Tirol tartomány magashegyi világában kiemelkedő helyet érdemel az Ötz-völgyi-Alpokhoz tartozó Stubai-hegycsoport. Ezt a besorolást nagyszabású fölépítése, csodálatos jégtakarója indokolja. Magasságban, tömegben csak az Ortler-Alpok múlja fölül, a Ziller-völgyi-Alpokkal s a Magas-Tauernnel nevezhető egyenrangúnak.

Vessünk egy pillantást a térképre! Láthatjuk, hogy a Stubai fölépítése sugaras: a középpontot a Pfaffenkamm 3511 és 3466 méter magas kiemelkedései képezik.

A csoportot észak-déli irányban két részre osztja legnagyobb völgye, a 30 kilométeres, csaknem egyenes vonalú Stubai-völgy, ahol figyelemreméltó, hogy sem ezt a völgyet, sem a csoport másik nagyobb völgyét nem zárja hegykoszorú.

Több, mint húsz gerincet számlálhatunk itt meg, legyezőforma elrendezésben, közöttük jellegzetes völgyek húzódnak. Ennek, valamint szépséges, igen egyéni formájú hegycsúcsainak köszönhetően a Stubai-Alpok szépségben az Ötz-völgyit is fölülmúlja.

A Stubai-masszívum legmagasabb része a Wilder Pfaffe csoportja, a 3511 méteres Zuckerhütl-lel. A következő a Sulz-völgy (Sulztal) fölébe magasodó 3498 méteres Schrankogel. Ezután pedig az Alpein-gleccser keleti oldalát körülvevő csúcsok következnek.

Csodásan gazdag a Stubai festői magashegyi tájképekben. Lent virágszőnyeges, gyepes vagy erdős, szakadékok szabdalta hegyoldalakban, siető patakokban gyönyörködhetünk, följebb kristálytiszta tavak, roppant gleccserek és firnmezők kápráztatják el szemünket, s ha megmászunk egy-egy csúcsot, pompás kilátásban lehet részünk.

Tirol hegyvidéke igen sokszínű geológiailag és formailag. Különösképp megragadó a gleccserkoszorúzta őshegység szelídebb formái s a dolomit- és mészkőhegyek vadregényes, zegzugos, szakadékos csúcsai közötti különbség. Minő királyi látvány a hatalmas Ueble-völgyi-gleccser a hegyóriások között! Az alpesi természet fenséges csöndje árad a roppant Alpeinerből s a Sulz-völgyi-gleccserből, ám vad és fantasztikus a Kalkkögel meg a Pflerscher Tribulaun vakmerő, osztott sziklaorma. Érdekes, hogy a néphit ezt a vidéket nem vad szellemekkel népesíti be, mint az Alpok egyéb részeit, hanem jó tündérekkel. Ezek a jó tündérek jégpalotákban laknak a csúcsokon.

1882 egy forró szeptemberi napján Purtscheller, Richárd fivérem s jómagam a Stubai felé vezető úton ballagtunk. Magunk mögött hagytuk már a csodálatos kilátásáról híres Ober-Schönberg falucskát. Előttünk a Pfaffen-csoport tornyosult, a szép ívben lefutó, kétszeresen hasított Sulzau-gleccserrel. Amott a Zuckerhütl tűhegyes orma szökkent a légbe. A csúcsokon itt-ott ködcsomók pihentek mozdulatlan, a déli szél baljós előjeleként. "Mi lesz, ha rossz időt fogunk ki?", hallatta szavát Purtscheller barátunk. "Akkor az Alpein-gleccser helyett a Hohe-Viller-csúcson tesszük tiszteletünket!" Richard fivérem szokásához híven szótlanul követte a tervek alakulását.

Mire leszállt az éjszaka, fönn álltunk az Oberberg-völgy legfölső tereplépcsőjén. Sűrű köd borított mindent. A háttérben föl-fölvillant pillanatokra az Alpein-gleccser, mely egykori kiterjedésének jeléül gleccservájatokat hagyott maga után. Ezek egyikén áll az Alpein-házikó. A pásztorok szokott nyájasságukkal fogadtak bennünket vendégül, bár a házban alig-alig akadt szabad hely. Lassacskán kiismertük a kunyhó lakóit. Elsőnek egy mogorva, idősebb pásztort, aki kissé görbe szemmel nézte a betolakodókat. Legkiváltképp az bosszantotta föl, mikor a harmadik napon unalmamban egy véletlenül talált tiroli kalendáriumból gazdasági jótanácsokat kezdtem fölolvasni. Ezek a papírízű bölcsességek nagyon bosszantották. Ott volt aztán a háziasszony, a mogorva öreg felesége. Ő főzött az egész társaságra. És a kisfiuk, egy remek kis fickó, aki minden házimunkában segédkezett, az ő dolga volt ivóvizet hozni a völgyből. Jót mulattunk, mikor elkámpicsorodva, dolgavégezetlen jött egyszer vissza: akkora volt a "füst" - mármint a köd - , hogy nem mert elmenni az alig pár lépésre lévő folyóig. Rajtuk kívül még egy birka- és egy tehénpásztor is lakott itt. Mi a padlást osztottuk meg a három férfival, az asszony és a gyerek pedig egy melléképületben lakott. Mióta megépült a Franz-kunyhó már senki sem kényszerül a kényelmetlen, füstös Alpein-házban éjszakázni. Ezt a fulpmesi M. Purtscheller cégnek, s a Német- és Osztrák Hegymászó Szövetségnek (Deutsche und Oesterreiche Alpenvereinnek) köszönhetjük. A remekül berendezett, kitűnő házikó negyedórányival följebb fekszik, egy messziről látható teraszon. Az új ház remélhetőleg hozzájárul majd ahhoz, hogy emelkedjék a méltatlanul elhanyagolt Alpeiner-vidék látogatóinak száma.)

A következő nap, szeptember 5-e, igen borúsan köszöntött ránk. Megegyezésünk szerint a Hohe-Viller-csúcs lett hát a cél. Egy széllökés fölszakította kissé a ködöt, így pillanatra megláttuk a szemközti havas gerinc ormait s az Alpein-gleccser felé húzódó hómezőket.

Legelső cél a Viller-árok volt. A Viller-csúcstól délre húzódó gleccservájatot nevezik így. Elég későn indultunk, fél hétre járt már az idő. Térképünk mutatott egy utat, mely a mi házikónktól vezet fölfelé, bár ez nincs mindenütt világosan kitaposva. De a zöld hegyoldal jóformán mindenfelé járható. Megkerültük a mocsaras részt a házikó mögött, s ösvénykénkre rátalálva fölfelé vettük utunkat, északnyugati irányba. Egykettőre végképp elmerültünk a sűrű ködben. Egy kis vízszintes részen összedőlt (kidőlt-bedőlt) pásztorkunyhó maradványai álltak. Mélyedés jött, megkerültük, s ezzel elértük a kis mellékvölgyet, mely a Schafgrübler-csúcs délkeleti oldalán húzódik lefelé. Vígan csobogó patak hívogatott a völgyecskébe. A térképről megállapítottuk, föl kell még kapaszkodnunk a völgyet észak felől lezáró gerincre ahhoz, hogy bepillantást nyerjünk a Viller-árokba. Amint ide fölértük, a köd valamelyest oszlani kezdett.

Láttuk az említett Schafgrübler-csúcsot nyugaton, s a Horn-völgyi-hágót közötte és a Hohe-Viller-csúcs között. Ez köti össze az Oberberg- és a Lisens (Selrain)-völgyet. Közvetlen előttünk törmelékes gleccservájat feküdt, melyből törmeléklejtők húzódtak föl a Viller-csúcs meredek sziklafalai felé. Ez volt a Viller-árok.

Kényelmesen elhelyezkedtünk néhány kőtömbön, s nekiláttunk a haditervnek. A Viller-csúcs sziklatömege meglehetősen vad látványt nyújtott. Szürke ködbe burkolóztak a táblás, hasadozott falak, s odafönn a gerincen három sziklatorony állt közvetlenül egymás mellett. A nyugati a legmagasabb közülük, ide fut be a Lisens-gerinc, mely a Selrain-völgyet a Votscher-völgytől választja el . Ezen a gerincen található az úgynevezett lisensi Viller-csúcs, mely 3040 méteres magasságával könnyen megmászható.

Ismertük Carl Gsaller úr érdekes, eleven beszámolóját arról, hogy mászta meg elsőként a Hohe-Viller-csúcsot (Hohe Villerspitzét) (Zeitschrift des D. u. Oe. Alpenvereins, Bd. 10, 227. o.): hogy először a Viller-csúcsról nyugatra tornyosuló Zu-csúcsra kapaszkodott föl, s így nyugat felől közelítette meg a fő hegytömböt. Táblákon és kéményeken kapaszkodva jutott el a Hoher Gang sűrűn megszakított füves párkányáig, átmászott az északi oldalra, föl a lisensi Viller-csúcs felé kiugró gerincre, s innen a csúcsra. Mialatt az igen érzékletesen leírt mászás részleteit fontolgattuk, heves széllökés jött délnyugatról, s feltépte a ködöt a riasztóan meredek déli fal előtt. A roppant, sötétszürke amfibol-sziklatömböt mély, függőleges hasadékok szabdalták, közülük a legmélyebb, a "zord szurdok" nevű majdnem a csúcsig ért. A fal alsó harmadán vízszintes füves részek rétegződtek egymás fölé. A hasadékok mentén - errefelé "Kluppe" a nevük (szorító, csipesz) - hasonló fűcsomós helyeket fedeztünk föl. Följebb igen meredek sziklafal következik, utána azonban megint lankásabb a terep.

Hamarosan megegyezésre jutottunk: a zöld, füves foltok mentén kezdünk fölkapaszkodni, mivel ez tűnik a legrövidebb útnak. A természet néma, ünnepélyes csöndjét csak az erős szélzúgás törte meg. Olykor föl-fölszakadt a felhőzet, s vad villanás futotta be a csúcsokat.

Vargabetűt csináltunk balfelé, s így elkerülve a gleccservájat legmélyebb részeit, nekiláttunk a déli fal említett mély bevágásának. Gsaller annakidején a Zu-csúcson át mászott, mi elkerültük a csúcsot jobbfelől. Leküzdve néhány kisebb, ám nem könnyű lépcsőt a falban, a bevágás egy jobban bemélyedő részébe jutottunk. Itt kellemes meglepetés fogadott. A meredek, itt-ott füves lejtőt szinte elborította a havasi gyopár. Kivételes, ritka szerencse ennyit látni egyszerre a fenséges fehér csillagvirágból, s ráadásul ilyen szépeket. Nem volt sietős dolgunk, úgyhogy kalapunkat alaposan megraktuk a nemes, ritka virágdísszel. Fölöttébb meredek volt a füves lejtő, óvatosan kellett mozognunk, de a hágóvasnak azért nem láttuk szükségét. A fűsávok baloldalt messze fölhúzódtak a falon; követtük őket, míg el nem tűntek végképp. Jó néhány legalább tízméteres, meredek falszakasz következett most; igazi őshegységi jellegű sziklák. Biztos, szilárd fölépítésű, de igen sima, s kevés fogást találni rajta. Míg a mészkőhegységek sokkal veszedelmesebben tudnak kinézni, mint amilyenek igazából, itt ennek épp az ellenkezője érvényesül, s komoly technikai nehézségekre számíthat az ember. Csábító kihívás a tapasztalt mászó számára egy ilyen szikla.

Egy balfelől húzódó folyosóhoz értünk ezenközben, mely föltehetőleg a már említett zord szurdok folytatása volt. Az a hasadék, melyben elkezdtünk mászni, már régebben megszakadt egy meredekebb résznél, s egyenesen fölfelé tovább nem tudtunk mászni. Nem volt más hátra, mint egy keskeny sziklapárkányon át beszállni a folyosóba. A párkány kissé emelkedett, s alig deciméternyi széles volt. Hál' Istennek följebb jól meg lehetett fogódzkodni néhány repedésben, máskülönben nagy fejtörést okozott volna ez a szakasz. Kapaszkodtunk hát tovább, hol magában a vályúban, hol pedig az oldalfalain. A kuloár kezdetben igen meredek volt, aztán hajlásszöge fokozatosan enyhülni kezdett, miközben a sziklafal többi része is egyre lankásabb lett. Ámde még odébb volt a cél. Újfent meredek sziklalépcső szakította meg a falat. Purtscheller megkerülte jobbról, de eközben egy meredek, sima táblával gyűlt meg a baja. Mi inkább egyenest fölkapaszkodtunk rajta.

Ám mi is nehézségekbe ütköztünk: a kőzet itt meglehetős laza volt. Aki szemügyre veszi a hegy déli oldalát, mely mindaddig megmászhatatlannak számított, láthatja, hogy itt az ember állandó, gyakran nehéz mászásra, kapaszkodásra kényszerül. Ezt mi most saját bőrünkön tapasztaltuk, még ha úgy éreztük is, hogy a mi utunk könnyebb, mint a Gsalleré.

Jobbra egy vályú, ebben folytattuk utunkat. Rövid mászás után kiértünk a gerincélre, s ahogy körülnéztünk, jobb kéz felől, alig kőhajtásnyira, megpillantottuk a csúcsot. Még pár lépés, és ott voltunk a Hohe-Viller-csúcs legmagasabb pontján, 3095 méter magasságban. Mellettünk Gsaller szétesett kőgúlája. Alaposabb vizsgálódás során egy kőlapon megpillantottuk a C. G. kezdőbetűket s az 1878-as évszámot, feketével fölírva.

A ködben épp csak a közvetlen környéket tudtuk szemügyre venni. Viharfelhők kavarogtak, sziklahátak, hómezők villantak föl olykor a hirtelen fényben, mintha csak a puszta légben úsznának. Egy-egy pillanatra láthattuk a Fernerkogel sziklapiramisát, a Lisens-völgy mély hasadékát, s a Lisens-gleccser széles, széthasadozott firnmezejét a sima sziklafalak fölött.

A Hohe-Viller-csúcs, egy nyugatra fekvő csúcsról nézve, kéthegyű orom képét mutatja, mely, más hegyekkel ellentétben, rendkívül finom, karcsú, lendületes fölépítésű. Közelebbről szemlélve azonban a természet pusztító hatásának lehetünk tanúi. Mint más hegytitánokat, őt is ugyanoly hatalmas erők taszítják a hanyatlás felé, mint amelyek fölemelkedését és pompáját munkálták. A természet nem ismer nyugvópontot, s lerombolja, amit épített!

A legmagasabb pontról egyenesen lenézhettünk a déli falra, s a gleccservájatra, melyen át fölkapaszkodtunk. Észak felé is volt némi kilátás, a Votscher-völgy kis gleccserére. Úgy tűnt, ez lehet a legjobb út a Viller-csúcsra, mivel a gleccser szemre könnyen megközelíthetőnek látszott. Gsaller is hasonló véleményen volt: szerinte a déli és a legmagasabb Viller-csúcsra közötti csorba, s az említett gleccser egész jó utat tennének ki, bár lejjebb egy táblás rész okozhat nehézségeket. De a mi terveink közt a Votscher-völgy most nem szerepelt: az Alpein-rétre szerettünk volna visszajutni. A szanaszét heverő pompás építőanyag arra csábított, hogy jókora kőgúlát építsünk a csúcson. Szilárd alapot raktunk, s rá jó embermagasságú kőbabát. A benne elhelyezett cédulán rögzítettük mászásunk adatait.

A csúcsot úgy másfélórás tartózkodás után hagytuk el. Ugyanazon az úton indultunk lefelé, amelyen jöttünk. A hőmérséklet rohamosan süllyedt, egyidejűleg a köd is sűrűsödött, s zuhogni kezdett az eső. Mind a fű, mind a szikla sokkal csúszósabb lett így, mint fölfelé jövet. Elszabadult kövek visszhangozva pattogtak szikláról sziklára, mintegy figyelmeztetve bennünket, hogy óvatosabban járjunk. De a kockázatot nem lehet teljesen kiküszöbölni. Elől másztam, s egyszerre fivérem figyelmeztető kiáltása hasított a fülembe. Ám későn jött a vészjel, s a kő, melyet Richárd véletlenül meglazított, már el is találta a bal bokámat. Jó gyerekfej nagyságú volt. A továbbiakban bizony nem kis fájdalmamba került a mászás.

A nagy nedvesség miatt gyorsan nem mászhattunk, így már háromnegyed három volt, mire elértük a gleccservájatot. Különösképp a meredek, füves lejtőkön volt kellemetlen és nagy óvatosságot igénylő a lefelé haladás. Úgy terveztem, hogy meg fogom kerülni balfelől a legalsó sziklákat, melyek már a fölfelé kapaszkodáskor nehézségeket okoztak. Ment is a dolog simán, de a többiekre egy ideig várnom kellett odalent, mivel ők mégis a nehezebb utat választották.

A keskeny párkány fölött Purtscheller talált egy fél rézgyűrűt, mely valami műszer része lehetett. Azt gondoltuk, Gsaller ejthetett itt el valamit. Most azonban, hogy kényelmes tempóban bandukoltunk lefelé a gleccservájatban, s épp megálltunk volna még egyszer alaposan végigpásztázni a hegyet, észrevettük, hogy nincs meg a látcsövünk. Richárdnál volt, a melltáskájában, ami pedig tele volt lyukakkal. Odalett hát a hűséges jószág, megannyi magashegyi túránk társa. Eszünkbe jutott egyszerre, hogy fivérem még a fölfeleúton leejtett valamit, ami különös, csörrenő zajt ütött, de akkor ügyet sem vetettünk rá, azt hívén, hogy csak egy kő volt. Kitűnő távcsövünk most ripityára törve nyugszik valahol a Viller-árok mélyén.

Kissé alábbhagyott az eső, s a súlyos felhőzet is emelkedni kezdett, úgyhogy megláthattuk hegycsúcsunkat teljes pompájában. Az időjárás minden helytelenkedése ellenére most nagy elégtétellel néztünk vissza megharcolt utunkra. Hisz a kellemetlenségek elviselése is erősíti a hegymászó öntudatát. Néhány pihenő után végül fél ötre értünk vissza az Alpein-házhoz.

Másnap még bánatosabb volt az idő, a táj egész napra sűrű ködbe burkolózott. Mégis úgy döntöttünk, várunk. Rég hozzászoktunk már az alpesi pásztorok kosztjához, s örömünket leltük benne. Unalmunkat malomjátékkal űztük el, melyhez a táblát és a köveket sajátkezűleg állítottuk elő. Ám mikor szeptember 7-én is ugyanolyan lehangoló arcát mutatta az idő, elszántunk magunkat az indulásra. Megint a stubai völgyi utat tapostuk, de most azzal a céllal, hogy a Brenner-vasútra jussunk. A nehéz ködből lassan kibontakoztak az Inn-völgyi mészkőhegyek szürke falai, s a Patscherkofel kerek kupolája, melyet ajánlhatunk bárkinek, aki szép kilátást keres a stubai hegyekre.

Mögöttünk azonban valósággal összezárultak a többrétegű felhőfalak, s vastag, fekete takarót borítottak mindenre az erdőhatár fölött. Ilyen körülmények között megbecsüli az ember a biztos fedelet, a meleg szobát. Odabentről kacagni lehet az egyhangú esőt, s könnyű szívvel idézgetni sikeresebb hegyi vállalkozásokat a múltból. Így is tettünk Miedersben a kedélyes fogadóban. Egy napot még várni akartunk, hogy a Drezdai-házból még mászhassunk egy kicsit a szép Stubaiban. Ám hiába volt kitartó türelmünk. Hátat fordítottunk hát a völgynek, melynek szépségét oly makacsul rejtette előlünk a barátságtalan égbolt, s elindultunk a Ziller-völgy felé, hogy ott keressünk kárpótlást.

Bizony jogos csodálatra szolgálnak rá a Dolomitok hegyei! - ezen a néven ismerik a turisták a dél-tiroli Mészkő-Alpok zegzugos, vadregényes csúcsait, bár csak egy részük áll valóban dolomitból. Sok vándor lélek fogja még örömét lelni a büszke sziklatornyokban és csúcsokban, a gyér növényzetű, halott, puszta kőtömegben, mely a gazdag életnek egyetlen elemét őrzi: a színeket, a fény változásait. A napfény, a levegő, a változó megvilágítás kaleidoszkópjában ezernyi színárnyalat kavarog a hideg fehértől az izzó, erős vörösig. Hirtelen szélvihar hajtja messze a ködöt, csak egy-két foszlány, pamacs marad belőle a legtávolabbi csúcsok körül. A délutáni nap áttűz a könnyű fátyolon, s varázslatos ezüstben ragyogtatja meg a sziklafalakat az ég mély azúr hátterén. Aztán az utolsó ködfátyol is fölszakad, s a sziklákat a nap aranyba, majd legvégül bíborba vonja. Aki láthatta ezt valaha, sosem felejti el.

Mesterien jeleníti meg a dolomitvidéket egy kitűnő geológus: "E nagystílű tájak titokzatos varázsát az ellentét teszi, mely a sötét színű, növényzetnek kedvező magmás, márga- és homokkő, valamint a csupasz, fehér, magasba szökő mészkő között feszül. Ez a kontraszt adja meg az összkép alapszínét, s ezt variálja tovább a mindkét kőzetre jellemző szín- és formabeli változatosság. Bár hatalmasak és nagyszabásúak csúcsai, mégis halott, vad és monoton képet nyújtana a dél-tiroli hegyvidék, ha kizárólag mészkőből s dolomitból állana. Kietlen, alig-alig lakható sziklavadon volna, keskeny, szakadékszerű, vízszegény völgyekkel. Számos geológiai okra vezethető vissza, hogy a rideg mészkőhegységet kies medence- és csatornaformájú völgyek törik át meg át, s tágas rétjeikkel, erdeikkel, legelőikkel élénkítik a tájat, haszonra és gyönyörűségre. Itt csak a Seisser-Alpok magasföldjét neveznénk meg, a Badia-völgyi magasfensíkot (nevét az Abtei- avagy Badia-völgyi Enneberg lakosairól, egy kicsiny rétoromán néptörzsről kapta) a Buchenstein-nal, az Ampezzoi-völgyet, a Zoldo fennsíkját a Pelmo alatt, s a félkör alakú völgyvidéket Agordotól keletre. Minő mértékben emelik ezen völgyek és magasföldek a mészkőcsúcsok vad vidékének báját, azt bárki megmondhatja, aki ismeri ezt a tájat. Vízmosások, pompás fenyvessel benőtt lejtők, dús gyepszőnyeg a hullámzó fennsíkokon, és közvetlen mellettük szökkennek az égbe a csodás formájú, de puszta, sápadtfehér mészkőtömbök, vagy a dolomit fantasztikus, vad csúcsai-ormai. Elképzelni is aligha lehet élesebb különbséget." (Mojsisosics: Die Dolomitriffe von Südtirol und Venetien).

Hát még a hegymászónak mit jelent ez a szó: Dolomitok! A legérdekesebb, legcsábítóbb mászófeladatok minden nehézségi szinten. Tudás, technika, egyéni teherbírás értékelődik itt, míg az ember följut egy-egy magasabb pontra, s ha ez ráadásul olyan nehéz terep, mint mondjuk a Kleine Zinne sima, meredek sziklatornya, hát joggal ujjonghatunk fáradsággal kiharcolt győzelmünkön! Ó, igen, a Dolomitok valóságos gyémántja a fenséges Alpeseknek, s hogy épp Tirolnak jutott ezen ékkő, nos ez súlyosan nyom a latban, ha a magashegyi szépséget mérlegeljük, hisz még a Berni-felfölddel vagy Zermatt környékével szemben sem marad alul. Svájc és Tirol versengésében az utóbbinak mindig meglesz az utolsó, mindent elsöprő tromfja, a varázsszó: a Dolomitok!

Bizonnyal az Alpesek nem egy ismerője kérdezte már magában, vajon miért van az, hogy oly kevesen másznak a Dolomitokban vezető nélkül, holott az Alpok más vidékein már annyi nagyszerű mászást hajtottak végre a helyi lakosok vezetése nélkül is. Nem nehéz felelni ezen kérdésre. Hisz a Dolomitokban olyannyira kiváló vezetők vannak! És ha oly nagyszerűt kaphat az ember, mint egy Innerkofler, egy Lacadelli, egy Siorpaes, Bettega, Cefaletti, vagy másvalaki a kiválóságok közül, nos akkor föl sem merül a kísértés, hogy egyedül próbálkozzon meg azzal, ami annyival egyszerűbb egy tapasztalt vezető mellett. A vezetőnélküli mászás csak olyan területen jöhet létre, ahol még egyszerűen nincsenek vezetők. Továbbfejlődnie aztán lehet másutt is, ehhez csak hegyek kellenek, magasak és nehezek. Céltudatosan, mértékletesen lehet fokról fokra tovább nehezíteni a feladatot, ismerni kell a vonatkozó szakirodalmat, s a magashegységet általában. A vezetőnélküli mászás így idővel, tapasztalat és óvatosság segítségével, fontos tényezőjévé lehet a hegymászásban oly üdvös testi-lelki erősödésnek és fölemelkedésnek.

Van még egy oka annak, hogy oly kevesen másznak vezető nélkül: a terepviszonyokban rejlő roppant nehézségek. Ezeket két részre oszthatjuk: az út megtalálásának nehézségei és a megtalált úton való haladás nehézségei. A Dolomitok fölépítése ugyanis olyannyira bonyolult, hogy korántsem lehet mindig első pillantásra megtalálni a legnagyobb csúcsot, s ezentúl maga a mászás is igencsak próbára teszi az ember tudását és erejét. Többnyire fölváltva kell mászni sziklapárkányokon és hasadékokban, folyosókban. Ilyesmi híján nehéz lesz följutni egy dolomitcsúcsra, mivel a meredek falak csak ritkán mászhatók igazán. Ahol mégis falon kell haladni, többnyire az a mászás legbajosabb része. A kémények is okozhatnak derekas nehézségeket, ha ugyanis beékelődött kőtömb zárja el bennük a fölfeleutat. A nagyobb folyosók gyakran havasak - kora nyári időben - vagy jegesek - ez inkább a nyárutón merül föl. Első esetben, ha a hó szilárd, kemény, jó minőségű, akkor a folyosó gyorsan és könnyen járható. Ha viszont el van jegesedve, akkor igen sok időt rabol el a lépések kivájása. A kőhullás gyakorlatilag állandó veszélyt jelent.

Aki kíváncsi arra, mi is áll előtte, ha egyedül merészkedik ebbe a kőlabirintusba, az olvassa el a következő történeteket.

1881. augusztusa volt. Végre megérkeztünk Sextenbe, avagy St. Veitba, a Sexten-völgy legnagyobb helységébe, a postaszolgálat fogadójába. Kedélyes szoba, két asztal, barátságos lámpafény. A baloldali asztalnál városi társaság ül, csak úgy röpköd az "Így meg így, kedves professzor úr...!", a "Kétségtelenül, tisztelt bárónő..." jobbra és balra. Már csak valószínűbb, hogy a másik asztalnál fogunk helyet találni, Ottó fivérem és én. Nem éppen szalonképes öltözékünket vastagon fedi az út pora. A jobboldali asztalnál csendőrtiszt ül két idősebb úriemberrel (mint később megtudtuk, a müncheni hegymászóklub tagjai), s a szolgálatkész fogadós-postamesterrel. "Kisasszony, két messzely tirolit!" A fogadós arra számíthatott, hogy a bor megoldja nyelvünket, mert azonnal kérdezősködni kezdett. Honnan jöttünk, mik a terveink. Ám nem akartunk azonnal színt vallani, így kezdetben kissé szűkszavúan válaszolgattunk. "Innichenből jönnek? Onnan. A délutáni vonattal érkeztek oda? Nem, már tegnap este ott voltunk. Akkor az egész napot Bad Innichenben töltötték? Nem, hanem rögtön elindultunk ide, a Haunold-on át. Ki volt a vezetőjük? Egyedül mentünk." Ekkor az egyik öregúr bekapcsolódott a beszélgetésbe. Kijelentette, hogy az ilyesmi fölöttébb veszélyes, s azt kérdezte, hogyan találtuk meg az utat. A legmagasabb csúcsot pedig nem is érhettük el, ezt ő az innicheniektől tudja, ketten a minap is kis híján otthagyták a fogukat a Haunoldon. A vezetőjük nem találta meg a megfelelő folyosót, egy jeges vályúba jutottak, kicsúsztak, és kicsibe múlott, hogy ott nem vesztek. Mi erre elmondtuk, hogy ott találtuk a legmagasabb, áthajló ormon a Haunold megmászóinak listáját egy orvosságos üvegcsében, s hozzátettük a saját kártyáinkat is. Hajlandók vagyunk fölolvasni a neveket jegyzeteinkből. Ez hatott. A postamester úgy vélekedett, nyilván ez volt az egyik legnehezebb utunk. Hazudnunk kellett volna? Nem hiszem! Megvallottuk, hogy ez évi túráink sorában a Haunold a könnyebbek, mi több, a legkönnyebbek közé számítható. Ez azonban már sok volt az egyik müncheni úriembernek. "Nem tűrhetem tovább ezt a hetvenkedést!" felkiáltással fogta a poharát és távozott a helyiségből. Kínos egy helyzet volt. Mit gondolhatott rólunk a szomszéd asztalnál üldögélő társaság... Hát még Sextenben és Bad Innichenben mit meséltek rólunk ezután! Mi voltunk a "rossz haunholdiak", akik azzal hencegnek, hogy fönn voltak a csúcson, s közben egész nap az erdőben hűsöltek. Vajon megváltozott-e azóta eme vélemény?

Másnap már, botjainkat vállra vetve, leendő főhadiszállásunk, Bad Sexten avagy Moos felé haladtunk. Úgy félórányi járásra volt, a völgy belsejében. Bár a csendőrparancsnok szerint nem éppen "európai berendezésű" hely ez, de legalább fesztelenül érezhettük itt magunkat. A fürdővendégek, néhány olasz család, nem beszéltek németül, s mi sem az ő nyelvüket. Unalmasan teltek a rossz idő napjai. Sok mulatságot az egyetlen könyvben, a Tiroli Mária-kalendáriumban sem lelhettünk. A szakácsné repertoárja is igen hamar kimerült, s a makacs szabályszerűség, ahogy mindig ugyanazon étkek tértek újra és újra vissza, kétségbe ejtette volna még a legigénytelenebb embert is. Mindazonáltal egy egész hetet kellett itt eltöltenünk, augusztus 26-tól szeptember 2-ig. Tartózkodásunkat csak az tette elviselhetőbbé, hogy a sexteni postamester, aki már évek óta tagja a hegymászó egyesületnek, elhozta az egylet publikációinak néhány füzetét.

De térjünk rá magára a mászásra. Előrebocsátanám Sexten környékének rövid leírását. Félúton vagyunk tehát Sexten és Bad Moos között. Legelőször egy hatalmas, sötét színű sziklatömeg tűnik a szemünkbe tőlünk délnyugatra, a fürdő fehéren csillogó házacskája fölött. Három orma van. A baloldali kerek kupolaforma, a középső zegzugos korona, a jobboldali pedig hegyes, meredek torony. Ez a Rothwand-csúcs. Közvetlenül mellette, tőle csak egy törmelékes, itt-ott hófödte gleccservájattal elválasztva emelkedik az ég felé az Elferkofel piramisa. Baloldalt úgy 45 fokos gerinc fut le belőle, jobboldalt viszont meredek fal zuhan a mélybe, a Fischlein-völgybe. És arra, dél felé, a háttérben? Valóság, vagy csak látomás? Ott a varázslatos Zwölfer trónol, melyre szótlan elragadtatással bámul föl a vándor.

Tőle jobbra a Oberbachern-csúcs fala zuhan a mélybe a csúcs parányi kúpja alatt, délnyugaton pedig gazdag fenyvesekből emelkedik ki a Gsellknoten sziklatömege. Ez takarja most szemünk elől a pompás Dreischuster-csúcsot, melyet röviden Schusternek is neveznek. Ha még tovább fordulunk jobb felé, láthatjuk a Bad Innichent körülvevő dús zöld rengeteget, s fölötte két sziklaormot a Haunold-ból. Pásztázzuk végig a völgyet északnyugat felé. Itt zöld hegyhát zárja le a kilátást, az Innicher Berg. Északon füves hegyvonulat, ezt Helmnek hívják. Alant ezer színben pompázó szántóföldek, széles fenyőerdősáv, aztán hegyi kaszálók fűtengere.

Ha viszont magát a Schustert akarjuk látni, beljebb kell hatolnunk a Fischlein-völgybe úgy negyedórányira a kristálytiszta patak mentén. (Maradhatunk a keleti parton, ahol a fürdő is fekszik.) Akkor jobbra kell fordulni, s megláthatjuk a hegycsoport királyát.

Az egész környék fölött uralkodik, s nem volna könnyű megmondanom, melyik oldalról nyújtja a legszebb látványt. Az előbb ajánlott pontról nézve kissé eltorzítja a rövidülés. Hatásosabb a látvány délkeletről, az Elfer és a Hochbrunner Schneide közül nézve, vagy az Innerfeld-völgyből, ahonnan meredek, hegyes piramisnak látszik a hegy.

A csúcs sokágú koronát formáz, a Fischlein-völgy törmelékes vájatába lefutó falai pedig fenyegető, csaknem gonosz benyomást tesznek. Ahogy így elnézzük lentről a hegyet, elképzelni is nehéz, hogy itt föl lehetne kapaszkodni. Reméljük, fog a napokban egy kis friss hó esni, akkor majd meglátjuk, hol marad meg, s ott vannak a fal kevésbé meredek részei. Az idő amúgy sem igen bizalomgerjesztő. Valamit azonban már most meg tudunk állapítani, ami a bonyolult felépítésű dolomitcsúcsoknál meglehetősen fontos: azt, hogy hol a legmagasabb csúcs. Úgy tűnik, hogy az említett korona közepén helyezkedik el. A koronától jobbra mély csorbát látunk, a csorbától még hosszan húzódik lefelé a meredek fal, míg eléri a törmelékes részt. Eközben gyakran zöldellő foltok szakítják meg: a Schusterflecken. Ezeken át lehet a csorbát elérni, erre még emlékszünk Grohmann könyvéből, ahol a Schuster első megmászását írja le. Ám ki tudja, hogy onnan aztán hogyan tovább? Úgy gondoltuk, kell ott lennie egy vályúnak, melyet innen nem látni, de fölvisz egészen a csúcs közelébe.

Az volt tehát a feladat, hogy Sextenben fölhajtsuk Grohmann "Wanderungen in den Dolomiten (Vándorlások a Dolomitokban)" c. könyvét. Ám ez túl nagy kívánságnak bizonyult. A postamesternek megvolt valaha a könyv, de kölcsönadta, és nem kapta vissza. Mód fölött bosszantó! Teltek a napok, de nem jött a várt időváltozás. Hogy mégse üljünk tétlenül, megpróbálkoztunk a könnyebbnek látszó Rothwanddal. Bad Moosból hat és fél óra alatt értünk föl, néminemű nehézségek árán a csúcsra, s mivel nem tudtunk semmit az előző megmászásokról, igencsak érdekes élmény volt odafönt megtalálni Eötvös báró és L. Grünwald úr kártyáját. Sajna az orrunkig sem láttunk, pedig örültünk volna, ha megvizsgálhatjuk a közvetlen közelben lévő Elfert. De hát erről le kellett mondanunk. Egy röpke pillanatra megláthattuk a Sexten-völgyet, de azontúl csak köd, köd és megint köd volt az osztályrészünk.

28-án végre megeredt a hó, másnapra pedig szép derült idő lett. Ekkor bejártuk a Schusterkart, avagy Weisslahnt, ahogy még nevezni szokták, hogy aztán majd a lehető legkisebb időveszteséggel juthassunk el a sziklákig. A frissen hullott hó nem okozhatott nagyobb nehézségeket, mivel a nap folyamán legnagyobbrészt elolvadt. Így aztán eldöntöttük, hogy augusztus 30-a lesz a mászás napja.

Csillagos éjszakai égbolt borult fölénk, mikor hajnali négykor kiléptünk a szabadba. Faggyúgyertya lobogott odébb a fűrészmalomban, a pihenést nem ismerő szorgalom bizonyságaként, s fűrész monoton zaja vegyült a patak dallamos csobogásába. Arra kell mennünk, mert ott visz át palló a patakon, s a túloldalon megy a széles ösvény fölfelé a Fischlein-völgyben. Metsző hideg volt, jól ki kellett lépnünk.

Zöld gyepen vitt utunk, roppant vörösfenyők alatt. Jobbra-balra néhány szénaszárító állvány. Emitt egy kerítés húzódik le jobbról; felfedező utunkon megállapítottuk, hogy ez az a hely, ahol le kell térnünk a fő útról. Keskeny ösvény visz tovább föl a hegyoldalba, dús bozótos közepette, a Schusterkar szájadzásához. Az évek során nagy tömegben fölhalmozódott törmeléket rég benőtte már a szívós törpefenyő, ám szerencsére nem túl sűrűn, úgyhogy nem jelent nagy akadályt a továbbjutásban. Följebb csupaszon hever a törmelék, csak a szélét verte föl a növényzet. Tekintve, hogy a görgetegen botladozni nem épp kellemes, ám annál időrablóbb vállalkozás, már az előzetes vizsgálódás során eldöntöttük, hogy a gleccservájat jobboldalán (ez fölfelé a bal oldal) fogunk fölkaptatni. Annál is inkább, mert itt régebbi mászók nyomaira is bukkantunk. Följebb persze kénytelenek leszünk átkelni a törmelékkúpokon, de itt ezek egészen szűk helyre korlátozódnak, úgyhogy nem lesz nagy időveszteség. Fölöttünk a Schusterflecken. Elég meredeknek néznek ki messziről, de valójában ártalmatlanok.

Aki havasi gyopárt szeretne szedni, hegymászó egyesületünk jelképét, annak mást sem kell tennie, mint a Dolomitokban barangolni. Amint letér a széles, kitaposott turistaútról, szinte bárhol tengernyi fehér csillagvirágot fog találni. Ez a Schusterfleckenre is igaz. A hegyoldal zöld pázsitját gyakran töri meg meredek sziklás szakasz. Ezeken kénytelenek vagyunk fölhúzódzkodni, mert nincs időnk megkerülni, könnyebb utat keresni. Itt is csakúgy van, mint máshol: az egyenes út a legrövidebb, tehát a legjobb. Szűk hasadék, keskeny sziklapárkány, majd megint a zöld pázsit. Idefönn még nem olvadt el az egész hó, s a lefolyó hóvíztől síkos, csúszós a fű. Potomság! Hisz már fönn állunk a gerincen. Párszáz lépést még balfelé, s a gerinc egy mély csorbájába értünk. Reggeli hét óra. Eddig pompásan ment minden!

A csorba fölöttébb alkalmatos kis hely. Több négyzetméternyi vízszintes tér, rajta kőtömbök elszórva, mintha a jóisten is ülőhelynek szánta volna. Fölötte függőlegesen emelkedik a fal a Schuster felé, túloldalt pedig a Gsellknoten-hez húzódik egy sziklagerinc. Ettől jobbra az Ankogel-Hochalpenspitz-csoport hegyei derengenek a messze távolban, balra pedig régi jó ismerőseink, a ziller-völgyi hegyek. Közelebb a Haunold várromja látható, tőle csak a sötét Innerfeld-völgy választ el. Az Elfer és a Zwölfer roppant magasságból néz le reánk.

Elköltöttük reggelinket, majd keresni kezdtük a továbbvivő utat. Most már világos volt, hogy nincs semmiféle nagy hasadék a sziklatömegben, mely kivezetne a csúcsig. Odaát, az Innerfeld-oldalon fölfedeztünk ugyan egy folyosót, de azt még akkor sem tekinthettük volna járható útnak, ha nem látjuk, hogy csüngenek benne a jégcsapok: annyira meredek volt, hogy az eleve kizárt minden ilyen megfontolást. Nem volt hát más hátra, mint a falakat balra megkerülni. Egy széles párkány futott arrafelé, egész hívogatóan. Itt-ott még hó födte, másutt kilátszott az apró kőtörmelék. Vajon erre mentek elődeink?

A turista, mikor így, a föld felé görnyedve keresi a nyomokat, szakasztott olyan, mint a hadiösvényre lépett indián. Hopp, nézzük csak! Itt egy egész kivehető lábnyom, emitt még egy, az ott pedig nem lehet más, mint a hegymászóbot nyoma! Jó úton járunk! Igen, efféle nyomok fölöttébb sokáig megmaradnak.

Sziklákon visz az út, több nyomot már nem látunk. Jobboldalt közben az eddig oly meredek fal járható hegyoldallá enyhült. Mitévők legyünk? Még pár lépés a párkányon, mely aztán leszakad a mélybe. De könnyű elérni a folytatását. Ha még tovább megyünk, nagy vályúhoz érünk, mely az egész hegyet átszeli. De meddig juthattunk el keresztbe a falon? Lehet, hogy már közvetlen fölöttünk van a csúcs? Pillanatnyilag nem tudhattuk még a biztos választ. Úgy tűnt, utat tévesztettünk. Nosza, akkor másszunk föl az első adódó csatornában! Megy is, egész jól. Kapaszkodni kell ugyan, de különösebb nehézségek nincsenek. Jó félórát mászunk így, majd a hasadék két sziklaorom közt véget ér. Kilépek egész a szélére, s csalódott kiáltás hagyja el ajkamat. A már említett Innerfeld-oldali jeges kuloár függőleges meredélyét látom. Egy biztos: a kelleténél kijjebb vagyunk jobbfelé. Ó, bárcsak azon a szép kis párkányon mentünk volna tovább! Visszamászni egész odáig? Ez túl nagy időveszteség. Át kell mászni a bal felől következő bevágásba. Pillanat alatt fönn vagyunk a sziklabordán, mely tőle elválaszt. De hogy mászunk le? Egy keskeny repedés a segítségünkre jön. Lemászunk majdnem a hasadék fenekéig. Még öt méter, de az áthajlik.

Nosza, elő a kötelet. Fivérem megy elől. Miközben biztonsági hevederjére kapcsolja a karabinert, én a kötelet egy kiálló szikla köré vetem. Vigyáznom kell ezenközben a csákányokra s a hátizsákokra is, mert elég egy óvatlan pillanat, s nem állnak meg a gleccservájat fenekéig. Összekuporodom a szűk helyen, s úgy eregetem nagy vigyázatosan a kötelet, míg Ottó végül földet ér odalenn. Utánaengedem gyorsan a csákányokat is, a zsákok azonban már nem mennek olyan könnyen. Az egyikben ugyanis ott lapul borosüvegünk (borosflaskánk), melyet ugyan, szokásunkhoz híven, csak sanyarú vízzel töltöttünk föl, de mégis kár volna érte. Egy ziller-völgyi csúcson találtuk, messze innen, s kicseréltük egy marhahúskonzerves dobozra, hogy elhozhassuk. Azóta sok túrára elkísért bennünket, s ha a nyelv adományával bírna, bizony tudna egyet-mást mesélni.

Végül nekem magamnak kellett leereszkednem. A kötelet a közepénél vezettem át egy kiugró szikla mögött, úgy, hogy a két vége lelógjon, s megkértem Ottót, hogy szorosan kifeszítve tartsa a végeket. Ezután lemásztam rajta.

Végre hát ott álltunk a vályúban. Úgy tűnt, sokkal magasabbra visz ki, mint az előző. Eleinte igen könnyen haladtunk, később azonban a kuloár beszűkült, kéménybe ment át. Ez több lépcsőből állott; különösképp a legfölső volt nehéz. Itt a sziklamászás bolondjainak hivatalos kifejezése szerint kéménytechnikával kellett másznom, magyarán úgy, ahogy egy jobb kéményseprő tenné. Ráadásul fölöttébb laza volt a kőzet, úgyhogy emberfej nagyságú darabok törtek ki. Ottó alig tudott elbújni előlük. A kémény tetejét egy beékelődött nagy kő képezte, s egész szokatlan módon ki kellett csavarnom felsőtestemet, hogy valamiképpen átvergődjem rajta. Két lépést tettem még a hóban odafönt, s aztán dühösen kiáltottam Ottónak, hogy akár lenn is maradhat. A hasadék itt véget ért, megint csak függőleges meredélyre láttam, s a már sokat emlegetett jeges kuloárra Innerfeld felől. Kétségbeejtő helyzet! Ottó kijelentette, ő már csöppet sem reménykedik abban, hogy még ma elérjük a csúcsot. Őszintén megvallva, magam is rendkívül csekélynek láttam már a siker esélyeit. Nos hát, másszunk megint le, s aztán oly messzire balra, ahogy csak lehet. Nem kell sokat lefelé másznunk, hamar jön egy keskeny repedés, mely balfelé húzódik egy sziklatorony körül, s lehetővé teszi, hogy kitérjünk balra.

Fölkapaszkodunk a következő gerincre, s máris tisztábban látjuk helyzetünket. Közvetlen előttünk egy újabb kuloár, s ennek túloldalán, tőlünk kissé lejjebb, széles párkány húzódik végig vízszintesen az egész falon. Csak odáig eljussunk, akkor miénk a Schuster még ma! De álljon meg a menet! Mégis van egy bibéje a dolognak. A párkányt hamarosan csatorna szakítja meg. No ezen még csak-csak át tudunk mászni. Ám valamivel odébb egy sokkal mélyebb szakadék is van. Azzal bizony már meggyűlhet a bajunk.

Először is tehát az előttünk húzódó folyosóba kell lemászni. Épp arra visz egy egészen keskeny kis sziklapárkány a meredek falon. Ha ezen megyünk, nem veszítünk sok magasságot. Csakhogy letörik. Sebaj, nem is olyan nagy ez a lépcsőfok! Megint a kötélhez folyamodunk, mint az előző hasonló helyen. De ez nem annyira magas, és nem is áthajló.

Most egy olyan hely következik, ahol - sit venia verbo - oldalaznunk kell. Egészen keskeny, kicsi lépéseken kell a meredek, táblás falon áthaladnunk. Végre elértük a drága párkányt! A most következő hasadékot minden nehézség nélkül leküzdjük, ahogy azt előre is láttuk, s rohamtempóban indulunk tovább a széles párkányon, hogy mihamarabb eloszlathassuk gyáva kételyeinket. Megállunk egy kiszögellő párkányon, előttünk a félelmetes szakadék. Annyi biztos, hogy lemászni egyszerű: a kiszögellés és a meredek fal között egy hóval teli hasadék húzódik lefelé. De hogy mászunk föl aztán a túloldalon? Tanácstalanul pásztázzuk a riasztó falakat. Épp velünk szemben keskeny kémény húzódik fölfelé, de álnok módon nem éri el a szakadék fenekét, a fal közepénél indul.

Nos hát, nézzük meg közelebbről mi a helyzet. Nos hát, a helyzetet muszáj közelebbről szemügyre venni. Az említett havas hasadékban könnyen lemásztunk a szakadék mélyére, melyet mély hó fedett. Alattunk függőleges volt a szakadék, s bőséges vízesés zuhogott le rajta, fölöttünk jobbról és balról csaknem függőleges falak, igen közel egymáshoz. Aztán a szakadék hatalmas kéménybe fut át, melyen szintén víz zubog lefelé. Lehetséges volna, hogy zsákutcába futottunk? Kétségbeesetten már másztam volna vissza, mikor Ottó egy sekély, kissé havas folyosóra lett figyelmes. Épp ott indult, ahol mi álltunk, s végigvitt az egész megmászandó falon! Csakhogy három méterrel fölöttünk leszakadt, függőleges lépcsőt képezett. Itt megint csak az "emberi létrát" kellett alkalmaznunk. Ottó a falnak támaszkodott, én pedig fölkapaszkodtam a vállára. Hát igen csak ne lett volna az a szikla áthajló! Egészen ki kellett csavarodnom. S tetejébe a nyomorult hó, amit mindig le kellett előbb söpörnöm. És ez mind nem elég, még a kőzet is teljesen laza volt. Egyik követ a másik után törtem ki, s hajítottam le a szakadékba. De hiába minden. Már mindketten teljesen kimerültünk a nehéz pozitúrában, úgyhogy fejcsóválva leugrom a hóba. Most Ottó mászik föl az én vállamra, s próbálkozik az áthajlással. De ő is hamar föladja. Visszaforduljunk hát? Nem, még egyszer meg kell próbálni! Vállmagasságban van egy repedés a sziklán, ebbe belenyomjuk az egyik csákány tüskéjét, a másik végét pedig Ottó vállára támasztjuk. Most tehát fölléphetek a nyelére. Így már nem annyira zavaró az áthajlás. A következő pillanatban már szabaddá teszek egy biztos fogást. Összeszedem az erőmet, s egy húzózkodással fönn vagyok. Biztos állásról persze szó nincsen. Minden fogást először alaposan meg kell tisztogatni, s ellenőrizni, hogy tart-e. Alig egy-kettő állja ki a próbát. Kőzápor zuhogott át Ottó fölött, míg méterről méterre vánszorogtam fölfelé a szörnyű meredek kuloárban. Vége a húszméteres kötélnek. Szerencsére megpillantottam egy keskeny repedést, ahol el tudtam helyezni a fölhúzott csákányokat és zsákokat.

Egy egészen keskeny párkányon álltam, de térddel-könyökkel jól kitámasztva át tudtam segíteni fivéremet a legalsó, függőleges szakaszon. Amint erre fölkapaszkodott, én a kötél felszabadulását kihasználva továbbmásztam a sziklán. Találtam egy teljesen biztos állást, ahol már nyugodtan bevárhattam Ottót. Ahogy elérte a holminkat, föladogatta nekem, s a következő pillanatban már ott állt mellettem. Végre-valahára túl voltunk a nehezén!

Pár lépés még lefelé, s megtaláljuk a széles párkányunk folytatását. Már nem is kell sokat mennünk rajta. Jobboldalt a sziklák lépcsőzetes formát öltenek. Már közvetlenül a csúcs alatt kell lennünk. Ámde úgy tűnik, messze még az út odáig. Masszív okkerszínű sziklák tornyosulnak fölöttünk, s közöttük egy vályú: erre kell tovább kapaszkodnunk. Egy-két kémény is adódik; egyre keservesebb a mászás. A hasadék egy csorbába fut odafönt. Ottó egyenesen arra mászik. Én azonban a baloldali sziklán hágóvas nyomait fedezem föl, úgyhogy arra megyek, bár borzasztóan meredek a szikla. Pár méter mászás után a jobboldali sziklán steinmannt pillantok meg. Odakiáltok Ottónak, de azonnal látom is, hogy mégsem az ott a csúcs, és csak egy egész keveset kell másznom, hogy magasabbra kerüljek. Még néhány méter, és széles gerincen állok, pár lépésnyire a roppant sziklatömböt megkoronázó, jókora kőgúlától. A 3060 méter magas, büszke hegycsúcsot kemény munka árán meghódítottuk. Egy óra elmúlt. Kimerülten telepszünk le a kőtömbökön.

Az alpesi kalandok elmesélésének kényes pontja a kilátás leírása. Mivel nem kívánok itt geográfiai részletezést adni, inkább csak azt mondom el, mi az, amit láthattunk az akkori időjárási viszonyok közepette, s aztán, hogy mi különöset, szokatlant láttunk. A déltájt fölszálló köd eltakarta a kilátást nyugat felé, s valamelyest északon és keleten is. Északkelet és délkelet felé tisztán lehetett látni. Különös módon úgy tűnt, hogy az Elfer és a Zwölfer egész a horizontig fölnyúlnak, holott valójában jóval alacsonyabbak, mint az a pont, ahol álltunk. Érdekes látvány volt a sok sziklatorony is, melyek közvetlen a csúcs körül állnak, mindegyiknek lapos a teteje, s beborítja a kőtörmelék. Észak felől is áll egy ilyen sziklatorony, majdnem olyan magas, mint a csúcs maga, s a tetején kőgúla trónol. Már a fölmászás leírásakor is említettem ezt az ormot. A csúcs alatti csorbától egy körülbelül négyméteres fal visz föl rá, amely azonban csöppet sem nyújt hívogató képet. A kőgúlát magamban a vakmerő Michel Innerkoflernek tulajdonítottam, mint később kiderült, nem is tévesen. Mi inkább megelégedtünk azzal, hogy a legmagasabb csúcsra följutottunk.

A csúcsgerincen két kőgúlát is találtunk, egyet az északi, s egyet a déli végén. Az utóbbi tövében telepedtünk le. Átkutattuk, s találtunk is egy összetört borospalackot, benne kártyákat kilenc megelőző mászásról. (Az első hat megmászás, kronológiai sorrendben:
I. 1869. július 18., Grohmann, P. Salcher, Fr. és Joh. Innerkofler.
II. 1874. szeptember 29., Michel és Joh. Innerkofler vezetők, a hegy földerítésére.
III. 1875. szeptember 10., Dr. Benedict Bécsből, Fr. Innerkoflerrel.
IV. 1877. július 30. Eötvös Loránd báró Budapestről, Mich. és Joh. Innerkoflerrel.
V. 1877 szeptember 17., Minnigerode professzor Greifswaldból, Joh. Innerkoflerrel.
VI. 1878 szeptember 12., Jos. Pöschl Salzburgból, Köderbacherral és Fr. Innerkoflerrel. Pöschl úr kártyáját magunkkal vittük, s hátrahagytunk egy följegyzést eseménydús mászásunkról.)

Meg kellett hát keresnünk a visszautat. Ám semmi jobbat nem tudtunk kiötölni, mint hogy a lehető legegyenesebb úton másszunk lefelé, s így egy és negyedórás tartózkodás után el is hagytuk a csúcsot. A lemászás első szakasza persze egybeesett a fölfeleúttal. Úgy mentünk most, ahogy Ottó jött fölfelé, tehát a csorbán át. Fivérem ment elől, s ahogy csákányát ledöfte maga előtt, váratlanul hatalmas tömeg kő indult meg az ütéstől. Az egész törmelék, mely a kémény fölött összegyűlt, most visszhangosan dübörögve lezuhogott. Ottó kénytelen volt elengedni csákányát, hogy meg tudjon kapaszkodni. Szerencsére a csákány közvetlenül alattunk megakadt, úgyhogy nyugodtan mászhattunk tovább. Elérkeztünk oda, ahol a kuloár a lépcsőzetes falba torkollik; itt kellett letérnünk a fölfelé követett útvonaltól, mely balfelé húzódott. Itt megint elődeink nyomait kezdtük kutatni. És - hurrá! - hamarosan lábnyomokat leltünk a párkányok finomabb törmelékében, majd hágóvas nyomait, s végül, hogy minden kétely eloszoljék, még egy kis kőhalmot is. Cikcakkvonalban haladtunk lefelé, kapaszkodni csak alig-alig kellett. Megint a csorbánál álltunk tehát, s a vadregényes Haunold-ot szemléltük. Ámde mit látnak szemeink? Épp a hegy csúcsa fölött, felhőcsíkok hátterén ovális formában a teljes spektrum mutatkozik. Színei élénkek, mélyek, s átmérője vízszintesen úgy másfélszerese lehet a napénak. Határai kissé elmosódnak, a piros vége van balfelé, s a lila a jobb oldalon. A Nap körülbelül ugyanolyan magasan áll, mint ez a jelenség, talán 30 fokkal balra tőle, és sötét, kettéhasított, fecskefark formájú felhő takarja. Fél hat lehetett. Míg a jelenséget bámultuk, a felhőcsíkok elhúzódtak mögüle, de ez semmit sem változtatott rajta, sőt talán csak még élénkebbek lettek a színei.

Nem merészkedem odáig, hogy valamiféle magyarázattal próbálkozzam, az ilyesmit szívesebben hagyom a szakemberekre. Azt viszont megjegyezném, hogy a szivárványokhoz, vagy brockeni kísértetekhez nemigen lehet köze, mivel ezek köztudomásúlag mindig a nappal átellenes oldalon mutatkoznak. Még abban sem vagyok biztos, hogy interferenciajelenségről, vagy tisztán elhajlási jelenségről van-e szó.

Ott álltunk hát, csákányunkra támaszkodva, s bámultunk nyugat felé vagy tíz percen át, mialatt a jelenség fokozatosan halványult, s végül eltűnt.

Egymásra pillantottunk, s egyre gondoltunk: Edward Whymper a Matterhornon... Emlékeztünk a megragadó történetre, ahogy az első megmászók, közvetlenül a katasztrófa után hasonlóképp megdöbbentő légi jelenségnek lehettek tanúi. Azok után, amit átéltek, kétszeres erővel hathatott rájuk... most valamit megsejtettünk abból, amit ők érezhettek.

Hamar leértünk a Schusterflecken-en, hamar le a Weisslahn-on. A Schuster ezalatt könnyű, áttetsző ködsapkát öltött, s nagy felhőgomoly trónolt odaát az Elfer fölött is. A nap is leereszkedett lassan, s az Elfer fölött váratlanul mintha tűzvész gyúlt volna ki. Élénkvörös fényt szórt a felhő, élénkvörösbe borultak a magasabb ormok. Visszafordulunk a Schuster felé, s a csodálattól elnémulva ülünk le a törmelékes talajra. A Schuster csúcsai-ormai között fénnyalábok törnek át, mindegyik kiszélesedik a végén, korona-formán szétterül, s gyöngéd rózsaszínben ragyog. Királyi fejet koronáz meg ez a csodálatos sugár-glória!

Sötétedik már, s a vörösfenyők halkan neszeznek a szélben. Nincs már messze hazáig.

Hét órakor masírozunk be Bad Moosba. Ott áll már a fürdő és a fogadó gazdája, ereje teljében lévő, tiszteletet parancsoló férfiú. Törve beszél csak németül. Nagyon aggódtak már, úgymond, miattunk, hogy oly igen későn érkezünk. A fűrészmalom gazdája látott bennünket délben a Schuster tetején, s azért hamarabb vártak vissza.

Másnap pihentünk. Fülünkbe jutott, hogy egy úriember, aki igen jól ismer minket, ma arra készül máma, hogy Franz Innerkofler vezetésével megmássza a Schustert. Tudomást szereztünk egy beszélgetésről is az említett úr és a sexteni gazdák között arról, hogy mi vajon sikerrel jártunk-e. A helybeliek erősen tagadták ennek lehetőségét, míg az idegen azt bizonygatta, hogy rendkívül makacsok vagyunk, s ha egy nap alatt nem tudjuk a hegyet megmászni, akkor bivakolunk, s másnap föltétlen sikerrel járunk. Ugyanezt némiképp virágnyelven fejezte ki egy másik úriember, közismert bécsi természetjáró, aki véletlenül éppen Sextenben tartózkodott. Kezét melengetve, aggodalmasan szólt: "Csak nagyon hideg ne legyen éjjel!" Mint kiderült, aggodalmaik alaptalanok voltak.

Délelőtt aztán azzal mulattam magam, hogy a sexteni orvos társaságában "Spectiv" segítségével figyeltem a Schustert. És valóban, sikerült is a két apró figurát megpillantanunk, épp mikor elhagyták a csúcsot.

Pár órával később aztán üdvözölhettük is régi jó gráci ismerősünket, A. v. Worafka urat. Elkísértük Sextenig, s ott kedélyes terefere közepette ittuk meg délutáni kávénkat. Megtudtuk, hogy Franz Innerkofler már nem a Schusterfleckenen át vezet, hanem följebb megy a gleccservájatban, míg balról egy törmelékmezőn át a nagy szakadékig nem jut, ahol aztán útvonala egyesül azzal, amelyet mi lefelé jövet követtünk. Ez az út talán rövidebb, mint a Schusterfleckenen át vezető, viszont többet kell a törmeléken menni.

Másnap aztán az Elfer igen barátságtalanul fogadott bennünket, s legelső csúcsa közeléből egy rettentő hóviharral végképp elriasztott. Pedig reggel még ragyogó idő volt! Ez volt az egyetlen kudarc, amit ezen a nyáron el kellett szenvednünk. Ettől kezdve aztán már nem lehetett valamirevaló vállalkozást tervezni a Dolomitokban. Majd mindennap friss hó esett, s föltétlenül kellett volna egy-két tiszta, meleg nap, hogy a sok hó elolvadjon. Ideig-óráig ki-kiderült az idő, de ez csak arra volt jó, hogy az időjárás állhatatlanságán bosszankodhassunk. Szeptember 4-én egy ilyen napos délelőttöt kihasználtunk arra, hogy a Helm tetejéről még egyszer végignézzünk Sexten Dolomitjain. Nem adatott meg, hogy kedvenc tervünket - az Elfer s a Zwölfer megmászását - megvalósíthassuk.

Aznap délután már Innichenben voltunk, hogy fölszálljunk a lienzi gyorsvonatra. Ahogy a fülkébe léptünk, egy idős úr üdvözölt barátságos kalapemeléssel. Bemutatkozott, s kiderült, hogy a Német- és Osztrák Hegymászo Szövetség frankfurti osztályának tagja. Mi is megneveztük magunkat, hozzátéve: Osztrák Osztály" Láttam a kártyáikat az Olpereren. Ó, akkor Ön az a W. úr, akiről oly sokat hallottunk!" Boldogan rázunk kezet új barátunkkal. A vonat lassan mozgásba lendül. A tájat nézzük. Nedves köd burkolja a sötét sziklákat. Hátrébb most kissé oszlik a köd. "Micsoda vad ormok! Hogy hívják azt a magas sziklatornyot? Óh, ő a királyi Schuster!" Vonatunk elkanyarodik; erre az évre már búcsút veszünk Sextentől s a Dolomitoktól.

Bizonnyal minden hegymászó hallott már a schluderbachi Michel Innerkoflerről, a híres hegyi vezetőről. Ő mondta nekünk egyszer: "Egyik hegy csakolyan, mint a másik, egyedül az Elfer meg a Zwölfer nehezebb. A Zwölfer a jeges vályú miatt, az Elferen meg adódik odafönt egy jó darab igen-igen fogós mászás."

Már 1881-ben bevettük programunkba ezt a két hegyet, ám akkor a túl nagy hó megakadályozott tervünk véghezvitelében. Csak egy évre rá próbálkozhattunk újra, ekkor már kecsegtetőbb reményekkel.

1882. július 21-én találkozott össze kis társaságunk a kellemes emlékeket ébresztő Sexten helységben. A csoport tagjai voltak: nagyrabecsült Purtscheller barátunk, Ottó fivérem és jómagam. Mint azelőtt, most is a posta fogadójában szálltunk meg, s most is fölöttébb meg voltunk kvártélyunkkal elégedve.

Borús volt az éjszakai égbolt, mikor július 22-én, éjjeli egy órakor elhagytuk a barátságos Sextent. Északra, a Pfannhorn fölött különösen vastag felhőréteg tanyázott, s csak délen és nyugaton hunyorgott egy-két csillag. Sejtelmes hallgatásba burkolózva haladt kis csapatunk az éjszakában, csak elvétve esett egy-egy szó, főként az időjárásról, mely alaposan megnyirbálja esélyeinket.

Bad Moos-szal szemben álltunk, a Fischlein-völgy bejáratánál. Ködcsíkok vonultak föl-alá a Gsellknoten fölött, s az Elfer töredezett, meredek nyugati falán. Sudár vörösfenyők között vonultunk, halk morajjal susogott körül az erdő, aztán harmattól nedves rétek jöttek, végül sűrű bozót. Idomtalan sziklatömbök állták minduntalan utunkat, a sötétség s a képzelet vadregényes figurákká varázsolta őket. Az ember szinte várta, mikor bukkan elő egy tündér vagy hegyi szellem.

Már egész közel jártunk az Einser gigászi falaihoz, már az erdővel benőtt lejtőt tapostuk, mely az Altenstein-völgy bejáratától húzódik jobbra lefelé. A Bachern-völgybe (Bacherntalba) vezető útnak már le kellett balra ágaznia, s mi nem vettük észre! Lekanyarodtunk az első ösvényen, mely ebbe az irányba vitt. Pár száz lépést ha tehettük, mikor hirtelen fényt láttunk a bozótosban. Kíváncsiak közelítettünk, s hatalmas tüzet pillantottunk meg a közelben. Az olykor-olykor felbukkanó medvék elijesztésére gyújtották? Vagy talán csempészek éji tanyája volt ott? Később megtudtuk, hogy a sexteni nyáj szálfatermetű pásztora ütötte ott fel tanyáját. Stemberger úr, a sexteni postamester mesélte el, mikor visszatértünk: "Az a szokása, hogy a szabad ég alatt tölti az éjszakát. Sosem panaszkodik a magashegyi pásztorkunyhók rossz állapotára, merthogy nem is igen használja őket. Pedig a község már régen rendbe hozta volna a házikókat a kedvéért, olyan derék fiú az."

Tovább törtettünk a bozóton át balfelé, a hamarosan ott álltunk a Bachern-völgy bejáratánál, az Elferkofel zord falai előtt. Merre vezet az út? Gyufalángnál böngésztük a térképet, s láttuk ám, hogy az ösvény a patak másik, jobb oldalán halad. Ugrottunk át tüstént a patakon, s azonnal találtunk is egy kőhalmot, mellette kényelmes ösvényke futott. Az út hamarosan a törpefenyős hegyoldalba kezdett kaptatni, elhagyva a patakágyat. Aztán megint laposabban halad, keresztezi a patakot, s túloldalt föl a sziklafalakhoz. Időközben megvirradt. Sűrűsödött a köd, az Elfer falaiból alig lehetett látni valamit. Háromnegyed ötkor végre elértünk a rétre, ahol a kis Unterbachern-ház áll. Hallottunk róla egyet-mást Sextenben, de jót semmit. Mégis kissé meglepődtünk, mikor a szemünk elé került a ház: leginkább disznóólhoz hasonlítható. Letelepedtünk, s tanácstalanul pásztáztuk a ködbe vont Elfert. Hol lehet egyáltalán a csúcsa? Honnan induljunk neki?

Gustav Euringer úr igen előzékenyen elmondta volt nekünk Elfer-mászásának fontosabb részleteit. Először is átszelte a völgykatlant, aztán fölfelé kaptatott, előbb gyepen, majd törmeléken, mindvégig egy feltűnő sziklatömb felé haladva.

De mi merrefelé induljunk? A túloldali lejtő mindenütt gyepes és törmelékes volt, s a kiálló nagy sziklatömböt, mely útmutatónk lett volna, sehogy sem bírtuk fölfedezni. Talán a térképről kiderül, merre a legmagasabb csúcs. A császári-királyi Katonai Térképészeti Intézet színnyomatos térképét használtuk, léptéke 1 : 80 000, a részletes térkép vonatkozó lapjaiból összeállítva. Tudtuk már, hogy az Elfer és a Rothwand neve össze van cserélve rajta, s a 3075 méter magas hegyet kell az Elfernek tartani. Euringer említette nekünk, hogy a legmagasabb csúcs kissé hátrébb van kelet felé, s előtte egy kisebb csúcs áll, s ezért úgy gondoltunk, először át kell kelnünk a hegy észak-déli irányú főgerincén, s onnan jutunk majd egy keleti irányú mellékgerincen a csúcsra.

Alapos tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy a Dolomitokban oly jól bevált elvünket fogjuk követni, vagyis hogy a feltételezett csúcshoz legközelebb vivő hasadékban kezdünk kapaszkodni. A csúcsot mármost a keleten látható sziklaorom mögött sejtettük. Alatta széles gleccservájat húzódott, benne vastagon állt a hó. A vájatban hosszan elnyúló törmelékhalom, eleinte füves, később csak görgeteg fedi. Ezen hamar magasra juthatunk. A hihetetlenül vad sziklák itt valóságos amfiteátrumot képeznek az Elfer s a Hochbrunner Schneide között. A helybeliek "belső lyuknak" nevezik vagy, rengeteg patakja miatt, "felső kútnak". Öt óra volt. Átugrottunk a patakon, s túloldalon indultunk fölfelé, a füves lejtőn, ahol nem akadályozhatott a törpefenyő. Balra, mintegy őrként a sziklakatlan bejáratánál, óriási, vagy 200 méteres vörös sziklatorony állott, mely teljesen függőleges falaival biztos ismertetőjelként szolgálhatott.

Mielőtt a törmelék halomhoz indultunk volna, letelepedtünk reggelizni. Még egy törmeléklejtőn kellett átkelnünk jobbra fölfelé, s aztán kiértünk a hóra. A lejtő úgy 45 fokos lehetett. Hol kellene a sziklamászást kezdeni? Gyorsan egyezségre jutottunk. Addig mentünk a havon, amíg csak tartott, s mivel a baloldali falak csaknem kivétel nélkül függőlegesek voltak, jobboldalt szálltunk be egy sekély vályúba. Közvetlenül fölötte volt egy mélyebb is, de az megközelíthetetlennek látszott, a túl széles peremhasadék miatt. Már a beszállás sem volt könnyű. A széles peremhasadékot gyöngécske híd fedte, s közvetlenül belőle háromméteres, jóformán függőleges fal nyúlt ki. Szerencsére egész jó fogások voltak rajta, így kölcsönös támogatással hamar leküzdöttük az akadályt.

Könnyebb mászás következett ezután, míg egy enyhe lejtésű teraszhoz értük. Terveink szerint itt kellett átkelnünk a katlan déli oldaláról az északira. Több patak is utunkat állta eközben, de nem okoztak nehézséget. Most véget ért a terasz, függőleges falak zárták el az utat. Találtunk egy ferdén emelkedő, keskeny csatornát, ez lehetővé tette, hogy fölkapaszkodjunk egy magasabban fekvő kőkatlanba. Több igen nehéz kémény is akadt eközben. A katlanból mély vályú vezetett tovább fölfelé. Ám jobbról-balról járhatatlan falak övezték, s alul kéménnyé szűkült, elzáródott. Könnyebb fölfeleutat kellett hát keresnünk. Az imént említett vörös sziklatorony magasságában voltunk. Könnyen följutottunk a csorbába a torony s a hegy fő tömege között. Ám szerfölött kellemetlen helynek bizonyult. A torony falai nagy áthajlással magasodtak felénk, az egész építmény fölöttébb ingatagnak tűnt. Isten tudja, meddig fog még így állni. Előttünk négyméteres, áthajló fal visz le egy riasztóan zord kuloárba. Egyenest fölfelé is szokatlanul meredekek a sziklák, s kétséges, hogy járhatóak-e egyáltalán. Tehát vissza! Mégis meg kell próbálni a fő hasadékot. Egy darabig egész jól haladunk a keményre fagyott hóban. Aztán azonban jön a már lentről is látott kémény, avagy még inkább falnak nevezném. Egészen síkosra csiszolódott, s ha egyáltalán járható, hát csak a legnagyobb nehézségek árán. Eltanácsol tőle az óvatosság. Az egyetlen járható út jobbfelé kínálkozik, igaz, hogy ez nem egészen a csúcs felé tart: egy hóval telt hasadék, magasra fölvisz, s úgy néz ki, hogy fölötte is járható a terep. Át is lehet mászni oda a fő kuloárból, ahol most állunk. Föl kell mászni egy sziklabordára, onnan törmelékkel fedett, igen meredek repedés visz le. Biztosításként egy hosszú csákányt beékelünk ferdén a repedésbe, abba lehet kapaszkodni. A havas hasadékban már könnyen haladunk tovább. Nagy elégtétellel látjuk egyre lejjebb és lejjebb süllyedni a fenyegető sziklatornyot odaát. Hamarosan enyhült a fal lejtése baloldalt, s mi megfelelőbb irányra tudtunk térni a csúcs felé. Gyorsan haladtunk, kis sziklateraszok könnyítették meg a mászást. Jobbra fönt már egész elérhető közelségben látszott a Hochbrunner Schneide lapos, hófödte háta a kőgúlával. Úgy láttuk most, ez a hegy alacsonyabb valamivel az Elfernél.

Baloldalt, vagyis északi irányban ködbe burkolt vad sziklaormok tornyosultak fölénk. Ez már csak az Elfer lehet! Legsürgősebb dolgunk az volt, hogy kiderítsük a csúcs pontos elhelyezkedését, úgyhogy először is az előttünk húzódó gerincre másztunk föl. Fenséges kilátás nyílt innen az olasz oldal félelmetes szikláira. De a csúcsról nem tudtunk meg semmit; tovább kellett másznunk a következő oromra. Feszült várakozásban másztunk tovább. Purtscheller ment elöl, ő tudta meg először, mi a helyzet. Ám nem tört ki örömujjongásban... Roppant, meredek sziklatoronyra látott. Arra kell fölmásznunk, ha látni akarunk valamit. Törős gerincen óvakodtunk le a következő bevágásba. A Bachern-oldalon átkecmeregtünk néhány sziklabordán, s ott álltunk a torony tövében. A torony és északi szomszédja között jeges folyosó húzódott fölfelé. Purtscheller fokokat vágott a falba, majd nekilátott a kapaszkodásnak az eljegesedett kéményben, melyet fönt beékelődött kő zárt el. Tőlünk telhetően támogattuk eközben, majd fölérvén ő segített maga után bennünket. Ki kellett aztán másznunk balra, rendkívül kicsiny kiszögelléseken állva-kapaszkodva, majd még egy szinte függőleges szakaszt is le kellett küzdenünk. Purtscheller roppant ügyesen hajtotta végre mindezt, aztán szólt, hogy dobjuk föl neki a kötelet, mert bekötve sokkal könnyebben mászhatunk utána. Ez igen nehéz feladatnak bizonyult, mivel barátunk jó hat méterrel állt fölöttünk a szinte függőleges falban. Időközben az eső is megeredt, a kötél hamarosan teljesen átázott, amitől persze még nehezebb lett. Végül Purtscheller úr kénytelen volt egy darabon visszamászni a rendkívül nehéz terepen, míg a csákányok segítségével föl tudtuk neki nyújtani a kötelet. Az eső ezalatt viharos jégesővé nőtte ki magát, s két marokkal szórta ránk nagy szemű sörétjét. Elértem Purtschellerhez, ő pedig továbbmászott, mivel hárman nem fértünk volna el azon a helyen. Fivérem is fölérkezett. A következő szakasz is jóformán függőleges volt, s ráadásul törős. És az ezután jövő nem kevésbé. Egyszerre mindig csak egyikünk haladhatott. A legnagyobb óvatossággal kellett mozognunk, nehogy megsebezzük egymást a túl könnyen kilazuló kövekkel. Végre mindhárman a torony tetején álltunk, mellettünk az előre fölküldött csákányok, melyek titokzatos, zúgó hangot adtak. Gyorsan megtettük a csúcsig hiányzó néhány lépést, de megint csak csalódnunk kellett. Még mindig nem a legmagasabb csúcson, csak egy kisebb ormon álltunk.

Még messze tőlünk, északnyugat felé, széles, masszív torony sejlett föl a sűrű ködben, tetején rozzant kőgúla (steinmann). Ez volt ő, az Elfer csúcsa. A villámcsapástól rettegve pillanatra sem mertünk megpihenni sziklaormunk tetején, s ezt jól is tettük. Alig húzódtunk lejjebb kissé, heves mennydörgés rázta meg a sziklát. Másztunk lefelé, amilyen gyorsan csak tellett tőlünk, bár ez a jelen körülmények között még nehezebb volt, mint a fölfelé mászás. A sziklarepedéseket valósággal eltömte a jégeső, s mindenütt patakokban folyt a hideg víz. Ráadásul jött a metsző, jeges szél. Nem csoda hát, hogy kezünk még a kesztyűben is meggémberedett, s alkalmatlanná vált a mászásra. Csakis a legmesszebbmenő kölcsönös segítséggel tudtuk folytatni lefelé utunkat. Megint csak Purtschellernek jutott a legnehezebb feladat: ő mászott le utolsóként a fölső két szakaszon. A legalsón mindnyájan leereszkedtünk, mivelhogy találtunk erre alkalmas kiszögellést. Hamarosan túl voltunk a jeges kéményen is, és egy órakor újfent a torony aljában álltunk, víztől csöpögve. Két órai gyötrődés mindhiába! Éppen csak egy falatot kaptunk be, letelepedésre gondolni sem lehetett a nagy hidegben. Megállapítottuk, hogy nem egy társaság innen valószínűleg visszafordulna, s megelégedne a fél sikerrel. A mi vállalkozó kedvünk azonban még nem tört meg egészen.

A tornyot északi szomszédjától mély, havas hasadék választotta el; ide kellett először lemásznunk. Keskeny kis párkány, aztán egy nagy ugrás, és lent voltunk. Kicsit kapaszkodunk fölfelé a hasadék havában, s megint egy csorbába érünk. Az imént megmászott torony errefelé sima, áthajló falát mutatja, de a másik, a következő sem néz ki sokkal könnyebbnek.

Ó, ha meg tudnánk kerülni! A keleti avagy olasz oldalon nem túl rózsás a helyzet. Jó ötven fokos hajlásszögű hómező, fölötte pedig jóformán járhatatlan sziklák. Lássuk hát a nyugati oldalt! Nagyon meredek, alig járható falon mászunk föl balfelé, elérünk egy csorbába, mely egy nyugati irányú mellékgerinc része. Azonnal láttuk, hogy itt nem kerülhetjük meg a tornyot. Hát akkor meg kell mászni! Csak talán le lehet jutni majd valahogy a túloldalon. Jókora függőleges lépcső jött megint, aztán egy gerincszakasz, majd hirtelen másfél méteres hasadék állta utunkat. Átugorni nem volt elég hely. Végül is rájöttünk, hogy át kell rajta vetődni, s a túloldalon egyedül karunk erejére hagyatkozva fölhúzódzkodni. Hamarosan elértük a megmászandó ormot, de láttuk is rögtön, nagy elkeseredésünkre, hogy éppúgy áthajlik a fala, mint déli szomszédjáé. Megint csak vissza hát. Kisvártatva ismét a főgerinc csorbájában álltunk. Két óra volt.

Az utolsó lehetőséghez kellett folyamodnunk. Összekötözködtünk, s Purtscheller megindult az olasz oldalon a torony körül. Eleinte a sziklafal alatt lépkedett a mély hóban, majd egy hosszú sziklapárkányon traverzált, fölfelé is mászott néhány métert, végül nekilátott fokokat vágni az elé bukkanó jégbe. Most olyan helyre ért, ahol kiugró szikla zárta el az utat a jégen. A fölénk tornyosuló sziklát kellett hát megmásznunk. Ehhez a legszorosabb együttműködésre volt szükség, mivel a fal nélkülözött minden biztos kapaszkodót. Közelebb léptem hát, s csákányainkat a falhoz támasztottuk, így Purtscheller meg tudta kezdeni a mászást fölfelé. A további út is rendkívül nehéznek bizonyult. Egy nagy kiszögellést kellett jobbról megkerülni, miközben a roppant meredek sziklán nemigen találtunk fogást, s a tetejébe még törős, megbízhatatlan is volt. Valahára túl voltunk ezen az álnok helyen, s elértük a két torony közötti bevágást. Megkönnyebbülve nézhettünk le a félelmetes mélységbe az orom északi oldalán.

A következő orom sokkal ártalmatlanabbul nézett ki. Legalábbis az alja, a gyöngén lejtő, törmelékkel fedett gerinc. Ebből aztán függőlegesen emelkedett ugyan ki a következő szakasz, de reméltük, hogy közelebbről vizsgálva találunk majd megoldást. Ezzel a céllal elindultam egy balra futó párkányon, mely azonban hamar rettentő keskeny lett. Így aztán örömmel követtem Purtscheller hívását, aki a jobboldalon kezdte el az orom megkerülését. Mikor rátaláltam, barátom egy meredek kémény alatt ácsorgott, s épp azon volt, hogy nekilásson ennek az igen nehéz szakasznak. Én azonban egy sziklafalra lettem figyelmes, a bal oldalon, mely sokkal biztatóbban nézett ki. És valóban: meredek volt ugyan, de teli jobbnál jobb fogásokkal. Hamarosan fölkapaszkodtam rajta a gerinc magasságáig. Pár lépést kellett csak tennünk a gerincen, s örömujjongásunk verte föl a ködülte tájat: ott álltunk a rozzant kőgúla mellett, 3075 méter magasságban, előttünk kis üvegcse, benne az előző megmászók kártyái. Négy óra volt. Hittük is, nem is, hogy mégis elértük végül a célt.

Hisz oly sokat hallottunk a csúcs rendkívül nehezen megmászható fő sziklatornyáról, s épp itt találtunk meglepően kevés nehézséget. Észak felé, a peremre kilépve csaknem függőleges falat láttunk, s rajta az első megmászók napszítta kötelét. Most végre teljes nyugalommal telepedhettünk le a kőre, hogy éhünket-szomjunkat bőségesen csillapítsuk. Az idő hirtelen derűsre fordult, mintha csak a mi kedvünkért tenné, fölszakadozott a felhőzet, s megpillanthattuk odaát a Drei Zinnen fenyegető tornyait, a zegzugos-cikkcakkos Dreischuster-csúcsot, s közelebb a Zwölfer kupoláját. Ily borús napon nem várhattunk szép kilátást, úgyhogy kellemes meglepetés volt a Bachern-völgy torkolatát, Sexten-völgyét s a napsütötte Puster-völgyet láttni. Aztán átvizsgáltuk az üvegcse tartalmát, megtaláltuk benne Eötvös báró (1879), Dr Fikeis (1879) és G. Euringer (1881) kártyáját. Dr Fikeisét magunkkal vittük, pontos másolatát hagyva hátra. A topográfiai viszonyokat körülbelül így lehetne leírni: A legmagasabb torony a főgerincen áll. A nyugat felé leágazó mellékgerincen található egy kisebb csúcs. Ezt Dr Lederer megmászta, s épített rá egy kőgúlát. A főgerincből a legmagasabb csúcstól valamivel északabbra is kiemelkedik egy előcsúcs. Az a három torony, melyeken mi átkecmeregtünk, a csúcstól délnyugat felé található.

Körülnéztünk, át tudnánk-e mászni az északabbi csúcsra. Amennyire innen megállapíthattuk, vitt is oda egy jobbára járható út. Sajnos időnk már nem volt arra, hogy megpróbálkozzunk ezzel a feladattal, mely azért mégsem lett volna egészen kockázatmentes. Pedig ezzel régi, még 1881-ben fogant álmunkat váltottuk volna valóra.

Sokáig nem maradhattunk; sürgetett az idő. A roppant erőfeszítések árán meghódított csúcsot végül fél ötkor hagytuk el. Csak így reménykedhettünk még abban, hogy világossal leérünk a sziklák alá. Különös nehézségekre ugyebár csak a szomszédos torony megkerülésénél s a sziklafalból való kiszállásnál kellett számítanunk. Hamar lenn is voltunk a csorbában a legmagasabb s a szomszédos orom között, s kezdődhetett a rettegett kerülés. Én mentem elől. Nagy elővigyázatosan a kötélhez folyamodtunk itt, s míg társaim biztosan megvetették lábukat, én lassan nekiláttam nyomokat taposni a hóba. Nem akartam ugyanis a fölöttébb megbízhatatlan sziklaára hagyatkozni, inkább a hóban haladtam a lábánál. Eleinte ment is a dolog. Később azonban puszta jég bukkant elő a hó alól, s arra kényszerültem, hogy lépéseket vágjak. Aztán még át kellett lendülnöm egy kiugró sziklán, s ott voltam, ahol fölfelé jövet a jeget elhagytuk. Társaim ezenközben kényelmesen fölköthették hágóvasukat, úgyhogy hamar utól is értek. Indulhattam tovább. Túl messze volt azonban a legközelebbi, még fölfelé jövet vágott lépés, és részben már le is olvadt körüle a jég. Nem vághattam egy köztes fokot sem, mert az áthajló sziklától meg sem bírtam ott állni. Gyorsan kellett döntenem, megragadtam hát a sziklától elálló jégperemet, s így akartam leereszkedni, míg lábammal elérem a lépést. Egész testsúlyomat a két kezemre helyeztem, ám a bal váratlanul engedett: kitört a perem, s én a jobb kezemen lógtam. Szerencsére sikerült balkezemmel hamar közvetlenül a jobb mellé átfogni, s így megkapaszkodni, ám eközben hosszú s meglehetős mély sebet kaptam a kézfejemre. A vérzést csak hevenyészet kötéssel sikerült valamelyest csillapítani. Kisvártatva elértük a havas csorbát a dél felé következő első és második torony között. Átkeltünk még a következő sziklabordán, majd egy kis hasadék egész könnyedén levitt bennünket bal felé. Hamarosan a kényelmes teraszokra jutottunk, s a jobbra lefutó, hosszú, hóval teli vályúba. Ugyanott hagytuk el, ahol fölfelé jövet beléptünk. Átkeltünk még egy sziklabordán, elértük a mélyen bevágódó fő hasadékot, majd a felső kőkatlant. Itt egy igen meredek szakaszon kellett lemásznunk. Ekkor fivérem, aki elől mászott, aggodalmas hangon kiáltott föl hozzánk, hogy letérhettünk az utunkról, mert mindenütt csak függőleges falakat lát. Így hát följebb másztunk egy darabon, s körülnéztünk bal felé is. Találtunk egy keskeny párkányt, mely levitt az alsó teraszra. Épp amellett a bevágás mellett lyukadtunk ki, amelyen fölfelé is másztunk, s szívből örvendeztünk, mivel ez volt az egyetlen lehetőség kikerülni a felső katlanból.

Széles párkányokon mentünk tovább déli irányba, viharsebes tempóban, mivel már ugyancsak esteledett. Lefelé kezdtem mászni, ott, ahol hitem szerint fölfelé is jöttünk. A többiek szerint nagyon eljöttünk már dél felé. Mivel azonban erősen bizonygattam, hogy az én utamon emberi számítás szerint le lehet jutni, mégis követtek. Már besötétedett. Meredek szakasz jött, felkötöttem a kötelet. Odalent azonnal továbbsiettem, hogy még a nappal utolsó derengésénél megtaláljam a szikláktól kivezető utat. Hamarosan a peremhasadék előtti utolsó meredek fal tetején ültem; most már látnivaló volt, hogy sikerült tartani a fölfelé vezető út vonalát. Itt is elől ereszkedtem le, utánam Purtscheller úr, végül, duplán helyezve a kötelet, fivérem is leért. Mázsás kő esett le a szívemről, mikor végre a havon álltunk. Éjjel tíz óra volt. Ritkult kissé a sötét égbolt sűrű felhőtakarója, áteresztve a hold sápatag világát. Még egyszer körülnéztünk; a roppant kőkatlant épp megvilágította a gyönge fény. Aztán csúsztunk lefelé a keményre fagyott firnen, míg csak elég meredek volt hozzá, átszeltük jobbfelé tartva a törmeléklejtőt, majd egyenesen másztunk tovább lefelé. Törpefenyősbe értünk. Messze alant fehér törmelékkúp villant hirtelen a gyenge fényben. Nyilván letértünk az útról. Meredély szélén találjuk magunkat, előttünk sziklafalak zuhannak a mélybe. Látjuk a Hochleist-ot a Bachern-völgy felső végénél, s ebből arra következtetünk, hogy túl messze mentünk jobb felé. Biztosak azonban ebben sem lehetünk. Miért kellene még tovább küszködnünk itt, s az éjszaka hátralévő részét azzal tölteni, hogy eljussunk Sextenbe? A Bachern-ház aligha kecsegtet jobb kvártéllyal, mint ezek a törpefenyők. Döntöttünk: itt várjuk be a reggelt. Nem is volt túl hideg, s így az éjszaka, ha lassan is, de kedélyesen telt el. Töltöttem már rosszabb éjeket is a szabad ég alatt.

Másnap háromnegyed óra alatt leértünk Bachernbe. Valóban túlságosan elmentünk jobbra az éjszaka, s ezért jutottunk a sziklák fölé. Purtscheller a kiállt megpróbáltatások ellenére is a Zwölfer felé kacsingatott, s így szólt: "Másszuk már meg egy füst alatt a másikat is! Hisz úgysem vagyunk fáradtak!" Ám javaslata nem talált egyetértést. Pro primo már biztos aggódtak értünk Sextenben, hisz nem érkeztünk meg a mondott időben. Pro secundo úgy terveztük, hogy a Zwölferről Auronzo felé fogunk lemászni, és még föl kellett adni a csomagjainkat Sextenből. Elemózsiánkból sem futotta volna. Jókedvűen baktattunk hát Sexten felé, s bizonyos elégedett érzéssel pillantottunk vissza a hegyeket körüllengő ködfátyolra. Az idő nem ígérkezett jobbnak a tegnapinál. A mi szívünkben azonban derű honolt, hogy hosszú, kemény harc árán megint diadalt arathattunk a természet ellenszegülő erői fölött.