Másnap, még mielőtt a nap kikukkantott volna a hegyek mögül, mi már Rosshag felé igyekeztünk a jól ismert úton. A kedélyes Fankhauser-fogadóban roppant örömünkre megtaláltuk Schnorrt és még jó néhány bécsi barátunkat. Víg beszélgetés közepette igen hamar elröppent az idő. Az ebédet együtt költöttük el, majd megint szétszéledt a társaság. Schnorr ezidei szabadsága sajnos már lejárt, így útnak indult le Mayerhofen felé, Böhm kíséretében. Diener Hochstetterrel együtt a Berlini-házba indult, fotográfiákat készíteni. Purtscheller és mi pedig visszafordultunk a Zams felé, s fölkapaszkodtunk a Herbig-rétre. Másnapra ugyanis a Hochfeiler-t vettük tervbe.

Félórára voltunk még a Zamser-réttől, mikor egy hirtelen vihar fedezékbe kényszerített, egy nagy, kiugró sziklatömb alá. A Herbig-réttől odavezető utat a Schlegeis-völgy jobb oldalán gyakorlatilag elmosta a patak. Így aztán a sűrű törpefenyőn kellett átvergődnünk a völgy keleti oldalán, a törmelékfolyam közepette. Újból zivatarfelhők gyülekeztek fölöttünk, úgyhogy megkettőztük lépteinket. Végre átszeltük az utolsó törpefenyős lejtőt, s előttünk állt a Herbig-rét. A két pásztor épp vacsoráját készítette a pattogó tűznél, s készségesen beleegyeztek, hogy nekünk is főzzenek valamit. Az éjjeli szállás ügyében is egyezségre jutottunk. Megkaptuk a szomszédos házikó padlását, amely tele volt illatos szénával. Örömujjongásunk hallatán a két jóember elégedett somolygással mesélte, hogy volt bizony egyszer egy turista, aki késő este fáradtan tért vissza a Hochfeiler-ről, s öt guldent is boldogan adott volna egy jó szénavacokért, de hát akkor épp egy szénaszál nem sok, annyijuk sem volt.

Jó szolgálatot tett most a vaksötétben kis lámpásom. Mikor aztán alvás előtt még utoljára kidugtam a fejem az ajtón, már elömlött a holdfény a csöndes vidéken, s fehéren verődött vissza a Riepen-gleccservájat haváról. Az Olperer sziklaormai feketén rajzolódtak ki a csillagos égre. "Gyönyörű időnk lesz holnap!", ujjongtam magamban, aztán úgy elszunnyadtunk, mintha pehelydunnás ágyban ringattak volna.

Szokás szerint én vállaltam az ébresztés feladatát. Purtscheller szerint túl buzgón és korán teljesítettem. Ám sosem lehet tudni, mit veszítene az ember... Megkaptuk a tegnapi étel maradékát, majd kifizettük a pásztorokat, akik ezután még visszafeküdtek aludni. Épp indulóban voltunk, mikor Ottó, aki föl akarta jegyezni az időt, rájött, hogy nincs meg a jegyzetfüzete. Rohant vissza a szénapadlásra megkeresni, mert igen sok emléke volt benne följegyezve. Purtscheller, a késlekedést rosszallva, így elmélkedett: "Lássák, uraim, az ilyen dolgokban kell a rutin! Én lefekvés előtt mindig kirakom a zsebemből a holmimat, s a kalapomban helyezem biztonságba. Így semmi nem vész el, semmi nem szóródik szét." Ottó hamar megtalálta a noteszt, s így négy órakor útra keltünk. Tudtuk, hogy a Schlegeis-patak egyetlen hídja úgy negyedórányi útra van a Herbig-rét fölött. Csak az volt a kérdés, megtaláljuk-e a nagy sötétben. Elhangzott olyan vélemény is, hogy a patakot át lehetne ugrani, de akkora volt a víz, hogy ezt az ötletet el kellett vetnünk; sem kedvünk sem időnk nem volt az esetleges jéghideg fürdőhöz.

Kisvártatva föltűnt, hogy egy helyütt a patak két partját igen előreugró sziklák képezik. Közelebb érve láttuk, hogy itt két fatörzs van átvetve a partok között. Keskeny híd, de alkalmas az átkelésre. Öt méterrel alattunk tombolva rohant a patak. A túloldalon folytattuk utunkat, föl az alacsony, ám meredek parti dombra, onnan lapos, füves terep következett, s elszórt kőtömbök közt kanyargott az ösvény. Jobbra sötét hegyhát húzódott, nem láttuk jól, sziklás-e, csak közelebbről derült ki, hogy törpefenyő fedi. Utána úgy döntöttünk, ferdén fölfelé vesszük az irányt, a Röthe felé. Schnorr javasolta így, aki két évvel azelőtt nagy társaságban tette meg ugyanezt a túrát. Meredek lejtőn kaptattunk fölfelé, jobbára magas, nedves fű között.

Jobbról sok kisebb-nagyobb árok húzódott lefelé, ezeken sorjában átkeltünk. Ám egyre sűrűbben jöttek, úgyhogy azt javasoltam, húzódjunk ki előlük egész jobbra. De a Röthe gleccservájata már oly közel volt, hogy inkább tartottuk az eddigi irányt. Jött még egy utolsó, táblás sziklákból alakult mély árok, aztán kiértünk a nagy morénatömbökre.

Fél hat volt immár, s még nem tartottunk pihenőt. Úgy döntöttünk hát, itt az ideje. Az idő már reggel sem volt egészen tiszta, ködsapkát húzott az Olperer és a Duxer Berge, mostanra pedig feketébe borult az égbolt, s csak egy-két tiszta kék foltot lelt rajta makacsul reménykedő szemünk. Odaát, látszólag alig karnyújtásnyira, a Mösele magasodott szikrázó fehér köntösében. A tőle északnyugatra futó gerinc minden egyes cikkcakkja szokatlan élesen rajzolódott a sötét háttérre. Tisztán látható volt minden, végig a szakadékos, öreg Greiner szürke tömbjéig. "Tudják, mit kellene csinálnunk?!", kiáltott Purtscheller. "Föl a Möselére, s onnan a Greinerre! Négy óra alatt megvagyunk vele!" Csodáltuk társunk merészségét és vállalkozó szellemét, de nem titkoltuk kétségeinket a terv kivihetőségét illetően.

Megint útra keltünk, s fél hétre elértük az úgynevezett Hochstell-gleccsert a Röthén. Összekötözködtünk, én legelől, ahogy eddig is. A gleccser kezdetben hómentes volt, s igen szakadozott, ám a keskeny hasadékok nem okoztak nagy gondot. Később firn következett, melyben bokáig süllyedtünk. Ezenközben élénken vitatkoztuk, hol kellene beszállnunk az előttünk álló falba, mely még elválasztott bennünket az Oberberg-gleccser medencéjétől. Schnorr azt az utat javasolta, ahol ő mászott annak idején: a Gries-csorbától balra lévő, jellegzetes világoszöld színárnyalatú sziklákat. Mindjárt láttuk, hogy több folyosó is húzódik a sziklában, s mindegyik jó mászási lehetőséget kínál. Balra fönt messze kihajlott a szikla fölé az Oberberg-gleccser hasadozott firnje. A Suldeni-falaknál fölött láttunk hasonlót, a fölső Ortler-gleccser jégtűinél. Még tovább balra a Feiler hatalmas jégfalai zuhantak alá a Schlegeis-gleccser felé, vakítóan meg-megcsillanva a fényben. Nem volt kedvünk a balszélen mászni, ahol bármikor fejünkre zuhanhat egy jókora jégtömb. De jobboldalt, a csorba felé sem lett volna kedvező, mivel itt nem lehetett igazán magasra jutni. Kiválasztottunk hát egy kuloárt a fal közepe táján.

Erős jéghíd vitt át a peremhasadékon, ki jobbra, egész a fal alá. Itt tartottuk reggeliszünetünket, bár kényelmes ülőhely nem volt, de találtunk egy kis erecskét, mely a szikláról csörgedezett. Levettük a kötelet, s ki-ki a maga útján kezdett a sziklán fölkapaszkodni. Ez rendkívüli óvatosságot igényelt, mivel a szikla mód fölött törős volt. Olykor egész nagy darabok morzsálódtak porrá a kezünkben. Szerencsére nem volt túl meredek a fal, úgyhogy nagy nehézségekbe nem ütköztünk. Igen jól haladtunk, de azért fél kilenc lett, mire a gerinc magasságába értünk. Úgy ötven méterrel alattunk csillogott az Oberberg-gleccser firnje, ám a táblás fal nem nyújtott épp hívogató látványt.

A gerinc, melyen továbbhaladnunk kellett, épp az orrunk előtt szökött fel, igencsak keskenyen és meredeken. Ugyan szép kilátások! Félig hason csúszva kapaszkodtunk föl a következő kiszögellésen, aztán a következőn, a még következőn. Két hely különösképpen megmaradt az emlékezetemben. Az elől haladó Purtscheller, s az őt támogató Ottó már átjuttak lovagló ülésben a gerinc egy igen keskeny, bemélyedő részén. Kétoldalt riasztó meredeken zuhant le a fal. Épp én is át akartam araszolni. Egy kiálló nagy tömb utamban volt. Erős ökölcsapást mértem rá, ám borzalom! jó tonnányi tömeg lazult ki erre, s elég volt egy könnyed érintés, hogy az egész kiszögellő orom ízzé-porrá hullva lezuhogjon a Röthe gleccserére. És ugyanígy jártunk szinte mindegyik kiszögelléssel, melyben meg akartunk volna kapaszkodni.

Egy másik alkalommal átvettem a botokat Purtschellertől, ő pedig, Ottó támogatásával, néhány táblán akart fölkapaszkodni. Váratlanul mindkét tábla, melyet megfogott, kitört a falból, s vagy negyed méternyit csúszott barátunkkal együtt lefelé, az Oberberg-gleccser irányába. Ha nincsen csodálatos ügyessége és lélekjelenléte, s ha Ottó nem kapja el a kabátjánál fogva, okvetlenül lecsúszott volna a gleccser valamelyik hasadékába. Rendkívül nagy erőfeszítések árán tudta csak ezt a meredekebb gerincszakaszt leküzdeni. Másodszori próbálkozásra már a kötelet is magával vitte, hogy majd fölsegíthessen minket is. Ezután olyan hely jött, ahol - az oberbergi oldalon maradva - barátunknak alig látható kiszögellésekbe kapaszkodva kellett traverzálnia egy meredek táblán. A kötelet a biztonság kedvéért egy kiálló kőtömb köré vetettem. Mikor Purtschellert követve épp a legnehezebb részen araszoltam, ő, megegyezésünkhöz híven, erős kötélrántással segített be nekem egy mérföldes lépéshez. "Lássa", fordult hozzám, "hisz ez nehezebb, mint a Tribulaun, vagy a Fuss-stein. A Maurerkeesköpfe lehetett körülbelül ilyen, és az négy órába került!"

Még jó néhány gerinctorony állott előttünk. Elkerültünk hát jobbra, az Oberberg felé, ahol most kissé enyhébb volt a lejtő. Utána azonban igen laza, táblás törmeléken és sziklákon kellett megint visszakapaszkodnunk a gerincre, s ráadásul pont azon a helyen, ahol a gerincet a gleccserjég elfedi. Itt ki kellett kipihenni a nagy megerőltetést. Negyed tizenegyet mutattak az órák.

Az idő ezalatt egészen vigasztalanra fordult. Nedves, hideg, átláthatatlan köd ereszkedett ránk. Csak a Röthe felé lezuhanó falat láttuk, s magunk előtt az Oberberg-gleccser nagy jégfalát. Ezen kellett valahogy átkeverednünk, ami nem ígérkezett épp könnyed szórakozásnak. Jobbra lefelé ködbe veszett pillantásunk elől a hasadozott gleccsertömeg. Ottó térképet és iránytűt fogott, s átvette a vezetést. Egész hamar sikerült a nagy jégfalon átkelnünk.

Most enyhe lejtésű firnmezőn kellett továbbmennünk. Purtscheller arra noszogatta Ottót, hogy tartson jobbra, mivel a Hoch-gleccserre fente a fogát, azt szerette volna, az ő kifejezésével élve, "hozzácsapni a többihez". Így eltértünk az eredeti irányunktól, s egyszercsak teljesen váratlanul meredeken felszökő firnfal bukkant elénk, melynek lábánál gigászi peremhasadék tátongott. A köd akkora volt, hogy Ottónak csak elmosódott körvonalait láttam. Így persze semmiképp nem lehetett komolyan megítélni a hasadék fölött emelkedő firnlejtőt. Ottó úgy vélte, a hasadékon át tud kelni, csak egy-két fokot kell a jéghídba vájnia, ám hogy a fal megmászható-e, arról nem tud nyilatkozni. Mivel azonban a fal nem tűnt valami magasnak, úgy határozott, megpróbálja. A peremhasadék közelében ráadásul szinte teljesen sima volt a firn. Purtscheller következett Ottó után a kötélen, így most egész közel kellett mennie a peremhasadék széléhez az innenső oldalon, hogy Ottónak legyen mozgástere a túlsón. Én lejjebb maradtam, feszülten figyelve társaim minden mozdulatát, hogy szükség esetén hatásosan meg tudjam húzni a feszes kötelet. Ottó nekilátott a csákányozásnak, s lassan kapaszkodott fölfelé a túloldali, rendkívül meredek falon. Sok lépést kellett vágnia, ám a jég oly kemény volt, hogy egyiket sem ütötte mélyre. Valahára annyira eljutott, hogy már meg tudta ítélni a fal további hajlásszögét. Úgy látta, túlságosan jeges és rettentő meredek. Először még megpróbált néhány lépést vágni a csákányával, s mikor a nagy meredekség miatt ez már semmiképp sem ment, kést rántott, s azzal áskált tovább. Ekkor azonban elfogyott a kötél, s Purtschellernek rá kellett lépnie az ominózus jéghídra. Ez tőlünk jobbra vitt át a peremhasadékon. Megvizsgálva a lépéseket, melyeket Ottó vágott a jégbe, úgy találta, túl kicsik ahhoz hogy Ottó bennük állva bárkit meg tudjon tartani. Így, miután még néhány fokot megnagyobbított a csákányával, lekötötte magát a kötélről. Én ekkor közelebb mentem, s igyekeztem a lehető legszilárdabb helyzetet fölvenni. Leültem a hasadék szélére, s lábamat egy jégdudornak vetettem az átelleni falon. Ezenkívül csákányomat is a jégbe vágtam, valamivel följebb. A kötelet jobb kezem köré csavartam. "Mehet!"

Ottó megint nekiveselkedett lépést vágni a jégbe, de aztán lekiáltott, hogy szerinte túl sok időbe kerül megmászni ezt a falat. Lejönne, próbáljuk meg inkább tovább balra. Csakhogy könnyű volt azt mondani, hogy lejön. Jó tizenöt méterrel állt már fölöttem. Purtscheller is megfogta a kötelet. Ottó most bevágta csákányát a jégbe, s megpróbált egyszerre több kis fokon átlépni. Csakhogy a csákány nem tartott: kiszakadt! Ottó nagy recsegés-ropogás közepette száguldott lefelé a sima jégen, aztán nagyot röpült a meredekebb részen, a peremhasadék fölött. Heves rántást éreztem a kötélen, s ezzel nyugalom állt be. A rántás éppen csak letépte kezemet a csákányról, s kissé megsebezte a kisujjamat, Purtscheller még ennyit sem érzett. Ottó azonnal talpon volt ismét. A kalapja kissé lejjebb állt meg, de az hogy egyáltalán megállt, szépen mutatja, mennyire enyhe volt ott már a lejtő. Ottónak semmi baja nem történt, csak a kézfeje kapott egy-két kisebb sebet, mivel a jéghez nyomta, míg lefelé szánkázott. Most már mindnyájan nevettünk. Ottó lement a kalapjáért, Purtscheller megint felkötötte a kötelet, s az előző menetalakulatba rendeződtünk. Erősen balra tartottunk, s lám, nőtt ugyan a lejtő meredeksége, de korántsem túlságosan. Hamarosan egy hágóféleséghez jutottunk, melynek túloldalán a firn gyakorlatilag sima volt. Ám nem tudtuk, merre is kéne menni, mivel a ködben elveszítettük a tájékozódást. Míg a térképet bogarásztuk, hirtelen szakaszos széllökések támadtak, s a köd egy-egy pillanatra feltisztult. Láttuk jobbra a Hoch-gleccserre vezető, enyhe lejtésű gerincet, s rajta a jégfalat, melyet Ottó sikertelenül ostromolt. Lefelé elláttunk a Weisskar-gleccserig.

Tudtuk hát végre, hol vagyunk. A Feiler egyenest előttünk állt. Ám ahhoz, hogy följuthassunk rá, előbb még le kellett másznunk a közöttünk lévő völgybe. Balra a Feiler északnyugati gerincének néhány sziklaorma látszott. Előrébb nyomultunk. Meredek firnfal merült elő a ködből, egy peremhasadék választotta még el tőlünk. Először jobbról akartuk ez utóbbit megkerülni. Ám erre a hasadék mind csak szélesedett, úgyhogy mégis inkább balra fordultunk. Nem tűnt azonban tanácsosnak, hogy sokáig ezen az irányon haladjunk, mivel így hamar a áthajló hópárkányokra jutottunk volna, melyek a Feiler-ről a Schlegeis-gleccser felé hajlottak át. Ahol most álltunk, a hasadék fölső pereme vagy három méterrel volt az alsó fölött, ám a hasadék itt nem volt nyitott.

Purtscheller akart elsőként fölmászni. Kettőnk között volt bekötve a kötélre. Hogy időt takarítsunk meg, egyszerűen csak kiakasztottuk a karabinerünket. Purtscheller a vállunkra állt, hogy a legegyszerűbben jusson át a függőleges részen. Ahogy fölért, mindjárt nekiállt lépéseket taposva fölmászni az igen meredek lejtőn. A kötél két vége hosszan lelógott utána. Mikor még épp el tudtuk a két véget érni, kértük, most már segítsen föl minket is. Nem talált jó helyet standnak, jött a válasz. Ha odafönt lesz, leoldja a kötelet, s az egészet le tudja nekünk engedni. Tovább mászott, lassan beléveszve a sűrű ködbe. Közben jeges szélroham támadt északról, jégeső szórta ránk borsó nagyságú sörétjét, s nyomorult hideg lett. Teli torokból ordítottunk Purtscheller után, hogy dobja le most rögtön a kötelet, különben nem fog már leérni. Ám nem hallgatott ránk, csak mászott egyre följebb és följebb. Végre megfordult. Végig megmászta az egész meredek szakaszt, de persze így nem ért le a kötél. Érthető módon méltatlankodott, hogy vagy tíz métert vissza kell másznia, de mit volt mit tenni. Elkaptam végre a kötelet, s Ottó támogatásával fölkapaszkodtam a függőlegesen, aztán én segítettem föl őt.

Együtt voltunk hát újra mindhárman. Még egy keskeny gerincen kellett végigmennünk, melyet hirtelen hasadék szakított meg. Levertünk egy csákányt a jégbe, átvetettük rajta a kötelet, s Purtscheller leereszkedett vagy három méternyit. A túlsó falon aztán fölkapaszkodott, s hosszú csákányát vízszintesen az innenső falba szúrta, mi pedig, akár egy hídon, átkeltünk a hasadék fölött. Még pár lépés, s a gerinc meredeken futott le előttünk délkelet felé: elértünk a Hochfeiler csúcsára, 3506 méterrel a tengerszint fölött. Háromnegyed három volt. Az utolsó lépések végképp gyötrelmesek voltak már, a vihar és a hideg egész elviselhetetlen fokon tombolt. Igen nyomorult látványt nyújthattunk; Purtscheller szünet nélkül beszélt hozzánk, hogy valamelyest lelket öntsön belénk.

Letelepedtünk a hóba, s némi elemózsiát vettünk magunkhoz nagy sietve. Egy időre ritkult kissé a köd, s most kétséget kizáróan megállapíthattuk, hogy valóban a legmagasabb csúcson vagyunk, ám a Glieder-gleccsert így sem láttuk, s nem dönthettük hát el, le tudnánk-e mászni rajta. Hál' Istennek legalább a vihar kissé alábbhagyott, úgyhogy egy félóráig el tudtunk időzni a csúcson. Sürgetett már az idő, s nem láttunk semmi reményt, hogy enyhülne a köd, így elindultunk visszafelé.

A hasadékon hamar átkeltünk. A lejtőn, mely dőlésszögmérőm szerint 60 fokos volt, Purtscheller azzal a módszerrel ment lefelé, amit Köderbacher-től, a ramsaui vezetőtől tanult. Jó mélyre leszúrta a botját, s arccal a lejtő felé fordulva, a régi lépésekbe lépett jó keményen. Nekünk is ajánlotta módszerét, ám mi inkább szokásunkhoz híven, oldalt leszúrt csákánnyal támogattuk magunkat, annál is inkább, mert a hó keménysége ehhez épp megfelelő volt. Mikor aztán szerencsésen túl voltunk a nagy tereplépcsőn a peremszakadéknál, Purtscheller megvallotta, mennyire örül sikeres mászásunknak. Mikor fölfelé jövet ezen a helyen a kötélért kiabáltunk utána, azt hitte, föl akarjuk adni a mászást a kedvezőtlen körülmények miatt. Hát ezért nem hallgatott ránk, holott mi, amint azt el is mondtuk, egész más miatt kiáltoztunk!

A ködben is jól tudtunk haladni saját lépéseinken, melyeket a jégbe vágtunk volt, s hamarosan újra a nyeregben álltunk. A vihar időközben megint föltámadt, s igen heves rohamokat indított. Ám egyszerre mi történt! Tiszta kék lett fölöttünk az ég, s mögöttünk makulátlan tisztasággal ragyogott a Hochfeiler hópiramisa. A meredek jégfal közepén egyenes, sötét vonal húzódott végig: a mi nyomaink. Nem tisztulhatott volna fel az idő mondjuk egy-két órával korábban? Most láttuk, hogy a délnyugat felé leívelő gerinc hajlásszöge egészen enyhe, és a szigorú jégfal helyett mennyivel könnyebb lett volna ott lemenni. A közeli sziklák alá húzódtunk a vihar elől, s letelepedtünk egy kis időre. Ottó egy halott poszátát talált a meredek fal alatt. Úgy látszik, ő még nálunk is kevésbé bírta a magashegység viszontagságait. Mi űzhette erre a vidékre a boldogtalan madarat?! Kiürítettünk egy marhahúsos konzervet, s kártyáinkkal hátrahagytuk a táborhelyen. Most a Hoch-gleccser is tisztán látható volt, s szinte karnyújtásnyira trónolt előttünk. Valóban könnyű lett volna elérni. "Menjünk föl!", kiáltott Purtscheller. "Csak nem hagyjuk ki ezt a gyönyörű csúcsot!" Ám fejcsóválva figyelmeztettem, hogy az idő immár negyed ötre jár. Sietősen fölkerekedtünk hát.

Míg a gleccseren haladtunk lefelé, a vihar valóságos orkánná dagadt. Kezem egészen megdermedt. Nem húzhattam ugyanis kesztyűt, mivel szűk bőrujjai túl kényelmetlenek voltak. Purtscheller résztvevően begombolta a kabátomat. Csákányainkat a hóba döftük erre az időre. Ám a vihar olyannyira dühöngött, hogy kiszakította őket, úgy kellett utánuk vetődnünk. Ötre végül kiértünk az első sziklákhoz. Nem is néztek ki olyan rosszul, úgyhogy elhatároztuk, innen egyenesen lemászunk a Hochstell-gleccserhez. És valóban, egész gyorsan sikerült lemásznunk. A szikla nem volt sem túl meredek, sem túl törős. Legalul, még mielőtt elértük volna a gleccserre kivezető havas bevágást, még ki kellett másznunk bal felé egy meredek kuloáron, de itt is egész biztos fogások voltak.

A havas vályú igen meredek volt, úgyhogy Purtscheller ledöfött botjába kapaszkodva, arccal a lejtő felé fordulva kezdett lépéseket taposni. Úgy hitte, egyenesen lefelé kijuthat a gleccserre. Én először át szerettem volna tekinteni a helyzetet. Kimásztam hát egy sziklabordára, s innen megállapítottam, hogy a vályú alatt a peremhasadék ölnyi szélességben nyitva tátong. Ottó Purtschellert követte. Én gyorsan lemásztam a bordán, nagy boldogan találtam is egy jéghidat a hasadék fölött, s odahívtam társaimat is, hogy átjuthassanak a gleccserre.

Összekötözködtünk, én legelől, s háromnegyed hétkor gleccserre léptünk. Idelent kissé fölpuhult az egyébként szelíd gleccser firnje, és sosem sejtett hasadékok jöttek napvilágra. Ezeket egyszerűen átugrottam, mindig jelt adva előbb társaimnak. Egyszer épp egy alig lábnyi széles hasadékon ugrottam át, mikor Ottó kiáltására lettem figyelmes. Hátranéztem, s legnagyobb csodálkozásomra azt kellett látnom, hogy csak Ottó és én állunk a gleccseren. Purtscheller, aki közöttünk volt a kötélen, teljességgel eltűnt. Nem vette észre jeladásomat, belelépett a hasadékba, s mivel a kötél nem volt egészen feszes, előbb vállig, majd teljesen elsüllyedt. Ám sikerült botját keresztbe állítania, s most rajta megakadva lógott. Meghúztuk hát a kötelet, s Purtscheller hamarosan ismét a felszínen állt. Újabb figyelmeztetés volt e kis kaland, hogy gleccseren csak a legnagyobb elővigyázattal szabad közlekedni. Hétre kiértünk a jég peremére, ahol is lekötöttük a kötelet, és teljes figyelmünket a víznek szenteltük.

Sietve lemásztunk a morénán, s hamarosan a Schlegeis-völgyhöz leszakadó tereplépcső előtt álltunk. Ottó ugyanott akart lemenni, ahol fölfelé jöttünk, Purtscheller és én viszont már nagyon untuk a nedvességet, s inkább azon voltunk, hogy minél egyenesebb úton másszunk le a völgybe, ahol, úgy reméltük, csak fogunk valami utat találni. Ottó tiltakozása ellenére hozzá is fogtunk tervünk végrehajtásához. Ugyan a ködből már kiértünk, de annyira sötét volt már, hogy semmit sem lehetett tisztán látni. Eleinte kellemes füves lejtőn mehettünk, aztán azonban a gerinc, amely mellett haladtunk, táblás falban folytatódott. Át kellett kelnünk egy vízmosáson baloldalt, hogy utunkat folytathassuk. A vízmosásban tomboló sodrú patak rohant a völgy felé, kétoldalt meredek sziklatáblák közé zárva. Nem kis fáradságunkba került átkelni rajta. Purtscheller két hegymászóbotot fektetett át rajta, ezt használta hídnak. Én oly hevesen ugrottam át, hogy majdnem levertem a lábáról, mivel egy igen keskeny szegélyen állt. Még a túloldali falat is meg kellett mászni, hogy folytathassuk lefeleutunkat. A sötétség különösen kellemetlenné tette helyzetünket. Minden olyan jól ment, és most ez a könnyű kis lejtő fog ki rajtunk? Hisz itt már bokrok nőnek! Itt kellene bivakra kényszerülnünk? Ám Purtschellerben még volt annyi tettvágy, hogy ezt megakadályozza. Erélyesen törtetett előre.

Vad száguldásunk Ottónak esett leginkább nehezére. Ahányszor csak hozzáért sebes kezével a nedves bokrokhoz, törpefenyőhöz, nagy fájdalmakat kellett kiállnia. Hát már sosem ér véget a hegyoldal? Hosszú, hosszú mászás után végre ellaposodik a lejtő, s ott állunk, csuromvizesen, vaksötétben a Schlegeis-völgy törmelékes alján. Ám hiába reméltük, hogy itt utat fogunk találni. Próbáltunk lámpát gyújtani, ám hiába, hisz mindannyian csöpögtünk a víztől. Míg ott álltunk, furcsamód kivilágosodott kissé, mivel a hold fénye valamelyest áttört a ködfüggönyön. Ottó még morgolódott a szerinte lehetetlen lecsörtetés miatt, mi azonban boldogok voltunk, hogy a völgybe értünk végre.

Így botladoztunk tovább, nagy kőtömbök között, ám jócsillagunk úgy akarta, hogy hamarosan utat találjunk. Én mentem elől. Föltűnt, hogy ki van taposva a patak partja, s valóban: megvolt a keskeny kis út. A patak túloldalán az út sokkal rosszabb, de ezen az éjjelen ez is jóformán végtelennek tűnt. Minden egyes kanyarnál azt reméltük, hogy meglátjuk a Herbig-rét kunyhóit, százszor rémlett úgy, hogy már az áhított menedék körvonalai bontakoznak ki a sötétből. Ám mindig kiderült, hogy egy-egy nagy kőtömb járatta velünk a bolondját. Tíz órakor valahára célhoz értünk. Kopogtattunk a jól ismert ajtón, ahol a pásztorok aludtak, s föl is ébredtek hamarosan. Ám nem fogadtak valami barátságosan. "Nagy kárt tetszett ám csinálni! Nyitva tetszett hagyni az ajtót, a disznók begyüttek, s mind fölfalták a vajat!" Merthogy a pásztorok visszafeküdtek még, miután tüzet raktak nekünk reggel. Nem kis fáradságba került a jó embereket megbékíteni. Mikor úgy-ahogy helyreállt a béke, főztek nekünk egy kis kását. Ezután megszabadulhattunk nedves ruháinktól, s aludni tértünk a szénába, ahol is királyian pihentünk másnap reggelig.

Útban Rosshag felé aztán alaposan megbeszéltük, milyen áldásos hatással van a jellemre egy ilyen vállalkozás, mint ez a tegnapi, a rendkívül rossz körülmények ellenére is, és mily igen megerősítik a barátság kötelékét az együtt kiállt veszélyek.

Ugyanabban az évben történt, augusztus 21-én. Ottó fivérem és én összekuporodva üldögéltünk a hátsó Zemmgrundeban a zöld gyepen egy jókora gránittömb alá húzódva. Alattunk a Grawand-rét. Orrunk előtt vihartépázta cirbolyafenyő rázogatta félig kiszáradt ágait. Nem láttuk, milyen magas lehet, mert sűrű köd gomolygott fel észak felől a völgyfalon, éjszakai sötétséggé változtatva a szürkületet. Sötét felhőkoloncok csüngtek az égen, s nem lehetett látni, hol végződik a fellegtakaró, s hol kezdődik jobboldalt a fekete sziklafal. Nem épp a legjobb napot választottuk ki arra, hogy útra keljünk a Ziller-völgyből! Máskor erről a helyről pompásan láthattuk volna a Greiner merész sziklatömbjét, a Zemm-pataktól meredeken felszökő, szédítő falait. Megcsodálhattuk volna a Riffler tündöklő, havas kupoláját, mely a Zemmgrund legeldugottabb zugából is látható királyi pompájában. Ma viszont az orrunkig sem láttunk. Pedig egész jó időben indultunk még útnak Rosshagból, igaz, kicsit későn, mivel elfecsegtük az időt kedves barátunkkal, G. Geyerrel. Úgy tűnt, vihar van készülőben, hát fedezékbe vonultunk, hogy kivárjuk, míg kiadja a mérgét. Ám csak a köd ereszkedett ránk, beburkolva mindent, eső egy csöpp sem. Talán mégis elérhetjük ma száraz lábbal a Berlini-házat! Gyerünk! Heves szélrohamok űznek tovább, az Ingentből lerobogó patak fölött egy vékony fatörzsön egyensúlyozva kelünk át, aztán tovább a szurdokban, keskeny ösvényen kaptatunk fölfelé. Balra fölfelé meredek, táblás szikla, jobbra le a patakhoz szintén meredek táblák, a patak túloldalán még meredekebben kell fölkapaszkodni. Egyre kevesebbet látni, nő a sötétség, kavarog a köd. Gyorsítunk kicsit a tempón.

Most kiszélesedik a völgy, jobbra elmosódó alakok tűnnek ki kissé a ködből: a Waxeck-rét házikói. A köveket is alig látni, olyan sötét van már, csak valamivel világosabb foltok figyelmeztetnek rájuk a lábunk előtt. Nyakunkban az első súlyos cseppek. A Berlini-ház a völgy egy magasabb teraszán van, innen úgy húszpercnyi járásra. Ám az út rossz, nagyon köves. Próbálom a lámpásomat meggyújtani, hiába. A szél és eső folyton kioltja a gyufát. Vakító villanás, utána rögön félelmetes dörgés. Így legalább olykor-olykor látni valamit. Semmi védelem a szakadó zivatar elől. A sziklák itt még túl kicsik, és más menedék sincsen. Sorsunkba beletörődve botladozunk a hirtelen keletkezett vízfolyások között. Az elszabadult vizek egyhangú moraját meg- megtöri a mennydörgés, villámok hasítanak az éjszakába. Végre-valahára alábbhagy a vihar, épp amikor a Schwarzenstein-rétre érünk. A pásztorok már aludtak, elhatároztuk hát, hogy azonnal a Berlini-házhoz megyünk, tudtuk ugyanis, hogy nem fogjuk most üresen találni. Öt perc múlva már a menedékház küszöbén álltunk, bebocsátásra várva. Kopogtatásunkra megszakadt odabent a kedélyes csevegés, s valaki halkan fel is kiáltott, hisz ugyan ki jöhet még ilyen későn, s a tetejébe ilyen viharban. Nyílt az ajtó, s Lechner, a breitlahneri vadász üdvözölt bennünket kissé meglepetten. A konyhában Dr K. úr és felesége, valamint B. úr üldögélt a barátságos lámpafénynél. Először meg sem ismertek bennünket. Dr K. mondta is később, hogy úgy néztünk ki, mint a kiöntött ürge.

Megindult szívvel gondoltunk a menedékház alapítójára, midőn kabátunkat a kályha mellett oly elmésen elhelyezett rudakra akasztottuk száradni, s eledelünket takaros edényekben melegíthettük a kályhán. Azért itt sokkal kedélyesebben laktunk, mint valami füstös pásztorkunyhóban. Még omlettet is sütött nekünk egy kedves üdülő hölgy, igencsak ízleteset. Nemsokára még lakályosabb lesz a Berlini-ház, ha a rosshagi Fankhauserék megalapítják idefönt kis gazdaságukat, úgyhogy helyben lesz minden szükséges ellátmány.

Kedélyes csevegés közepette szállt le az éjszaka, s mivel Dr K. és társasága másnap a Schwarzenstein-ra, mi pedig a Thurnerkamp-ra készültünk, ideje volt lassan nyugovóra térni. Előbb még kimentünk a szabadba, megnézni az időt. Tiszta csillagos ég borult a magashegyi táj fölé. Lejjebb a völgyben mozgolódott egy-két ködgomoly, és ködcsíkok húzódtak a Thurnerkamp fölött is. Odaát azonban tisztán rajzolódott az égre a Mösele méltóságteljes jégkupolája.

Nos hát, akár ragyogó időnk is lehet holnap! Hamarosan Morpheus karjába vetettük magunkat, jó meleg dupla pokrócba burkolózva. Egyik klubtársunk a vendégkönyvben rovarport javasol a hatlábú inkvizítorok ellen, nekünk azonban nem akadt dolgunk velük. Talán azért, mert egyáltalán nem vagyunk érzékenyek az efféle megpróbáltatásokra, de lehet, hogy egyszerűen túl mélyen aludtunk a kimerítő nap után.

Másnap, augusztus 22-én korán felbolydult a Berlini-ház. Első dolgunk volt az időt megnézni. Nem is volt olyan elrettentő. A völgy felé erősödött a köd, a Thurnerkamp is megtartotta ködsapkáját, egyebütt tiszta volt az ég. Dr K.-t a völgybeli köd aggasztotta, nékem ez ártalmatlanabbnak tűnt, mint a fönti. Míg vitatkoztunk, pirkadni kezdett, úgyhogy elbúcsúztunk ismerőseinktől, s mivel előbb sikerült összekészülnünk, fél ötkor útnak indultunk. Egy közeli hídon átkeltünk a Schwarzenstein-csúcsról eredő patak fölött, s a félhomályban, gleccser csiszolta sziklatáblákon, vad összevisszaságban szertedobált morénatömbökön át leóvakodtunk a Horn-gleccser nyelvéhez. Itt fölcsavaroztuk a csákányokat, s hágóvasat vettünk. Óvatosságból, s hogy később ne kelljen időt vesztegetnünk, felkötöttük a kötelet is, bár a gleccser hómentes volt.

Fölkapaszkodtunk a gleccsernyelv magas, meredek peremére, s fölfelé kezdtünk kaptatni a gleccser közepén. A hasadékok eleinte hosszában húzódtak, s nemigen akadályoztak a haladásban. Az első keresztben futó hasadékokat is könnyű volt átugrani, lévén igen keskenyek. Kérdés csak az volt, hogyan jutunk föl a felső firnmedencébe. Ettől ugyanis a gleccsernyelvet jókora tereplépcső választja el. Vagy a jégfalon kellett fölkapaszkodnunk, vagy pedig jobboldalt a Rossruck-gerinc táblás szikláin.

A sziklák nem nyújtottak épp hívogató látványt, s a peremhasadék sem volt könnyen áthidalható. Ráadásul mi a sziklán mindig levesszük a hágóvasat, s ez is időveszteséget jelent, így hát nem csoda, ha a jégfal megmászása mellett döntöttünk. Azonnal tudtuk is, merre kell próbálkozni. Jobbról jó néhány frissebb firncsík húzódik fölfelé, áthidalva a hasadékokat. A csíkok felé kell hát indulnunk. Hasadékok és jégtűk elképesztő zűrzavara vesz bennünket körül. Roppant hasadék szeli át keresztben az egész gleccsert. Több lépésnyit kell lemásznunk egy keskeny jégnyelven, aztán egy nagy ugrás, s a túloldalon ismét föl. Hol keskeny, néhány deciméteres gerincen lépkedünk, magasan a környező vidék fölött, hol pedig mélyen alant haladunk, s a jég hullámai szinte összecsapnak a fejünk fölött. Néhol oly meredek a terep, hogy lépéseket kell vágnunk. Emlékszem például egy olyan helyre ahol egy jó háromnegyed méter széles hasadék túlsó fala több méternyi magasan van az innenső fölött, s a fal alsó része teljesen függőleges. Először magammal egy magasságban ütöttem lyukat a túlsó falba, aztán följebb és följebb. Nem csekély erőfeszítésembe került ezen a nehéz helyen a fejem fölött bevágott csákánnyal átmászni. Az idő ezalatt némiképp rosszabbra fordult. Hatalmas ködgomolyok úsztak át a Tratter-hágó felől, s láttuk, hogy a Thurnerkamp a peremhasadékig ködbe burkolózik. A köd tovább is elhúzódott nyugat felé, eltakarva a Rossruck-csorbát s a Rossruck-csúcsra vivő sziklagerincet is. Annál tisztábban látszottak mögöttünk a Mörchner-gerinc hegyei, a nagy Mörchner-től a szétszabdalt Mörchenschneidén, a döbbenetes Feldkopfon át az irdatlan Ochsnerig. Jó darabot kell még másznunk, hogy magunk alatt láthassuk ezeket az óriásokat. Ám előbb még haditanácsot is kell tartani, merre is folytassuk a mászást. Tudtuk, hogy Diener barátunknak, mikor a Rossruck-csorbától mászott lefelé, igen nagy nehézségeket okozott a peremhasadék, mivel fölső széle annyival magasabb az alsónál. Jól beverték Stabeler csákányát a firnbe, Diener leereszkedett, aztán duplán tekerték a kötelet a csákány köré, és Stabeler is lemászott a jó ötméteres szakaszon. Végül addig rángatták odalentről a kötelet, míg a csákány kilazult, s leesett, bár nem épp sértetlen állapotban. Most vajon hogy néz ki ez a peremhasadék?

Hát igen, erre nem tudtunk válaszolni. Ahhoz, hogy a peremhasadékot megítélhessük, még jó félórát kellett volna kapaszkodni, hogy közvetlenül alája érjünk, s esetleg ott látjuk csak, hogy nem tudunk rajta fölmászni. Ám Stabeler biztosított afelől, hogy a Rossruck-csúcs felé át lehet kelni a hasadékon. Nos, a jobboldalt húzódó gerinc, mely a Horn-gleccsert a Waxeck-gleccsertől elválasztja, a Rossruck-csúcsra visz föl. Erre a gerincre nem lesz nehéz fölkapaszkodni. Jókora vargabetűt csinálunk hát jobb felé, egy óriási hasadék mentén. Hamar elérjük a peremhasadékot. Különös módon be van havazva. Sok-sok meredek, ferde hóhíd vezet át rajta, az egyiken átkelünk. A hasadék fölött csupasz jég. Bölcs megfontolással kikerestük azt a helyet, ahol a legkönnyebben jutunk föl a sziklára, de még így is vagy harminc fokot kellett vájnom a jégbe, s mind fölujjongtunk, mikor már meg tudtunk a nagy tömbökbe kapaszkodni. Pár perccel ezután fönn voltunk a gerincen. Nyolc óra. Átnézünk nyugat felé. Ez volna az a Waxeck-gleccser, melyen két éve oly kényelmesen mentünk végig Böhm és Worafka barátunkkal? Idén kissé más képet mutat! Hasadékok, kiszögellések, jégtűk- és tornyok, átláthatatlan összevisszaságban. S odaát ott a Mösele, amely felé akkor törtettünk. Éppoly tiszteletet parancsolóan tör az ég felé, mint akkor, s egyetlen foltocska felhő sem homályosítja el. Mily álnokság, hogy épp a Thurnerkampnak kell most ködbe burkolóznia! Reggeliszünetet tartottunk, aztán megindultunk, bele a ködbe. A sziklagerincet hosszabb szakaszon hó borította, s ennek az élén folytattuk most utunkat. Lépésről lépésre fölfelé, hol jobbra, hol balra szúrva le a hosszú nyelű csákányt. Imitt-amott kemény jégéleket kell a csákánnyal leütni. Így mentünk egy darabig, mígnem jókora, a Horn-gleccser felé áthajló hópárkány állta utunkat. Előző évben a Hoch-hágónál bukkantunk ugyanilyen helyre, csakhogy az gonoszabb volt sokkal, mint emez. Ez ugyanis távolról sem volt akkora, mint az Ortler-gerinc áthajló hópárkánya. A Horn-gleccser oldalán kis hasadék futott végig, mint valami galéria, s ahol ez véget ért, már csak néhány lépést kellett vágni. Ám ez a kevés is a Hoch-hágó igen kellemetlen emlékeit ébresztette bennem. Itt is alig lehetett mozdulni. Itt sem lehetett rendesen fölemelni a jégfejszét. Oly boldog voltam, mikor végre véget ért az áthajló hópárkány. A hóél itt éppen lesüllyedt kissé, s nékem vállmagasságban volt, úgyhogy jól meg tudtam rajta kapaszkodni. Fölmásztam rá, szilárd állást kerestem, s Ottót is fölsegítettem a kötélen.

Innentől meredekebben emelkedik a gerinc, s csupa hatalmas sziklatömbből áll, úgyhogy olykor embermagasságnál nagyobb lépcsők is vannak benne. A Horn-gleccser oldalán maradtunk. Néhány igen fogós szakaszon is fölmásztunk, mire laposodni kezdett a gerinc, s egy kőgúla bontakozott ki a ködből. Tíz órakor a Rossruck-csúcson álltunk. Erős szélroham támadt ellenünk, s láttuk, hogy a túloldalon is éppoly sűrű köd kavarog, mint innen. Kissé leverten telepedtünk a kövekre. Átkutattuk a kőgúlát, őrzi-e régebbi mászások emlékét. A fehérrel odapingált V. S. monogramot persze rögtön észrevettük. Most jól bedugaszolt borosüveget leltünk, benne noteszlap, melynek egyik oldalán Victor Sieger tudósít 1877-es mászásáról, a másikon Seyerlen úr, 1880-ból. Sieger sorait kijegyeztem magamnak a noteszomba. Mivel kulacsom nem volt a legjobb, s éppen kiürítettünk egy marhakonzervet, hát a teljesen ép borosüveg tartalmát átraktuk a konzervdobozba, hozzátéve részünkről is egy cédulát.

Felületes tájékozódás alapján egy feltűnő hógerincen akartuk elhagyni a csúcsot. Néhány lépést már tettünk is rajta, mikor Ottónak hirtelen kétségei támadtak a gerinc irányával kapcsolatban: úgy tűnt, nagyon elmegy nyugatnak. S valóban, ha a helyes úton jártunk volna, vagyis a Rossruck-csúcs keleti gerincén, akkor a Horn-gleccserhez lefutó jégfalnak balkéz felől kellett volna lennie. Itt azonban semmi ilyesmit nem láttunk csak sziklákat. Ottó azt is mondta, hogy mikor pillanatokra kissé ritkult a köd, látta a Thurnerkamp körvonalait, csakhogy meglehetősen más irányban, mint amerre megyünk! Visszafordultunk hát a Rossruck-csúcsra, és kérdőre vontuk újfent az iránytűt s a vezérkari térképet. Ekkor láttuk csak, micsoda tévedésben voltunk. A Rossruck-csúcs háromoldalú piramis, élei észak, nyugat és kelet felől vannak. A ködben nem vettük észre a keleti gerincet, mely a Rossruck-csorbába visz le, s ehelyett a nyugati gerincre kerültünk. Fél tizenegykor kezdtünk el lemászni a keleti gerinc nagy törmeléktömbjein. Egyszer át kellett mennünk a déli falra, mivel a gerinc egy darabon járhatatlan volt. Húsz perccel a csúcs elhagyása után a Rossruck-csorba legmélyebb pontján álltunk. A köd kissé fölemelkedett, s láttuk az észak felé leszakadó, riasztóan meredek jégfalat. Ezen szoktak általában Rossruck-hágóhoz fölmászni, s itt mászott le Diener és Stabeler.

A Thurnerkampnak csak az alsóbb szakasza látszott. A jobb érthetőség kedvéért közölnék néhány topográfiai részletet. A Thurnerkampból két rövid gerinc nyúlik kelet illetve dél felé, az első a Rossruck-hágóhoz, a második a Sattelschneidehoz. A két gerinc meredek hegyoldalt fog közre, melyből sok sziklaborda áll ki, s közöttük széles ám sekély vályúk húzódnak fölfelé. Az a vályú, mely legközelebb van a szétszabdalt, járhatatlan nyugati gerinchez, fölvisz egész a csúcsig. Ezen kapaszkodott föl mindenki, aki a Thurnerkampot nyugatról akarta megközelíteni. A többi vályú avagy kuloár a déli gerincbe torkollik. Ezt a legszélsőt jelentéktelen bordácska választja el a szomszédjától, amazt pedig egy nagyobb, messzire lenyúló pillér az utána következőtől. Mi csak a pillér legalját láthattuk. A hegyoldal fölsőbb régióit oly sűrű köd takarta, hogy nem tudtuk pontosan megítélni a helyzetet.

Mivel azt hittük, hogy ez az említett pillér a nyugati gerinchez tartozik (holott valójában a déli gerincre visz ki) úgy döntöttünk, tőle délre fogunk felkapaszkodni, a harmadik hasadékban. A Thurnerkamp és a Rossruck-csúcs közötti medencét a keleti Neveser-gleccser egy része tölti ki. A Thurnerkamp délnyugati oldalának lábánál széles, csak itt-ott áthidalt peremhasadék húzódik egészen a Rossruck-csorbáig. A csorbától a magasságot végig megtartva elérhettük volna a Thurnerkamp falait, anélkül, hogy átkelnénk a peremhasadékon. Mivel azonban így számtalan fokot kényszerültünk volna vágni az igen meredek jégbe, úgy döntöttünk, inkább átkelünk a peremhasadékon, le a csorbától a Neveser-gleccserre, s innen, megint csak a hasadékon át, föl a Thurnerkampra.

Ez nem is bizonyult olyan nehéznek. Csákányunkkal hamar utat törtünk a félig behavazott peremhasadékig. Egy nagy ugrás, és kint álltunk a Neveser-gleccser firnjén. Sietve átszeltük a gleccsert, arrafelé tartva, ahol, a szélesebb sziklabordától északra, jéghíd vezetett át a peremhasadék fölött. Itt megint csákányt ragadtunk, hogy elérhessük a sziklákat a Thurnerkamp délnyugati oldalának lábán. A déli hőség már megtette a magáét: a táblákon bőven csordogált a víz. Szomjunkat oltottuk, s megtöltöttük vadonatúj palackunkat, aztán tovább, ismeretlen nehézségek elébe. Először is meg kellett kerülnünk a pillért, tekintve, hogy az északi oldalát értük el, a vályú pedig, melyben továbbmászni akartunk, tőle délre húzódott. Friss hó födte a sziklát, kissé lassítva előrenyomulásunkat. Bosszantott a dolog, mivel igencsak kíváncsiak voltunk a kuloár állapotára. Ritkult valamelyest a köd, így megláttuk, hogy az imént elhagyott pillér és délnyugati szomszédja egy meglehetősen táblás falat fog közre. Ottó azonnal eldöntötte, hogy innen nem lehet a csúcsot elérni. Én viszont azt bizonygattam, hogy egyelőre nem látni ennek semmi leküzdhetetlen akadályát. Afelől persze nemigen volt kétségünk, hogy utat tévesztettünk. Igen fonák megoldás ilyenkor visszafordulni s a helyes utat keresni, mivel semmi garancia nincs rá, hogy valóban azt találjuk meg. Jobb továbbmászni, ameddig csak lehet, s előbb-utóbb kiderül, pontosan mit is rontott el az ember.

Eleinte igen gyorsan tudtunk mászni, mert a fal nem volt nagyon meredek, s tábláit elég sok repedés tagolta. Kétoldalt azonban egyre meredekebbek lettek a sziklák, s hamarosan nem volt már lehetőség oldalra kimászni.

Erre aztán hirtelen előttünk is meredekbe futott a fal, úgy 60 fokos lehetett. A táblák között keskeny, függőleges csatorna húzódott, sekély folyosó jellegű. Ez a hely már lentről fölöttébb gonosznak látszott, ám úgy véltem, ha túl leszünk rajta, már nyert ügyünk van, hisz akkor kinn leszünk a Neves és Göga közötti sziklagerincen, alig pár méterrel a csúcs alatt. Beakasztottam hát a kötél karabinerét biztonsági hevederembe, hogy fivéremet is föl tudjam majd magam után segíteni, csákányomat bevágtam a hasadékba, amilyen magasra csak tudtam, s Ottó támogatásával elkezdtem fölkapaszkodni a hosszú csákánnyélen. A csákány fejével egy magaságban találtam végre egy néhány centiméter széles párkányt, melyen meg tudtam állni, míg a csákányt kihúztam, s följebb ütöttem be; s megint előlről az egész. Valahára akadt néhány kis repedés a sziklán, melyek segítségével kiértem egy nagyobb tömbre, ahol jól megvethettem a lábam, hogy támogatni tudjam Ottót. 15 méterrel álltam ekkor fölötte. Végre megint együtt voltunk. Már csak egy kéményt kellett megmászni, s íme, kinn álltunk, jobban mondva egyensúlyoztunk a Neves és Göga közötti gerincen.

Ámde keserves csalódás ért! A gerinc épp az orrunk előtt szökött fel valóságos sziklatoronnyá. Balfelől pedig megközelíthetetlen sima fal - hisz épp emiatt kényszerültünk ennyire jobbra húzódni. A Göga- avagy Trattenbach-gleccserhez lezuhanó fal sem sokkal járhatóbb. "Vagy egyenest fölfelé mászunk, vagy sehogy sem!" A gerinc itt hol meredekebb hol lankásabban emelkedő táblából állott, hajlásszögének átlaga aligha volt 60 fok alatt.

Roppant nagy lépéssel kellett följutni a legalsó szakaszára, itt a mélyre leszúrt botra támaszkodhattam. Aztán négykézláb kúsztam a következő síkabb helyig, mely, mint kiderült egyben az utolsó volt. Ottó itt helyezkedett el. A két csákányt a sziklához támasztotta maga előtt. Én fogtam a kötelet, hogy aztán Ottó is utánam tudjon jönni, s fölléptem fivérem vállára. A következő fokot a csákányok jelentették. Ezután Ottó támogatott a csákányával, s így sikerült elérnem kezemmel egy kis kiszögellést a sziklában. Fölhúzózkodtam, föltettem a térdem, s végül a lábamat is. De hogyan tovább? Mellmagasságban a szikla mintha kevésbé lenne meredek. Ráfekszem és gyakorlatilag kúszom előre. Fölállni lehetetlen. Úgy egy méterrel fölöttem laposabb lépcsőt látok, ezen jó tonnányi tömb nyugszik, jobb oldalt nagy kiszögelléssel. "Ha följutnék odáig...!" Leszóltam Ottónak, hogy szükségem van egy csákányra. Föl is húztam, s kipuhatoltam vele az említett lépcsőt. Túl lapos volt, semhogy tartott rajta a csákány. Erre nem bízhattam magamat. Volt még egy utolsó reményszikra: talán kötélhurkot tudok dobni a nagy kiszögellésre odafönn. Ez a csákány segítségével sikerült is. Jól megrángattam a kötelet, de azért csak erre nem bíztam volna az életem. Egyik kézzel a csákányra támaszkodva, másikkal a kötélen már biztosabban éreztem magam. Már elértem tenyeremmel a laposabb helyet, de jaj, túl lapos volt, hogysem meg tudjak kapaszkodni benne. Gyakorlatilag megbénultam. Egyszerűen nem bírtam tovább fölfelé. Görcsösen szorítottam balommal a kötelet, a jobb kezem minden fogást elveszített, mivel a csákány kiakadt. Testemet a sziklához nyomom, csak ez ment meg a lezuhanástól. S látom ám, hogy a kötélhurok is lassan ámde biztosan lecsúszik a kiszögellésről, s a következő pillanatban oda az utolsó kapaszkodóm.

Ám sikerül visszaereszkednem. Megint ott térdelek, a lankásabb szakaszon. Hihetetlen megkönnyebbülés. Lehúzhatom a kötelet, kiszabadíthatom veszélyes helyzetéből a csákányt. Még egyszer megpróbálni nincs erőm. Nem megy, kész! Hát akkor lefelé. Hamar leküldöm a csákányt Ottónak. Lefelé sokkal könnyebb, mint fölfelé. Ottóhoz megérkezve még sokáig remegtem a kiállott erőfeszítéstől. Ez a kaland is azt mutatja, hogy a hegymászó, aki maga keresi útját a hegyen, mily könnyen kerülhet igen nehéz mászások elébe, s mily igen fontos ezért a nagy gyakorlat, s a tornászi ügyesség. Sokat másztunk ebben az évben, de technikailag ennyire nehéz helyre még nem akadtunk. Ilyen meleg pillanataink még nem voltak, s ekkora megerőltetést sem követelt még mászás. Nos, visszafelé! Ma az első szomorú kudarc. A kőtáblarepedésnél Ottó mászik le először. Utána kellene a csákányokat leengedni. Ottó kikapcsolta a karabinert, s én felhúztam a kötelet. Érzem ám, hogy elakadt valahol. Erősebben húzom, mivel ez ilyen esetekben gyakran segít. Lazítok rajta, majd megint meghúzom. Semmi. A karabiner beszorulhatott egy repedésbe. Most mitévő legyek? Csákány nélkül Ottó nem tud alulról támogatni. Lekapcsoltam tehát az én karabineremet is, a csákányt a hurokba akasztottam, s megpróbáltam így leengedni, hogy nem a kötél végét tartom a kezemben. Elég hosszú volt a kötél, hogy Ottó, kicsit följebb mászva, elérje a csákányt, s némi erőfeszítés árán kiszabadíthassa.

Ahhoz, hogy jómagam lejussak, valami kiszögellésre volt szükségem, s meg is találtam egy igen szilárd, különben teljesen függőleges helyen. Körévezettem a kötelet, s lemásztam. A kötél épp ott volt elakadva, ahol fölmászás közben a kis lépcsőt találtam. Erre támaszkodva sikerült a kötél szabad végét lehúznom odaföntről. Ám hiábavaló volt minden kísérlet a beszorult kötélvég kiszabadítására. Ottó fölnyújtotta a csákányt, de ez sem segített: legföljebb csak még mélyebbre verhettem volna vele a fémgyűrűt. Mivel nem is annyira a karabiner volt a ludas, mint inkább a hozzá csatlakozó fémgyűrű.

A kötél itt jól meg volt hát erősítve. Lemásztam Ottóhoz a kényelmes, biztos helyen egyesült erővel kezdtük a kötelet rángatni, s ráakaszkodni. Minden hiába! Decimétereket nyúlt a kötél, de a karabiner nem mozdult. Itt már semmit nem tehettünk. Ottó nem akart belenyugodni, fölmászott, és tett még jó néhány kísérletet a karabiner kiszabadítására. Semmi eredmény. Végül elvágta kötelet, közvetlen a karabiner alatt, s továbbindultunk.

Hamarosan ismét a Neves-gleccseren álltunk a sziklaborda lábánál. Délutáni három óra volt. A sikertelen kaland három óránkba került. Ottó határozottan amellett volt, hogy menjünk le a Neves-házba. Én még egyszer megpróbáltam volna, méghozzá épp innen, vagyis északnyugatabbról. Erős volt a csábítás. A Thurnerkamp volt a Ziller-völgy egyetlen nagyobb csúcsa, melyet még nem hódítottunk volt meg. Geyertől tudtuk, hogy Worafkával annakidején alig több, mint másfél óra alatt igen kényelmes tempóban lejutottak a csúcsról a Neves-gleccserhez. Nem is volt még olyan nagyon késő. És különben is, mi van, ha a sziklákon kell éjszakáznunk? Nos, nem ez volna az első alkalom, hogy kő a nyoszolyánk, és köröttünk vihar tombol! Átszeltük a keményre fagyott jégmezőt, s nekiláttunk a kapaszkodásnak egy markánsabb vályúban. Nem volt valami könnyű, kevés fogást találtunk, de fő, hogy voltak egyáltalán. A kőzet azonban kissé laza volt, s Ottó kisujját úgy eltalálta egy elszabadult kő, hogy vérzett. Nos persze ez nem tragédia, de azért igen boldogok voltunk, mikor a sötétszürke sziklák fölött megláttuk a világosabb ködgomolyokat, s ismét a Neves és a Göga elválasztó gerincén álltunk.

Az oly gyötrelmes sziklatorony most már alattunk volt jobbfelől. Balfelé a gerinc ugyan épp egy nagy táblával szökött fel, de a táblát hálistennek hosszanti repedés szelte át. Égetett a vágy, hogy ezt az akadályt mihamarabb leküzdjem, s nagy buzgalmamban elfelejtettem a kötelet. Jó magasan bevágtam a csákányomat fölmásztam, megkapaszkodtam a repedésben, följebb vágtam a csákányt, s olyan magasra kapaszkodtam, hogy a csákány kiálló fejére léphettem. Innen elértem a következő lépcsőt, s föl is húzózkodtam rá.

Az ördögit! Hát hogy jön föl Ottó kötél nélkül, s hogy küldi föl a csákányokat? Szerencsére csak kb. 7 méter magasan lehettem fölötte. Ottó megpróbálta földobni a kötelet. Nem ért föl énhozzám, de megakadt a csákányomon. Most nem volt szabad Ottónak meghúznia a kötelet, mivel akkor valószínűleg kirántja a csákányt is. Nem volt más hátra, nekem kellett lemásznom a csákányig, elkapnom a kötelet, s megint fölkapaszkodnom. Most már feljöhetett Ottó is. Amint annyira megközelített, hogy elért hozzám a csákánnyal, át is nyújtotta azt nekem, s hamarosan mellettem állt.

Még néhány kőtömb, s vízszintes gerincre értünk, melynek túlsó végén parányi kőgúla állt. Csak egy helyütt kényszerültünk traverzálni a Göga-oldalon, balkézzel az itt igencsak kiélesedő gerincbe kapaszkodva. Délutáni fél ötkor, tíz perccel azután, hogy a gerincre léptünk, letelepedtünk a két nagy gneisztömb között, melyek magasabbikán ott áll a kőgúla, 3414 méter magasságban. Átkutattuk, s alsó részében találtunk is egy palackot néhány kártyával, melyhez a mienket is hozzátettük. Worafka kártyáját magunkhoz vettük az érdekes és nehéz mászás emlékéül. Itt, más csúcsokkal ellentétben, nincsen semmi sík hely, hanem közepes kőtömbök hevernek nagy összevisszaságban. Jó menedéket nyújtottak a széltől. Míg Ottó a kártyákat vizsgálta, én pompás limonádét készítettem.

Reménykedtünk, hátha ritkul kissé a köd, de csak egyszer kaptunk egy kurta kis időre kilátást észak felé. Jó darabon láttuk az északi falat, s egész járhatónak tűnt. Úgy gondolom, valóban meg lehetne mászni a Thurnerkampot észak felől. Persze jókora nehézségeket okozna a peremhasadék, s a sziklák meredeksége.

Sürgetett az idő, úgyhogy 40 perc múltán megkezdtük a mászást lefelé. Az irányon pillanatig sem tépelődtünk, mivel Geyer megmondta, hogy a csúcsról csak egyenest délnek, a Göga-gleccser felé menjünk le.

A kőzet laza volt kissé, de hát a fölfelé úthoz viszonyítva itt igazán sétálni lehetett, úgyhogy néhány perc múlva már egy kb. 50 fokos hajlásszögű havas bevágás előtt álltunk. Óvatosan haladtunk benne, mert a hó alatt jeget sejtettünk. Szerencsére, ha volt is, mindenütt hó takarta, s hamarosan kiértünk a peremhasadékhoz. A kuloár itt már havas lejtővé alakult át, s némi keresgéléssel találtunk is egy egész jó firnhidat a peremhasadék fölött. Ez eloszlatta utolsó gondunkat is. Ujjongva ugrottunk a gleccserre, s csúsztunk rajta lefelé. Hamarosan hasadékok hálózata állta utunkat, de jobbra könnyen meg lehetett őket kerülni. Pár perccel később már akadálytalanul láthattuk a mélyen alattunk fekvő Göga-rétjét, s azt is, hogy nem rejteget több csapdát a gleccser. Odaát láttuk a Tristen-csúcs szürke sziklafalait, melyeken olykor-olykor felhőfátyol vonult végig. Fél hétre a gleccser szélére értünk. Miközben a kötelet szedtük össze, egy pillanatra fölszakadt a felhőtakaró. Keleten a Gelenknock sziklagerince bontakozott ki bizarr formáival. Fejünk fölött a felhőkben tűzkévéket gyújtott a lenyugvó nap. A Thurnerkamp azonban dacosan ködbe burkolózott, kérlelhetetlenül rejtve ormait és falait a mászók szeme elől, akik annyit gyötrődtek rajtuk. Morénatörmeléken folytattuk utunkat lefelé. A hócsíkokon igyekeztünk lecsúszni. Ám megint csak bebizonyosodott, hogy még a legártalmatlanabb terepen sem lehet elég óvatos az ember. Intésül idézem ezt az esetet. Épp egy ilyen firnmezőn száguldottam vígan lefelé, egyszerre váratlanul beszakadtam, megakadt a lábam, s fejjel előre zuhanni kezdtem. Hiába fékeztem minden erőmből. Ugyanis egy nagy kő körül megolvadt a hó, üreges lett, és nem bírta már el a súlyomat. Elkerülhetetlen volt a esés. Hamarosan talpra keveredtem azért, csak a kezem sérült meg egy-két helyen, s kevésbé vakmerően folytattuk utunkat. Homokos, mohás lejtő következett, aztán egy nagy tereplépcsőn másztunk le, s végül elérte az út a magasabban fekvő legelőket. Nagy szénakazal bukkant föl előttünk, tetejéből hosszú pózna állt ki, alját farostély védte a jószág étvágyától. Mindjárt alatta, védett helyen apró kőházikó húzódott meg. Barmok legeltek a közelében, úgyhogy gondoltam, kell itt valakinek lennie. Ottó azonban már messze járt. Közel volt már a középső tábor, úgyhogy mentem én is utána. Jobbra, ahol az út lejön a Neveser-hágótól, néhány nagyobb kunyhó álldogált. Ám, keserű sors! zárva volt mind. Jó sötét volt már, ahogy továbbindultunk. Odafönt összeverődtek a felhők, s titokzatos villanások játszottak az égen, mintegy fenyegető előjelként. Igyekeztünk, bár az utat alig lehetett látni. Azt sem tudtuk, milyen messze van a következő legelő, még azt sem, hogy a pataknak az innenső - vagyis a jobb partján van-e. Mohó fantáziánk házat vélt látni minden sziklatömbben. Ám egyre-másra csalódnunk kellett. Mindennek tetejébe még az ösvényt is elveszítettük a törmelék közepette. Már örülni is alig tudtunk, mire újból megtaláltuk. Magányos kereszt állott az út mentén, feketén rajzolódott ki az éjszakai égboltra. Elmenvén mellette egy völgybe jutottunk, amelynek legtávolabbi pontján fények pislákoltak. Az ösvény átbújt egy sziklakapu alatt, s kígyóvonalban kanyargott lefelé. Óh, hát sehol nem lesz nyugovása a fáradt vándoroknak? Hirtelen fény villant, nem is messze. Előre haladt, aztán eltűnt. Ottó kijelentette, hogy képzelődöm. Én azonban boldog reménységben trappoltam lefelé. Mögöttünk már a meredek tereplépcső. Híd visz át a száguldó patak fölött. A fény után ítélve a legelőnek a túloldalon kell lennie. Pár lépés fölfelé, s tágas pásztorkunyhó áll előttünk, ablakában barátságos fény hívogat. A Tratter-rét kedélyes házikójában egy bögre kitűnő tej mellett hamar elfelejtődnek a nap izgalmai és megpróbáltatásai.

Másnap ragyogó reggel virradt ránk, s mi a Weissenbach-völgyön át Ahrnba, s onnan Taufersbe mentünk. Itt néhány nappal később Dr K. is megjelent. Elmesélte, hogy ők hamar föladták a Schwarzenstein megmászását, s a Berlini-házba visszatérve azzon szórakoztak, hogy minket figyeltek, ahogy a Horn-gleccser firnmezejét átszeltük. Végig követtek bennünket, ahogy a hasadékokat kerülgettük, s végül eltűntünk szemük elől a ködben.

Hegyünk megmászásainak története oly érdekes, hogy semmiképp nem mulaszthatom el az ismertetését. 1846. augusztus 18-án Lechner, Hotter és Wechselberger ziller-völgyi vezetők a salzburgi Thurwieser professzor megbízásából felfedező útra indultak, kipuhatolandó, hogy megmászható-e a Waxeckerkopf és a Horn közötti Rossrücken. A Granat-házból indultak, s négy óra alatt eljutottak a Horn-gleccseren a Rossrückentől balra húzódó gerincre. Megállapították, hogy innen, a gerincen át a Rossrücken-t nem lehet megmászni. Átmentek hát a másik, a déli oldalra, innen 25-30 ölnyi távon meredek sziklákon másztak le a gleccserig, s ezen megint vagy 30-35 ölnyit egyenest a meredeken lefelé. A csúszós hóban nehéz volt a lábtövist (régi típusú rövid hágóvas) leszúrni, olyannyira, hogy Wechselberger kicsúszott, odakiáltott vagy egy ölnyivel lejjebb álló barátjának: "Vigyázz, Jörgl!", de már le is ütötte zuhantában a lábáról, s együtt csúsztak tovább, jó 3-4 ölnyit. Wechselberger egy hóhídon kötött ki, mely vagy háromembernyi mélységben volt a gleccserhasadék fölső széle alatt, de mivel a híd nagyon keskeny volt, az utána száguldó Lechnert kinyomta jobbfelé. Lechner még vagy tízölnyit csúszott, s szintén egy fölöttébb keskeny hóhídon állapodott meg, mely hál' Istennek nem szakadt be alatta. Szerencsére leért hozzá a kötél, s föl lehetett húzni a magasabban lévő hídra. Néhány alapos horzsolással megúszta. A történtek ellenére mindhárman továbbindultak, bár számíthattak még egynéhány hasadékra. Lechner és Wechselberger ment elől, összekötözködve haladtak még egy jó félórán át a gleccseren lefelé, majd föl, a Rossrücken csúcsának irányába. Végül föladták, mert a lejtő oly meredek és jeges volt, hogy sem fölfelé, sem oldalra nem bírtak tovább mászni. Visszafelé ugyanazon az úton mentek, csak a fatális hasadékot kerülték meg jobbról. Beszámolójuk hatására Thurwieser lemondott a hegy megmászásáról, hisz lehetetlennek ítélték.

Mindmáig az az általános fölfogás, hogy ez a sikertelen kísérlet a ma Rossruck-csúcsnak nevezett hegyre irányult. Én azonban bizonyos vagyok benne, hogy csakis a Thurnerkamp lehetett. Thurwieser a következő szavakkal írja le az Ahorn-csúcsról kínálkozó kilátást: "Előttünk a Löffler trónolt, hatalmas óriás, talán a legnagyobb a Ziller-völgyben. Hasadékok szabdalják szürke jégpáncélját, csúcsa hófehéren szikrázik a napfényben; három gerinc tagolja. Valósággal lebilincselt ez a látvány, s heves vágyat ébresztett bennem a hegycsúcs megmászására. Micsoda kilátás eshet onnan! Roppant hómező húzódik tőle délnyugat felé, hullámokat vet a széles hegyhátakon, s ezerfelé ágazik a messze távolban. Gigászi, komor csúcsok törnek belőle az ég felé: a Schwarzenstein, a Horn, a Rossruck, a Waxeck, s Furtschagel mögött a Hochfeil-csúcs. Az első vad oldalvágás, amely a Löffler-től a Triftner-ig terjed, nyitva állt előttünk, olyan magas volt mint az a bizonyos görög Kolosszus, de nem mint a Gigilitz- és Floiten-torony. A második sor, a Floitétól délnyugatra igen tiszteletet parancsoló: a Möhren-csúcs, meredek gleccserével és hegyes, vörhenyes csúcsával, jobbra gleccser húzódik belőle lefelé a Gunkel irányába és az Ingent-csúcs felé. Odább még tisztán látni a Zemmet, csúcsától le a Zamser-völgyig, s mögötte roppant hegyek emelkednek, melyeket örök hó borít: a Furtschagel-csúcs és, ha nem tévedek, a Greiner." A Löfflerről és a Schwarzensteinról vitának nincs helye. Aki valaha észak felől - mondjuk akár az Ahorn-csúcsról - néz a ziller-völgyi főgerincre, annak minden bizonnyal föl fog tűnni a harmadik Horn-csúcs cukorsüveg-formája a Schwarzensteintól jobbra. Csak ezt érthette Thurnerkamp a "Horn" alatt. Aztán jön a mai Thurnerkamp, Thurwiesernél ez a "Rossruck", hisz a mai Rossruck-csúcs alig emelkedik a gerinc fölé, úgyhogy Thurwieser nemigen sorolta volna a főgerinc hatalmas csúcsai közé. Néhány hullámzó formájú kiemelkedés után jön a Mösele méltóságteljes tömege, aztán jobbra a Hochfeiler. Van olyan fölfogás is, hogy a "Horn" alatt kell a Thurnerkampot érteni, csakhogy északról nézve a Thurnerkampnak nem hegyes szarvformája van (Horn = szarv), hanem inkább széles hátát mutatja. Thurwieser vezetőinek fölfedező útja legnagyobb valószínűséggel a Thurnerkampra vitt a Rossruck helyett, s így az első megmászási kísérletnek kell tekinteni. A Rossrückentől balra húzódó gerinc a Tratter-hágó.

A csúcsot először az angol Hudson, Taylor és R. Pendlebury érte el, a ziller-völgyi Steinklauber Josele és Gaber Spechtenhauser vezetésével. Waxeck-ből a Rossruck-hágón át mintegy öt óra alatt mászták meg a csúcsot.

Mr. Pendlebury következőképp tudósít: "Ahhoz, hogy elérjük a Rossruck-csorba bemélyedését, egy igen meredek havas lejtőt kellett megmásznunk, melyet alul az elmaradhatatlan peremhasadék határolt. Ez azonban szinte teljesen be volt havazva. A nap még nem olvaszthatta meg a havat, úgyhogy az utolsó szakasz kivételével nem voltak nehézségeink. A csorbában megváltozott a helyzet. Josele, aki addig vezetett bennünket, most a gerincen próbált meg továbbmenni, mely egyenest a csúcshoz visz. Ez a gerinc meglehetősen szétszabdalt, keskeny és még meredek is, úgyhogy bármilyen időben nehéz terepnek számítana, most azonban kétannyira rossz volt a sok hó miatt. Josele egy ideig próbálkozott azzal, hogy megkerüljön egy gonosz sziklafogat, ám hiába, úgyhogy visszajött, és nagy lelki nyugalommal közölte, nem lehet fölmászni, legjobb ha fordulunk is vissza. Gaber vezetésével most lemásztunk kissé a hágó alá a déli oldalon, s balra fordulva a hegy nyugati oldalán kerestünk fölfeleutat. Ez széles, mód fölött meredek hegyoldalnak bizonyult, részben hómentes szikla alkotta, részben havas lejtő. Fölkapaszkodtunk rajta, amennyire bírtunk, mindig a nyugati gerinc közelében. Nagy figyelmet követelt a mászás, mivel ez a hegyoldal még sokkal meredekebb, mint a Wetterhorn lejtője. Mindazonáltal gyorsan haladtunk, hamar elértük a déli gerincet a csúcs közelében, s reggel kilenc órakor, öt órával Waxeck-ből való indulásunk után, fönn álltunk a csúcson".

Ezek az urak először csak igen rövid tudósítást közöltek mászásukról, s ennek következtében egyesek kételkedni kezdtek gyors sikerükben. A kétségek azonban alaptalannak bizonyultak, miután a derék angolok közölték az imént leírt részleteket, s a Thurnerkamp-ot is többször megmászták azóta a déli oldalról. A Trattenbach-gleccserről fölvivő utat, mely manapság a legnépszerűbbnek számít, Seyerlen és Harpprecht urak találták, mikor 1874. július 15-én Peter Dangl vezetésével másodszor mászták meg a csúcsot.

Végezetül a saját útvonalunkat hasonlítanám össze az említettekkel. A mi útvonalunkkal - északról föl a Rossruck-csúcsra, s onnan a Rossruck-hágó felé - előttünk még senki sem próbálkozott. Hosszabb ugyan valamicskével, mint az északi jeges lejtőkön át vezető út, de megvan az előnye, hogy független a hó-jégviszonyoktól, s ezért minden időben járható.

Megtörténhet persze, mint Pendleburyval és társaival is, hogy semmi nehézséget nem okoz a peremhasadék, és a jó hóviszonyok megkönnyítik a fölötte húzódó meredek lejtőt is. De úgy is alakulhat a dolog, ahogy Diener barátommal történt, aki a peremhasadékot csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudta leküzdeni. Sőt megtörténhet az is, ami két éve esett meg Peter Dangllal és más vezetőkkel és berlini turistáikkal, akik két órán át vágták a jégbe a lépéseket, hogy aztán a teljesen áthidalhatatlan peremhasadéktól vissza kelljen fordulniuk, s a Rossruck felé próbálkozniuk. Melegen ajánlom a mi útvonalunkat, különösen lemászáshoz, amikor is fölülről nem lehet jól megítélni a hó állapotát. Sok időt lehet így megtakarítani, főleg oly kedvezőtlen hóviszonyok mellett, amilyenben nekünk is részünk volt.

Ami pedig további utunkat illeti, nos, azért értünk oly későn a csúcsra, mert úgy eltévedtünk a fölöttébb rossz idő miatt.

Az első tévutunkra aligha fog valaki is tévedni, s az előző mászók közül is legföljebb csak Déchy úr próbált szerencsét délnyugat felé, amint azt vezetőjétől, Stephan Kirchlertől, utóbb megtudtam. Ám őket is megfutamította a táblás fal, s végül másik helyen másztak föl.

Valószínűleg azon az úton sem igen jártak még, melyen a továbbiakban a csúcsig jutottunk, mivel még mindig sokkal délnyugatabbra fekszik, mint az általában használatos kuloár. Ez a kuloár közvetlenül a csúcshoz vezet, havas állapotában megmászta D. Chiari, hómentes állapotában Seyer, Worafka és mások. Különösebb nehézségeket nem tartogat. A mi utunk ezzel szemben igen meredek, s a táblás hely sem épp könnyű a gerincen.