E párját ritkító hegyóriás sárgás-vörös, függőleges falait gyakran övezi változékony felhőfátyol, megsokszorozva a magányos sziklatömb mitikus varázsát. Titokzatosak és riasztóak a történetek is, miket Sexten lakosai mesélnek a Zwölfer járhatatlan, meredek, s állandó kőhullással fenyegető jeges vályújáról. Nemigen emlékszem olyan vállalkozásra, mely jobban csábított volna, mint ennek a hegynek a meghódítása.

Sextenben igen örültek visszatérésünkön, s nem szívesen eresztettek el újabb megpróbáltatások elébe. A postamester úrnak szentül meg kellett ígérnünk, hogy tájékoztatni fogjuk legújabb mászásunk kimeneteléről, amint lehetséges.

Az 1882. július 24-ére virradó éjszakát frissen, hegymászásra készen fogadtuk. Bár az idő kételyekre adott okot, Úgy döntöttünk, hogy legalább Bachernig elgyaloglunk. Ezúttal nem tévedtünk el, észrevettük, bár nehezen, az útmutató táblát a sötétben, s letértünk balfelé, ahol kell. A terep itt sima, könnyen járható. A Bachern-völgy bejáratánál átkeltünk a keskeny kis patakon, s az Elfer megmászásánál leírt útra jutottunk.

Nem szolgált épp reményeink öregbítésére, hogy az egész tájat váratlanul köd borította el. Ám ahogy az Alsó-Bachern-ház alatti rétre értünk, szintoly hirtelen fölszakadt a köd, s a sziklafalak élesen rajzolódtak ki a tiszta kék ég hátterén. A föntnevezett háznál pihenőt tartottunk. Vágyódó tekintetünk a Zwölfer látszólag elérhetetlen, szürke sziklatömbjét kutatta. Egyszerre fény gyúlt odafönn is, vörösen beragyogva az ormot. Hálásan dobogott föl a szívünk: ezúttal úgy tűnt, nyájas lesz hozzánk az idő.

Csípős hideg volt, senkinek sem akaródzott hosszan üldögélni. Jól kivehető ösvény vitt nagy ívben jobbra a réten, majd meredek lépcső következett, melyen kis patak zuhogott át. Sziklás kaptató jött, vagy ötven méteren át, de annyira nem meredek, hogy mászni kelljen. Elmosódott piros jelzések mutatták a helyes irányt. Átkeltünk a patakocska túlsó, bal oldalára. Törmelékes talajon haladtunk, egy halvány csapást követve, s hamarosan elértük a Santebühel felé húzódó havas hegyoldalt. Jó kemény volt a firn, gyors tempóban tudtunk gyalogolni. Örömünk azonban sajna nem volt felhőtlen, mivel fivérem lába hevesen sajogni kezdett. Először azt hittük, görcs állt a combizmaiba, de tüzetesebb vizsgálat során kiderült, hogy jókora vérhólyag éktelenkedik a térdkalácsa fölött. Az Elferen szerezhette a sérülést, nyilván egy lezuhanó kő okozta.

Véget ért a havas lejtő, s fárasztó gyaloglás vette kezdetét a szerfölött laza törmeléken. Negyed hétkor, nagy örömünkre, végre elértük a Santebühel magasságát. Kényelmesen letelepedtünk a széles hágóban, részint, hogy a kilátásban gyönyörködjünk, részint, hogy reggelinket elköltsük. Égbe törő, magános pillérként, szinte karnyújtásnyira állott előttünk a Drei Zinnen. Innen nézve takarják egymást a csúcsai, úgyhogy egészen szokatlan látványt nyújt. Balra a széles Cristallostock tornyosul, aztán a Cadini ormai fölött a Sorapiss hatalmas falait és jégtömegeit látni, s tőle balra roppant firnmezőből emelkednek ki a Marmarole kecses tornyai. Pillantásunk most a Zwölfer falaira tévedt, melyek függőlegesen vagy áthajlóan magasodtak fölébünk, itt-ott vízszintes párkányokkal tarkítva. Csak a hegy délebbi részén sötétlett egy szakadék, mely, úgy tűnt, az egész hegyet átszeli, mélységét azonban innen nem lehetett megállapítani. A tőle délebbre húzódó falak éppoly riasztóak voltak, mint a közvetlenül fölöttünk tornyosulók.

Fölmérve a helyzetet úgy döntöttünk, ez a hasadék lehet a megoldás egyetlen kulcsa. Máshol nemigen tudunk fölkapaszkodni. A Zwölfer nyugati falai széles törmeléklejtőből emelkednek ki. A törmelék miden nagyságrendet magába foglal az egész aprótól az óriási kaliberig. Kicsiny, alig kivehető ösvényke vitt át ezen a lejtőn, míg vagy tíz perc múltán az említett hasadék alatt álltunk. Ez azonban nem ér le a törmeléklejtőig, hanem meglehetős magasan vége szakad. Alatta függőleges fal. A fal lábától széles sziklapárkány húzódik jobbra, lassan fölfelé a sziklák boltozata alatt. Úgy határoztunk, ott fogunk rohamot indítani a fal ellen. Ám még át kellett vágnunk a kellemetlen törmeléken a falig.

Végre hát ott álltunk alatta, s szívdobogva kezdtünk mászni a sziklapárkányon. Több helyütt is hágóvas nyomait véltem fölfedezni a sziklán, s ez némiképp növelte a választott útvonalba vetett bizalmamat. Gyorsan átszeltük széltében a falat, átmásztunk egy afféle sarkon, s fölöttünk bemélyedés mutatkozott a falban, mely a fönt említett nagy vályú alsó folytatásának bizonyult. Eleinte baloldalt maradva másztunk egy vízmosásban, de ez nagyon simára volt csiszolva, s még víz is csorgott benne, úgyhogy hamar elhagytuk jobbfelé, s széles cikkcakkban kapaszkodtunk tovább a magasba. Az említett vízmosás tábláin történhetett egykor Utterson Kelso angol hegymászóval az a veszélyes zuhanás, mely kis híján az életébe került. Már nem volt messze fölöttünk a hatalmas hasadék alsó vége. Itt újfent pihenőt tartottunk fél nyolctól nyolcig, melyet arra fordítottunk, hogy palackjainkat a lecsorgó hóvízzel feltöltsük, limonádét készítsünk belőle, s felkössük hágóvasunkat. A sziklafolyosó alját kemény hó töltötte ki. Feszült várakozással vágtunk neki a sötét kürtőnek, merthogy nem volt ez más, mint ama rettegett jeges hasadék, melynek borzalmairól már oly sokat hallhattunk. A hó jól kivehető bevágást mutatott középen, melyet nyilván a lezuhogó kövek vájtak ki. Bölcsen óvakodtunk attól, hogy ezt a vájatot válasszuk útvonalunknak.

Ahol feltétlenül kellett, sietve lépéseket vágtunk, s igyekeztünk, ahogy csak tőlünk tellett, hogy a veszedelmes útszakaszt mielőbb elhagyhassuk. Ám úgy tetszett, kegyes hozzánk a véletlen. Egyetlen kőhullás sem jött ellenünkre. A hajlásszög a hajlásszögmérő szerint kezdetben 49 fok volt, utóbb 45. Már jó darabot hagytunk magunk mögött, mikor váratlan akadály állta utunkat. Az eleve is meglehetősen keskeny vályú itt egészen beszűkült. A havat vagy nyolcméteres, kerekded tölcsér törte meg, mely a sziklaalapig leért. Csak jobboldalt volt egy keskeny kis jéghíd, s ez egy másik hasonló tölcsérhez vitt föl. Innen pedig a jéghíd jó hetvenöt fokos hajlásszöggel ívelt tovább a tölcsér felső pereméig. Vágtunk néhány fokot, s Purtscheller együttes támogatásunkkal leküzdötte a rendkívül nehéz feladatot. Valamivel följebb érve biztos állást vágott magának, ahonnan aztán a kötél segítségével kellő támogatást tudott nekünk nyújtani. Itt is, mint a Dolomitokban általában, csak a legnehezebb helyeken folyamodtunk a kötélhez.

Midőn mind fölértünk, jogosan merült föl bennünk a kérdés: hogyan lehet valamivel későbbi évszakban itt egyáltalán fölmászni? S be kell ismernem, választ a kérdésünkre nem találtunk. Ha jéghidunkon csak kétméternyi folytonossági hiány lett volna, bizony semmiképp sem juthatunk tovább! Bár talán még baloldalt esetleg kimászhattunk volna, és jóval följebb visszamászhattunk volna a folyosóba; ám ez rendkívül nehéz, ha ugyan nem épp lehetetlen vállalkozásnak látszott.

Fölfelé kapaszkodtunk hát, amilyen gyorsan csak lehetett a folyosó meredek hajlásszöge mellett. A lankásabb helyeken ez 53 fokra rúgott, egy helyütt viszont az 59-et is elérte. A hó fokozatosan puhult, majdhogynem térdig süllyedtünk belé. Hamarosan tisztulni kezdett kissé köröttünk a levegő. Fölszakadtak a súlyos fátylak, s mi kiláthattunk végre - a ködbe. Bizony, előttünk is csak köd tornyosult. Időnk sem akadt eddig még arra, hogy az időjárás miatt aggodalmaskodjunk. Most azonban úgy tűnt, cserbenhagyott végképp az időjárás kegye. Ámbár, gondoltuk magunkban, annyira rossz mégsem lehet még egyszer, mint az Elferen, úgyhogy bizakodva törtettünk tovább az ehelyütt szerfölött keskeny folyosó vége felé. Előttünk kisebbfajta hópárkány hajlott át, levertük a puha havat, s íme, vad csorbában álltunk, túloldalt a feneketlen mélység tátongott előttünk. Jobbra hatalmas sziklatorony állott, hihetetlen meredek jeges csatornával átszelve. Balra, észak felé, terjedelmesebb sziklatömeg mutatkozott, melynek nyugati oldalán egymás mellett két szélesebb hasadék is húzódott fölfelé. A jobboldali valamivel barátságosabbnak látszott, bár középtájt ez is jeges kéménnyé szűkült. Úgy döntöttünk, arra mászunk tovább. Ám nem voltunk egészen biztosak abban, hogy a helyes úton járunk. Euringer ugyanis azt írta, hogy miután a jeges folyosót elhagyta az ember, már nem lehet utat téveszteni. Mi pedig több lehetséges utat is láttunk, föltételezve, hogy valóban a jobboldali sziklatömegben van a csúcs. Az sajnos elkerülte figyelmünket, hogy a tömb keleti oldalán viszont kényelmes, széles párkány húzódik fölfelé.

Az említett hasadékokat széles, ámde fölöttébb lejtős párkányon lehetett megközelíteni. A párkányt rengeteg laza törmelék fedte. Alig tettünk rajta pár lépést, máris valóságos kőlavina indult meg, s zuhogott le, az imént elhagyott hasadékba. Értettük már, miért oly nagy a kőhullás veszélye a hírhedt jeges folyosóban. Innen jött a nagy része azon köveknek, melyek ott a jégvályúban lesüvítenek. Hómező következett, ezen átvágva elértünk a hasadékhoz. Csakhogy hamarosan igen nehéz helyzetbe kerültünk: a hasadék kéménnyé szűkült, s vastag jégréteg vonta be, mint valami megfagyott vízesés. Jobb- és baloldalt fokokat kezdtünk vágni a jégbe. Ez azonban csak félmagasságig ment; utána Purtschellernek, támogatásunkra hagyatkozva, ki kellett hajolnia egészen balra, ahol volt egy jégmentes repedés, s ennek segítségével sikerült leküzdenie az akadályt. Ezután törmeléken mászott tovább, kiadós kőzáport indítva meg, míg mi behúzódtunk a jégzuhatag fedezékébe. Purtscheller után én következtem a kötélen. Míg utánam igyekvő fivéremet biztosítottam, Purtscheller sietve tovább mászott. Odafentről buzdítóan kiáltotta, hogy egész jól megy a dolog, bár a csúcsot még nem látni.

Jött még néhány kisebb, jeges kémény, majd gerincre értünk ki, mely jobbra, kelet felé emelkedett. Purtscheller eltűnt a ködben. Sietve utána másztunk, s már hallottuk is kiáltását: megvan a csúcs! Kisvártatva mi is ott álltunk, mellettünk egy masszív kőgúla, 3085 méter magasban a tengerszint fölött.

Jeges szél fütyült, s a köd oly sűrű volt, hogy még a gerinc legközelebbi szikláit sem igen láttuk. Átkutattuk a kőgúlát, ám hiába, nem volt benne csúcsmászások adatait tartalmazó palack. Végül letelepedtünk, hogy nekilássunk a tápláléknak. Leltünk ugyan egy papírfecnit, amit csak elődeink hagyhattak ott, de sejtelmünk sem volt róla, kik is lehettek azok. Ottónak komoly kétségei támadtak, hogy valóban a Zwölfer csúcsán vagyunk-e. Étkezés után újfent keresésbe fogtunk. Purtscheller a gerincen mászott dél felé, mert úgy rémlett neki a ködben, hogy arrafelé, velünk körülbelül egy magasságban, egy másik kőgúlát lát. Ám nem talált semmit. Én másik felé másztam lejjebb a gerincen, de szintúgy eredménytelenül. Hol lehetnek hát a megmászók kártyái?!

Purtscheller váratlanul egy egész parányi kőgúlára bukkant, közvetlenül a nagy mellett. Lázas sietséggel dobáltuk szét a köveket, s ujjongva emeltünk egy kis tekercset a magasba: Eötvös báró (1878), Porges (1878), Schreder (1879) és Euringer (1881) urak följegyzései voltak benne. Hozzáfűztük saját kártyáinkat, s ugyanolyan módon raktároztuk el a tekercset, ahogy találtuk. Emelkedett hangulatban bámultunk a sűrű ködbe. Végre beteljesültek egy hosszú tél meddő álmai. Lepillanthattunk a barátságos Sexten-völgybe az Elfer sziklaormáról, s íme, fönn állunk, bár köd és vihar közepette, a Zwölfer tetején. Üdv néktek, ó, Dolomitok legbüszkébb csúcsai!

Ideje volt lefelé indulni. Alig tettünk pár lépést, csákányaink zümmögni kezdtek, s a következő pillanatban zivatar szakadt a nyakunkba. Hová húzódhatnánk előle? Egy darabig csak álldogáltunk nagy tanácstalanul, aztán a gerinc keleti oldalán kerestünk menedéket, a kissé alámosott fal alatt. Elrakodtunk egy nagy csomó követ az útból, s így épphogy befértünk a takarásba, teljes hosszunkban kinyújtózkodva.

A szél csak úgy sivított a sziklák között, és dőlt az eső, mintha dézsából öntenék. Moccanni sem mertünk a keskeny párkány parányi menedéke alatt, nehogy kapjunk belőle egy-két vödörnyit. Nagy lassan enyhülni kezdett az ítéletidő, s háromnegyed tizenkettőkor végre folytathattuk a lemászást.

Az eljegesedett kémény természetesen még több nehézséget okozott most, mint fölfelé, különösképp a leghátul jövőnek, aki megint Purtscheller barátunk volt. Aztán havon csúszkáltunk lefelé, s hamarosan ott álltunk a hosszú folyosó bejáratánál. A hófal felé fordulva másztunk óvatosan lefelé, állandóan a keményen bevágott csákány nyelébe kapaszkodva. Így lassan, ámde biztosan tudtunk haladni. Lefelé is tartottunk pihenőt, a peremhasadéknál, jég és sziklák között, fedezékbe húzódva az esetleges kőhullás elől. Ez a hely épp a tölcsérek fölött volt. Utána én keltem át elsőként a meredek jéghídon. Ottó és Purtscheller a folyosó közepén állva tartották a kötelet. Ahogy a legalsó fokokhoz értem, a híd váratlanul beszakadt, s én lógva maradtam a kötélen. A szilárd talaj csak egy méterre volt alattam, úgyhogy el is értem hamar. Miközben a többiek a kötél fölhúzásával foglalatoskodtak, baljós recsegés-ropogás törte meg a csöndet, s a következő pillanatban irdatlan kő süvített át ágyúgolyóként a folyosón. Én persze behúzódhattam a jég alá, no de a többiek? Végső becsapódás, aztán néma csönd. A kő szinte súrolta Purtschellert! Ékesszóló figyelmeztetés volt ez, hogy iparkodjunk, ahogy csak tőlünk telik. Purtscheller számára a csákányokból eszkábáltunk lépcsőt, a leszakadt jéghidat pótolandó.

Nemsokára teljes kényelemben-nyugalomban heverésztünk a hasadék végénél, egy áthajló szikla védelmében. Vidáman szoríthattuk meg egymás kezét. A köd sűrűjében utat tört végre a szelíd, melengető napsugár. A sors kegyét kihasználva megszabadultunk nedves kabátunktól s a zavaró hágóvastól, majd kényelmesen kinyújtóztunk a lapos kőtáblákon. A hegymászó életének leggyönyörűségesebb pillanatai az ilyenek, mikor megkönnyebbülten, s büszkeségtől dagadó szívvel pillanthat vissza a kiállott veszedelemre, abban a kellemes tudatban, hogy ami ezután jön, az már csak gyerekjáték lehet.

Háromtól háromnegyed négyig pihentünk. Pár perccel négy után már a sziklák lábánál álltunk, míg köröttünk megint köd kezdett gyülekezni.

Igen bölcsen tettük volna ekkor, ha a térképhez folyamodunk, ám ezt sajnos elmulasztottuk. A törmeléklejtő, melyen álltunk, egy kis völgybe vitt le, melynek mélyéből tavacska - Grohmann "Krumpe Lacke"-ja - és üdezöld gyep intett hívogatóan. Oly csalogató volt a látvány, hogy gondolkodás nélkül elindultunk. Ha megnéztük volna a térképet, rájövünk, hogy lehet a legkönnyebben az Auronzo-völgybe jutni: először el kell menni a Santebühel-ig, onnan még jó tíz percet nyugat felé, s csak ezután lehet kezdeni lefelé mászni. Így Grohman Felső-Cengia-völgyébe jutnánk, most pedig a Alsó-Cengia-völgy fölső gleccservájatában jártunk. Ezért az "Oefen"-en kőkatlanon át kellett aztán lemásznunk, ami bosszantó és fölösleges időpazarlás volt. Ekkor azonban még odafönn sétáltunk, mit sem sejtve a későbbi kellemetlenségekről, s a csodálatos alpesi növényzetben gyönyörködtünk. Visszatekintettünk a Zwölfer ködöt pipáló ormára, s a falak innen olyannyira vad, riasztó látványt nyújtottak, hogy bárki így kiáltott volna láttukon: "Nem lehetséges, elképzelhetetlen fölmászni oda!"

Nagy tereplépcső következett, s ez már gondot ébresztett bennünk. De megnyugodtunk, amint át tudtuk az egészet tekinteni. Kis ösvényt fedeztünk föl a völgyben, lejtése nem volt túl nagy, törmelék terraszokon, karrmezőkön vitt át. Ám nem tudtunk oly gyorsan haladni, ahogy szerettünk volna, mert Ottó lába megint erősen sajogni kezdett, s nem bírta a sietős tempót.

Jobbunkon megint meredek falak tornyosultak, balfelől nem kevésbé. Váratlanul hatalmas sziklafal tetején találtuk magunkat. Messze alant folytatódik a fenyőerdő. Néztünk jobbra, kerestünk balra, ám sehol egy lehetőség a lejutásra. Most értettük csak meg, hogy tévúton járunk. Végül elhatároztuk, hogy beszállunk a falba, a völgy közepe táján, s mászás közben igyekszünk balra tartani. Igyekeznünk kellett, mert újból kezdett összezárulni a köd. Szörnyű keskeny párkányok, meredek vízmosások segítségével másztunk, gyakran kellett a törpefenyőbe kapaszkodnunk. Valahára leértünk, elvadult patakpart, a patak mentén elhagyott pásztorkunyhóhoz érünk. Itt találkozik az Alsó-Cengia-völgy a szomszédos Felső-Cengia-völgyel. Gyönyörű kis hely, pihenőre csábít.

Visszatekintettünk, s kitárult előttünk az épp elhagyott völgy keskeny szakadéka, jobbról-balról meredek sziklafalak közé fogva, s a végén az a fal zárja le, melyen épp leereszkedtünk. Fölötte a Zwölfer zord falai merednek az ég felé. Ámde már elmúlt ekkor hat óra, s a völgy előttünk szorongatóan elhagyatott képet nyújtott; sietnünk kellett hát. Átkeltünk a Felső-Cengia-völgyből lecsobogó kis patakon, s ösvénykére találtunk, melyet azonban jónak semmiképp sem nevezhetek. Állandóan elágazott, de ok nélkül: az ágai megint visszatértek, s lépten-nyomon el kellett botlani az óriási gyökerekben. Jó darabon vitt ez az út egyenesen, bozótos és fiatal erdő közepette, aztán süllyedni kezdett, de minősége egyre jobb lett, s így futott tovább, végig a völgy mentén. Egy helyütt el is volt torlaszolva az út, ám ennek semmi okát nem tudtuk fölfedezni. Mindenesetre alaposan megdolgoztunk a továbbjuthatásért. De már néhány perc múltán meg is bántuk, hogy nem inkább a jobbra fölfelé vivő mellékutat követtük. Az ösvényt ugyanis nagyszabású fölcsuszamlás szakította meg, s nyilván szándékosan zárták le az utat, hogy a jószágot elkerítsék a veszélyes helytől. Nem akartunk visszafordulni, inkább a bozótoson át kerültük meg a földcsuszamlást, jobbra fölfelé. Hamarosan jókora kanyart vett az út egy kiszögellés körül, s letekinthettünk a Marzon-völgybe. Egy vízmosás nedves talaján botorkálva értünk le a völgy aljába. Itt egy forrás fakad, mely tovább erősíti az amúgy is bővizű Marzon-patakot. A patak fölött meglehetősen kétes állagú híd visz át. Mentünk egy darabot túloldalt, majd egy újabb hídon megint csak átkeltünk a folyó bal partjára, épp ott, ahol a Ogne-völgy a Marzon-völgybe torkollik.

Takaros rétre értünk, ahol éppen épülőben volt egy házikó. A hófehér, friss fa élesen elütött a régebbi kunyhók gerendáinak füstös sötétjétől. Vastagon hevert a gyaluforgács, s lázas munkáról árulkodott minden, ámde embereket itt sem láttunk sehol.

Különös ez az elhagyatottság! Hogy fogad bennünket Itália! Az út innentől kezdve kitűnő volt, szemlátomást nemrégen létesítették. A részletes térkép szerinti régi út még egyszer átmegy a patak fölött, majd megint vissza a bal partra. Az új azonban végig a bal parton marad.

A völgy növényzete gazdag és burjánzó. Ennek valódi értékét csak az ismeri föl igazán, aki hosszú órákat töltött a hó- és kősivatagban odafent. Jól végzett munka után ballagni a dúsan zöldellő völgyben, ez is a magashegyi túrák legszebb élményei közé tartozik. Az embert valósággal megfiatalítja, új életre kelti ez látvány, kifogyott erőit visszatéríti.

Háromnegyed nyolckor a Auronzo-völgyet átszelő kitűnő úton álltunk. Sötéten terpeszkedett délnyugaton a Marmarole tömege, tőle jobbra a távolban a Sorapiss falának egy darabkája villant ki a köd közül. A patak túloldalán festői, romos ház állt a domboldalon. Előttünk azonban a Monte Rosiana sötét fenyvese zúgott.

Következőleg a Marmaroléban akartunk mászni, ezért úgy döntöttünk, Stabizianéban szállunk meg éjszakára. Semmi közelebbit a helységről nem tudtunk, csak azt, hogy még jó órányi járásra kell lennie. Sietős léptekkel róttuk az utat a Anziei-folyó partja mentén, s közben csak arra vágytunk, bár közelebbi véget érne hosszúra nyúló utunk.

Hangos zörgés ütötte meg a fülünket. Azt hittük, kocsi közeleg. De nem, semmi. Az út itt közelebb ért a patakhoz, s a túloldalon házakat fedeztünk föl. Mintha hívogatóan néztek volna ránk, különösen az, mely fehér homlokzatán a következő fekete feliratot viselte: "Ristorazione Miniera Argentiera (Ezüstbánya étterem)". Semmi kétség: fogadó. Habozva álldogáltunk egy darabig, majd, még mindig töprengve, átkeltünk a hídon. Kormos képű munkásember jött szembe. Megkérdeztük tőle, persze olaszul, megszállhatnánk-e a fogadóban. Nagyon is jó lesz ott, felelte. A maradás mellett döntöttünk. A Miniera Argentiera egy ólom- és cinkbánya. Galenitot és cinkpátot termelnek ki külszíni fejtéssel, az ércet helyben zúzzák és dúsítják. Az ólmot azonnal kiolvasztják, s a többi termékkel együtt elszállítják. Egy részét leviszik az Auronzo-völgyön, zömét azonban Misurinán át az Ampezzanoi útra, s a Puster-völgyi vasúthoz továbbítják.

Már erősen sötétedett. Az üvegajtón keresztül éles lámpafény vetült ránk. Odabent néhány jobban öltözött munkásember üldögélt esti itókája mellett. Élénk társalgásuk elnémult, hogy beléptünk. A baloldali különszobába irányítottak bennünket. Párolgó zöldségleves, jókora tál ízletes makaróni s kitűnő bor járult hozzá hangulatunk rohamos javulásához. Hálószobánkhoz, a fölső szintre, egy külső lépcsőn lehetett eljutni. Remek vaságyakat kaptunk itt, s tiszta ágyneműt! A szobácska falait teljesen beborították a Garibaldi hadi hőstetteit megörökítő képek.

A másnapot, július 25-ét az üzem megtekintésével töltöttük. Szívélyes vezetőnk, a Miniera igazgatója, tiroli ember volt, Toblachból. Eleinte olaszul szóltunk hozzá, s meglepetten hallottuk, hogy németül válaszol, miután észrevette, hogy magunk között így beszélgetünk. Megtudtuk tőle, hogy igen ritkán vetődnek idegenek e vidékre. Leginkább még angolok jönnek erre. "Kevesen járnak ide, így van ez. A maguk fogadójának a gazdája is ezért ment tönkre. Neki nagyvonalú elképzelései voltak, sok mindent beszerzett ide, amire aztán nem talált vevőt. Nemrégiben végleg leköszönt, itt hagyta sorsára az asszonyt meg a porontyokat." Sajnáltuk a nehéz sorsú családot. A férfi minden bizonnyal regényes képzeletű ember lehetett. Nyughatatlan lélek, akinek nincs érzéke a rendszeres gazdálkodáshoz, s akit végül addig szorongattak a hitelezők, míg végül kénytelen volt elhagyni az otthonát és családját. Így maradt egyedül a gazdasszony gyermekeivel s húgával, a szép Ninával. Kár, hogy valószínűleg idegenek fogják a fogadót átvenni. Ki tudja, vajon az utánunk jövő turisták is ilyen barátságosnak fogják-e még látni.

Következő programpontunk a Marmarole volt. Ottónak még annyira fájt a lába, hogy úgy döntött, ide nem fog velünk tartani. Július 25-e délutánját Purtscheller és jómagam arra fordítottuk, hogy sétáljunk egyet Stabiziane felé az úgynevezett Erz úton, s földerítsük kissé, hogy is lehet behatolni a kevéssé látogatott, ám annál izgalmasabb Marmarole-masszívum belsejébe. Úgy félútnál Minierából Stabiziane felé csöndes kis forrást találtunk, mely ott fakadt az út jobb oldalán. Nem mozdultunk onnan, míg pukkadásig nem ittuk magunkat a kitűnő vízből, mely van olyan jó, mint a Mészkő-Alpok bármelyik forrásáé. Most az út kissé eltávolodott az erdőtől, s megjelentek Tornede apró házikói. Öregember üldögélt az út szélén, mellette hevertek útépítő szerszámai. Nos, ha valaki, ő aztán tudni fogja, melyik ösvény visz föl oda, a gleccservájatba, melyből jobbra-balra félig ködbe burkolt sziklatornyok emelkednek titokzatosan. Valóban, a jó ember igen előzékeny volt, mint az olaszok általában, s szívélyesen útba igazított bennünket. Erdős hegyháton kell fölkapaszkodni, aztán jobbfelé elmenni egy fekete sziklafal alatt, majd hosszan el, baloldalt, végül megint a jobboldali sziklák közelében, míg a terep laposabbá nem válik. Mi azonban még ki akartuk ókumlálni, hol is kezdődik pontosan az út. A következő híd már Stabizianénál van, tudatta az öreg. Még negyedórácskát kellett továbbmennünk az Erz úton. Már csak egy keskeny, sötét fenyőerdősáv választ el Stabizianétól. Már Látjuk az egyszerű kis kápolnát, s az alpesi falucska viharvert házikóit. Micsoda öröm, hogy nem értünk ide az éjjel, hanem Minierában maradtunk! Pompás ágyaink helyett bizony szénával kellett volna beérnünk, s alighanem a koszt is hagyott volna kívánnivalót. Stabiziane ugyanis csak nyáron népesül be, a kaszálás idején. Most épp jó néhányan foglalatoskodtak a széna kaszálása-begyűjtése körül, bronzbarna bőrű, izmos férfiak és csinos leányok, akik csodálkozva bámultak utánunk, ahogy a rétjükön átvágtunk.

Keskeny pallón átmentünk a kristálytiszta patak fölött, s rövid, ám fölöttébb meredek, erdős hegyoldal után széles, ingoványos tisztásra értünk. A tisztást megkerültük jobbfelől. Túlcsordulóan dús, gazdag növényzete valóban párját ritkítja. Öt különféle, mocsaras talajt kedvelő orchideafajt találtam, a pompázatos Epipactis palustris Crn.-től a szerény Malaris monophyllos Sw.-ig. Jó szemű megfigyelő a vastag szőnyeget képező vöröses Sphagnum között is fölismeri a rovarevő Drosera rotundifoliát. Följebb, az erdő sűrűjében jóformán tömegekben áll a káprázatos Aquilegia. Érdemes volna behatóbb botanikai megfigyelésnek alávetni ezt a dús mocsártalajt.

Túloldalt, az erdőben kis ösvényt találtunk, melyet követtünk is egy darabig. Majd láttuk, leágazik belőle egy másik, hegynek föl. Tudtuk, hogy csak ez lehet a helyes út. Kövek közé fölállított karóval jeleztük, hogy sötétben is meg tudjuk majd találni. Közben eljárt Eljárt ezenközben az idő, úgyhogy lassan vissza kellett már fordulnunk. Ahogy a kápolnához értünk, barnára sült fiúcska jött szembe, festői népviseletben, óriási kalapban. Nagy adag szénát hozott, s épp biztonságba helyezte egy kazalban. Őt is megkérdeztük, merre visz az út föl a gleccservájatba, s a Marmarole legmagasabb csúcsára, de semmi biztosat nem tudott mondani. Már a nyugvó nap aranyozta be a felhőket és hegycsúcsokat, mikor hallgatagon átkeltünk a forrás fölött. Vajon minő feladatokat tartogat számunkra a holnap? Az elemózsia kérdése ezúttal nem jelentett nagy problémát. A Miniera szegény fogadósasszonyának fölös számban volt konzervje, ami ugyan elhibázott spekuláció volt ezen az elhagyatott tájon, de a véletlenül idevetődő vándornak valóságos istenáldás.

A holdfény gyöngéden világította meg az éjszakai égbolt változatos formájú fellegeit. Lassan kétségeink támadtak, jóra szolgál-e majd az idő változása. Ha nem, akkor hiábavalók voltak erőfeszítéseink, hogy a Marmarole-masszívum korántsem egyszerű felépítését kissé kiismerjük. No persze, visszafordulni mindig módunkban hatalmunkban áll. Az 1882. július 25-éről 26-ára virradó éjszakán hagytuk el menedékünket, éjjeli háromnegyed háromkor. Komoly némaságba burkolózva haladtunk Stabizianéig, ahol is átkeltünk az ingatag kis hídon. Hamar elhagytuk az ingoványt is, megtaláltunk jelünket, és nekiálltunk kapaszkodni a meredek, erdős hegyoldalban. Hamar kiderült azonban, hogy egy vízmosást követtünk, s igazi útról szó sincsen! Hát az meg hol lehet? Purtscheller barátom jobbfelé sejtette, én természetesen balra. Mivel pedig egyforma hévvel védte ki-ki a maga változatát, úgy esett, hogy egyelőre maradtunk középen. Gyakran állta sűrű bozót az utunkat, ennek ellenére gyorsan haladtunk fölfelé. Mivel pedig a gleccservájatot nyugatról határoló sziklafalak mind közelebb kerültek hozzánk, s ha tovább is jobbra tartottunk volna, akkor egészen kikerülünk a vájatból, így aztán erősen balra kezdtünk húzódni. Hamar kiértünk így egy erdős hegyhátra, onnan, törpefenyővel fedett lejtőn át balra tartottunk, s kisvártatva egy kis völgybe jutottunk.

Törmeléklejtőn mentünk tovább, egészen egy kisebb, fekete sziklafal lábáig, amit már odalentről is észrevettünk. Hajnali öt óra volt. Az idő ezalatt egészen elkutyult megkutyálta magát, sötét felhőtakaró terpeszkedett fölöttünk, megakadályozva mindennemű kilátást. Így aztán örömünk sem volt zavartalan, hogy végre megtaláltuk az utat a sziklák lábánál. Az út kis vargabetűt tett jobbra, aztán jó darabon szinte egyenes terepen futott balfelé, s végül megint elfordult, a gleccservájat nyugati határa felé. Azért ilyen a vonala, hogy kikerüljön néhány sziklafalat. Jóformán egyenes vonalban fut aztán fölfelé, míg túljut a meredek tereplépcsőn.

Most hát jobbról-balról sziklafalak közé zárt, kisebb fennsíkon álltunk, mely dél felé még hosszan elhúzódott, ködbe vesző csúcsok alatt. A talaj nem volt épp egyenletes, változatos formájú vízmosta mélyedések szabdalták keresztül-kasul. A dús növényzet egy idő után fokozatosan ritkulni kezd. Eleinte a mélyedésekben felgyűlt havon haladtunk. Az egyik ilyen hómezőn szépen kifehéredett juhkoponya hevert; igyekeztem jól megjegyezni a helyét, hogy lefelé jövet magammal vihessem. Ahogy kissé közelebb kerültünk a délen húzódó sziklákhoz, vízcsobogásra lettünk figyelmesek, s hamarosan láttuk is a meredekebb, lépcsőzetes sziklát, melyből eleven kis forrás fakadt. Úgy éreztük, itt a reggeliszünet ideje, s fölkapaszkodtunk a forrás mellé. Mászás közben látjuk ám, hogy oszlik a köd, s ahogy körülnéztünk, oly rendkívüli szép látványban lett részünk, amilyet csak ritkán kínál a hegyek világa, s amelyet semennyi idő sem tud az emlékezetből kitörölni. Alattunk átláthatatlan ködtenger hömpölygött, melyből korallszigetként meredtek ki a Cadini színaranyba borult sziklacsúcsai. Fönn a mélykék égbolt, körös-körül pedig köd és semmi más. Percekig álltunk földbe gyökerezve, s bizony nem bántuk, hogy idáig fölkapaszkodtunk. Ez a látvány még órákig tartó keserves mászást is megért volna!

Még egy darabon másztunk fölfelé, s egy újabb kis fennsíkra jutottunk, ahonnan már valamelyest be tudtuk látni a tájat. Elég közel értünk már a hegy meredek déli falaihoz. Délkeleten roppant sziklatömb emelkedett, tetejét sűrű köd takarta. Hosszú gerinc futott ki belőle észak felé, mi ennek bal oldalán álltunk. Északnyugaton egy másik sziklahátat láttunk, mely kezdetben az Anziei-völggyel párhuzamosan fut, aztán északnak fordul. Ez zárja be nyugat felől azt a gleccservájatot, melyen fölfelé jöttünk. E két gerinc között völgyecske bújik meg. Azon a hegyóriáson kívül, amely előtt e pillanatban álltunk, még több csúcs is keretezte kis fennsíkunkat, északnyugat felől. Először is egy kakastaréj formájú szikla, ez nem tűnt számottevően magasnak, kijjebb aztán egy rendkívül meredek, fenséges sziklapiramis, melynek tetején, mint mászás közben később láthattuk, kőgúla trónolt. Engem leginkább a fölöttünk magasodó titokzatos kolosszus vonzott, melynek sima falai jóformán támadhatatlannak látszottak. Teteje ködbe veszett, de ő tűnt a legmagasabbnak a gerincen található csúcsok közül. Purtschellernek jobban tetszett volna a nagyobbik északnyugati orom - "Elbűvöl az a gyönyörű formája!" -, de aztán sikerült rábeszélnem az én utamra. Csak később, a térképek beható tanulmányozása után derült ki teljes bizonyossággal, hogy valóban az a jókora piramis a 3129 méteres Froppa, a Marmarole-csoport legmagasabb csúcsa, míg az a hegy, melyet mi másztunk meg, a körülbelül 3000 méter magas Monticello volt.

Döntöttünk hát, s a kérdés most az volt, hol is kezdjük el a mászást. Hosszú, havas vályút találtunk, mely jó magasra fölhúzódott a sziklatömbön. Az eleje csak enyhén emelkedett, följebb azonban, úgy tűnt, nagyon meredek lesz, s ott már táblás, nehéz volt a terep. Purtscheller úgy vélte, jobb lesz először másutt is körülnézni. Így aztán a fennsík peremét vettük célba, hogy fölkapaszkodjunk a csúcs felé húzódó gerincre. Ahogy a sziklák lábához értünk, megsűrűdött köröttünk a köd, s csak fölfelé vethettünk olykor egy-egy pillantást, lefelé az orrunkig sem láttunk. Kis ideig a gerinc vonalával egy irányban másztunk, majd találtunk egy sekély csatornát jobbfelől. Egy darabig pompásan tudtunk mászni ebben a hasadékban, ám aztán egyre meredekebb lett, s a tetejébe rendkívül csúszós. Mind gyötrelmesebb és kockázatosabb lett a mászás. Purtscheller ment előre, s leszólt nekem a kötélért, hogy aztán gyorsabban tudjak utána jönni. Fél lábbal egy igen kicsiny párkányon, s fél kezemet egy keskeny repedésbe szorítva nyújtottam föl neki a kötelet és csákányomat. Küzdelmes percek következtek.

Hallottam, ahogy barátom odafönt a nehézségeket átkozza, s azon töpreng, van-e egyáltalán út tovább. Végül elfogyott a kötél; Purtscheller még följebb kényszerült mászni kissé, hogy egyáltalán meg tudja vetni valahogy a lábát. Utána kapaszkodtam, elértem a karabinert, s bekötöttem magam. Most aztán teljes mértékig kiélvezhettem a táblás sziklák gyönyörűségeit. Nem elég, hogy csak nagy ritkán lehetett biztos fogást találni, tetejébe jött még a kőzet kedvezőtlen rétegződése: a meredek táblákat minduntalan áthajlások tagolták. Volt egy különösen álnok hely, mely valósággal unszolta az embert, hogy kimásszon balra, egy kellemes kis párkányra. Ám a végén jókora áthajlás zárta el az utat! Ahhoz, hogy a következő fogást elérjem, egészen ki kellett hajolnom messze jobbra, a nagy semmibe. Valahára ott kuporogtam Purtscheller mellett. Vajon hogy fogunk itt lejönni? Sehol egy kiszögellés, melyen a kötelet át lehetne vetni. Egyelőre azonban nem a lefelé vezető útra összpontosult a figyelmünk. Pár méter csak, s elértük a gerincet. Na de micsoda gerincet! Balfelé áthajlott, jobbra pedig több mint 60 fokos szögben zuhantak le a falak a gleccservájat felé, ahonnan jöttünk. A kőzet ráadásul olyannyira éles volt, hogy nemcsak cipőnket szaggatta meg, de kezünket is minduntalan véresre sebezte.

Egy darabon vízszintes volt a gerinc, aztán kissé lejteni kezdett. Hol kúszva, hol szinte függeszkedve haladtunk előre. A lejtős részen valamivel könnyebben ment a mászás. Aztán megint magas orom jött, törmelékes kémény vitt föl reá. Odébb még magasabb kiszögellés következett, s ehhez rendkívül kényes gerincszakasz vezetett. Össze is kötözködtünk itt. Az a repedés, melyen föl lehetett mászni a kiszögellésre, igen laza kőzetből állott, s félő volt, hogy leomlik alattunk. A gerinc ezután még egy csorbát alkotott, amögött látszott már a hegy legmagasabb pontja. Kötelet-csákányt itt letettem, azzal, hogy úgyis erre fogunk visszajönni. Még jó néhány tornászmutatványba került, míg túloldalt elértünk egy kisebb sík felületre. Tizenegyre járt az idő. Amennyire meg tudtuk állapítani, nem volt a közelben magasabb pont, célunkat tehát elértük. Elköltvén ebédünket Ebédünket elfogyasztva úgy határoztunk, hogy megmászunk még egy másik ormot is, mely, mint később kiderült, a Stabiziane felé nyúló mellékgerincen állt. Purtscheller visszament a kötélért, én pedig ezalatt apró kőgúlát építettem, s elrejtettem benne egy följegyzést mászásunkról. Elég nehéz terep volt ez a gerinc is, melyen most a megmászandó csúcs felé haladtunk, de meg sem közelítette persze az előzőt. Célhoz érvén csalódottan konstatáltuk, hogy ez az orom az elsőnél jóval alacsonyabb. De azért úgy döntöttünk, hogy leheveredünk egy kis időre a kényelmes platón, hátha mégis oszlik majd kissé a köd, s úgy biztosabb képet alkothatunk hegycsúcsunk magasságáról és helyzetéről. Ám csak ritkán adódtak ilyen világosabb percek. Egyszer a köd hasadékán át leláttunk a zöldellő Anziei-völgybe, s megpillantottuk a mélységben Stabiziane apró templomát és házikóit. Aztán az Antelao gigászi alakja tárult elébünk egy pillanatra délnyugaton. Legtetejét ekkor is eltakarta a köd. A közelebbi környezetet viszont egyáltalán nem sikerült szemügyre venni. Azzal mulasztottam ütöttem el az időt, hogy rajzolgattam a legmagasabb csúcsot, s a hozzá vezető gerincszakaszt.

A csúcson aztán építettünk még egy kőgúlát (steinmannt), hogy ha valaki még ezekre a vad ormokra tévedne, láthassa jelét, hogy mi is itt jártunk. Kelet felé kellett lennie a Marmarole legmagasabb csúcsának, de arra a köd egy pillanatra sem szakadt föl, így hát még hozzávetőleg sem tudtuk csúcsunk magasságát megállapítani. Én úgy 3000 méterre becsültem, azután, hogy mennyi idő alatt sikerült megmászni. Szélvédett helyünkön elheverésztünk háromnegyed kettőig, akkor viszont már tényleg ideje volt, hogy fölkerekedjünk.

Hisz nem is tudhattuk, mi minden várhat még ránk a lefelé! Ugyanott lemenni, ahol jöttünk - nos, ehhez aztán végképp nem nagy kedvünk volt... A két megmászott csúcs között nyugati irányban egy kőkatlan húzódott lefelé. Ha ezen le lehet mászni, akkor a fölfelé vezető út irányában maradunk. Akkor már csak a nyugati irányú gerincet kell odalent megkerülnünk. Visszamásztunk tehát a bemélyedő csorbáig, s onnan jobbra, lefelé vettük utunkat.

Eleinte könnyen haladtunk lefelé egy sekély vízmosásban. Két helyütt is igen simára csiszolt sziklán kellett átkelnünk, de kölcsönös támogatással, s a kötél segítségével úrrá lettünk a nehezebb helyzeteken is. Lejjebb azonban egy rendkívül meredek hely közelgett. Messze alant láttuk ugyan a széles hómezőt, de a falat közöttünk s közötte már nem! Egyre közelebb volt a kritikus szakasz. Purtscheller előremászott, hogy megvizsgálja a helyzetet. Én elmentem balfelé körülnézni, mivel arra sejtettük a legközelebbi lejutási lehetőséget. Kisvártatva hallom barátom kiáltását, hogy arra nagyon rosszul áll a dolog. A fal teljesen áthajló és sima, egész le a völgyig. Ez az út nem járható semmiképp! Tehát tovább bal felé. Átkelvén néhány sziklabordán már látjuk, hogy a hómező odalent elnyúlik idáig, s találunk egy igen meredek kuloárt, melyen, ha nem is egykönnyen, de le tudunk jutni. oda. Ha ez nincs, ki kellett volna másznunk egészen balra, s a katlant lezáró gerincen megkísérelni a lemászást. Fölujjongtunk az örömtől, mikor végre lenn álltunk a hómezőn, s azonnal nyílsebesen le is csúsztunk rajta. Ahol már nem volt elég meredek a csúszkáláshoz, ott futottunk.

Nagy jobbkanyarral, törmeléken és apróbb hófoltokon át, visszatértünk a fölfeleút vonalára. Hamarosan ott álltunk a forrásnál. Mivel tudtuk, hogy sokáig nem számíthatunk vízre eztán, fölkapaszkodtunk hozzá, s négy órától fél ötig ott pihentünk.

Továbbsietvén gyors felhőszakadás lepett meg bennünket a nagy tereplépcső közepénél. Egy sziklapárkány alá húzódva vártuk ki a végét.

Káprázatos, friss zöldben ragyogott az egész völgy!

Elértük azt a helyet, ahol fölfelé jövet rátaláltunk az útra. Most egyenesen átvágtunk lefelé a füves törmeléklejtőn. Odalent a sűrű lombos erdőben elvesztettük aztán a halovány kis ösvényt, s magunknak kellett utat vágnunk a vadmálnabokrok és egyéb bozótos közepette. Persze nem volt valami kellemes foglalatosság, hisz a bokrok jól átnedvesedtek az esőben. Végre aztán megtaláltuk a kitűnő utat közvetlen egy bővizű patak partján, s nem is vesztettük el többé, csak egyszer, mikor egy mocsaras talajú teraszon kellett átkelnünk.

Már csak néhány kis felhő tartott ki a csúcsok körül, mire leértünk az elhagyatott Erz útra. Komoran bámulta egymást a két roppant sziklapillér a San Vito-völgy bejáratánál. Rengeteg kidöntött lucfenyőtörzs hevert az úton, mindkét végükön átlyukasztva. Télen, mikor jeges az út, lecsúsztatják majd őket az Auronzo-völgybe. Néhányukból talán árboc lesz az Adrián! Fakéregből tákolt kunyhó mellett vitt az út az erdő csöndjében. Kis tűz égett a szegényes hajlék előtt, mely olyan volt, mint holmi cigánytanya. Jól megtermett, vörös szakállú férfiú lépett hozzánk szivart kérni, ám ezzel nem szolgálhattunk, nem lévén dohányosok.

Éjjeli szállásul a Buona-völgyi fogadót szemeltük ki, s megegyezésünk szerint fivérem ott várt ránk. Előbb még át kellett kelnünk az osztrák-olasz határt képező Misurina-patakon, két átvetett fatörzs segítségével. Így a Rudavoi- és a Misurina-patak közötti földnyelvre jutottunk. Dús mohaszőnyegen, vad növényzettel félig benőtt erdei úton baktattunk tovább. Végre kissé ritkultak a fák, s a tisztás túloldalán megpillantottuk a magános tanyát. Ottó üdvözlő kiáltása már messziről elébünk harsant. Néhány trieszti turista vidám társaságában tette meg az utat Minierától Federa vecchiáig, akik azonban inkább a fogadók, s nem a hegycsúcsok ellen szándékoztak rohamot indítani. Fivérem lába már sokkal jobban volt, így másnap velünk is tarthatott a Sorapissra. Da Lago erdőőre elébünk hordta konyhája és pincéje szerény kínálatát. A csöndes szobácska régimódi nagy kályhája körül hamarosan koccintások vidám zenéje csendült, s további szerencsés mászásokat jövendölő pohárköszöntők hangzottak föl.

Kitekintve az elhanyagolt vén házikó ablakán láttuk, ahogy a nap végső sugarai aranyba vonják a Sorapiss eget ostromló falát, s bíbort lehelnek a hegyek fölött úszó könnyű felhőfoszlányokra. Hamarosan mély homály borult az erdőmélyi, elhagyatott vadászkunyhóra.

(Jelen fogalmazvány a "Vom Fels zum Meer c. képes újság számára készült. Ott is jelent meg 1885. szeptemberében. Ez a rendeltetés megmutatkozik ugyan a mű formáján és tartalmán egyaránt, mindazonáltal lényegi változtatás nélkül vettük föl a kötetbe, minta szerző utolsó alpin tárgyú munkáját.)

Manapság már ezrek zarándokolnak évente délre, a gyönyörű Ampezzano felé, megtekinhetni, hogy tükröződnek a Monte Cristallo sziklatűi a Dürren-tó smaragd vizén. Ám közülük kevesen tudják elképzelni, hogy is lehet ezeket a tornyokat és csúcsokat emberi erővel meghódítani. Valóban, csak úgy fölgyalogolni oda nem lehet. Valódi mászófeladat ez: kapaszkodás, húzódzkodás nélkül megoldhatatlan. Messziről úgy tűnik, a falak éppoly simák, mint azok, melyeket emberkéz emelt. Ám lépjünk csak közelebb, szemünk láttára válik a fal egyre tagoltabbá, hasadozottabbá; éles, cakkos gerincek rajzolódnak ki rajta, közöttük vízmosások, hasadékok, vályúk futnak. Utóbbiak közül kuloárnak nevezik a hegymászók azt, mely keskeny és nem túl mélyen van bevágva. Ha azonban a hasadék egészen keskeny, s ráadásul függőlegesen emelkedik, akkor a kémény elnevezést kapja, különösképpen abban az esetben, ha felülről kő zárja el. Megfigyelhetjük a fal vízszintes tagolódását is, elsősorban az úgynevezett párkányokat. Ezek gyakran teljes széltében végighúzódnak a falon. A párhuzamos párkányokat többnyire függőleges szakaszok választják el. Néhol azonban enyhébb a lejtés, ott lehet aztán könnyen továbbmászni. Hasonlóképp segítik a följebbjutást a hasadékok és kémények. Ha sikerült fölkapaszkodnunk a következő párkányra, akkor azon kell haladni jobbra vagy balra, tovább keresve a fölfelé haladás új lehetőségeit. Így aztán olykor fölöttébb kacskaringós úton jut el az ember a kiszemelt csúcsra. Ám nem szabad a dolomitcsúcsokat egyszerűen egy kalap alá venni. Van olyan szédítő sziklatorony, mely teljességgel támadhatatlannak látszik függélyes falaival, ám egyszer csak találunk egy folyosót, s ezzel meg is tört az ellenállás, kiderül, hogy egyáltalán nem is nehéz megmászni! Másszor egyszerűnek, szélesnek, masszívnak látszik egy hegy, de valójában rengeteg bonyolult, zegzugos orom kusza együttese alkotja. Ha meggondolatlanul rohanunk neki, könnyen kerülhetünk olyan mellékcsúcsra, melyet önmagában nem nehéz megmászni, de a legmagasabb csúcstól leküzdhetetlen szakadék választja el. A Dolomitoknak lassan nincs olyan hegytömbje, melynek legmagasabb csúcsát ne mászták volna már meg, s aligha lehet egyáltalán olyan hegyet mondani, melyen a tapasztalt hegymászó meg ne találná a följutás lehetőségét. Másként áll azonban a helyzet azokkal a sziklatornyokkal és ormokkal, melyek némelykor a fő csúcsot környezik, ám nyilvánvalóan elkülönülnek tőle. Sokuknak a fölépítése leginkább tűre emlékeztető, és egyszerűen lehetetlen, hogy ember rájuk följuthasson mesterséges segédeszközök, úgymint szögek, létrák és hasonlók híján. Látszólag ilyen a Kleine Zinne is.

A Drei Zinnen csoportja az Ampezzanói útról, Landrótól nézve olyan képet nyújt, mint egy templom, félbehagyott tornyokkal. A Kleine Zinnét innen nem lehet látni, mivel keletebbre áll, s a másik két Zinne eltakarja. A kevésbé kényelmes természetű utazó, aki nem restell Sextenből Schluderbachba a Toblinger Riedelen át menni, a Drei Zinnent a legmeredekebb oldaláról láthatja. Ha a három Zinne (a. m. csúcs) valamelyikéről ebbe az irányba ledobnának egy követ, az egyenest, akadálytalanul zuhanna le a törmelékhalmokig. A Toblinger Riedel földsávjáról nézve az is nyilvánvaló, miért Drei Zinnen a hegy neve. Innen a Kleine Zinne van a legközelebb, jókora torony, tetején kisebb pártázat. Meredeken leszakadó oldalainak hajlásszöge szinte nem is tér el a függőlegestől.

1879-ben, miután Ottó fivérem Kugy barátom és jómagam Michel Innerkofler vezetésével megmásztuk a legmagasabb Zinnét, megpendítettem Innerkoflernek, hátha mégis meg lehetne mászni a Kleinét is. Méregettük a sziklaormot, mintha egy templom előtt állva bámulnánk föl a gótikus toronyra. A Dolomitok legkiválóbb hegyi vezetőjének válasza pedig így hangzott: "Persze, maj' ha szárnyad nől!" Egész komolyan azért nem gondolhatta ezt, hisz pár évvel később mégiscsak rászánta magát a látszólag legyőzhetetlen csúcs meghódítására. Azóta fölvitte oda Diamantidi urat is, valamint Sermoneta hercegnőjét. A zászlót, melyet a csúcsra tűzött, persze hamar kifordította a viharos szél. Ahányszor csak szóba kerül ez a téma, Michel így nyilatkozik: "Hegy pocsékabb nem lehet, mint az a kicsi Zinne. Az maga a sátán!" Ám még ez a vélemény sem akadályozhatott meg bennünket abban, hogy próbát tegyünk a Kleine Zinnével.

Barátaink, Purtscheller és a bécsi Köchlin, Ottó fivérem és jómagam az 1884. július 23-ról 24-re virradó éjszaka Rimbianco havasán szálltunk meg, amit azonban jó szívvel senkinek sem ajánlhatok, olyan volt a szállás, és oly szégyentelen az olasz pásztorok pénzéhsége. Schluderbachot is választhattuk volna kiindulópontul, ez akkor lett volna előnyös, ha aznap még egy másik Zinnét is meg akartunk volna mászni, s ezért fontos lett volna, hogy a lehető legrövidebb úton érjünk el a hegy lábához.

Sötét volt még, mikor útra keltünk. Három óra húszkor hagytuk el lámpás világánál a havasi rétet. Először is a meglehetősen vad patakon kellett átkelnünk, mely utunkat állta a Lavaredo-nyereg felé. Bevilágítottuk a partot fölfelé, lefelé, de csak nagy nehezen találtuk meg a helyet, ahol fatörzsek és kövek segítségével végül át sikerült kelni. Odaát úttalan úton mentünk egy jó darabig fölfelé, majd rátértünk a Lavaredo-nyereghez vivő ösvényre. Egy ideig kitart még a fenyves, aztán kezdődik a füves lejtő. Balra az első, a nyugati Zinne emelkedik, mely magasságra nézve második a sorban. Tőle délre fekszik a Lavaredo-nyereg. A nyeregből először lejjebb kell kissé mászni az Auronzo-völgy felé, s aztán rá lehet térni az ösvényre, mely egyenest a Drei Zinnen lábához visz. Az ösvény a sziklatornyok körül felgyűlt mérhetetlen törmeléktömegen vág át. Nagyon kell vigyázni, utat ne veszítsünk a sok törmelék között, ugyanis nem könnyű megint megtalálni, s még nehezebb új utat vágni ebben a vadonban. Gyors iramban haladtunk. Elhagyva a középső, legmagasabb Zinnét is, megálltunk reggelizni. Ezen a helyen húzódott lefelé a legnagyobb és a Kleine Zinne közötti törmeléklejtő. Fölkapaszkodva a lejtőn hat órára a sziklák előtt álltunk. Azonnal láttuk, hogy a déli oldalon semmi esélyünk nincs a feljutásra. Úgy tűnt, az egyedüli lehetőség a nyugati, vagyis a Höchste Zinne felé forduló oldal lesz. Az alsó rész nem volt nehéz, széles talapzat, melyből romos toronyként emelkedik ki a csúcs.

Fölös málhánkat, sőt három csákányt is odalent hagyva indultunk neki a talapzatnak. Csak Purtscheller hozta magával jégfejszéjét. Széles sziklaháton kapaszkodtunk. Egyszer túl messze kimásztunk jobbra, s ebből nehézségeink adódtak, amiket könnyen elkerülhettünk volna, ha inkább balra tartunk. A kötelet persze magammal vittem, de nem volt rá szükségünk a talapzat tetejéig. Onnan kezdve viszont szinte függőlegesen emelkedtek a falak. Kis párkány húzódott balfelé, olyannyira keskeny, hogy csak egész testtel a sziklához lapulva tudtunk rajta araszolni, nagy óvatosan helyezgetve egyik lábunkat a másik után. Később kissé kiszélesedett. Követtük a párkányt, amíg csak lehetett. Odaát a Höchste Zinne riasztóan sima falai emelkedtek. Itt-ott jégcsapok villogtak a sziklarepedésekben. Nyilván csak igen rövid ideig süti a nap a két Zinne közötti borzongató szakadékot.

Konstatáltuk, hogy párkányunk letörik, visszavonhatatlanul véget ér. Ha egyáltalán a jó úton járunk, az csak egyenest fölfelé folytatódhat. Fölöttünk azonban áthajló szakasz következett, ha nem is túl magas. Fölállva egyik társam vállára meg tudtam ragadni odafönt egy fogást, melynek segítségével sikerült fölhúzódzkodnom. Ez a kis tornamutatvány persze igényelt némi erőfeszítést. Följebb másztam, míg találtam egy párkányt, hol meg tudtam valamelyest vetni a lábamat, s innen ledobtam társaimnak a kötél végét, hogy fölsegítsem őket is. Sziklamászásnál igen hatásosan és könnyen lehet segíteni társainkat a kötéllel. Ennek kétféle módja van. Vagy egy följebb található kiszögelléshez erősítjük a kötelet, s akkor lejjebb álló társunk föl tud mászni rajta, mint a tornászok, vagy pedig a lent álló mászó magára erősíti a kötél végét, s a fönt álló fokozatosan húzza egyre beljebb, miközben a másik fölfelé kapaszkodik a sziklán. Ilyenkor jó, ha egy alkalmatos kiszögellés körül tudjuk vezetni a kötelet, mivel így csökken a súly, amit kézzel meg kell tartanunk.

Több függőleges kémény is következett, nem kis nehézségek árán vergődtünk tovább. Itt-ott piros papírcsíkokat helyeztük el kövekkel leszorítva, hogy tájékozódni tudjunk majd lefelé jövet. Nagyon nehéz ugyanis meredek helyeken megtalálni lefelé menet ugyanazt az útvonalat, amelyen fölfelé jöttünk, pedig ez szerfölött fontos az ilyen, lehetetlenség határán mozgó mászásoknál. Végre kiértünk egy keskeny gerincre, mely észak-déli irányban húzódott, s északi végéből emelkedett ki meredek toronyként a legfölső felépítmény. Döbbenten álltunk: ennyire magasnak és meredeknek azért mégsem képzeltük! Talán mégsem a megfelelő helyre kerültünk? Ám ekkor egy szíjacskát pillantottunk meg, olyat, amilyennel a hágóvasat szokták felkötni. Tehát mégis a helyes úton járunk. Michel Innerkofler ugyan nem szokott hágóvassal mászni, Johann fivére viszont, akivel régebben együttmászott, annál inkább. Ő veszíthette el itt a szíjat. Akkor hát ez lehet az a hely, melyet Diamantidi Szószéknak nevezett el.

Két kémény húzódott fölfelé ezen az utolsó tornyon. Választanunk kellett, melyikben akarunk fölmászni. Némi habozás után a baloldali mellett döntöttünk, ez tűnt ugyanis biztosabbnak. De még meg kellett kerülnünk egy nagy sziklatömböt. Keskeny párkány vitt arra, áthaljó fal tövében. Alatta a tátongó mélység; egyenesen a legnagyobb s a Kleine Zinne közötti hasadékba lehetett lelátni. A parányi párkányon kívül sehol egy kapaszkodó. Függeszkedve haladtunk át rajta. Túloldalt aztán egy kémény vitt föl a nagy sziklatömb tetejére. Már csak az utolsó, egyben legnehezebb föladat állt előttünk. A hasadék, melyen át a csúcsra vitt az út, áthajló kéménnyel kezdődött. Én másztam elöl, Purtscheller támogatott, ahogy csak telt tőle. Valahogy átvergődtem a kéményen, biztos állást kerestem, megvetettem a lábamat, s a derekamra kötött kötél segítségével Purtscheller is utánam mászott. Míg ő a többieket segítette maga után, én tovább másztam a hasadékban. Nagyon kellett vigyáznom a laza kövekkel, mivel társaim közvetlenül alattam helyezkedtek el. Meglehetősen meredek volt még itt is a szikla. Még egy fogás, egy utolsó nagy lendület és íme, fönn álltam a két aprócska kőgúla (steinmann) mellett, s bámulhattam lefelé túloldalt a mélységbe. Kilenc óra tizennyolc perc volt.

A csúcs maga néhány méter hosszú, kb. egy méter széles kis gerinc, minden fala gyakorlatilag függőlegesen zuhan lefelé.

Először is fölállítottam a zászlót, melyet a viharos szél régen kicsavart, aztán az előző megmászók följegyzéseit őrző palackot vizsgáltam át. Emlékül eltettem Diamantidi úr, az első itt járt turista céduláját. Neki volt akkora szerencséje, no meg energiája, hogy még aznap megmászhatta a másik két Zinnét is. Végül letelepedtem, s nekiálltam jegyzetfüzetembe lerajzolni a Marmarolét, mely különösképp érdekes volt számomra, mivel még abban az évben újra föl akartuk keresni. Tökéletesen tiszta volt a kilátás a közeli dolomitcsúcsokra. Különösképp tiszteletet parancsoló a Höchste Zinne hatalmas tornya, így egészen közelről, bár megvan az a hátránya, hogy a távolabbi kilátást eltakarja. Ahogy ott üldögéltünk, s a Höchste Zinnét bámultuk, arra lettünk figyelmesek, hogy ott, velünk körülbelül egy magasságban két alak mozog egy törmelékpárkányon. Michel Innerkofler volt az, s vele barátunk, Schulz professzor Lipcséből. Tudtuk, hogy ők is aznap másznak, de azt hittük, hogy már elérték a csúcsot. (Azt ugyanis innen nem lehetett látni.) "Az ördögit!", szólt Innerkofler Schulzhoz, "Sose hittem vóna, hogy ezt meg bírják!" Elbeszélgettünk velük egy darabig, aztán folytatták útjukat a csúcs felé. Én még nem fejeztem be a rajzolást, mikor társaim már lemásztak a legnehezebb részen. Köchlin és a fivérem már túl voltak a nehezén, mikor én leértem Purtschellerhez. Kötelünket a sziklához erősítettük, méghozzá oly módon, hogy rafiából dupla gyűrűt hajtottunk, egy kiszögellésre akasztottuk, a kötél végét átdugtuk a gyűrűn, s rákapcsoltuk a karabinerre. Ezután a karabinerre kötöttünk egy hosszú rafiát, s a másik végét leengedtük a többiekhez. Kipróbálták: meghúzták a rafiát, s a karabiner jött szépen, kötelestül. Így majd le tudjuk húzni magunk után a kötelet is. Egyébként a kötelet át szokták vetni a kiszögellésen, s a két végét engedik le, így egyszerű aztán lehúzni, de mi ezt most nem tehettük, mert 20 méteres szakaszon kellett leereszkedni, vagyis a kötél egész hosszán, tehát nem vehettük duplán a kötelet.

Leereszkedtünk hát, én elől, Purtscheller utánam. Mikor már ő is odalent állt mellettünk, működésbe akartuk hozni ravasz berendezésünket, a kötelet visszaszerzendő. Csakhogy a rafiaszál összecsavarodott a kötéllel, s mikor nagyobbat rántottunk rajta, elszakadt. Ha mármost a kötelet közvetlenül erősítettük volna a sziklára, akkor nem lett volna más hátra, mint hogy valaki megint fölmászik ugyanoda, rendbe hozni az egészet, vagy pedig elvágjuk a kötelet, lemondva így egy jókora részéről. De ott volt a rafiagyűrű, úgyhogy hárman megragadtuk a kötelet, s vezényszóra nagyot rántottunk rajta. A gyűrű odafönn elszakadt, s a következő pillanatban az egész kötél a kezünkben volt. Folytathattuk hát a lemászást. Erősen tartottuk a fölfeléút vonalát, amiben nagy segítségünkre voltak a már említett piros papírcsíkok. Miközben mi a következő nehéz szakaszokon ereszkedtünk lefelé, Schulz már rég ott üldögélt a legnagyobb Zinne lábánál, ahonnan pompásan nyomon követhette erőfeszítéseinket. Készített egy gyors vázlatot a hegyről, bejelölve rajta a mi utunkat. Két órán át figyelt bennünket, míg végül fél háromkor összetalálkoztuk a két Zinne közötti hasadék bejáratánál. Innerkofler már rég visszament Schluderbachba, ahol néhány úriemberrel kellett találkoznia. Együtt folytattuk utunkat, igen ráérősre véve a tempót. Lett volna ugyan időnk, hogy a Vordere (első) Zinnét is megmásszuk, de nem volt igazán kedvünk hozzá. Schulz visszafordult Schluderbachba, mi pedig megint csak Rimbicanóban éjszakáztunk, mivel másnapi terveink a Cadini-csúcsra vonatkoztak.

Két gyakorlott mászó gyorsabban végzett volna ezzel a feladattal, mint mi, lévén, hogy négyen voltunk. Ennyire nehéz mászáshoz ez a létszám tulajdonképp túl nagy.

Laikus közönség gyakran teszi föl a kérdést: "Mivégre kell hát fölmásznotok a hegy tetejére, életveszélynek tenni ki magatokat, mikor idelentről is éppoly jól lehet a csúcsokat csodálni?"

Jégtűivel, tornyaival olyan tud lenni egy gleccser, mintha a háborgó tenger fagyott volna jéggé egy szeszélyes pillanatban. A csodálatos sziklafalak és ormok gótikus katedrálisra emlékeztetnek. Egy-egy hegycsúcsról olyan kilátás esik, mely fenségében, nagyszerűségében semmihez sem fogható. Ám nem egyedül e természeti csodák vonzása az, ami bennünket a kitaposott utakról letérít. Másik nagy hajtóerő a nehézségek leküzdésén érzett ujjongó öröm. Így érez a tornász is, ha hosszas edzés és próbálkozás után sikerül végre egy nehéz gyakorlatot elvégeznie. A küzdelmesen kivívott győzelem öröme. De az újonc tornász nagy veszélynek teszi ki magát, ha olyan gyakorlattal próbálkozik, mely meghaladja képességeit, fölkészültségét. Éppígy csak csúfos kudarcra számíthat az, aki egyedül, szakavatott vezetés nélkül, tapasztalatok híján vágna neki a magashegyeknek. Ahhoz, hogy jó hegymászó válhassék az emberből, nemcsak fizikai adottságok szükségesek, de a megfelelő lelki-szellemi kondíció is. Testnek és léleknek szigorú iskolája, egészségüknek kiapadhatatlan forrása a hegymászás, és ez mindig elég ok lesz arra, hogy a csúcsok felé vonzza a rátermetteket.

A hegyeknek sok barátja látogatja Cortina d'Ampezzanót, akiknek aligha kerülte el figyelmét az a hatalmas, cakkos, csipkézett sziklafal délen, mely oly meghökkentő meredeken szökken az ég felé, s valósággal betekint az ampezzanóiak ablakán. Aki a nevét kérdezi, megtudhatja, hogy ő a Croda da Lago, s a lábánál fekvő kis tó miatt nevezik így. Aki azonban 1884 nyara előtt aziránt érdeklődött, meg lehet-e a Croda da Lagót mászni, ezt kaphatta válaszul: "Una brutta bestia questa croda! Non e possibile di far' la salita!" Vagyis, pocsék egy bestia az a Croda, létezhetetlen följutni rá. Az ampezzanóiak pedig csak tudják, nem egy vakmerő hegymászó él Cortinában. Hátrébb délnek ott egy csúcs, azt már rég megmászták, különösebb nehézség nélkül, de maga a Croda továbbra is büszkén emelte égnek leküzdhetetlen csúcsait. 1884-ben Ampezzo négy legjobb hegyivezetője megint szerencsét próbált vele, de dolgukvégezetlen kellett távozniuk. Éppígy járt két jóbarátom is, nem értek célt sem a keleti, sem a nyugati oldalon. Egyikük majdnem az életével fizetett a második próbálkozásért, mert egy kőhullás lesodorta a falról. Ezek a barátaim meséltek aztán Michel Innerkoflernek a Crodáról. Meghódítatlan hegy, Schluderbach közelében? Ez Michelnek való feladat volt. Ködös éjjel érkezett Cortinába, nehogy valaki gyanút fogjon tervei felől. Pár nappal később látták őt és Eötvös bárót, aki első mászásain állandó társa volt, diadalmas ábrázattal hazafelé vonulni. Santo Siorpaes, az ampezzói vezetők nagy öregje pontosan tudta, mit jelent ez. A Croda elesett. "Avete fatto la Croda", mondotta.

Nyolc nappal ezután érkeztünk a vidékre, s nem volt nagy kedvünk megmászni a Crodát. Visszafordultunk a Marmaroléról, mert nagyon el voltak jegesedve a sziklák, s ott üldögéltünk a pocsék időben a Buona-völgyben, Purtscheller, Köchlin, Ottó fivérem meg én. Következőleg a Tofanát akartuk megmászni. Nekem mármost alapelvem, hogy esős időben is ott tartózkodjam, ahonnan a legközelebbi mászásra akarok indulni. Köchlin is kijelentette, hogy a Buona-völgyi koszt hosszú távon nem felel meg az igényeinek. Purtscheller és Ottó viszont épp nagyon jól megvolt egy tál rizzsel, úgyhogy nem akaródzott nekik továbbmenni. Így hát Köchlin meg én július 28-a estéjén egyedül indultunk el, esernyőkkel fölfegyverkezve, Cortinába. Itt Schulz professzorral és a plaueni Reinstein úrral találkoztunk, akik rábeszélték Lacadellit, hogy vezesse őket a Tofanára. Az éjszaka folyamán kiderült az idő, úgyhogy velük tartottunk mi is. Délután tértünk vissza Cortinába, s már ott találtuk Ottót és Purtschellert. "Ti meg hol voltatok? A Tofanán!" Fönn a tetején, s már vissza is értetek? Úgy bizony, fáztunk, mint a kutya, de odafönt jártunk. Akkor holnap fölmegyünk!" Köchlin meg én viszont nem akartunk másodszor is fölmászni a Tofanára. Schulz Lacadelli vezetésével a Becco di Mezzodira indult. Vizsla szemmel pásztáztam Ampezzo hegykoszorúját. Ott állt a büszke, makacs Croda... "Meredek, nagyon meredek!", mondta volt róla Eötvös báró. Ám legyen! Ez lesz hát a célunk! Míg tehát 1884. július 30-án Purtscheller és Ottó a Tofana megmászását pótolta, és Schulz a Beccót ostromolta, Köchlin meg én a Croda csipkés ormaira vetettünk szemet. Negyed ötkor már világos volt, ekkor hagytuk el Cortinát, hamarabb, mint Schulz, de a Tofanára indulók után. Átkelünk a Boitán, s a kocsiúton megyünk tovább, el Campo di sopra és Campo di sotto helységek mellett, déli irányban a völgy széles síkján, rétek és földek között. A második helység után emelkedni kezd a kiváló út, föl a hegyoldalba, pompás fenyveseken át. Elhaladunk jobbról Federa havasi legelője mellett, aztán föl meredeken a hegynek, úttalan úton. A fák között már látni a Croda vöröses ormait, aranyfénybe vonja őket a kelő nap. Már csak egy kis hegyhát választ el minket a Lago da Lagótól. És már elébünk is terül a magános havasi tó csöndes, smaragdszín tükre.

A táj pihenőre csábított bennünket. Megreggeliztünk, közben hét óra lett. Ivóvízül a tóból elfolyó kis ér szolgált. Oly meleg volt, hogy akár fürödhettünk volna benne, de hát nem volt más. A Croda gigászi falát bámultuk, mely szinte egyenesen a tóba zuhan le. Széles, részben füves törmeléksáv fut végig nem túl magasan az egész falon. A csúcs tömbje meglehetősen jellegzetes, de azért jó, ha az ember már lentről megjegyzi magának. Kissé meghúzódik a Lago felé lefutó gerinc tornyai mögött. A tornyok teteje többnyire jól járható, csak az őket elválasztó mély hasadékok nem látszanak innen lentről. Úgy tűnik tehát, mintha a gerincen át lehetne legjobban fölmászni. Csakhogy aki ismeri valamennyire a Dolomitok fölépítését, az nem hagyja magát ilyen könnyen rászedni. Tudvalévőleg az a legbiztosabb módszer, ha a csúcshoz legközelebb eső sziklafolyosóban mászunk, már ha egyáltalán van ilyen, és járható. Mi is úgy határoztunk hát, hogy az említett tornyocskáktól balra fekvő hasadékban fogunk mászni. Ha járható, akkor okvetlen a csúcshoz kell vezetnie. Azt hiszem, Innerkofler is ezt az utat választhatta.

Először is a föntebb említett törmeléksávot kellett elérnünk. Onnan aztán majd körülnézünk, hol lehetne a hasadékba beszállni. A sávtól meredek falszakasz választott még el bennünket, amelyet ugyan megkerülhettünk volna jobbról, de tekintve, hogy a tó déli végénél voltunk, ez túl nagy kerülőutat jelentett volna. Úgy találtam azonban, hogy balra a szikla egészen járható, elindultunk hát arrafelé a törmeléklejtőn. Húsz perc alatt oda is értünk, s ugyanennyi ideig tartott a fölkapaszkodás is. Nem volt egészen könnyű mászás. Előbb egy kuloárban másztunk, aztán jobbra fölfelé a falon. Széles teraszra értünk, fölöttünk az a sziklafolyosó, amelyhez igyekeztünk. Csakhogy még egy függőleges szakasz választott el tőle. Jobbra volt egy kisebb vályú, egészen könnyű terep, itt kezdtünk el mászni. Hamarosan azonban kénytelenek voltunk lekanyarodni belőle bal felé, mivel különben túl messze kerülünk a fő folyosótól. Ám az átmászás szerfölött nehéznek bizonyult. Először egy meredek szakaszon kellett fölkapaszkodni, aztán egy igen-igen keskeny párkányon araszolni bal felé. Én túl magasra másztam. Köchlin barátom valamivel lejjebb sokkal könnyebb utat talált. Átvette a csákányt, s mutatta nekem a lépéseket lefelé. Kapaszkodót egyet sem találtam. A párkány végre kiszélesedett, s kényelmesen átvezetett bennünket a fő kuloárba. Itt egy jó darabon egész könnyen ment a mászás. Sok fogást nem lehetett ugyan találni, de nagy elővigyázattal, s a csákány segítségével mégiscsak ment a dolog. Nagyon jól be lehet osztani a sziklákat a megmászás nehézsége szerint úgy, hogy azt nézzük, hogyan használhatja az ember a csákányt. Vannak olyan helyek, ahol a jó hegymászó tud úgy menni, hogy a csákányt botként használja, aztán olyanok, ahol még lehet mászni anélkül, hogy le kéne tenni a csákányt, olyanok, ahol már le kell tenni a csákányt egy-egy továbbkapaszkodásnál, de aztán fölvesszük megint, s végül olyanok, ahol az ember már nem tudja maga vinni a csákányt, hanem a kísérője adja föl utána, vagy kötélen húzza föl maga után. Ez a beosztás négy igen jól elkülöníthető fokozatot ad ki a mászás nehézsége szerint.

Folyosónkban egy függőleges szakasz következett, melyet azonban meg tudtunk kerülni jobbról egy másik, kisebb kuloáron át. Ez utóbbi egy igen takaros, szabályos kéményt tartogatott számunkra. A kémények többnyire beosztásom negyedik fokozatába esnek, tehát általában előbb fölmászik az ember, s társa aztán utána nyújtja a csákányt. Odafönt aztán széles párkányon térhettünk vissza balra, eredeti kuloárunkba. A terep egy darabon megint könnyebb lett, följebb aztán két igen szűk kémény következett. Ezután a folyosó két ágra szakadt, a jobboldali ág egy kisebb csúcsra vitt ki. A bal oldali azonban, úgy tűnt, a legmagasabb csúcs és déli szomszédja közötti csorbába vezet. Mire ezt észrevettük, már fölmásztunk egy darabon a jobboldali folyosóban, úgyhogy meredek sziklákon (második fokozat!) kellett átvergődnünk, hogy aztán egy szélesebb párkányon a baloldaliba jussunk. Itt még sűrű árny honolt, s egy-két foltban friss havat is találtunk, úgyhogy megtölthettük félig kiürült ivóvizes palackunkat. A kuloár a továbbiakban rendkívül meredeken emelkedni kezdett, áthajló, s szemlátomást járhatatlan kéményekkel tarkítva. A továbbmászás lehetőségét egyedül a jobboldali falakban láttam, ha ugyan sikerül három függőleges szakaszt leküzdenünk; mindegyik volt vagy tízméteres. A legalsó nem is volt annyira nehéz. Kicsit jobbra kellett itt tartanunk. A második viszont áthajlással kezdődött, följebb pedig rendkívül meredek volt, igen kevés fogással. A kötelet egy szikla köré vetettem, Köchlin aztán ezen mászott föl. A következő hely megint csak áthajló volt. Jól megnéztem magamnak, majd arra kértem Köchlint, hogy itt ő másszon elől, a támogatásommal, mivel az előző szakaszon nagyon kifáradtam, s még pihennem kell kicsit. Köchlin megbirkózott a feladattal, én pedig követtem a kötélen. Itt megint alkalmunk nyílt visszatérni balra, a kuloárunkba. Azt hittük, hogy túl vagyunk már a nehezén. A sziklák között letekintve megpillantottuk a Lago ragyogó zöld tükrét. Túloldalt sötétzöld fenyvesek, jobbra élénkzöld mezők. Messzebb az ampezzanói Dolomitok vöröses ormai tornyosultak a kék levegőben. A pompás tájképet mindkét oldalról függőlegesen lezuhanó sziklafalak keretezték. Hosszú kémény jött, szinte teljesen kapaszkodók nélkül, aztán még több hasonló. Másztunk tovább a kuloárban, míg csak vége nem szakadt, a csúcstömb sárgás, áthajló fala tövében. Nagyon törős lett itt a szikla, s a kuloár egy baloldali ágában folytathattuk csak utunkat. Addig én másztam elől, itt viszont Köchlin ment előre, méghozzá csákány nélkül. Egy kőtömb körül vezettem a kötelet, hogy meg tudjam tartani Köchlint, ha le találna esni. A mászás nem volt rendkívül nehéz, a kiszögellések, melyekre léphettünk, kicsik voltak ugyan, de igen szerencsésen csoportosítva. Köchlin vagy tizenöt méterrel följebb talált egy jó helyet, ahol megvethette a lábát, tehát elindulhattam utána. Őt ezalatt egy sziklaborda takarta előlem. Nehezemre esett a két csákány cipelése mászás közben. Az egyiket bedugtam a kötélhurokba, mellyel be voltam kötve, a másikat meg kézben tartottam. Itt-ott egész jó hasznát vettem: jól lehetett rá támaszkodni. Végre fölértem Köchlin mellé. Most megint én másztam előre. Jött még néhány igen alattomos kémény, fölöttébb laza kőzettel, majd kiértünk az áhított csorbába. Fél tizenkettő volt ekkor. A déli ormon, mely könnyen elérhetőnek tűnt, apró kőgúlát láttunk. Az északi csúcs viszont áthajló fallal fordult felénk (tehát dél felé), jobbra (kelet felé) pedig függőlegesen szakadt le vagy százméteres mélységbe. Hasonló borzongatóan meredek falak zuhantak le a csorbától is nyugat felé, erről az oldalról aligha lehet a csorbába följutni. A tulajdonképpeni csúcshoz egy darabon a gerincen haladtunk, míg csak ki nem emelkedett belőle az áthajló fal. Itt nem volt más választásunk, ki kellett másznunk egy párkányra, mely a bal oldalon húzódott. Ahhoz, hogy a párkányt elérjük, egy háromméteres lépcsőfokot kellett leküzdenünk. Most tehát a csúcstól nyugatra voltunk, s én azonnal meg is másztam volna, csakhogy függőlegesek voltak a falak. Továbbóvakodtunk hát egy egészen keskeny kis párkányon, s végül a csúcstól északra elhelyezkedő csorbában lyukadtunk ki. Itt egy párkány húzódik tovább északkelet felé, áthajló sziklák alatt, s kivezet egy kuloárhoz, mely az északkeleti oldalon fut le a csúcstól. A csúcsot tehát csigavonalban kell megmászni.

Háromnegyed egykor fönn álltunk végre a másfél méteres kőgúla mellett. Első pillantásunkat a Becco di Mezzodira vetettük. És valóban: ott állt a két apró emberalak! Ujjongva integettünk nekik, s rögtön választ is kaptunk. Schulz később elmesélte, hogy Lacadelli a Beccóhoz vivő úton végig kételyeit fejezte ki a Croda megmászhatóságát illetően. Mikor aztán fölértek a Becco csúcsára, ahonnan egy csapásra meglátták a Crodát, Lacadelli döbbenten kiáltott: "Una piramide! Michele Innerkofler ha fatto la Croda! (Egy kőgúla! Michele Innerkofler megmászta a Crodát!)" Ettől kezdve le nem vette a szemét a Crodáról, s mikor kalapom fölbukkant a kőgúla mellett, fölrikkantott: "I signori! vedo i signori alla cima! (Ott vannak az urak! Látom az urakat a csúcson!)"

Egy sziklatáblán kis üvegcsét találtunk, benne Eötvös báró úr kártyáját, aki tizenegy nappal azelőtt elsőként mászta meg a Crodát, Innerkofler vezetésével. Nem tudtam kivenni a kártyát, anélkül, hogy az üveget eltörjem, hát megelégedtem azzal, hogy hozzáteszem a mienket, mászásunk adataival. A kőlapon ezenkívül az M. I. K. betűk is föl voltak festve piros olajfestékkel, s másutt még egyéb betűk és dátumok is. Egy üvegcsében még találtam némi festéket, úgyhogy a mi monogramunkat is fölfestettem az Innerkofleré mellett, az aznapi dátummal együtt. Az idő csaknem teljesen tiszta volt, jól látszott körben a sok ismerős hegycsúcs. A legimponálóbb a Tofana, teljesen kétfelé hasadt ikercsúcsával. Különösképp a déli Tofana di Razzes szép, nemes formája akár egy piramisé, jobb oldalát hócsíkok tarkítják. A közelebb fekvő Nuvolau is érdekes, elülső csúcsán pontosan kivehető a Sachsedank-ház. Déli falai határtalanul nagyszerűek.

Fél egyig pihengettünk a csúcson (kb. 2700 méter), aztán megindultunk visszafelé. Az északi csorbából egyenesen lefelé kezdtünk mászni, nem mentünk el balra a keskeny párkányon. Igen jó út visz itt lefelé, egy kéményen át. Mi azonban jobbfelé másztunk a falon, nem mentünk bele a kéménybe. Elértük a nyugati párkányt, majd hamarosan a déli csorbát is. A továbbiakban a fölfelé vezető út vonalához tartottuk magunkat. Csak egyszer próbált meg az elől mászó Köchlin hamarabb balra oldalazni, mint az a fölfelé vezető úton történt. Ám a párkány olyannyira sima volt, hogy sehogy sem bírt továbbjutni rajta. Megfordulni nem tudott, kénytelen volt lassan visszaereszkedni. Én ezalatt egy kiszögelléshez erősítettem a kötelet, s minden pillanatban vártam a kicsúszást. Köchlin annyira sima sziklán mászott, hogy ez egész könnyen megtörténhetett volna. Végre véget ért a torokszorító mutatvány, Köchlin megint ott állt mellettem. Mégiscsak az alattunk tátongó kéményben kellett továbbmásznunk, mely innen fölülről oly riasztó képet nyújtott, hogy Köchlin nem akarta elhinni, hogy erre jöttünk fölfelé. Leereszkedtünk rajta. A meredekebb szakaszokat továbbra is úgy tettük meg, hogy leeresztettem Köchlint a kötéllel, majd egy kiszögellés köré vetettem duplán a kötelet, lemásztam rajta, s végül lehúztam magam után. A legalsó kéménynél tekintetem véletlenül a tóparti kis rétre vetődött. Két embert láttam ott bandukolni. Fölvillant bennem a gondolat, hogy csak Schulz és Lacadelli lehet az a két jóember. Teljes erőmből lekiáltottam nekik: "Professzor úr! Szóljon Ottónak és Purtschellernek, hogy menjenek San Vitóba, mert mi arrafelé akarunk lemászni!" A két vándor odalent megállt, majd elindultak a törmeléklejtőn át a sziklák felé. Kiáltottak nekünk valamit, de nem értettük. Nyilvánvalóan félreértettek, s így nem volt más hátra, folytatnunk kellett az utat lefelé, nehogy azt higgyék, hogy segítségért kiáltottunk. Ez aztán hatott is: a lentiek megálltak, s nyugodtan figyeltek tovább. Hosszas mászás után végre leértünk a szélesebb törmeléksávra, mely az egész hegyoldalt keresztezi. A legalsó szakaszt, ahol a hasadék függőlegesen letörik, most sokkal ügyesebben kerültük meg, mint fölfelé: a másik oldalon, ami tehát fölfelé jövet jobbra esett. El akartuk kerülni a további fáradságos mászófeladatokat, így észak felé indultunk a széles sávon. Most már biztosan fölismertük Schulz barátunkat és vezetőjét, Lacadellit a tavacska partján. Megkérdeztem tőlük, hol kellene lemennünk. Északabbra, jött a válasz. Több helyütt is próbálkoztunk, de sehol nem akadtunk jó útra. Köchlin el volt keseredve; azt hitte, egészen vissza kell másznunk. Végül följebb másztunk kissé, elmentünk észak felé, s végre fölfedeztünk egy fával benőtt lejtőt, melyen igen kényelmesen lebaktathattunk. Pár perccel később, valamivel öt óra után ott álltunk Schulz és Lacadelli mellett.

Megcsodáltuk a tavacskát, mely partjától a közepéig egyre sötétedve a zöld minden árnyalatát fölvillantotta, s színjátszóan tükrözte a partján heverő roppant kőtömböket. Avítt bőrnadrágom térde alaposan kiszakadt az ereszkedésnél, de ez sem ronthatta el emelkedett hangulatunkat. Lacadelli gratulált nekünk, s kijelentette, hogy ő már öreg az ilyen nehéz mászásokhoz. Csakhogy az öreg hegymászó hamarosan fölvitt ám egy angol turistát azon az úton, melyen minket lejönni látott. S a Croda azon a nyáron még egy negyedik látogatást is kapott: Rigotti professzor, csernowitzi barátunk mászta meg Michel Innerkofler vezetésével.

Lacadelli elmondta, hogy innen nincs út San Vitóba, úgyhogy jobb lesz visszamennünk Cortinába. Visszafordultunk hát együtt. Ottó és Purtscheller már visszaérkeztek a Tofanáról. A pompás, napos időben sokkal jobb kilátást élvezhettek onnan mint mi az előző napon, s fölöttébb meg voltak elégedve túrájukkal. A Horgonyhoz címzett vendéglőben remek vacsora mellett cserélhettük ki tapasztalatainkat. Volt mit mesélni mindegyikünknek. Schulz a Becco di Mezzodi csúcsához vezető rövid, ám izgalmas mászásról regélt, s a káprázatos kilátást dicsérte.

Cortinában hamar szertefutott a hír, hogy megmásztuk a Crodát, s mikor elindultunk San Vito felé, nagy tömeg állta körül kocsinkat. A népség izgatottan susogott, sehogy sem fért a fejükbe, hogy meghódítottuk a mindaddig megmászhatatlannak hitt hegyet. Vagy nem tudtak arról, hogy Innerkofler és Eötvös báró már megtették ezt az utat előttünk, vagy pedig nem hitték el, így terjedhetett el a tévhír, hogy mi voltunk az első megmászók.

Kocsink simán gördült előre az Ampezzanói úton. Következő célunk a büszke Antelao volt, melynek királyi alakját már sokszor, sokfelől megcsodáltuk. Utána pedig roppant szomszédjára, a Civettára akartunk fölmászni. Elhaladtunk a Sorapiss-masszívum mellett, melynek legmagasabb pontját Purtscheller barátommal már 1882-ben meghódítottuk. Buona-völgyből Forcella grande, s végül San Vito felé keltünk át a hegyen. A nagyszabású túra emléke most fölelevenedett lelkünkben.

Dél felé továbbrobogva átkeltünk az olasz határon, míg napégette arcunkat hűvös esti szellő legyezte. Számtalan csillaggal borult fölénk a tiszta éjszakai égbolt, a keskeny holdsarló a Croda égnek törő fekete sziklái fölött lebegett. Mi pedig emelkedett szívvel idéztük az elmúlt nap emlékeit.