az irodalomban a régi Feldkopf nevet kell megtartani.)

Napokon át vigasztalanul zuhogott az eső; nagyobb hegymászásra nem lehetett gondolni sem. Végre aztán, 1879. július 23-ára kiderült az idő, s így Ottó fivérem és én elhagyhattuk végre a Zemm-völgyi Rosshagot, hogy útnak induljunk a Gunkel-völgy felé, a Max-házhoz.

Átkeltünk a Zemm-patakon, s friss tempóban haladtunk partja mentén addig a helyig, hol a Gunkel felé ágazik le az út. Irányítsuk most jobbra lépteinket! Mohával benőtt roppant kőtömbök közt egy-egy nagy szálfa dől át hídként a patak mellékágán. Aztán impozáns látkép tárul elébünk: a Gunkel-patak képez itt roppant vízesést, és siet aztán kisebb zúgók hosszú során át a Zemm-patak felé.

A pompásan karbantartott út kanyarogva kaptat föl az erdőn. Itt-ott kőből rakott lépcsőfokok, korlátok emlékeztetik az egyszerű halandót, hogy az út a gunkeli vadászházba nyargaló előkelőségeknek készült. Egy virágzó rododendron bokor arra csábít, hogy kalapunkon a hervadt virágot frissre cseréljük, s élvezzük közben a Zemm-völgyre s a környező csúcsokra nyíló csodás kilátást. Mélyen alant csillog a Zemm-patak ezüst fonalkája, partján elszórtan egy-egy házikó áll. Átellenben a Riffler emelkedik, tisztán látni szintről szintre az erdőt, a havasi legelő pásztorkunyhók tarkázta üde zöldjét, s fölötte az örök hó és jég régióját.

Tovább bandukolva megcsodáljuk magunk körül a növényzet pazar gazdagságát. Óriásira nőtt páfrány, bojtorján vesz körül, a fenyőfák alatt viszont nincs aljnövényzet, s ez még jobban kiemeli tekintélyes termetüket. Átkelünk egy kerítésen, még pár lépés, és most fölülről vehetjük szemügyre a lentről már megcsodált vízesést. Ezt a helyet Jaegersprungnak nevezik. Néhány perc múlva már látjuk a Gunkel fenséges alpesi völgyét. Vakító fehéren ragyog a Gunkel-gleccser, fölébe magasodik zegzugos sziklatömegével a Feldkopf, a szelíd Rothkopf, s az Ochsner merész sziklaorma. Lejjebb a Gunkelplatte, s a sziklameredély. Ezen visz föl a Fürsten-út, melyet holnap mi is végigjárunk. Kicsivel később már látni a vadászházat, a Max-házat. Védett helyen áll egy sziklafal tövében, néhány pásztorkunyhó társaságában.

Ahogy épp átkelnénk a patakon, hallottuk, hogy valaki szólít. Visszafordultunk, s kit látunk egy viharvert lucfenyő alatt: Dr Scholz urat Berlinből, akivel Rosshag-ban volt szerencsénk megismerkedni, valamint David Fankhausert.

Scholz épp az Ingentről tartott hazafelé. Meghallván, hogy a Feldkopf-ot szemeltük ki magunknak, így szólt: "Nos, megnéztük ezt a hegyet az Ingentről. Hát, Davidnak és nekem, megvan róla a véleményünk. De ha jobban szemügyre veszi látcsővel, nem néz ki annyira megmászhatatlannak! Elkérhetném egy pillanatra a látcsövét?"; s némi vizsgálódás után: "Hát, holnap majd meghalljuk, mire jutottak." Scholz útra kelt Rosshag felé, mi pedig, elbúcsúzva tőle, tovább indultunk. Hamarosan összetalálkoztunk Thumelével, az öreg gunkeli vadásszal, kinek "barna arcbőre a cserzett zergebőrhöz hasonlatos". Ő mutatta meg nekünk messziről a Fürsten-utat. Egy csinos pásztorfiú naiv csevegését hallgatva vártuk az estét. Miután ettünk valamicskét, pár órára aludni tértünk a közeli pajtába.

Másnap kora hajnalban léptem ki a pajtából. A mélykék égbolton számtalan csillag tündökölt, körben sötéten tornyosultak a sziklák, s a hold vékony sarlója épp eltűnt az Ochsner mögött. Gyorsan összekapkodtuk holminkat, s átmentünk a vadászházba, ahol Therese, a pásztor felesége kiadós reggelivel várt. Négy órakor végre fölkerekedtünk. Az út jókora keszegsaláta-levelek között kanyarog, előbb a jobb-, majd bal partján a pataknak. Nem éppen könnyű rátalálni. A völgy felsőbb részét végig görgeteg tölti ki. Egyórányi járásra a vadászháztól, még azelőtt, hogy az út erősebben emelkedni kezd, rövid pihenőt tartottunk. Míg kortyoltunk a patak pompás vizéből, s elnéztük a Duxer Hauptkamm csúcsát a völgy felett, lassan halvány vörös fénybe burkolóztak az ormok, s tovább kellett indulnunk, mivel eljárt az idő. Sűrűn visszapillantgattunk a bíborba borult csúcsok felé, s csak azt sajnáltuk, hogy a völgy lépcsős emelkedése miatt nem láthatjuk a Feldkopf-ot s az Ochsner-t is hajnali pompában. Az út előbb szerpentin-formán emelkedik, majd kőlépcsőben folytatódik a patak partján, éles kanyarral jobbra fordul, áthajló sziklák alatt halad el, s valamivel feljebb kiér egy kissé lejtős, fűvel benőtt platóra, a Gunkelplattéra. Ezután meglehetősen meredek hómező következett, melynek felsőbb végében egész zergenyáj kergetőzött, míg közeledésünk zaja el nem riasztotta őket.

A hó kitűnő volt, úgyhogy igen gyorsan haladhattunk, s miután átkeltünk egy mellékgerincen, hat órára a kicsi, csaknem hasadékmentes gleccser szélén álltunk. Elővettük a kötelet, s nekiindultunk, egyenesen a Feldkopf irányába.

Engedtessék meg nekem, hogy néhány topográfiai részletet közöljek. A Feldkopf az a pont, ahol a két Gunkel-gerinc a Mörchen-gerinccel találkozik. Az Ingent-gerinc (rajta az Ingent, az Ochsner és a Rothkopf) először a Melker-csorbába hajlik le, majd közvetlenül ezután 60 fokos lejtővel, melyet két teljesen függőleges rész szakít meg, a Feldkopf csúcsáig emelkedik. A másik gerinc viszont, mely keletről zárja be a Gunkelt, még egész sor kiszögellést és mély csorbát képez, mielőtt elérné a legmagasabb csúcsot. Így a mászásnál egyik gerincre sem számíthattunk. Két útvonal tűnt csak lehetségesnek; mindkettőt a napokban esett friss hó fedte. Az egyiket már a vadászházban elterveztük. Eszerint arra kellett volna törekednünk, hogy az északra húzódó gerinc egy közeli bevágását elérve, a hómezők mentén haladjunk, úgy 50 méterrel a gerinc magassága alatt. Így keresztezni a meredek falakat, egészen a legmagasabb és a második legmagasabb orom közötti csorbáig. A másik lehetséges útvonalra csak akkor lettünk figyelmesek, mikor már közelebb voltunk a csúcshoz. A gleccsertől ugyanis hasadozott táblákból álló, kissé behavazott, sekély kuloár vitt föl az említett csorbáig. Az egyebütt igen széles peremhasadék itt teljesen ki volt töltve a folyosóban lecsúszó kő- és hótömeggel.

Lévén örök barátai a mindenkori rövidebb útnak, s mert igencsak ínyünkre lett volna a bikát egyenest a szarvánál megragadni, hát ez utóbbi utat választottuk. Megindultunk toronyiránt a folyosó felé, bár a lejtő eszeveszetten meredek volt. A hó időközben puhább lett, különösképp a sziklák mentén. A gleccser legvégén, s így a sziklák kezdetén is, Ottó ment elől. Nyolc órakor, a sziklához érve, a Melker-csorba magasságában álltunk. A csorba félig kidőlt póznával volt megjelölve. Ha itt kudarcot vallunk, még mindig átmehetünk a Schwarzenstein oldalára. A folyosó alsó része hosszú kéménybe futott át, amely igen nehéz terepnek látszott. Ezért úgy döntöttünk, megkerüljük balról. Az első sziklákat részben alpesi növényzet takarta; alig találtunk rendes fogást. Azonban, hála a széles párkányoknak, mégis haladtunk, ha nem is gyorsan. Amint a kettőnket összekötő kötél kifeszült, Ottó, aki 20 méterrel volt fölöttem, megállt, hogy időt adjon utánamásznom. Ahogy melléje értem - kisebb hómezőn állt, mely balfelől igen meredek lejtőbe váltott -, felszólított, hogy én menjek ezentúl elől, mivel ő föladott minden reményt.

Átvettem tehát a vezetést. Először is az volt a feladat, hogy följussunk a kémény fölött tőlünk jobbra húzódó folyosóba. A sziklában itt-ott pár deciméter széles párkányok sorakoztak, lépcsőfokszerűen, de egymástól úgy vállmagasságban. Előbb át kellett még kelnünk a hómező kicsi peremhasadékán, ezt sem úsztuk meg beszakadás nélkül. Ezután Ottónál hagytam a csákányomat, s boldog-bizalmasan közelítettem a táblákhoz, amelyeken tényleg hamar át is keltem. Odafönt azonban sem biztos állást, sem kapaszkodót nem találtam, úgyhogy sürgősen tovább kellett indulnom. Keskeny párkány jött, melyet egy helyütt sima, áthajló szikla szakított meg. Ahhoz, hogy ezen valahogy átlendüljek, kénytelen voltam egy laza tömbhöz érni, ami még idegtépőbbé tette ezt a nehéz helyet. Majd még néhány húzódzkodás, s végül megpihenhettem egy kényelmes táblán. Azonnal fölhúztam a kötélen a csákányokat, aztán jött Ottó. Még néhány lépés egy havas párkányon, s már a kuloárnál álltunk. Korai volt azonban az ujjongás. A messziről oly könnyűnek látszó terep közelről annál rosszabbnak bizonyult: csupasz, kemény jég volt a várt hó helyett a szikla réseiben. Lehetetlennek tűnt a folyosóban fölmászni, hisz ez itt egészen keskeny, sima, jeges hasadék volt csak.

Megpróbáltam hát átkelni rajta, mivel túloldalán a hasadozott táblák valamivel reménykeltőbben néztek ki. Ám csöbörből vödörbe kerültem. A kuloár közepén ugyanis egy végképp eljegesedett firnnel borított kőtömbre kellett térdeljek, hogy miközben jobbommal a jégbe vágott csákány kapájába csimpaszkodom, balommal egy igen vékonyka párkányról próbáljam a jeget eltávolítani, hogy lábamnak valami lépést találjak. Valahára sikerült. Kaptam az alkalmon, hogy fölhúzzam hágóvasamat, ami nem ment épp könnyen, mivel leülésről szó sem lehetett. Ottó is hasonlóképp tett. Soha életemben még nem tudtam a hágóvasat ennyire értékelni. Tízszerte biztosabban léptem vele. Balra fordultam, s így az említett jeges hasadékba léptem. Itt a lejtő rendkívül nagy hajlásszöge arra kényszerített, hogy egész sor mély fokot vágjak a jégbe, míg végül lehetővé vált jobbra kanyarodni, ki a sziklához. Itt a rengeteg repedés miatt könnyebbnek tűnt az előrejutás. Mindazonáltal minden lépést és fogást külön meg kellett a jégtől tisztítanom. E tevékenységnél rövidre fogtam a csákányt, gyakran egészen a fejénél, ahogy azt a szikla meredek lejtése indokolta. Jégcsákányom nemegyszer a falszög szerepét is betöltötte, ahogy belevágtam a hasadékokba, s belé kapaszkodva húzódzkodtam föl. Ha a kötélből nem tellett már, Ottónak utánam kellett másznia, s eközben gyakran röpültek az arcába a letördelt jégdarabok.

A kuloár itt csaknem függőlegesen folytatódott, a repedésektől szabdalt oldalfalak viszont lehetővé tették a továbbjutást. Szóvá kell itt tennem, hogy nem volt módomban dőlésszögi méréseket végezni, mivel egy kényszerű mozdulatnál, ahogy mellkasomat a sziklához nyomtam, a készülék összetört. Az egyik repedésben álltam eközben, míg karomat a följebb következőbe préseltem. Csak a folyosó belsejében lévő kéményben verekedhettük magunkat tovább. Följebb megint kiszélesedett a folyosó, ám a sziklák teljesen el voltak jegesedve. Egy áthajló szikla alatt végre le tudtam ülni, s így bevárhattam Ottót. A kötelet, biztonság kedvéért, egy nagy gneisztömb köré dobtam. A folyosó túlfelén napsütötte, száraz, jégmentes sziklák vártak, át kellett hát kelnünk a jégen.

Ottó megkérdezte, megy-e egyáltalán a dolog tovább, erre csak egy "talán"-nal tudtam felelni. Fölálltam, s erőteljes csákánycsapásokkal eltávolítottam egy jókora darab jeget. Néhány kiszögellő párkány került napvilágra, s olyan repedés is volt, amelyen a hágóvassal meg lehet állni. Ám följebb a legkisebb rés sem volt a sziklán, s így sem kéznek, sem csákánynak nem kínálkozott semmi fogódzó. Három méternyi lehetett ez a rész, de két óra lett, mire leküzdöttem. Odafönt aztán leoldottam a fölössé, s így terhessé vált hágóvasat, s bevártam Ottót. Ahogy fölért, visszaadta hátizsákomat, melyet ő hozott a sajátjával együtt, mióta a sziklákra értünk. Megkönnyebbülés helyett azonban füves rész következett, oly meredek, hogy megint csak a rövidre fogott csákány módszerét kellett alkalmaznom. Újfent áthajló sziklák zárták el az utat. Ám hamarosan fölfedeztem egy kéményt. Ottó hátizsákját, melyben viharkabátunk volt, itt kénytelenek voltunk kötélen fölhúzni, különben túl keskeny lett volna az út. Az út fölfelé roppant kőtömbökkel folytatódott, ám a meredeksége nem csökkent. Itt végre találtunk egy kis helyet, ahol leülhettünk. Hamarosan jött a második folyosó, kisebb, mint az előző, és tele hóval. Egy darabig benne másztam, aztán kimentem a balfelől húzódó gerincre. Ottó azonnal a gerincre mászott ki. Még egy kémény következett, hasonló mint az első, megint nagy sziklatömbök sora, s aztán kiértünk az első és egyetlen olyan helyre, ahol elfértünk volna fekve is.

Ez egy hófoltocska volt, a második legmagasabb orom áthajló falainak árnyékában. Kis pihenőt tartottunk. Délután négy óra lehetett. Az időpontok bizonytalanok, nem jegyeztem őket, mivel nem akartam, hogy a visszaút gondja megakadályozzon bennünket a továbbmászásban. Abban is reménykedtünk, hogy valamelyik másik oldalon találunk majd jobb utat lefelé. Innen már jól be lehetett látni az utat a csúcsig.

Az egész mászás legkönnyebb szakasza következett: egy darabig az itt már teljesen behavazott folyosóban mentünk. Majd kimásztunk balra az oldalfalára, sziklán és havon át kapaszkodtunk fölfelé, s végre, öt óra felé, friss légáramlat csapta meg az arcunkat. Micsoda boldogság! A szikla hasadékán át többé nem szürke kőzetet láttunk, hanem az ég sötétkék darabkáját: egész közel voltunk már a legmagasabb és a második orom közötti bevágáshoz. Ezen egy jókora, sok köbméteres kőtömb úgy helyezkedik el, hogy kis alagutat képez, melyben kényelmesen föl lehet kapaszkodni a csorba magasságáig. Könyökkel támaszkodva mászok benne. A fölső része oly szűk, hogy alig férek át a hátizsákkal. Mikor végül, mint egy egér a lyukból, kibújok ebből az alagútból, fölegyenesedve látom, hogy elértük a sokat emlegetett csorbát. Ideföntről nagyszabású kép tárul elénk: a Floiten-völgy Négyezer láb mélységben a Böckach- és a Baumgarten-rét házikói. A falak tükörsimán futnak le a völgyig. Lábuknál tisztán látni a törmelékhalmokat. Itt akartunk mi könnyebb utat találni lefelé!

A következő szakasz kevésbé volt meredek, de olyannyira sima sziklák alkották, hogy az út egyik legnehezebb részének bizonyult. Eleinte volt rajta egy kis hó, aztán viszont egy szabálytalan függőleges repedés volt az egyetlen, ahol lábamat megvethettem. Ezután jött néhány alig háromujjnyi széles kiszögellés. A csákány olykor megfizethetetlen szolgálatot tett, mivel így a legkisebb repedésekbe is bele tudtam akaszkodni.

Behavazott, teknőforma mélyedés jött, itt meg tudtam várni Ottót. Fivérem el is indult, de hamarosan megállt. "Beragadt a lábam ebbe a hasadékba!", hallatszott fel hozzám a kiáltása. "Hát csak iparkodj!", feleltem bosszúsan. Jó néhány percig eltartott, míg sikerült lerángatnia a cipőjét, s így kihúzhatta a lábát a kelepcéből. Végül aztán, a lábbelit kabátjára akasztva, újra megindult. Mivel már egész közel volt a csúcs, letettük a csákányokat. A teknő baloldali, táblákból álló falán kapaszkodtunk tovább. Néhány fölöttébb keskeny, zuzmós párkány következett, majd pár lépés még az enyhe lejtésű, havas gerincen, s végül fönn álltunk a csúcson, 3081 méterrel a tengerszint fölött.

Minő ujjongó öröm fogott el bennünket! Megadatott, hogy véghezvihessük azt, amiről álmodni is alig mertünk: meghódítottuk a Feldkopf-ot, melyet Löwl a Ziller-völgyi hegységről írt pompás művében a Zilleri-Alpok Matterhornjának nevez.

Háromnegyed hat volt. Míg Ottó egy papírszeletre a mászás adatait jegyezte föl röviden, én a körül heverő alkalmatos kövekből jó méteres kőgúlát építettem. Legfölső kövei között helyeztük biztonságba kártyáinkat egy orvosságos üvegcsében. Csak ezután ültem le. Fogyasztottunk egy keveset szűkös elemózsiánkból, miközben a csodálatos panorámában gyönyörködtünk. A Feldkopf igazán elsőrangú kilátóhely. Különösképp a Duxer Hauptkamm nyújt innen impozáns látványt. Az Alpeiner-csorba fölött kék párában úsztak a Stubaier Ferner jeges ormai, s a Pfitscher Joch bevágása fölött ködösen látni lehetett valamicskét az Oetztaler Fernerből is. Aztán jöttek a Ziller-völgyi hegyek: a Greiner, Hochseiler, Mösele, Thurnerkamp, Horn-csúcsok Schwarzenstein, közelebb a Mörchner és a Löffler, a távolban meg a Reichenspitze. Csak a Stillupp és Zillergrund közötti Scheidekamm-ot takarta némi köd. A főgerinc csorbái fölött olykor dolomitcsúcsok villantak elő, s a Ziller-völgy túloldalán az Északi-Mészkő-Alpok (Kalkalpe) csúcsai magasodtak. A legszebb látványt azonban a völgyek nyújtották. A Floite rémületes meredélyét már leírtam. Csaknem ugyanolyan meredek volt lábaink alatt a Gunkel-gleccser, s alatta a völgy. A parányira törpült Max-ház játékszernek tűnt a magasból. Királyi látvány volt a Schwarzensteingrund három hatalmas jégárjával, melyek szőnyegként gördültek szét a Schwarzensteinalpe rétjei fölött. A Schwarz-tavat kéklő jégréteg fedte. A hótakaró igen sokáig nyúlt, messze a tó alá, s így a délen alant fekvő kicsi gleccser mintha a túloldali völgyfal gleccserének folytatása lett volna.

Mindössze huszonhárom kurta percen át élvezhettük ezt a rendkívüli látványosságot. Sürgetett az idő: még az éj beállta előtt el akartuk érni a gleccsert.

Új útvonalra persze nem is gondolhattunk. Nagy sietve másztunk vissza a csákányainkhoz, s le a csorbába. Ottó elől. Úgy háromnegyed hétre értünk a szűk átjáróhoz. A kuloár felső, havas részén sokkal gyorsabbak voltunk, mint fölfelé, s hamar leértünk a gerinc második legnagyobb csúcsának áthajló falai alá. Tulajdonképp itt kellett volna maradnunk éjszakára, ez a hely lett volna a legalkalmasabb, de mi még mindig abban reménykedtünk, hogy a holdvilág segítségével elérhetjük a gleccsert. Néhány nehezebb szakaszt elkerülendő kitértünk jobbra. Így a nagy sziklatömbökön kellett lefelé másznunk. Ámde a sziklafal lépcsői mind nagyobbak és nagyobbak lettek, s megszaporodtak a meredek, igencsak nehéz füves részek is.

A nap már rég lement, mikor beláttuk, hogy ezen az útvonalon aligha érjük el a gleccsert, s balra kezdtünk tartani, vissza a kuloárba. A Duxer Hauptkamm fölött jókora felhőnyáj verődött össze, s a Mészkő-Alpok valószerűtlen csúcsait sötét vérszínbe burkolta az északi égbolt visszfénye. Mindez csak még nyugtalanítóbbá tette helyzetünket. Különös, vad képet öltött a fenséges magashegység, s ez kissé bénítóan hatott ránk. Mivel nem tűnt tanácsosnak, hogy továbbra is lefelé másszunk, arról pedig meggyőződtem, hogy innen nem tudunk a kuloárba bejutni, úgyhogy elhatároztuk, visszafordulunk, s egy kicsit följebb mászunk. Időközben feljött a hold annyira, hogy valamit lássunk a fényénél, de az első negyedben volt, s oly bizonytalanul világított, hogy nehezebb mászást nem tett lehetővé. Szívből örültem hát, mikor találtunk egy kis zugot, amelyben, úgy tűnt, ha roppant szűkösen is, de át lehet vészelni az éjszakát. Az odú félig volt hóval, s a fölébe hajló szikláról víz cseperészett. Ám közel s távolban semmi jobb nem kínálkozott, meg kellett vele elégednünk. Fejünk fölött szerencsére volt egy kiszögellő kő, amelyen, biztonság kedvéért, átvetettem a kötelet, ám a horony rajta oly csekély volt, hogy a kötél leesik róla, ha nem feszítjük egészen ki. Drága csákányainkat is felkötöttük a kötélre, mivel sehol nem volt hely, ahová letehettük volna, s ily életfontosságú eszközt semmiképp nem akartunk elveszíteni. Aztán mindketten beburkolóztunk viharkabátunkba, Ottó beült a fülkébe, én pedig, több hely nem lévén, az ő baltérdére. Az odú nem is volt vízszintes, vagy 25 fokban lejtett. Ha pillantásunk saját lábunknál lejjebb vándorolt, ott láttuk az oly álnokul incselkedő gleccsert a mélyben. Aligha gyakran kényszerül hegymászó ennél borzongatóbb helyen éjszakázni! Fél tíz lett, mire elhelyezkedtünk. Lábamat a kabát nem takarta, s ez, átnedvesedett cipőm miatt, érzékenyen érintett. Ottót nem kínozta úgy a hideg, neki viszont állandóan elzsibbadt a lába, s ezen fészkelődéssel igyekezett segíteni. Jeges széllökések süvöltöttek a sziklák között. A hold időközben elbújt a Duxer Hauptkamm mögé, s a hegyóriások körben komoran rajzolódtak a csillagos égboltra, melyen itt-ott fekete fellegek gyülekeztek. Hirtelen fényesség, majd megint sötét. Megismétlődik a titokzatos jelenség, de dörgés nem kíséri, úgyhogy vihartól nem kell tartanunk. Nyilván a nagy kimerültség teszi, hogy még ebben a kényelmetlen helyzetben is félálomba süppedünk. Csak az tart ébren, hogy rövid időközönként felváltva egymás fülébe suttogjuk: "Nincs alvás!" Kétszer gyufát gyújtottunk, hogy megnézzük az időt, egyszer pedig kikecmeregtem a kabátomból, hogy mozogjak egy kicsit. Ekkor veszíthettem el a hőmérőmet, mert mikor reggel meg akartam a hőmérsékletet mérni, sehol nem találtam. Hat órát töltöttünk el így félálomban, félig ébren, míg végül oszlani kezdett a sűrű éjszaka. Négy órára menetkészek voltunk.

Csodálatos rózsaszínben ragyogtak a Ziller-völgyi főgerinc csúcsai, mikor útnak indultunk: kedvező előjel. Fölfelé másztunk még egy darabon, majd jobbra el. Mire megint lefelé fordultunk, már eltűnt az ólmos fáradtság, s tagjaink visszanyerték hajlékonyságukat. Hamar megtaláltuk a második, kicsi folyosót, melyben egész tisztán látszottak még a nyomaink, majd a kéményt, s aztán folyosónk bejáratát.

A várt nehézségek szinte teljesen elmaradtak. Alig egy-két hely volt nehezebb, mint fölfelé. Az eljegesedett rész teljesen ártalmatlanná vált, mivel a nap folyamán elolvadt minden jég, a sziklán pedig könnyű volt a mászás. A kuloár alatt még néhány szép alpesi növényt is begyűjthettem: Ranunculus glacialist, Aretia glacialist, törpe Artemisia mutellinát, s egyéb, ilyen magasságban élő fajokat. A lentebbi rész nehézségeire csak most figyeltem fel, miután azt hittem, a folyosóval már minden nehéz feladatot elvégeztünk.

Boldogan ujjongtunk föl, mikor röviddel nyolc előtt elértük a legfölső firnt. Úgy tűnt, most valóban vége a nehézségeknek. Ám az elkövetkezők azt igazolják, hogy a legártalmatlanabb helyen sem lehetünk soha túl óvatosak. A firn meg volt fagyva, s igen göröngyös is volt, ám azt gondoltuk, ilyen rövid lejtőn mégis le tudunk csúszni. Ottó elment kicsit balra, s álló helyzetben kezdett lecsúszni, ám a göröngyös terepen hamar lehuppant, s hiába fékezett buzgón, végig leszáguldott. Össze voltunk még kötve - a kötelet csak a csúcson vettük volt le -, s így mielőtt még észbekaptam volna, már hason csúsztam lefelé a meredek lejtőn. Megpróbáltam ugyan leszúrni a csákányt, de mivel oly váratlan volt ez az akaratlan zuhanás, elügyetlenkedtem a dolgot, s ahogy a csákány végül megakadt, ki is csúszott a kezemből. Két kézzel vájtam a havat, hogy a fájdalmas helyzetből kiszabaduljak, de ez sem segített. Amikor aztán a lankásabb részen végre megálltunk, Ottónak kellett visszamennie a pár lépéssel följebb megakadt csákányért. Én nem voltam erre képes, mivel a kezem megannyi kis sebből vérzett.

A gleccser hátralevő felén részben futva, részben csúszva jöttünk le. Kiértünk a gyepszőnyegre, s boldogan kortyoltuk a pompás vizet, majd kilenc órára elértük a Fürsten-úton a Gunkelplattét, amit csak hosszas keresgélés után találtunk meg.

Fél tizenegyre masíroztunk be, korgó gyomorral, ám emelkedett hangulatban a Max-házba Azt mondtuk volt, hogy megpróbálunk a Schwarzenstein felé lemászni, így az emberek nem aggódtak elmaradásunk miatt. Kíváncsian tudakolták, hogy sikerült az expedíciónk, s mi öntudatosan feleltük: "Áll már odafönt egy kőgúla!" Kicsit még elidőztünk itt, aztán elindultunk vissza, Rosshagba.

Majd egy héten át tartott a vigasztalan idő: sűrű köd ülte meg a völgyet, s a sziklák csöpögtek a víztől. Rosshagban voltunk megint, s úgy döntöttünk, itt várjuk be az idő változását. Úgy tűnt, erre egyelőre nincs sok remény: még csak határozott iránya sem volt a szélnek. A Zemmgrund falai előtt lustán kavarogtak a nagy felhők.

1880. augusztus negyedikének estéjén aztán jó barátunk, V. H. Schnorr úr átjött Zwickauból a Pfitscher Jochon át. Ottó és én épp egy sakkpartiban voltunk elmerülve nyakig. Ám erre azonnal eltakarítottuk a figurákat, s kezdetét vette a késő éjjelig tartó mulatság. Másnap későn ébredtünk, s íme napsugár mosolygott be az ablakon. A Tristner fehéren tündökölt a vakító fényben. Hej, hogy pattantunk ki az ágyból! Szinte kacagott a felhőtlen égbolt, s mi kétannyira szépnek láttuk oly sok esős nap után. Ezt a napot ugyan elvesztettük, s ezért csak az vigasztalt, hogy a mélyen 2500 méter alá húzódó friss hótakaró miatt úgysem tehettünk volna nagyobb túrát. Hogy mégis élvezhessük a gyönyörű természetet, sétára indultunk a Kaserler Höhére. Egy út menti kőtömbre telepedve vizsgáltuk a Greinert látcsövünkön. A roppant sziklatömeg meredek falain sok hó nem maradhatott meg, napfényben szikrázó firntakaróját számtalan sötétebb csík tarkázta. Addig a Greinert mindössze kétszer mászták volt meg, s nekünk legnagyobb vágyunk volt ezt a teljesítményt megismételni. Valahára az időjárás is kegyes volt tervünkhöz. Némi rábeszéléssel sikerült rávennünk Schnorr urat, hogy velünk tartson.

Sietve összekapkodtuk a legszükségesebb holmikat, megebédeltünk, s három órakor Schnorr barátunkkal együtt útra keltünk Breitlahner felé. A szembejövő helybeliek rendkívül barátságosan köszöngettek: barátunk a Ziller-völgyben mindenütt szívesen látott vendég. Breitlahnerben találkoztunk Schumann úrnak, a berlini könyvkereskedőnek családjával is, de sokáig mégsem időztünk: ki akartuk még használni a végső, esti fényt. A tüdőszakasztó meredélyt könnyedén leküzdöttük az út kényelmes kígyóvonalán, majd, szokásunkhoz híven, kis pihenőt tartottunk a cirbolyafenyők között, ahogy azt általában tettük, ha a Zemmgrundban túráztunk. Elbűvölt ezenközben a Riffler csodaszép látványa, ahogy, mint jégkristályból épült székesegyház, az ég felé tör, s kicsit odébb a sziklapáncélos Greiner. A Waxeck-rét szorosában nem tudtuk megállni, hogy a baloldali falra kicsit föl ne kapaszkodjunk. S ha már ott voltunk, egyszerűen le kellett szednünk a kalapunkra néhányat az ott növő pompás havasi gyopárból.

A Waxeck-rét lett éji szállásunk; fél nyolcra értünk ide. A pásztorok és a nyaralók a "Weissen Veitl" vezetése alatt barátságosan fogadtak, bár meglepte őket, hogy mi nem a Berlini-házba jöttünk. Csomagjainktól megszabadulva azonnal nekiindultunk a Waxeck-gleccser morénatörmelékének, hogy megláthassuk még a Möselét a lenyugvó nap fényében. Sajnos a csúcsot nem láthattuk a jégfal miatt. Ugyanígy jártunk a Schwarzensteinnel is. Csak a két Mörchnert láttuk baloldalt felragyogni a búcsúzó nap sugarában, de hát ez is épp eléggé pompás látvány. Esti homály borította már a csúcsokat, mikor hazafelé indultunk.

Éhségünket kitűnő "Brennkochhal" (az alpesi pásztorok kásafélesége) csillapítottuk, majd nyugodni tértünk a szomszédos tehénistállóba. Ám ez nem is volt annyira egyszerű, mint gondoltuk: a legnagyobb óvatosságot igénylő feladat volt "hajótörés" nélkül átkelni az istálló előtti bokáig érő hulladékon, s fölkapaszkodni a padlásra a vetemedett, rozoga létrán.

Másnap reggel négykor útra keltünk. Jól tettük, hogy előre kinéztük az utat napvilágnál, mivel most igen sötét volt. A baloldali völgyfalon kellett fölkapaszkodnunk, mely kifejezetten lépcsőzetes fölépítésű. Az első szakaszon két patak között kaptattunk fölfelé. Egy kisebb, meredek sziklás részen másznunk is kellett. Odafönt az addigi délnyugati irányból nyugatnak fordultunk: a Greiner felé, melyet itt fűszőnyeg takart. A talaj kevésbé meredek, s kissé mocsaras jellegű. Aztán megint meredek szakasz jön, majd ki egy kis nyeregre, s innen hirtelen csodálatos kilátás nyílik a Greinerre. Lábaink alatt széles, törmelékes gleccservájat húzódik, rengeteg patak szeli át, melyek a Schönbichler Horn gleccsereinek vizét hömpölygetik a Zemm-patak felé. A kicsi, széthasadozott gleccserektől hócsíkok húzódnak le idáig. Odafönt kéken csillogó jégtűk emelkednek a sötét gleccserhasadékok között. Még följebb a Schönbichler Horn s a Talgenköpfe kerek, havas kúpjai magasodnak, s a nagy Greiner roppant sziklapiramisa.

Először is a gleccservájatba kellett lejutnunk, majd fáradságosan átkecmeregni rajta. A törmelék itt kisebb darabokból áll, mint pl. a Hochalpen-csúcs gleccservájataiban, de mivel fölöttébb laza, nagyon óvatosan kell rajta lépni és egyensúlyozni. A gyors patakok mély hasadékokat vájtak maguknak, ezek miatt szüntelen lemászni és fölkapaszkodni kényszerültünk. Előrementem, s találtam is egy füves párkányt, mely jó magasra fölvitt, úgyhogy megtakaríthattuk magunknak a további kecmergést. Ez a füves párkány föltehetőleg növénytakaróval benőtt régi moréna volt. Ahogy a végére értünk, jött még egy törmelékes szakasz, és végre kiértünk a hómezőre, mely hirtelen meredeken fölfelé vitt, egészen a Greiner-gleccser nyelvéig, s épp ott ért véget, ahol a nyelv átmegy a tulajdonképpeni gleccserbe. Még föl kellett másznunk egy oldalmorénára s kinn álltunk a gleccser végén. Itt már elengedhetetlennek tűnt egy kis pihenő.

Félórácskát szántunk arra, hogy komótosan elfogyasszuk reggelinket. Pihenőhelyünk alatt a messze mélybe nyúlt a gleccsernyelv, fölöttünk pedig groteszk jégfal terpeszkedett fenyegetően, fölfelé minden kilátást elzárva. Úgy tűnt, az lesz a legjobb, ha átmegyünk egészen a gleccser túloldalára, ott ugyanis valamivel csábítóbbak voltak az előrejutás lehetőségei. A gleccserre léptünk hát, én elöl, Ottó leghátul. Csákányainkat felcsavaroztuk, s kötélre vettük egymást. A friss hó nem volt túlságosan nagy, s eleinte elég keménynek is bizonyult. Alig száz lépés után több hasadékra akadtunk, melyek menetirányunkkal párhuzamosan futottak. Ez a legnagyobb óvatosságra intett bennünket. Változtattam hát útirányukon, amint ez lehetségessé vált, s így egyenesen a csorba felé indultunk, mely a Greiner tömbjét a Talgenköpfétől elválasztja.

Haladéktalanul átkeltünk jó néhány hasadékon. Ezenközben a terep mind meredekebb lett, s a hó is egyre romlott: kásás lett, alatta pedig sima jég húzódott meg. Fogtam Schnorr rövid csákányát, s egy zergenyomot követve egész sor lépést vágtam vele. Ez ment is addig, míg a zerge egy hasadékhoz nem ért, melyen egész egyszerűen átugrott, a magasabban fekvő fölső peremről le az alsóra. Ezt a mutatványt nemigen csinálhattuk utána, kitértünk hát jobbfelé. Itt azonban jó másfél méter széles hasadékot találtunk, felső széle embermagasságban az alsótól, s csaknem az egész gleccsert átszelte keresztben. Micsoda jégcsapok függtek benne! Csillogó, villogó, fenyegető pompa! Csákányunkat a túloldali, felső perem jegébe vágva lassan, óvatosan megindultunk az innenső keskeny peremen jobbfelé. Egy helyütt egész keskeny lett a hasadék, ám itt egy másik, párhuzamos hasadék is húzódott. A fölső perem még mindig magasabban volt az alsónál, de itt már föl lehetett rá kapaszkodni. Egyenként átkeltünk a hasadékon. Fölötte a gleccser lankásabb volt, és a hó is jobb. Még egyszer kitérőre kényszerített jobbfelé egy rendkívül mély és széles hasadék, aztán azonban hamar kiértünk a gerinchez, mely a gleccsert északkeletről határolja, s szilárd talajon vethettük meg lábunkat. Alattunk volt végre hát a gleccser, vad hasadékaival, melyeknek leküzdése két jó óránkba került. Jó néhány hasadékot inkább szakadéknak kellett volna nevezni, akkorák voltak. Különösen érdekes látvány volt, ahogy a párhuzamos hasadékok egész rendszere egy-egy másik ilyen hálózattal kereszteződött.

Elemózsiánk volt elég, hanem a víz hiányzott. Schnorr kölcsönzött ugyan egy negyedliteres palackot Hasnertől, a breitlahn-i vadásztól, s ebben hoztunk egy kis bort, ám a bor sajnos megromlott, föltehetőleg a dugó helyett alkalmazott újságpapírtól, s rossz íze lett. Ezért havat kezdtünk olvasztani a régi jó módszer szerint. Havat teszünk egy sima, napsütötte kőlapra, s pohárral fölfogjuk a lassan olvadó cseppeket. Schnorr is, mi is beindítottunk egy-egy "gyárat", s hamarosan teljes gőzzel ment a "termelés". Eleinte a "Bécsi üzem" hozott nagyobb hasznot, ám aztán a "Zwickaui telep" kiütötte a nyeregből. Schnorr lelt a hátizsákjában néhány citromot is, amit egy tolakodóan szívélyes olasz tukmált rá még Bosen-ben. Ezeket most örömujjongással fogadtuk, hisz kellemes ízt kölcsönöztek itókánknak. Cukrunk is volt, úgyhogy hamarosan fölséges limonádét hörpölhettünk. Ezenközben egészen elfeledkeztünk az idő múlásáról, s nagy megszeppenéssel vettük aztán tudomásul, hogy másfél órája időzünk már. Ráadásul egy-két felhő is megjelent az addig szinte makulátlan égen, úgyhogy igencsak sürgőssen fölkerekednünk.

Ekkor 10 óra volt. Pontosan el volt tervezve, merre kapaszkodunk tovább. A mellékgerincet kellett megmásznunk, hogy kijussunk a főgerincre. Errefelé nem volt sok friss hó, s mivel bölcs megfontolással a gerinc déli oldalán maradtunk, különösebb nehézségeink nem akadtak. Csak egy hasadékkal gyűlt meg kissé a bajunk, mely függőleges helyzetű táblákból állott, és simasága miatt nem volt könnyű átmászni rajta.

Följebb aztán lankásabb lett a terep, s nemigen kellett kézzel-lábbal kapaszkodnunk. Csak a végén kellett húzódzkodáshoz folyamodni, hogy a gerinc egy-egy behavazott ormára följussunk. Tizenegy óra volt. Először arra lettünk figyelmesek, hogy a Greiner-csúcs kőgúlája még meglehetős távolságra van tőlünk, majd pedig láttuk, hogy még egy fölöttébb elgondolkodtató kinézetű, keskeny gerinc választ el bennünket tőle. A sziklaélet nem egy helyütt hótorlasz takarta; jól látszott, hogy ezzel nem egykönnyen fogunk boldogulni. Odébb pillantva láthattuk, hogy a Hochseiler ködsapkát húzott, s az egész déli égboltot felhők takarják.

Mindez nagy sietségre ösztönzött, de a friss hóban nem tudtunk igazán gyorsan haladni. Egy keskeny hópárkány mentén kellett először is leóvakodnunk, ujjainkat a hóba vájva igyekeztünk egyensúlyozni. Majd olyan szakasz következett, ahol minden sziklakiszögellést friss hó takart. Csákányommal távolítottam el a repedésekből a havat, hogy tovább tudjunk haladni. Össze voltunk kötve, s a sziklákon végig tartottuk is ezt a sorrendet: jómagam, Schnorr, végül Ottó. Kisvártatva Löwl Ördög-átjárójához értünk. Ez egy kerek lyuk, avagy sziklagyűrű a gerincen, amely mellett kényelmesen át lehet haladni, az alsó perem vonalában. Ezután méteres, függőleges lépcső jött, melyről szintén jó adag havat kellett eltávolítani, hogy fölkapaszkodhassunk rá. A következő nehéz hely egy ötméteres, függőleges leszakadás volt a gerincen. Löwl és vezetője, David Fankhauser annakidején itt hagyták a kötelüket. Haboztam egy pillanatig: odalent akkorka hely várt csak, amin legföljebb ha egy láb fér el. De nem volt vesztegetnivaló időnk. Némiképp megtámaszthattam lábamat egy hosszanti repedésben, megkértem Schnorrt, hogy húzza a kötelet feszesre, s kisvártatva boldogan talajt értem odalenn. Ám állásom persze nem lehetett.

A következő gerincszakasz alig három deciméter széles volt, s ahogy Zöppritz az első megmászásról szóló klasszikus beszámolójában megjegyzi, "leginkább léckerítéshez hasonlatos". Kétoldalt igen meredeken zuhan le a fal. A szakasz egy részét félig függeszkedve, a másikat lovagló ülésben sikerült leküzdenem. Ezután olyan szakasz jött, ahol friss hóréteg fedte a még mindig roppantul keskeny gerincet, s ezért letértem jobbra, Grawand felé, kezemmel mélyen a hóba támaszkodva. Csak ezután találtam helyet, hogy lábamat megvethessem, s bevárjam a többieket. Schnorr barátunk kisvártatva jött is lefelé a függőlegesen leszakadó falon. Átvette a csákányainkat, jobb híján ledöfte a hóba, s így mászott a behavazott gerincszakaszig. Végül érkezett Ottó; a kötelet először egy kiálló kőtábla köré vetette, ám aztán leszedte, s szabadon mászott le az utolsó darabon.

Őrá jutott a fáradságos feladat, hogy Schnorrnak egyenként föladogassa a csákányainkat, aki fölöttébb bizonytalan félig ülő, félig álló helyzetben továbbnyújtotta nekem. Mérgelődött is Ottó, hogy emiatt időt veszítünk, s azt javasolta, hagyjuk itt a csákányokat. Kelletlenül egyeztem bele, mivel így nem választhattunk szabadon más visszautat. Végül is Ottó csákányát az enyémmel együtt egy sziklarepedésbe helyeztem a gerinc magasságában. Schnorr a magáét még hozni akarta egy darabon. Utunk mind meredekebb lett. Nagy lépcsőkben emelkedett a gerinc fölfelé. Hirtelen-váratlan sziklatorony magasodott előttünk. Úgy tűnt, nincs út tovább. Hanem a látszat csalt. Jobboldalt egy sziklapárkány húzódott, nem is olyan nagyon keskeny, mely kisvártatva kisebb platóvá szélesedett. Pompásabb pihenőt kívánni sem lehet. Schnorr itt tette le a csákányát. Másztunk tovább. Közvetlenül a sziklatorony után érdekes, csőr formájú kőtömbre lettünk figyelmesek. Még kétszer kellett jobb felé letérve, valamivel a gerinc alá ereszkednünk, majd visszamásznunk, míg végül a két sziklatornyocskából álló, kőgúla koronázta csúcsra értünk, 3196 méterrel a tengerszint fölött. Fél kettő lehetett, mire Schnorr és én fölértünk, s lekiabáltunk Ottónak, hogy még nagyon messze van a csúcs. Remekül mulattunk aztán, mennyire elképedt, mikor mellénk érve a csúcson találta magát.

Ottó meg én a különös kőpadkára telepedtünk, melyet a csúcson alakított ki a természet szeszélye, Schnorr pedig előkereste kabátját, s a kőgúla mellett helyezte magát kényelembe. Éhségünket csillapítván, a fenséges kilátásnak szenteltük figyelmünket. Nem ok nélkül dicsérték annyira az eddigi megmászók! Sajnos kissé borús volt a légkör, úgyhogy a távolabbi hegyek közül csak a Hochgall-t pillantottuk meg olykor-olykor. Egyedül északon volt tiszta az égbolt. Hívogatóan intett felénk keletről a Reichen-csúcs merész harangprofilja. Felhősapkába bújt a többi nagyobb ziller-völgyi csúcs, a Thurnerkamp, a Feiler, Schrammacher és Olperer. Nagyritkán villant csak elő a Mösele csodaszép havas kupolája. Annyit azonban így is láttunk, hogy tiszta időben valóban a Greinerről nyílhat a Ziller-völgy legszebb kilátása. Összehasonlíthatjuk innen a Zemmgrund három jégárjának szabálytalan, vad pompáját a Schlegeisen-gleccser arányos szépségével. A kilátást azonban az teszi egészen különlegessé, hogy látni az egész Zemm-völgyet, végig Breitlahner-ig. Látni lehetne minden egyes útonjárót, aki csak elindul a Schwarzenstein-től, végig a Berlini-háztól, a Waxeck-réten, a szoroson át Grawand felé, föl a szerpentin nyaktörő kanyarjain, melyek ilyen távolságból nézve mintha sík terepen húzódnának, át a Bock- és a Schwemm-réten, ahol most is tisztán láttunk egy pásztort a nyájával, ki egész Breitlahner-ig. S ahogy pár nappal korábban mi is megfigyelhettük, a Greinert is lehet látni az útról, végig, kivéve csak egy kis szakaszt Grawand előtt.

Hanem mit látunk egyszerre! Haragoszöld színben játszó tavacska a Bock-rét mellett! Hogy kerülhette el a figyelmünket, mikor annyit jártunk a Zemm-völgyben? Ide hamar a látcsövet! Fejcsóválva adogatjuk kézről kézre. Hosszas megfigyelés után egy széllökés miatt jövünk rá, hogy egy lombos erdőcskét néztünk tónak. A környező tájat vizsgálva arra lettünk figyelmesek, hogy az északnyugati gerinc egy közeli csúcsán (mely azért jóval alattunk volt) egy kőgúla van elhelyezve. Már Zöpprig is észrevette ezt. Senki sem tudja, ki építhette, talán vadászok, avagy földmérők. Úgy láttuk, nem is volna olyan lehetetlen oda átjutni, mint ahogy azt Zöppritz állította. És onnan minden bizonnyal van jó út lefé, hisz aki a kőgúlát építette, aligha a nagy Greineren át jutott oda, sokkal inkább a Schlegeis-völgyből. No igen, ha nálunk volna a csákány...!

Átkutattuk a kőgúlát, de nem találtuk jelét a két előző megmászásnak. Kiürítettük marhakonzerves dobozunkat, s mászásunk legfontosabb adataival elhelyeztük itt. Fél háromra, mire elindultunk visszafelé, az ég már teljesen beborult. Azon vitatkoztunk, Rosshag-ban éjszakázzunk-e vagy Breitlahnerben. Ám a sors egészen másképp akarta... Vetettünk még egy búcsúpillantást a Riffler-tavakra, melyek oly derűsen mosolyogtak föl ránk, majd megindultunk visszafelé a gerincen. Megint csak én mentem elől s Ottó leghátul. Alighogy elkezdtünk lefelé mászni, élénk nyugati szél támadt. Ennek ellenére jó hangulatban voltunk, ujjongtunk és daloltunk, midőn visszaértünk a csákányainkhoz.

A gerinc függőleges szakasza kissé fenyegetően hatott, ahogy alulról megközelítettük. Ám nem volt vesztegetni való időnk. Elszántam magam, s nekiláttam fölkapaszkodni egy függőleges repedésen. Sürgetett az idő, úgyhogy Schnorr urat egyszerűen fölhúztam a kötélen. Végül jött Ottó. Lefelé összehasonlíthatatlanul gyorsabban haladtunk, mint fölfelé, mivel a hó legnagyobb részét már fölfelé letisztogattuk a szikláról, vagy pedig azóta olvadt el. Ennek ellenére már háromnegyed hatot jelzett a mutató, mire odaértünk, ahol a mellékgerinc leágazik. Innentől kezdve egyszerre másztunk mindhárman, mégis csak fél hétre értük el a Greiner-gleccser peremét. Fölmerült ugyan a regényes ötlet, hogy ilyen késői órán még próbáljunk meg egyenest lemászni a Schwemm-rétre, ám ezt nyomban leszavaztuk. Inkább saját nyomainkon indultunk tovább, vissza a Waxeck-rétre a gleccseren át. Siettünk, ahogy csak tellett tőlünk. A nyomaink jobbra vittek, be a gleccser közepébe, itt eltértünk tőlük, mivel azt reméltük, időt takarítunk meg, ha a baloldalt húzódó gerincen kerüljük meg a gleccsert. Ám nem volt olyan könnyű kiérni a sziklára. Széles peremhasadék tátongott előttünk, s igen alaposan meg kellett fontolnunk, melyik sziklára lehet bízvást átugrani.

Fölvettem a hágóvasat, hogy biztosabban és gyorsabban tudjak lépni a simára csiszolt sziklákon. Ám nem sokáig maradtunk a gerincen; egy kisebb csorbán átnyúlott a gleccser firnje, s ez megkönnyítette, hogy visszamenjünk a gleccserre. Lejjebb még találtunk néhány roppant hasadékot, melyeket megint csak a baloldali sziklákon kerültünk meg. Pár száz lépést tettünk még a lépcsőzetes sziklán, s elértünk arra a helyre, ahol fölfelé jövet megközelítettük volt a gleccsert északnyugatról határoló gerincet. Itt könnyen visszatérhettünk saját nyomainkra, s hamarosan kiértünk a gleccser szélére. Már nyolc óra volt. Ezen az utolsó szakaszon a hó teljesen elolvadt, s a gleccser puszta jegén haladtunk.

Ahogy levettük a kötelet, s kezdtük összetekerni, panaszos kiáltást hallottunk a gleccsernyelv irányából. Többször is megismétlődött. Őszinte örömünkre azonban kiderült, hogy nem emberi lénytől származik, hanem egy - alkalmasint sóra áhítozó - birkától. Helyzetünk nem volt épp irigylésre méltó. Este nyolc óra, s mi egy vad morénán kuporgunk, 600 méter magasságban minden emberi lakhely fölött, s ráadásul módfölött komisz vihar van készülőben. Hát igen, most bűnhődünk azért, hogy olyan hosszú pihenőket tartottunk fölfelé jövet. Ha legalább egy lámpásunk volna!

Hanyatt-homlok botladoztunk lefelé a törmeléken. Számtalan gleccserpatak csörgedezett mellettünk, nem állhattuk meg, hogy a szomjunkat ne csillapítsuk. Aztán tovább, akár az űzött vad, a végtelennek tűnő gleccservájatban. Végre kiértünk egy füves részre.

Eddig még csak-csak lehetett látni, most azonban koromsötét lett. A feketeségből néhol előhomálylott egy-egy kevésbé sötét folt: kövek a talajon. Fehéres derengés a távolban: a Horn-gleccser. Kijelentettem, hogy nincs sok értelme tovább menni, inkább telepedjünk le éjszakára egy valamivel síkabb helyen. A többiek beleegyeztek, s amennyire lehetett, kényelembe helyeztük magunkat a mocsaras talajon. A fejünkre Schnorr viharkabátját terítettük. (Nagyobb is lehetett volna.) Jó hangulatban voltunk, a hideg ellenére. Csak azt kívántuk, bár itt lenne a birka, aki úgy megijesztett odafönt a gleccsernél. Magunkhoz kötöznénk a kötéllel, s milyen pompásan melegítene!

Nagyokat kurjongattunk, hátha meghallják a waxecki pásztorok. Idővel aztán némi levertség és közöny vett rajtunk erőt. Ezt csak növelt az arcunkba csöpögő eső, mely hamarosan zivatarrá nőtte ki magát. Ottó nem is bírta sokáig. Vadul ütlegelte csákányával borosüvegünk fenekét, hogy kiüsse, és Schnorr öt percig égő viaszgyufáinak segítségével lámpást fabrikálhasson belőle. Nem járt sikerrel, mivel túl vastag volt az üveg. Azt azonban sikerült elérnie, hogy elinduljunk, lámpás nélkül is. A Horn-gleccser fehér derengését vettük célba. Gyakorlatilag egyenesen lefelé haladtunk, de nagyon lassan ment a dolog, ugyanis minden lépést gondosan meg kellett vizsgálni a hegymászóbottal. Végül egymásután két patakon is átkeltünk.

Úgy tűnt akkor - később ez igaznak is bizonyult -, hogy jóformán ugyanazon az úton megyünk, ahogy jöttünk. Így hát balra kellett tartanunk, ahonnan, igen közelről, immár a harmadik patak csörgedezését hallottuk. Ha legalább a szakadó esőtől óvott volna valami! Ebben a sötétben, ahol az ember az előtte haladó hátizsákját sem igen látja, ebben kéne megpróbálni lemászni az amúgy sem könnyű sziklás szakaszon?! Schnorr meggyújtott egy gyufát, kis időre megvilágítva a környéket. Idomtalan szikla terpeszkedett mellettünk. Vajon ad menedéket az esőtől? Közelebb lépve jókora, áthajló kiszögellést láttunk, melyre szintén áthajló tábla támaszkodott. Az esőtől védett rész épp akkora volt, hogy három ember összekuporodva elférjen ott. Szegény Schnorr úrnak jutott a legkülső hely, panaszkodott is másnap, hogy kapott a nyakába egy kicsit a lecsöpögő vízből is. Ottó és én a fiziológia alapvető igazságait figyelembe véve, még ettünk egy jót, mielőtt nyugovóra tértünk, Schnorr ezt a vigaszt nem vette igénybe. Én a magam részéről egész kibírhatóan éjszakáztam. Mikor pirkadni kezdett, láttuk ám, hogy alig félórányi járásra ott vannak alattunk a Waxeck házikói, de láttuk azt is, hogy ha továbbmentünk volna, hamar a sziklákhoz érkezünk. Ezeken pedig nappal sem volt könnyű átkelni, mivel igen nedvesek voltak. Éjszaka, lámpa nélkül ez teljesen lehetetlen lett volna.

Mire leértünk a Waxeck legelőire, valamelyest már fölmelegedtünk, s rohamtempóban indultunk meg Breitlahner felé. "Nem akartok még havasi gyopárt keresni?", élcelődtem a szoros bejáratánál. "Talán hagyjuk legközelebbre!", volt Schnorr válasza. Breitlahnerben Hasner épp kijött, hogy megnézze az időt, mikor csuromvizesen megérkeztünk. A vadász felesége forró kecsketejjel fogadott. Tegnap késő éjszakáig vártak ránk: "Schnorr úr mindenképpen megjön még!" Hasner azt mondta, ha tudta volna, hogy a szabadban kellett éjszakáznunk, kijött volna lámpással a keresésünkre. Schnorr nem adta vissza a tőle kapott palackot. "Megtartom a kiruccanásunk emlékére, s mindennap ebből iszom Zwickauban az itókámat!" Egy óra múlva megérkeztünk Rosshagba, s ezzel véget is ért greineri túránk, amely a bivakkal kapcsolatos kellemetlenségek ellenére egyik legszebb és legvidámabb emlékünk marad.

Terveink szerint sikeresen megmásztuk a hatalmas Tribulaun-t, mely a Schnitz-völgy és a Pflerscher-völgy között emelkedik, közvetlenül a Brenner mellett. 1881. augusztus 7-én ebédidőre értünk vissza Schnitz felől Steinachba. Ötfős kis társaságunk egyik tagját, C. Gsaller urat Innsbruckba szólították üzleti kötelezettségei; hála azonban egyesített meggyőző erőinknek, sikerült új ismerősünket, L. Purtscheller urat rábeszélnünk, hogy adja föl a Feuerstein-csoportra vonatkozó terveit, s inkább jöjjön velünk a ziller-völgyi hegyekbe. Első célunk a Fuss-stein volt, annak is a délnyugati falai. Ez a terv különösképp fontos volt szívünknek - mármint mostani útitársunknak és barátunknak, A. Böhmnek, Ottó fivéremnek és nekem -, mivel már egyszer próbálkoztunk vele, ám a körülmények szerencsétlen alakulása folytán nem jártunk sikerrel. Lábbelinkre, különösen a Purtschellerére, igencsak ráfért a javítás; Steinachban erre jó alkalom kínálkozott. Ez a körülmény, no meg saját kényelmességünk okozta, hogy délutáni öt óráig elidőztünk Steinachban. Vonattal utaztunk aztán St. Jodok-ba, s hat óra volt már, mire odaértünk. A sínektől leereszkedtünk a Schmirner-patakhoz, majd föl a túloldali ösvényen a hegyoldalra. Ez egy kis parasztháznál találkozik a Valser-völgy főútjával. Hamarosan kereszteztük a sínpárt, épp egy alagút kijáratánál, s itt vettük az elkövetkező néhány hétre búcsút a civilizáció ezen áldásától.

Régi emlékek támadtak föl bennünk, ahogy az ösvényen baktattunk. Két évvel ezelőtt ugyanerre jártunk, akkor még ismeretlen terület állt előttünk. Az idő ezúttal sokkal kegyesebbnek ígérkezett, mint akkor, felhőtlen ég mosolygott le a völgyre. Két sorban vonultunk, a társalgás végett. Ha kecske- vagy birkanyáj jött szembe, Purtscheller vezényelt: "Egysoros oszlopba fejlődj!" Amint az akadályt elhagytuk, az előző alakulatot vettük megint föl. Igen gyorsan haladtunk, mégis csak nyolcra érkeztünk meg a földműves Ellerhez, Widler szomszédjához az Alpeiner-völgybe. Módos háza előtt népes legényke és leányzó csapat tereferélt, vasárnapló viseletben. Utóbbiaktól kaptunk néhány bögre pompás tejet és egy nagy darab vajat is, úgyhogy hamarosan csillapíthattuk éhünket.

Háromnegyed kilencre, mikor újfent útra keltünk, eléggé besötétedett, fenyegető viharfelhők gyülekeztek az égen. Jobbnak láttuk hát, ha magunkkal hívunk egy parasztgyereket, hogy mutassa az utat az Ochsen-házig, ahol éjszakázni akartunk. A fiúcska igen gyorsan járt előttünk, ám emiatt aztán két ötperces pihenőt is kellett tartanunk. Így tízre értünk az Ochsen-rétre. A pásztorok már mélyen aludtak, de érkezésünk fölverte őket. Főztek nekünk rántott levest, majd nyugovóra tértünk a tágas házikóban. Bezzeg más fekvőhelyünk volt most, mint a Sandesalpén két napja! Elfértünk mindnyájan, kényelmesen kinyújtózkodva, volt elég takarónk, s a szalma sem hiányzott.

A másnapot is rántott levessel kezdtük. Hajnali négykor hagytuk el az Ochsen-rétet, s éppúgy mint 1879-ben, első próbálkozásunkkor, most is széles ívben balra tartottunk, hogy kijussunk a teknőből, melyet itt képez a havasi legelő hullámos talaja. Hamarosan egy árokhoz értünk, mely a növényzet határán szeli át a gleccservájatot. Erre az árokra még igen élénken emlékeztünk. Átmásztunk a túloldalára, s fél hatkor áthaladtunk a Fuss-steinről ide torkolló sziklagerinc előtt. Böhm úgy vélte, egész ügyesen föl lehetne ezen is mászni, én azonban tamáskodtam. A gerincen több teljesen függőleges szakasz is volt, melyeket igen nehéz lett volna megkerülni, ha ugyan nem lehetetlen. 1879 júliusában a korai időszaknak megfelelő mély hóban gázoltunk itt, most azonban kőről kőre ugrálhattunk. Akkor a Fuss-stein délnyugati falát is hó és jég borította, most pedig csaknem csupasz volt. Rövid pihenőt tartottunk a hatalmas, meredek sziklatömb előtt, mely egykor oly barátságtalanul utasított vissza bennünket. Élénk társalgás folyt: behatóan elemeztük a ránk váró nehézségeket. Purtscheller, miután vetett egy-két vizsga pillantást a sziklára, így szólt: "Fog ez menni, uraim, sőt egész könnyű lesz. Ahogy Köderbacher mondaná (Johann Grill, az ismert ramsaui vezető), mint a karikacsapás! Két órán belül odafönt vagyunk." Ottó fivérem kétkedően méregette a falat, s kijelentette, hogy semmiképp nem sikerülhet. Én úgy vélekedtem, megcsináljuk, de legalább négy óra kell hozzá, ha már túlleszünk a legnagyobb nehézségeken. A döntést persze a jövőre bíztuk.

A hegy széles délnyugati gerincéről jókora havas kuloár húzódik lefelé. Fél hétkor kezdtünk kapaszkodni a sziklákon a kuloár felé. A táblákon széles sugárban rohant le a víz. Egy keskeny sziklapadon végül letelepedtünk, s reggeliszünetet tartottunk hétig. Az időt jól kihasználtuk: nagy adag limonádét készítettünk, hogy erre se kelljen később időt pazarolni. Az első sziklák igen nagy táblákból álltak, hanem azért kínáltak elég szilárd élet és peremet is, úgyhogy gond velük nem volt. Kezdetben egy széles párkányon haladtunk, mely ferdén húzódott jobbra fölfelé. Én másztam az élen, utánam jött Purtscheller és Böhm, a sort Ottó zárta. Hamarosan elértük a folyosót. 1879-ben ezen át kíséreltük meg a Fuss-stein meghódítását. Purtscheller tanácsára most még a folyosó előtt a falon kezdtünk el fölkapaszkodni. Ezt aztán nem is bántuk meg. Ottó azt mondta, erősen balra kéne tartanunk, mivel jobbra a Fuss-stein déli gerincére jutunk, s itt könnyen kerülhetünk olyan mellékcsúcsra, melyről aztán nem tudunk lekeveredni. Bár igazat adtunk neki, úgy döntöttünk, egyelőre mégis tartjuk az irányt, mivel itt egy kényelmes párkány szelte át fölfelé keresztbe a bevágást. Túloldalt a táblák hirtelen nagyon meredekek lettek, úgyhogy éles kanyart kellett vennünk balra, s igen keskeny párkányokon kényszerültünk lépkedni.

Eldöntöttük, hogy innentől egyenesen fölfelé mászunk. Kiálló, áthajló táblák voltak fölöttünk, s a kapaszkodni csak ujjnyi széles kiszögellésekbe lehetett. Nekiveselkedtem, de nem ment valami gyorsan. Böhm zsörtölődött a lassúságom miatt, Purtscheller pedig elnézelődött egy kicsit balfelé is, azonnal talált egy könnyebb helyet, s macsakügyességgel tornázta föl magát a sziklán, miközben odakiáltott nekem: "Nézze, én milyen egyszerű megoldást találtam!" Végre fölértem én is, átvettük a lent állóktól az összes botot és csákányt, s biztonságba helyeztem őket egy magasabb kiszögellésen. Purtscheller lenyújtotta a csákányát Böhmnek, hogy fölkapaszkodhasson rajta, aztán felmászott Ottó is.

Ezután könnyebb helyek következtek, ám később jött egy szertelenül meredek rész is, jóformán fogások nélkül. Egy másik, magasabban fekvő kuloár alatt álltunk már, mely a déli gerinc felé húzódik, vastag hótakaró alatt. Kereszteztük, s megmásztuk a kisebb gerincet is, mely túloldalról határolta. Megállapíthattuk ezenközben, hogy falunk korántsem oly egyszerű fölépítésű, mint azt odalentről nézve gondoltuk. Onnan, ahol most álltunk, pompásan át lehetett tekinteni az egész déli gerincet. A gerinc egy ponttól kezdve igazán könnyen járhatónak látszott, mi azonban még jócskán ez alatt a hely alatt voltunk, s közöttünk még egy igen meredek, táblás fölépítésű fal emelkedett, amely jóformám megmászhatatlannak tűnt. Mondhatom, tanácstalanok voltunk. Ottó kitartott amellett, hogy balra kéne húzódnunk, s bizonygatta, hogy jobboldalt mellékcsúcsra juthatunk. Mivel azonban oly gyors magasra jutással kecsegtetett jobboldalt a kuloár, s elérhetőnek látszott a déli gerinc, ha megküzdünk a falak meredekebb fölső részeivel, hát mi többiek a jobb oldal mellett szavaztunk. Máig is el-eltöprengek, nem okosabb lett volna-e Ottó tanácsát követni.

Purtscheller szállt be elsőnek a folyosóba. Ez még könnyű terep volt; pár lépést még a mély hóban kellett megtenni. Jobbra fölöttünk mély csorba vájódott a déli gerincbe, ezt igyekeztem elérni, s Purtschellert is kértem, hogy jönne arrafelé, mivel nagyon elment balra, ahol a fal jóformán függőleges volt. Ez a fal hihetetlen meredeken tornyozódott, jókora kőtömbökből állt, melyek néhol olyannyira lazán illeszkedtek egymáshoz, hogy puszta kézzel meg lehetett mozgatni több köbméteres tömböket . Purtscheller még mindig balra igyekezett. továbbjutni. Ahogy azonban a fal alsó részén kéménymászással küszködtem, segítségemre sietett. Pár pillanattal később egy meredek tábla szélén függtem félig hasalva, sehol egy támasz a lábamnak, sem kapaszkodó. Csákányomat átadtam Purtschellernek, s ő, ameddig elért, támogatott vele. A cél az volt, hogy ujjaim hegyével elérjek egy kicsi kiszögellést, mely még néhány deciméterrel fölöttem volt. Nem kis erőfeszítésembe került ezt végrehajtani. Sikerült föltérdelnem egy ferde táblára. De hoppá! hogy jönnek utánam a többiek, hisz nincs nálam a kötél?! Purtscheller volt hozzám legközelebb, átvette Ottótól a kötelet, s igyekezett földobni hozzám. Sokadjára végül sikerült, mindannyiunk őszinte örömére. Bekattintottam a karabinert, s végre-valahára fölegyenesedtem. Az utolsó szakasz embermagasságú, áthajló sziklából állt, itt szabályos húzózkodásra volt szükség.

Ahogy kipillanthattam a gerinc fölött, előttem állt a sok régi ziller-völgyi ismerős: a hatalmas Greiner, a pompás Mösele, jobbra meg a Feiler, Ám nem vesztegethettem az időt kedves régi emlékekre. Purtschellert kellett fölhúznom a kötélen. Hozta magával a botját is; az enyémet a sziklának támasztotta valahol odalent, innen föntről nem láttam, hova. Meglehetősen lassan jött fölfelé. Már meg nem mondhatom, sokat kellett-e a kötéllel támogatnom, mindenesetre, mikor fölért, azt mondta, hogy mint a túra vezetője, kiérdemeltem egy bizalmatlansági indítványt a többiektől, olyan nehéz helyekre viszem őket.

Böhm következett. Tovább kúsztam kissé a mintegy fél méter széles gerincen, hogy helyet adjak Purtschellernek, ahol megvetheti a lábát, míg én ledobom a kötelet Böhmnek, akit a fal hajlása miatt nem láthattam. Csakhogy ő nem egészen ott állt, ahol én gondoltam, hanem tovább balra, úgyhogy megint föl kellett húznom a kötelet. Hirtelen gyanús csendülés ütötte meg a fülemet. Böhm és Ottó egy emberként kiáltották: "Állj!" De már késő volt. Csákányom, melyet Purtscheller épp csak odatámasztott a falhoz, s most a kötél eltalálta, már csörömpölve ugrált lefelé a sziklán. Csodálatos szerencse, hogy ez alatt a rendkívül meredek rész alatt enyhébb hajlású volt a fal, különben örökre búcsút mondhattam volna a csákányomnak. Ottó állt legalul, úgyhogy neki jutott a feladat, hogy a csákányt fölhozza, de csak azután, hogy Böhm már fölért. A biztonság kedvéért Purtscheller és én együtt húztuk a kötelet.

Böhm, még mielőtt felért volna, már kifejezte aggodalmait a gerinc szilárdságát illetően. "Csak aztán le ne szakadjon alattunk az egész miskulancia!" Megnyugtattam; a gerinc ugyan valóban igen éles és kitett volt, s a keleti oldalon gyakorlatilag függőlegesen zuhant le, mindazonáltal ezen az oldalon sokkal szilárdabb felépítésű volt, mint azon, ahol épp megmásztuk. Böhm is elővette a kötelét, a karabinereket összecsatoltuk. A csákányokat - kivéve persze az enyémet - s a hátizsákokat már korábban fölhúztuk. Ottó bekötötte magát, s nekilendült lefelé. Ugyanazon a vonalon mászott, ahol fölfelé is jöttünk. A táblák gyanúsan mocorogtak a lába alatt. Nem volt szabad egy követ sem kilazítania, nehogy a csákányt még mélyebbre taszítsa. Örömujjongás tört ki, mikor Ottó végre megragadta a csákányt. Pont 21 méterrel volt alattunk. Teljes erőbedobással kezdett fölfelé kapaszkodni, s végképp kimerült, mire hozzánk ért, úgyhogy a legfelső szakaszon már ugyancsak segíteni kellett őt a kötéllel.

Böhm és én még összekötve akartuk megmászni a következő szakaszt, mely nagyon nehéznek nézett ki. Itt a gerinc elég széles volt, viszont igen meredeken szaladt az égnek. Én másztam elől, sikerült magamat áttornáznom egy igen kevés fogást nyújtó táblán, s megálltam egy jó tonnás laza tömbön. Böhm elkezdett utánam mászni. Jó okom volt aggódni, hogy a tömb akár le is szakadhat alattunk. Ekkor Purtscheller feje is megjelent a tábla fölött. "Azonnal vegyék el a botomat!" - kiáltotta. A laza kőtömbön Böhm is, én is igen kényes helyzetben voltunk, mozgásterünk eléggé korlátozottnak tűnt. "Gyorsan, gyorsan, a botot, különben mindent eleresztek!" - mennydörögte Purtscheller. Itt azonnal kellett cselekedni. Ülő helyzetben lecsúsztam a tábláig, s még épp sikerült elkapnom az ominózus botot. Purtscheller aztán egy pillanat alatt fölért hozzánk. Még jött egy olyan másfél méteres meredek szakasz, aztán könnyebb terep következett.

Purtscheller a csúcs meghódításának lázában égett, úgyhogy azonnal tovább is indult; mi még megvártuk Ottót. Ezután magam is elindultam és hamarosan fönn is álltam salzburgi barátunk mellett, csakhogy nem ám a csúcson, hanem Ottó jövendölése szerint egy déli előcsúcson! Tizenegy óra volt. Baloldalt táblás falak futottak a mélybe. Ha föl is mászik itt valaki, gondoltam, könnyű dolga biztos nem lehet. A Fuss-stein kőgúla koronázta legmagasabb csúcsától egy csorba választott el bennünket. Úgy tűnt, nem lesz túl nehéz feladat oda lemászni. Csak a legalsó szakasza volt embermagasságig függőleges. Itt megálltam, hogy Böhmöt lesegítsem, Purtscheller pedig engem támogatott. Böhm Ottóval összekötve mászott. Jobbra egész kényelmes, alig 45 fokos havas bevágás vitt le az Unterschramm-gleccserhez. Múlt év szeptember 5-én R. Starr úr innen mászta meg - elsőként - a Fuss-steint. Mi pedig mit szenvedtünk a délnyugati falakon!

A csúcshoz, mely 3380 méter magas, már csak néhány ártalmatlan, törmelékkel fedett sziklát kellett megmásznunk. Fél tizenkettőre értünk föl. Azonnal nekiláttunk átkutatni a jókora kőgúlát. Egy kiálló köve köré szétfoszlott tarka zsebkendő volt kötve, föltehetőleg egy korábbi megmászás diadaljelének maradványa. Beható vizsgálódás során kötött gyapjúkesztyűt fedeztünk föl, benne Starr (1880), Thomas (1881) és Stedefeld (1881) kártyái.

A kilátást kevésbé fátyolozta a nagy magasság párája, mint két nappal azelőtt a Tribulaun-on, ám későre járt az idő, úgyhogy már csak a ziller-völgyi hegyeket lehetett tisztán látni. Csaknem ugyanazt látni, mint az Olperer-ről, ám onnan szebben és jobban be lehet látni a völgyeket. Közelebb igen félelmetes látványt nyújtott a kis Fuss-stein - így neveztük az előcsúcsot, melyen át fölmásztunk - a sziklatáblák páncélzatában. Érdekes volt aztán, hogy az Olperer-csúcs tulajdonképpen nem látható a Fuss-steinról, mivel eltakarja egy roppant sziklatorony, mely a két csúcsot összekötő gerincen áll. Úgy találtuk, ez lehetett az a kiszögellés, melyet mi azelőtt, éppúgy, mint Dr Fikeis (Az Olperer megmászásainak története, Zeitschrift des D. u. Oe. Alpenvereins, Bd.9, 198. o.), a Fuss-steinnak hittünk. Ezért gondoltuk hát, hogy az Olperer-ről volna a legegyszerűbb a Fuss-steinra átmenni, és ez okból tartottuk Starr beszámolóját, mely szerint igen könnyű útja volt föl a Fuss-steinra, oly megmagyarázhatatlannak!

Purtscheller és én komolyan mérlegeltük egy gerinctúra lehetőségét, át az Olperer-re. A legnagyobb nehézséget, úgy tűnt, az okozná, hogy az említett gerinc igen meredek táblákkal zuhan le a Fuss-stein felé. Távcsővel is megvizsgáltuk ezt a helyet, de csöppet sem lett ettől hívogatóbb. Ámbátor a kis Fuss-stein is igen elrettentő képet mutatott innen nézve, pedig mégsem volt, ugyebár, leküzdhetetlen. Purtscheller kijelentette, neki volna kedve, s éppen így voltam én is. Egy bibije volt a dolognak: ez a vállalkozás föltehetőleg időigényes, és már meglehetősen későre járt. Így hát, bármi vonzó volt a gerinctúra eszméje, föladtuk a tervet. Purtscheller azonban ragaszkodott hozzá, hogy megmásszuk az Olperer-t, ha már ilyen közel kerültünk hozzá. Elhatároztuk hát, hogy lemászunk a Schrammach-gleccserig, átvágunk rajta, s onnan a szokásos úton fölmegyünk az Olperer-re.

Magától értetődik, hogy sikerünket kiadós lakomával ünnepeltük. Kitűnő hangulatunkat csak emelte Purtscheller magánszáma, akinél mindig készen áll az alpin-költészet kincsestára, s most, mindannyiunk örömére idézett belőle régit és újat vegyest. "Fantáziáival" oly kirobbanó sikert aratott, hogy többször is kénytelen volt újrázni. Háromnegyed egy lett, mire útra keltünk, mivel még nagy tervek állottak előttünk.

Hamarosan elértük a csorbát, s mindenki utat keresett magának a sziklán, a már említett havas vályútól balra. A sziklák között itt nagy mennyiségű törmelék halmozódott föl, mely minden lépésre meglazult alattunk. Szorosan együtt maradtunk, s igen óvatosan haladtunk előre. Végül elértük a havas folyosót. Ennek igen enyhe a hajlásszöge, úgyhogy jó tempóban tudtunk rajta haladni, persze azért a kötéllel összekötve magunkat. Félórára rá, hogy a csúcsot elhagytuk, már a peremhasadéknál voltunk. A folyosó közepébe itt mélyen bevájódott egy lavina nyoma, s a hó, ahogy már ilyen helyeken szokott, igen kemény volt. Ám ez volt az egyetlen hely, ahol könnyen átjuthattunk egy igen széles hasadékon, úgyhogy egymás után lemásztunk a lavinavájatba, s egy lendülettel át is ugrottuk a peremhasadékot. A Schrammach-gleccseren Böhm ment elől. Nem veszítettünk sok magasságot, sikerült a jég nagy letörései fölött maradnunk, s innen nézhettünk le a gyönyörűen csíkozott jégtűkre a falban. Az egyes rétegek szokatlanul élesen elkülönültek egymástól, s a kék szín különböző árnyalataiban csillogtak. Ritkán részesülhet az ember ily pompás látványban.

A Riepen-gerinc állott előttünk, mely az Unterschrammach-gleccsert a nagy Riepen-gleccsertől elválasztja. Három ponton juthattunk föl rá: Balra, föl egyenest a gerincet takaró hókupacra, jobbra, így egészen elkerüljük a meredek, kőtömbös magas lépcsőfokot, s a harmadik út egyenesen előre, föl a meredek sziklára. A harmadik utat választottuk, mert ez a legrövidebb, ha nem is a legjobb.

Rögtön négy méter magas, megszakítatlan felszökés magasodott előttünk. Széles patakban ömlött rajta a víz. Purtscheller nekilendült, csákányára támaszkodva, s mi is támogattuk, ahogy bírtuk, míg fölhúzódzkodott a kényelmetlen sziklán. Másodjára én jöttem, majd Ottót és Böhmöt is fölsegítettük. Persze mindannyian bőrig áztunk. Most Böhm ment elől, egészen addig, míg egy keskeny, jeges kuloár nem állta utunkat. Böhmnek itt úgy tűnt, okosabb volna még a kuloártól balra fölfelé kanyarodni, s halálra gyötörte magát a rendkívül nehéz sziklán, míg mi, többiek a fokozatos fölépítésű sziklákon könnyedén átszeltük a folyosót, s csak ezután irányultunk egyenest fölfelé. Én még a többieknél is jobban elmentem eközben jobbfelé. Így minden nehézség nélkül kiértem a hóra, s itt, jégcsákányom tevékeny alkalmazásával, igen jól tudtam előre haladni.

Észre sem vettem, s elszakadtam a többiektől, úgyhogy, kiérve az Olperer-gerincre, kénytelen voltam bevárni őket. Alaposan megtornáztattam már a tüdőm, míg utánuk kurjongattam, ám válasz nem jutott a fülembe. Valahára a távolban kigömbölyödő hólejtő fölött csákányokat láttam megcsillanni, s végre föltűntek a fejek is, ám beletelt egy kis időbe, míg társaim elértek hozzám. Elmesélték, hogy ők meg épp énrám vártak hosszabb időn át. Ottó már komolyan aggódott az életemért, s a tüdejét kiordította utánam. Rengeteg nyomot találtunk, ám ez nem lepett meg: ezen napra volt meghirdetve az újjáépített Olperer-ház megnyitása. El is felejtettem mondani, hogy még a Fuss-steinről láttunk volt két embert gyalogolni a hókúpon át - nyilvánvalóan egy nagyobb karaván utóvédjei voltak.

Most tehát jól ismert terepen álltunk, melyen jártunk már ezelőtt, s jó tempóban indultunk a csúcshoz vezető gerinc felé. A beszállásnál minden nélkülözhetőt hátrahagytunk. Táblák jöttek, kémény, s a gerinc élén nagy sziklatömbök, ám mindez a legjobb állapotban. Hónak nyoma sem volt, melegen sütött a nap. A délelőtt nehézségei után most kész gyönyör volt a mászás.

Félóra múltán, miután megkerültük az ominózus sziklatornyot, fönn álltunk a 3489 méter magas Olperer-csúcson. Harmadszor álltunk immár ezen a helyen. Megtaláltuk a még 1879-ből származó konzervdobozt, benne a fölgyülemlett névjegykártyákkal. Valaki azzal szórakozott, hogy a valóban nagy számban található kártyákat a megmászások sorrendjében megszámozta. Örömteli meglepetésünkre ott találtuk Schnorr barátunk kártyáját is, aki ugyanezen a napon mászta meg az Olperer-t, föltehetően, mint a menedékház megnyitójának résztvevője. Megelégedésünkre szolgált volna, ha greineri társunkat megint a Ziller-völgyben üdvözölhetnénk, úgyhogy eldöntöttük, minél hamarabb lejutunk innen, hogy Breitlahner-ben vagy Rosshag-ban még elérhessük Schnorrt. A kilátás a Fuss-stein óta egy csöppet sem tisztult. Háromnegyed ötkor hagytuk el magaslati helyzetünket.

Óvatosan haladtunk lefelé, s hamarosan megálltunk a hókúp lábánál lévő első meredek leszakadásnál. Előző évben, mikor másodszor másztuk meg az Olperert, kísérőnk, von W. úr itt kényszerült egészen atlétikus teljesítményre a lépések vájásánál, úgyhogy komoly görcsöt kaptak a karizmai. Ez a hely most is keményen el volt jegesedve. Néhány csákánycsapással megint használhatóvá tudtuk tenni elődeink lépcsőit, s így hamar leértünk a jókora tömbökön. Elértük hát a hómezőt, mely jelentős hajlásszöggel lejt a Riepen-gleccser felé. Kifejezésre juttattam a lejtővel kapcsolatos aggodalmaimat, mire Böhm azt felelte: "Ugyan mit nekem, ha jeges egy kicsit!", s ezzel leugrott a kb. három méter mélyen fekvő jégre, melyen aztán, a rá mindig jellemző biztos eleganciával siklott lefelé, akár a nyílvessző. Miután leért, mi inkább biztosabb helyet kerestünk magunknak, s óvatosan kerülgettük a befagyott nagy kőtömböket lefelé csúsztunkban.

A gleccseren először kötél nélkül akartunk lemenni, a jól látható nyomokat követve, mivel azonban az elől haladó Böhm lejjebb több ízben is beszakadt, úgy gondoltuk, jobb félni, mint megijedni, s összekötözködtünk. Egyébként is úgy tűnt, a Riepen-gleccser egészen megváltozott. Balfelől roppant hasadékok tátongtak, melyeknek az előző években nyomát sem láttuk. Kiérve a szélére elidőztünk egy negyedórát a gleccserjáráshoz szükséges holmik elrakodásával s a kötél összetekerésével. A lejtő, melyet 1879-ben pompás hótakaró borított, most teljesen csupasz volt a gleccser szélétől végig, a gyepes rész kezdetét jelző jellegzetes kőkapuig. A nyomokat követve balra tartottunk; itt tényleg valamivel könnyebb volt a járás. A füves lejtőt gyakran szakították meg sziklák. Purtscheller azzal mulatta magát, hogy kötéltáncos módjára egyensúlyozott rajtuk. Ennek az izmos tornásznak még a mai nap sem volt túl sok a testgyakorlásból. Háromnegyed hétre értünk az Olperer-házhoz, ám üresen, bezárva találtuk. Friss fenyőág-girlandok ékítették az ajtót és ablakokat, s néhány eldobált csomagolópapírt is láttunk - ez volt minden jele a nemrég lezajlott avatóünnepségnek.

Alaposabb vizsgálódás során észrevettük a Riepen-gerinc csorbája fölött a Fuss-stein-csúcs hegyét. Persze, hisz odaföntről is láttuk a házat. A háztól lefelé az út csak kevéssé volt kitaposva, úgyhogy keresgéltük egy ideig, míg rátaláltunk, messze jobbra a háztól, a patakocska túloldalán. Átkeltünk hát a hídon. Az út a völgytalpig a Riepen-patak jobb partján halad. A Zamser-patakon átvivő híd túloldalán Ottó egy zsebkendőt talált, melyet gondosan magához vett. Az út, nagy meglepetésünkre, pompásan rendbe volt hozva, így is jócskán besötétedett, mire Breitlahner-be értünk. Ha az út rosszabb állapotban lett volna, lámpa híján ugyan aligha érünk el aznap a lakályos vadászházba. Így azonban, hála a prágai szekció gondosságának és áldozatkészségének, kilencre ott voltunk. Épp jókor, mivel nagy vihar volt készülőben. A végén már oly sötét volt, hogy alig találtuk meg a széles patakon átvivő keskeny fahidacskát.

Szívélyes üdvözlettel fogadtak, ahogy a barátságos szobába léptünk. Megkérdeztük, emlékeznek-e még ránk, mire a vadász neje így felelt: "Hát hogyne, a Schekmondi legénykék!" Nem lehetett kifogásunk az ellen, hogy itt is éjszakázzunk. Hisz Schnorr barátunk is azt mondta a vadászéknak, hogy tölt még egy napot Rosshagban, úgyhogy biztosak voltunk benne, másnap még ott találjuk.

A máskor oly csöndes vadászházban most pezsgett az élet. Az ivóban hatalmas tömeg nyüzsgött, s Hasnerék szüntelenül sürögtek-forogtak, hogy eleget tehessenek minden rendelésnek. A megnyitóünnep közönségének tetemes része itt szállt meg. Hátizsákjainkat biztonságba helyeztük egy sarokban, még nedves kötelünket kiakasztottuk száradni, aztán leültünk, hogy a poharunkban gyöngyöző jó tiroli vörösbornak szentelhessük figyelmünket. "Honnan?" és "hová?", röpködtek a szokásos kérdések, s hamarosan élénk beszélgetésbe bonyolódtunk asztaltársainkkal, melynek fő témája persze a nap szenzációja volt: az Olperer-ház megnyitása, s a Breitlahner-ből Zams-ba vezető ösvény helyreállítása. Megkerült a zsebkendő gazdája is: a társaság egyik hölgytagja vesztette el visszafelé jövet.

Közben elköltöttük mértékletes vacsoránkat is, majd nyugodni tértünk a számunkra kijelölt szobába, boldogan, hogy íme megint kedves Ziller-völgyünkben lehetünk.