1881 júliusának második felét arra fordítottuk Ottó fivéremmel, hogy alaposan megismerjük a nagyszerű és szépséges Ortler-csoportot. Megmásztuk a Hátsó-Schöntauf-csúcsot, a Középső-Peder-csúcsot, az Argel-csúcsot (Argelspitzét), a Cevedalét, a Madritsch- és a Butzen-csúcsot, meg a Schönecket, méghozzá mindet ragyogó időben. Suldenben váratlanul összetalálkoztunk Dienerrel és vezetőjével, a taufersi J. Niederwieserrel, akit Stabelernek is neveznek. Ők a König-csúcsra készültek. Diener barátunk bennünket is invitált, hogy tartsunk velük, s mi örömmel elfogadtuk az ajánlatot. Hiszen a König-csúcsról visszatérőben könnyen eljuthatunk a Zebru-völgybe, az olasz oldalra, s onnan terveink szerint megmászhatjuk majd az Ortlert a Hoch-hágó felől.

Július 28-án még ködcsíkokat vontak a csúcsok köré az elmúlt esős napok, de másnapra már pompás időt várhattunk. Gyorsan döntöttünk. Ellátván magunkat a szükséges elemózsiával elindultunk Diener és Stabeler társaságában a Schaubach-ház felé. Egyenletes tempóban gyalogoltunk, víg csevegés közepette, s ahogy épp elkezdtünk a morénára fölkapaszkodni, látjuk ám, hogy szemben velünk két suldeni vezető szökdel sebesen lefelé a meredek ösvényen. Egyikük, egy ravaszkás tekintetű ifjonc pár szót váltott nagy titokzatosan Stabelerrel. Megütötte fülünket a "szellemek és kísértetek" kitétel. Megérkeztünk a Schaubach-házba, ahol is három északnémet turistát találtunk, akik a Cevedaléra készültek. Lefoglaltuk helyünket a közös priccsen, majd visszatértünk ki a szabadba. Kora délután volt még csak. A pompásan berendezett házikóból sakktáblát hoztam magammal, s így Diener és én nemes versengés közepette üthettük el az időt. Stabeler igen kedves érdeklődéssel kísérte a mérkőzést. Többször is elmondta, hogy neki aztán semmi fogalma nincsen erről a játékról, így aztán magyarázni kezdtük neki, hogy a figurák különböző értékkel bírnak. A király a legnagyobb méltóság, aztán jön a királynő, a bástya is igen nagy úr, és így tovább. Mikor aztán Diener a játék folyamán elvesztette az egyik bástyáját, Stabeler igaz felháborodással kiáltotta: "No de Diener úr, hát mért hagyja azt a nagyurat csak úgy elvenni?! Én bizony most elvenném azt ott!" s az én bástyámra mutatott.

A játék végeztével csöndesen gyönyörködtünk a magashegyi este szépségében. A ködfátylak eloszlottak már, s a nedves levegő különös, titokzatos fénybe vonta a König-csúcs királyi alakját. A nap már lebukott a hegyóriás mögött. Jobbra, kissé a háttérbe húzódva roppant jégfalak villogtak a homályban: a Zebru és az Ortler falai. Ezek a csúcsok magasabbak, fenyegetőbbek ugyan, de mégsem vetélkedhetnek a König-csúcs merész formáival. Éles villanás fut át a Piz Seesvennától a hátsó gerincig, míg a lentebb fekvő sziklákon kékes árnyak iramlanak végig.

"Huh, micsoda hideg van! Menjünk inkább be a házba! Kinézegethetünk még később is." Az északnémet turisták még mindig a vezetőiket várták, akik lementek St. Gertrudba élelemért. Már éjszaka volt, mire megérkeztek. Mindhármuk neve Reinstadler volt, ami éppoly gyakori név Suldenben, mint Kalsban a Croder, vagy Oetztalban a Klotz. Hamarosan élénk disputába bonyolódtak Stadelerrel, melynek fő témáját a kísértetek, s a szellemvilág egyéb jelenségei képezték. Arról a három titokzatos kék figuráról volt szó, akiket Sepp Angerer és Simon Reinstadler vezetők hol a Thurwieser-csúcson, hol a Punta di San Matteónál láttak. A kísértetek hegyi vezetők képében jelentek meg, méghozzá a suldeni vezetők kötelére bekötve. Stabeler szemlátomást elhitt nekik mindent, s határozottan közölte Dienerrel, hogy ő pedig a Thurwieser-csúcsra nem megy. Hasztalanul próbáltuk kiverni ezeket a fantazmagóriákat a fejéből. Kissé nyomott hangulatunkat csak a vacsora oldotta némiképp. Korán nyugovóra tértünk.

Nem sokkal három óra után hagytuk el a lakályos házikót. Tiszta, csillagos égbolt borult fölénk. Kőtömbökön át botorkáltunk le a Sulden-gleccser lábánál összegyűlt törmelékhalmokig, onnan pedig az apró szikladarabokból és homokból összetömörült hegyes morénán át tovább. Amint egy alkalmatos helyen elértük a gleccsert, fölcsavaroztuk csákányainkat, lábunkat hágóvassal vérteztük föl, összekötözködtünk, s friss tempóban megindultunk Diener és Stabeler nyomában, egyenest a König-csúcs felé. A Sulden-gleccser jege, mely a Kreil-csúcs lejtőin özönlik lefelé, a Schrötterhorn északi gerince és a König-csúcs sziklái közé szorulva roppant falat képez. Balfelé ki akartuk kerülni ezt a tereplépcsőt, így átkeltünk néhány középmorénán, melyek jellegzetes formájukkal oly határozottan megkülönböztetik a Sulden-gleccsert más gleccserektől. Kissé meredekebben kapaszkodva följutottunk a Schrötterhornról lefutó gerinc északnyugati szárnyára. A gerincen haladtunk egy darabig, aztán pedig el a Kreil-csúcs lábánál. Jobbfelől óriási hasadékok húzódtak alattunk. Ellaposodó firnmedencébe érkeztünk, innen egyenesen a König-hágó felé lehet indulni. Alig-alig állja hasadék az utunkat. Csak ott sűrűsödnek meg kissé, ahol a firnfal meredekebben kezd emelkedni a König-hágó felé. Egész úton a König-csúcs falait csodáljuk, melyek a szemeink előtt szöknek a magasba. Errefelé mászott annak idején a bécsi J. A. Specht úr, az első megmászók egyike. Stabeler megjegyezte, hogy a Tribulaun falai épp ilyenek. Pár héttel azelőtt mászták meg Dienerrel ezt a rettegett csúcsot, melynek merész, lendületes alakja, szédítően meredek falai mélyen bevésődtek a vezető emlékezetébe. Az ő számára a Tribulaun lett a nehezen megmászható hegy mintaképe.

Elértünk a peremhasadékhoz, mely nem volt egészen behavazva. Az átkelést megkönnyítette egy fölfelé futó jégnyelv. Fölötte jeges lejtő fogadott, mint az várható is volt. Stabeler jó néhány lépést vágott a kb. 50 fokos hajlásszögű lavinacsatornába. Kettőnk közül úgy esett, hogy én mentem előre. Stabeler egy pár hevenyészett lépés segítségével átkelt ebből a vályúból a bal oldali szomszédjába. Nekem viszont úgy tűnt, hogy gyorsabban haladhatunk az eredeti csatornában, mely ráadásul a sziklákhoz futott ki, amit mindig előnyben részesítünk a jéggel szemben. Ám keservesen megbántam önfejűségemet. A sziklát vékony rétegben elfödte a friss hó, s a tetejébe rendkívül törős volt. Minden egyes követ külön ellenőriznünk kellett, s bizony igen gyakran maradtak a kezünkben. Sokkal lassabban haladtunk, mint Stabeler és Diener, ráadásul az ő csatornájuknak a hajlásszöge még enyhült is följebb. Átmászni már nem lehetett, megakadályozta a sziklák elrendezése. Társaink már rég fönn álltak a hágót ékesítő különös kőfigura mellett, mikor mi még javában küszködtünk a mászással. Még induláskor megegyeztünk, hogy a társaság két része egymástól teljesen független lesz, így hát ők rövid pihenő után folytatták útjukat, a hágó fölötti sziklákon a hegyváll felé.

Valahára elértük a hágót mi is. Levettük a kötelet, s késlekedés nélkül indultunk tovább. Utunk a hágó fölött észak felé fordult. Itt új kép tárult elébünk: a hegy fenséges délnyugati szárnya. Innen erős rövidülésben látszik, valamivel messzebbről még sokkal hatásosabb látványt nyújt, mondjuk a Venezia-csúcs, vagy a Cevedaléról nézve. A Cedeh-gleccser szélén maradtunk, míg Diener és Stabeler a gerinchez közeli sziklákon mászott. Fivérem emlékezett rá, hogy voltak olyan mászók, akik itt a gleccser firnjén haladtak, s aztán egy jeges vályúban föl tudtak kapaszkodni a hegyvállra. Így ő lemászott a firnre, hamar kijutott a Diener és Stabeler által kilazított kövek hatósugarából, s gyors tempóban mászni kezdett a vályúban a hegyváll felé. Én inkább a sziklákon maradtam, mert itt jobb fedezéket reméltem a kövek elől. Ám ezen a terepen nem tudtam a kellő gyorsasággal kijutni a veszélyes zónából, s így mégis jól vállon talált egy kő, hiába másztam oly gyorsan, ahogy csak tőlem tellett. Nem kis fáradságunkba került utolérni két társunkat, de sikerült, épp, mikor kiléptek a hegyvállra.

Megint összekötözködtünk, s ezúttal, nagy bölcsen, követtük Stabelert. Havas lejtő vitt fölfelé, alig 40 fokos hajlásszöggel. Bokáig süllyedtünk a friss hóba. Sokkal könnyebben ment itt az út fölfelé, mint hittük volna. Vagy fél órája kaptattunk gyors tempóban fölfelé, mikor hirtelen sziklák jelentek meg a hóban. "Mit gondóna, Diener úr, jobbra vagy balra menjünk? Mer' lehetni lehet itt is meg ott is. Ahogy gondóni tetszik," szólt Stabeler. "Szerintem balra menjünk". Mi is ezt az irányt követtük, s hamarosan gyöngén behavazott, laza sziklákra értünk. Jött még egy rövid, meredek jeges lejtő, ahol Stabeler megint csak lépéseket vágott. Sáncszerűen fölgyülemlett hó tornyosult most előttünk. Stabeler fölkapaszkodott rá, s amint kilátott mögüle, már kiáltott is, hogy elértük a csúcsot. Pár perccel nyolc után kinn álltunk a kicsiny, jeges terecskén, mely a König-csúcs csúcsát képezi. Erős szélroham vágott a szemünkbe, kénytelenek voltunk jól lekötözni kalapunkat.

A mászás utolsó szakaszán sűrűn nézegettünk a Cevedale felé, s láttuk, hogy társaink a Schaubach-házból vagy egy negyedórával előttünk érték el céljukat. Meg vagyok győződve afelől, hogy egyedül, vezető nélkül legalább egy órával tovább tartott volna a mászásunk. A legnagyobb elismerésre szolgál rá Stabeler rendkívüli tehetsége, hogy még a számára teljesen ismeretlen terepen is oly biztosan találja meg a helyes utat.

A csúcs sík felülete néhány négyszögölet tesz ki. Északi széléhez közel telepedtünk le, egy laposabb kis bemélyedésben. Csodálatos, tiszta egű napunk volt, egy felhőcske sem zavarta a horizontot. Ám a kilátás fölött érzett örömünk nem volt zavartalan, olyannyira kellemetlenné tette tartózkodásunkat a jeges hideg, a metsző szélvihar s a fagyos talaj. Az Ortleri-Alpok hegyei közül egyértelműen a Cevedale nyújtja a leghatásosabb látványt. Bár magasabbról szemléltük, a kettős csúcsú jeges óriás mégsem süllyedt a horizont alá, s mikor még mászás közben néztük az utolsó firnlejtőről, bizony nem hittük volna a láttán, hogy már olyan közel volnánk a csúcshoz. Az Ortlerplató viszont sokkal kevésbé volt látványos, mint vártuk, enyhe hajlatával, mely nemigen takarja el a további kilátást. A Forno-gleccser nagyszerű amfiteátruma annál csodálatosabb látványt nyújtott. Még több figyelmet szenteltünk azonban a ritkán látható távolabbi hegycsoportoknak. Nyugat felé ugyanis olyannyira tiszta volt a levegő, hogy Diener megmutathatta nekünk a Berni-felföld hegyeit, melyek a messzi-messzi távolban napsütötte felhőknek tűntek. Stabeler a dél-tiroli Dolomitok sárgásvörös árnyalatú hegyeit pásztázta tekintetével, s hirtelen fölkiáltott, egy különösképp merész vonalú hegycsúcsra mutatva: "Ott a Tribulaun, Diener úr!" Hiábavaló volt minden bizonykodásunk, hogy a Tribulaun egészen más irányban kell legyen, Stabelert nem lehetett eltéríteni véleményétől. Diener elmondta, hogy minden egyes hegycsúcson ugyanez történt; Stabeler kiválasztotta a legmeredekebb hegyet, s kinevezte Tribulaunnak.

A vihar és a jeges hideg hamarosan lekényszerített bennünket a csúcs alatti sziklákra, ahonnan csak a kilátás déli részét, vagyis a Cevedalét, a Brenta-csoportot, az Adamellót és a Presanellát élvezhettük, de azt legalább zavartalanul, fagytól-széltől védetten. Negyed tizenegykor indultunk el lefelé. Stabeler kívánságára először fivérem és én mentünk elöl. Ahogy a vékony hóréteg alatt jég bukkant föl, s a naptól meglágyult hó nagy csomókba ragadt a hágóvas alján, annyira óvatosan és lassan kezdtünk menni, hogy Stabeler és Diener megelőzött. Néhány perce már ott álltak a hegyvállon, mikor mi lefutottunk az utolsó szakasz már egészen megpuhult haván. Lecsúszni nem lehetett a hágóvas miatt, s a néhány hasadék is óvatosságot tanácsolt.

A hegyvállra érve kezet szorítottunk barátunkkal s hű vezetőjével, és megköszöntük az utóbbinak a pompás vezetést. Útjaink itt elváltak. Diener és Stabeler a Königsjochon át vissza akartak térni Suldenbe, mi pedig a Zebru-völgy felé vettük az irányt, hogy másnap megmászhassuk az Ortlert. Később megtudtuk, hogy a Cevedalét megmászó ismerőseink ekkor tisztán láttak bennünket, vagyis egy sor apró fekete pontot, mely lefelé ereszkedik a hegyoldalban.

Következő célunk a Cedeh-gleccser volt. Ide vitt le az a jeges csatorna, melyen fivérem fölfelé mászott a hegyvállra. A csatorna fölső része rendkívül meredek volt, ezért roppant elővigyázatot igényelt. Lejjebb már könnyedén csúszhattunk lefelé, talpon állva. A peremszakadék túloldalán megálltunk megpihenni és körülnézni kissé. Már jóval a König-hágó magassága alatt voltunk. A sziklafalról gyakori kőhullás záporozott a gleccserre, melynek okát hamar fölismertük: társaink másztak odafönt. Odakiáltottunk nekik búcsúzóul, s tekintetünkkel kísértük őket, míg el nem tűntek a hágó sziklái között. Déli irányban indultunk tovább a szelíden lejtő gleccseren. Előttünk sziklagerinc szökött elő a jégből. Nagy ívben elkerültük, s inkább jobbra tartottunk, a Cedeh-völgyet a Zebru-völgytől elválasztó alacsony hegyhát közelében maradva. Fivérem már itt át akart kelni rajta, abban a reményben, hogy a tetejéről ki lehet látni a Hoch-hágó felé. Kérésemre azonban tartottuk egyelőre a déli irányt, amerre a gerinc is egyre alacsonyabb, s könnyebben megmászható lett.

Egyszerre csak néhány különös lábnyomra lettünk figyelmesek, melyek kusza összevisszaságban kavarogtak a firnen. Mindegyik hosszú és vékony, a végén pedig karmok rajzolódnak ki. Semmi kétség! A tányértalpú sógor járt itt. Nemzetsége már hosszú ideje veszélyezteti az egész Ortler-vidéket. Mondják, csúful garázdálkodott odaát a Sulden-völgyben. Hiába őrködtek a pásztorok kettőzött figyelemmel, a gleccser közelében legelésző báránykákból bizony nem egy végezte a rabló karmai között. Ezt nem lehetett tovább tűrni. Jó néhány puskás kerekedett föl ellene, és sikerült is nekik a ritka vadat a Sulden-gleccseren fölhajtani, s a König-csúcs, Zebru és Ortler közötti nagy katlanban körülzárni. Mind szűkebbre húzódott a gyűrű a roppant jégfalak képezte katlan körül; a négylábú gonosztevő immár nem menekülhetett semerre. És ekkor megtörtént a hihetetlen. A mackó, mikor megértette, hogy körül van véve, megfordult az Ortlerről lefutó hátsó gerinc felé, és sebesen kapaszkodni kezdett a meredeken leszakadó firnlejtőn, oly ügyességgel, amit senki sem várt volna az esetlennek tűnő állattól. Ezen a lejtőn még hágóvassal és csákánnyal sem könnyű dolog fölkapaszkodni! Semmi akadály nem rettenthette vissza, egyenest fölfutott az Ortler tetejére, onnan le a Felső-Ortler-gleccseren át, és bevette magát a Trasoier-körzetbe, hogy ott folytassa eléggé el nem ítélhető tevékenységét. Így mesélték Suldenben, s egy turista, aki nem sokkal ezután mászta meg az Ortlert a hátsó gerincen át, megtalálta még a kényszerű hegymászás nyomait: a peremszakadéknál alaposan össze volt karmolva-taposva a hó. A mackó nyilván nem rögtön találta meg az átkelőt.

Egy darabig még a gleccseren haladtunk, mely itt szinte egyáltalán nem volt széthasadozva. Aztán a gerinc jobboldalt nagyot süllyedt, s mi kihasználtuk ezt a lehetőséget, hogy nagyobb kapaszkodás nélkül hagyhassuk el a Cedeh-vidéket. Szerfölött nagy volt a hőség, s igencsak örültünk, hogy a peremszakadák túloldalán néhány nagyobb kőtömb árnyékában egy kis pihenőt tarthattunk. Azt sem bántuk, hogy letehetjük végre a kötelet, hágóvasat. Tizenegy órakor kerekedtünk megint föl, nagy kőtömbökön át vitt az utunk, aztán kellemetlenül laza görgetegen. Negyedóra múltán elértünk a gerinc tetejére, s egyszerre bepillanthattunk a dúsan zöldellő Zebru-völgybe, a Monte Confinale havas piramisára, s a Bernina-hegylánc jégfödte kupoláira a völgy felett. Az elénk táruló kép oly nagyszerű és lebilincselő volt, hogy azonnal eldöntöttük, itt hosszabb pihenőt fogunk tartani. Az idő a legkevésbé sem sürgetett, s egy fenséges légáramlat épp meghozta az olyannyira áhított enyhülést. Pihenő közben a Bernina-csoportot rajzoltam.

Tizenkettőkor tovább folytattuk a lemászást, törmeléken, aztán egy havas csatornán keltünk át, majd megint a kötélhez folyamodva enyhe lejtésű gleccseren folytattuk utunkat. A morénák közötti hómezőkön nagy vígan lecsúsztunk. Meredek szakaszhoz értünk, itt jót ittunk egy lecsurgó hóvízpatakból. A tereplépcsőn nagyobb erőfeszítés nélkül le tudtunk mászni. Odalent régi lavinahó fedett egy nagyobb területet. Barna volt már és göröngyös, de még lehet rajta csúszkálni. Törmelékkel feltöltött völgymedencébe értünk, melyen át több árkot is vágott magának a patak. Átugráltuk őket, s a jobbparton mentünk tovább. Jó darabig vándoroltunk még az itt már fűvel benőtt lejtőn, míg rátaláltunk egy pompásan vezetett, bár kissé rossz karban lévő ösvényre. Ezt látcsővel már a gerincről kinéztük magunknak. Valóban meglepő némiképp, hogy ennyire eldugott zugban, messze az utolsó emberlakta hely fölött ily remek, enyhén és egyenletesen emelkedő, jó másfél méter széles utat találjon az ember! Az út szép, egyenletes kanyarokkal kaptatott föl az északi völgyfalon a növényzet határáig, följebb aztán eltűnt a törmelékben. Itt-ott elmosta a vadvíz, úgyhogy keresgélnünk kellett, hol is folytatódik. A flóra, s a vízmosások formája is erősen emlékeztetett a mészkőhegységben előtalálható viszonyokra.

Forrón izzott a déli napsugár. Hiszen már Itália ege borult fölénk! Nagy messzeségből olykor pásztorok kiáltásai ütötték meg fülünket. Tehát mégis vannak emberek ebben a völgyben! Már épp aggódni kezdtünk, hogy fölhajtották-e már a jószágot a fölső legelőre, amelynek pásztorkunyhójában éjszakázni szerettünk volna. Az út a patak felé lejtett. Marhák és lovak nyomait láttuk mindenütt. Utunk számtalan ösvényre ágazott szét. Még egy fenyvesen kellett átvágnunk, és kiértünk a Malga del Pastoréra, a Zebru-vögy legfölső legelőjére.

Elértünk aznapi célunkhoz.

Két roskatag, füstös viskó áll a harsogó zöld rét közepén. Az elképzelhető legkülönbözőbb deszkákból és gerendákból vannak összetákolva, s igen festői látványt nyújtanak. A lapu között kecske motoz, s a házikók előtt jó néhány példánya hentereg azon röfögő, sörtés fajzatnak, mely oly sokat tesz a havasi kunyhók környezetének mocskosságáért. A patakpartról bozontos küllemű férfiú közeleg felénk, néhány nagy fekete kutya kíséri harsány ugatással. "Mitévők leszünk, hisz alig pár szót tudunk olaszul?" A kutyák nagyhangú köszöntője megelőzi a gazdát. "Bon giorno" (Jó napot), szólítom meg. "Questa notte un letto?" Rendkívül udvariasan üdvözöl bennünket a délszak fia, s bőséges szóáradat közepette kísér a kunyhóba. Alkalmasint háza szegényességéért mentegetőzik. A ház nem is a legkisebb fajta, de a helyiségnek, ahová belépünk, nincs ablaka. Csak az ajtón, illetve a fal résein át kap fényt. Jobbra van a tűzhely, mögötte forgatható faállványon lóg a jókora réz sajtos üst. Szemben a szoba nagy részét elfoglaló priccs, mely asztalul is szolgál. Odafönt a gerendákra itt-ott deszkát helyeztek, rajta csöbrök, tálak, üstök sorakoznak, valamint cipó- vagy fonottkalácsformák, úgy tűnik, vajból. Egyszóval, bőségesen ellátott, ha nem is túlságosan tiszta pásztorkunyhóban vagyunk.

Kicsiny ajtó visz át a belső helyiségbe, kétrét kell görnyedni alatta. S íme, a szentek szentje, mely még egy piros papírral beragasztott ablakkal is dicsekedhet. Itt állt a pásztor saját ágya is, keskeny, de jó hosszú szalmapriccs. Ezt ajánlotta föl nekünk a jó ember. Szavaiból úgy vettük ki, hogy még aggódik, elég jó lesz-e nekünk az ágy. Próbaképpen lefeküdtünk rá, s mivel elfértünk rajta, kijelentettük, hogy tökéletesen megfelel. A következő elintézendő ügy az ebéd kérdése volt. Kímélnünk kellett lehetőség szerint a hátizsákunkban lapuló ellátmányt, megkértük hát a Padronét, főzzön nekünk egy jó puliszkát. Igen készségesen teljesítette a kérést. Mondhatom, lelkes híveire talált bennünk az ízletes málé. A pásztor még az imént említett cipócskából is adott egyet. Eleinte gyanakodva néztük, de aztán rádöbbentünk, hogy valódi ínyencfalat, mely még előkelő lakomákon is megállná a helyét. Külseje és íze átmenetet képezett a vaj és a sajt között. Jóllakván kimentünk a szabadba, s a pásztor társaságában a kunyhó előtti gyepre telepedtünk. Pompásan elbeszélgettünk vele, sokkal jobban, mint azt a körülmények alapján gondolni lehetett volna, hisz egyikünk sem igazán beszélte a másik nyelvét. Vendéglátónk idősebb, ám igen jó karban lévő embernek tűnt, haja még fekete, dúsan burjánzó szakállában is csak elvétve lehetett ezüst szálat látni. Élénk fekete szeme, eleven modora ékesen mutatta, hogy tősgyökeres olasszal van dolgunk. Öltözékének legfeltűnőbb darabja a prémmel szegett fejfedő volt, mely igen ádáz kifejezést kölcsönzött ábrázatának. Érdeklődésünkre közölte, hogy "marmota" szőrméje. Kézzel-lábbal magyarázva kérdezte, vajon tényleg "due fratelli" (két testvér) vagyunk-e, hogy honnan jöttünk, merre tartunk, hogy németek vagyunk, vagy osztrákok. Az első és az utolsó kérdésre azonnal feleltünk, ám a honnan és hová fogósabb volt. Olasztudásunkból csak annyi tellett, hogy elmondjuk, a gleccserről jöttünk le, s majd megint a gleccseren át akarunk továbbmenni, Sulden felé. Életkorunkat is tudnia kellett. Mikor azonban a magáét akarta közölni, már nem értettük, mit mond. Nyilván tudta már, hogy a külföldiekkel jobban megértetheti magát írásban, ezért papírszeletet, ceruzát hozott elő, s biztos, takaros írással rárótta: "60 anni" (60 év). Igen méltányolta a fölszerelésünket, a bella cordát (szép kötelet), a hágóvasat, a hátizsákokat, s különösképp a lecsavarozható csákányokat. A kötél egy hosszasabb előadásra ihlette, melyet úgy értelmeztünk, hogy egyszer segített megmenteni egy idegent, aki gleccserhasadékba csúszott, s a vezetője egyedül nem tudta kihúzni. Ezután váratlanul témát váltott. "L'orso ha mangiato due pecore", közölte, majd egy kecskére mutatott, aki a többitől valamivel odébb legelészett, és igen nehézkesen tudott csak mozogni. Mellső lábai meg voltak törve, s teljesen elhaltak, úgyhogy a boldogtalan állat épp hogy csak vonszolta magát. A hideg víz volt ebben a bűnös, magyarázta a pásztor. Persze megkérdeztük, mire szolgál a másik, kisebb kunyhó, mire a pásztor kinyitotta, s megmutatta, hogy száz meg száz kis sajtcipó van ott elraktározva. A hőmérséklet itt jóval magasabb volt, mint odakint, mivel a falak minden hézagát gondosan betömték mohával. Talján barátunk végül, hogy minden kincsével eldicsekedjen, megint bevezetett bennünket a lakóház belső szobájába, s egy zugból egy palack vino nero-t emelt ki, melyet régóta őrzött, mint legértékesebb tulajdonát, s csak olykor-olykor engedélyezett magának egy kortyot. Nem tudom, lakozik-e ily mértékletesség a német pásztorkunyhók födele alatt is...

Hamarosan két suhanc érkezett lóháton, a Malga másik két lakója. Pompás fiúk voltak, élénk, értelmes arcú, eleven fekete szemű legénykék. Víg hangulatban telt a nap hátralévő része.

Ahogy alkonyodni kezdett, a pásztorok nekiláttak összeterelni a kecskéket és teheneket. Nem kis munka volt itt a fejés. Hat tehenet, harminc kecskét, s vagy háromszáz juhot hajtottak föl ide a nyárra. Az istálló a lakóház alatt volt, itt ült neki az öreg a fejésnek. Az egész tejet átöntötte a sajtos üstbe, további földolgozás végett. Végezvén a munkával, kérésünkre krumplit főztek. Ám szinte örökkévalóságig tartott, mire a krumpli legalább félig-meddig élvezhető lett. Fáradt szemünk le-lekoppant, s a tűz is csak kissé enyhítette az éj hidegét. Hamarosan mélyen aludtunk.

Az éjszaka sűrű és sötét. Másnap kora reggel (1881. július 30.) fázósan gombolja be lódenkabátját a két vándor a Malga roskadozó kunyhója előtt. Jeges keleti szél süvít a kopár hegyekből. A kunyhóban pislákol még a tűz, s fénye a fal hézagain át kivetül a csöndes éjszakába. Talán vissza akarja csalogatni őket a szalmaágyra, hogy feledjék vakmerő terveiket, s ne merészkedjenek a magashegység veszedelmei közé? A két vándor nem habozik sokáig.

Törpefenyővel gyéren benőtt lejtő visz föl északnak, számtalan ökörcsapás hálózza be. Kényelmes kaptató. Az sem baj, hogy följebb széles morénamező állja utunkat. Kikerüljük, átmegyünk a nyugati hegyoldalra. Könnyen kelünk át az utunkba akadó sziklákon, aztán megint füves hegyoldal jön, ami mindig igen gyors tempót tesz lehetővé.

Lassan világosodik. Odaát a Confinale vonulata fölött sejlenek már a kelő nap első sugarai, míg a Zebru-völgy mélyén még sűrű árny honol. Most mégiscsak morénaterepre kényszerülünk: el kell érnünk a gleccser peremét. Furcsa egy teremtés az a kőtorlasz, melyen kapaszkodni kezdünk. Rendkívül meredek, élei vannak, mint a késnek, s anyaga igen keményen összetömörült. Jó erősen kell a hegymászóbotot ebbe a törmelékhalomba döfni! Közben az álnok szélrohamok mindent megtesznek, hogy a gyanútlan vándort a mélybe sodorják.

Végre a gleccser szélére értünk. Rögtön találunk egy alkalmatos kőtömböt, s le is telepszünk rá, hogy lábunkat hágóvassal vértezzük föl, a jégcsákányokat fölcsavarozzuk nehéz amerikai hikoribotjainkra, s összekössünk magunkat a megbízható kötéllel. A baloldali sziklák a Thurwieser-csúcshoz visznek föl. A nap első sugarai föloldották a köveket helyükhöz kötő jeges közeget, s az egész fal titokzatos, fenyegető szitálással lassan megelevenedni látszik. Sietve fölkerekedünk. Hat óra. Hómentes jégár terül elébünk, át- meg átszőve kisebb-nagyobb hasadékokkal. Följebb széles medencét képez a firn, belőle meredek gleccserfal emelkedik egy magasabban fekvő teraszig, mely fölött, jobbfelé a háttérben meglátjuk következő célunkat, a Hoch-hágót. A gleccserhasadékok nagy része jelentéktelen, át lehet őket ugorni, alig egy-kettő kényszerít minket komolyabb kerülőre. A nagy tereplépcsőt megkerültük jobbfelé, s most a fölső firnmedencében állunk.

Bár az volna az Ortler, az a lapos tetejű kúp ott észak felé! Akkor még új utat is próbálhatnánk, az Ortler-hágóhoz lefutó gerincen. Ám az csak egy előcsúcs, az Ortler mögötte van, még északabbra. Persze meg kell őt is másznunk, de kényelmesebb útvonalat fogunk választani. A nagy kerülőt jobbra, a Hoch-hágó felé megtakaríthatjuk magunknak, ha az előttünk elterülő firnlejtőn kapaszkodunk föl a gerinc magasságáig. Még át kell kelnünk egy borzongató óriáshasadékon. Jobbfelől ott egy hóhíd, az minden bizonnyal elbír. Először azért föltekerjük a kötelet, és újra felkötjük magunkra, hogy az elől haladó meg tudja tartani, s maga után segíteni a másikat. A hasadék oly tátongó, hogy jó 30 méter mélységig bevilágítja a napfény, s látni függőleges falain minden egyes jégcsapot. A jég színe a világoskéktől indulva árnyalódik mind sötétebbre és sötétebbre, a lilán át a mélyfeketéig. Feneketlen mélység!

Kaptatunk hát az eljegesedett firnen. Az emelkedő lehet vagy 50 fokos. Jól tartanak a hágóvas karmai, továbbsegít a csákány, alig-alig kell lépést vágnunk. Nicsak! Előttünk kavarog a hó. Tapasztalt hegymászó tudja, mit jelent ez. Közel járunk a gerinc magasságához.

Most jó erősen le kell döfni csákányunkat a kemény firnbe, különben letaszít a szélroham, vissza, a Zebru-gleccser hasadékai közé. Emitt, a sziklák alatt meglapulhatunk, míg meghúzzuk a hágóvas szíját. Nem épp könnyű föladat ezeken a sziklákon mászni. Minden egyes repedést gondosan meg kell tisztogatni a pár napos hótól.

Már nem kell sokat kapaszkodni, s fél kilencre el is érjük a helyet, ahol le lehet ülni. Elkél egy kis frissítő! Végre van idő körülnézni kissé. Egy magasan húzódó, aggasztóan fekete felhőréteg közben odaplántálta magát a nap elé, s olykor-olykor föltartja a sziklát perzselő sugarakat. Magasabban vagyunk már, mint a Hoch-hágó, innen igen messzire ellátni mindenfelé. Csak délnek nem egészen tiszta a kilátás. Kelet felé a pillantás a végtelenbe vész.

Bizakodó hangulatban folytatjuk utunkat. Néhány lépés után máris komoly akadály toppan elénk.

Hatalmas áthajló jégpárkány torlaszolja el a gerincet. Ez a déli előcsúcs utolsó védműve. Magassága is, hossza is több métert tesz ki. Mintha óriási tengeri hullámok dermedtek volna jéggé előttünk. Egy darabig szótlanul bámuljuk a természet csodáját, majd fölmerül lassan a kérdés, hogyan tovább? Menjünk a tetején? S ha nem bír meg a jég? Baloldalt? 60 fokos a lejtő, s a jég tükörsima. Talán jobboldalt el tudunk menni a párkány alatt. Itt a friss hó párkányt képez. Mint valami galéria egy roppant torony oldalában.

A hó az első lépésnél még tart, tart a másodiknál is, a harmadiknál viszont - eltűnik lábam alól a talaj. Görcsösen szorítom a jégfejszét, melyet magam fölött vágtam be a jégbe. Szitáló, ropogó zaj üti meg fülemet, s ahol eddig hó terült a lábam elé, most már puszta, tükörsima jég villog. Nagy óvatosan helyezem vissza testsúlyomat az előző állásra, míg a hótömeg a Sulden-gleccser felé veszi útját, s egy pillanat alatt eltűnik szem elől.

Semmi késlekedés! Magasra emelem a csákányt, s nagy erővel sújtok le a meredek jégfelületre. Nagy zajjal fröccsennek ezerfelé a szilánkok, s egy jókora jégdarab röpül az iménti hótömeg után. Még egy ütés, még egy, aztán még egy negyedik, s kész a kis lapos terecske, amire már rá lehet lépni a lecsúszás veszélye nélkül. Így haladok tovább lépésről lépésre a jeges lejtőn. Föllélegzem, mikor sötét sziklák szakítják meg egy darabon a jeget. Itt legalább nyugodtan meg lehet állni, s a lejtőt dőlésszögmérővel megmérni: 63 fok! Megint kezdődik az egyhangú munka. Az első buzgón vágja a lépéseket, a második a sziklán marad, a kötelet tartani. Ám a kötélből nem futja tovább, Ottónak utánam kell indulnia. Vállal a jégfalnak támaszkodva húzom be a kötelet. A csákányt ledöftem, amennyire csak lehetett. Ottó három perc alatt teszi meg azt a szakaszt, amire nekem több, mint fél óra kellett.

A lejtő hajlásszöge tovább növekszik. Roppant lélekjelenlétet kíván a helyzet. Csak legalább a jégfal ne akadályozna oly nagyon baloldalt. Kivált, ahol áthajlik, s lehetetlenné teszi, hogy szabadon emeljem a csákányt. Már fölegyenesedni sem igen lehet. Gyorsan sújtok néhányat fölfelé, leverem a nagy jégcsapokat, meg a áthajló jégpárkány wechte legkiállóbb nyúlványát. Pattognak-ropognak körülöttem a jégszilánkok. Hát sosincs vége ennek a párkánynak? Hosszú ideig kellett szegény fivéremnek mozdulatlanul egy helyben állnia, feszesen tartva a kötelet. Ahogy később elmondta, lehetett egy óra is! Kénytelen volt a falhoz támaszkodni, s a testmelegétől megolvadt hó átáztatta a ruháját. Moccannia sem lehetett, így roppantul szenvedett a hidegtől. Végül már csak pár lépés...a hó itt már elég erős...és fönn állok megint a gerincen. Boldog ujjongással kiáltom világgá, hogy túl vagyunk a nehezén.

Még egy meredekebb gerincszakasz, aztán valamivel tizenegy óra előtt elérjük az előcsúcsot. Éles firngerinc indul ki belőle, enyhén lefelé húzódik, s nagy ívben hajlik balra. Hamar túl lennénk rajta, ha nem volna ez a vihar. Így azonban minden egyes mozdulatot meg kell gondolni, itt-ott lépéseket is kell vágni. Hosszú is a gerinc, két teljes kötélhossz. Aztán csak bámulunk tehetetlenül magunk elé, mert ott emelkedik előttünk az első sziklatorony, mely a gerincet egész széltében lezárja. Ám ott egy kényelmes kőlap, telepedjünk csak le! Órák teltek már el a reggeli óta, s fáradt testünk is áhítja a pihenést. Valószínűleg itt pihentek meg azok is, akik először mászták meg az Ortlert a Hoch-hágó felől: Otto Schück és Peter Dangl. Idegenkedve méregetjük a roppant sziklatornyot.

Mi volna a leggyorsabb megoldás? Talán meg kellene a tornyot másznunk? Végre is nem lehetetlen. De mi vár túloldalt? ez itt a fogas kérdés! Talán függőlegesen szakad ott le a torony fala, s akkor hiába volt minden igyekezetünk. És a baloldali falak? Könyörtelenül simák, sehol egy repedés, sehol egy párkány. S aki az Ortlert a Hoch-hágó felől akarja megmászni, az nem pazarolhatja idejét és erejét fölösleges mászómutatványokra. Legjobb hát, ha elődeink nyomában haladunk, s lemászunk valamennyit jobboldalt a lejtőn. Ott hamar lesz lehetőség, hogy tovább nyomuljunk északnak, a célunk felé. Előbb azonban néhány követ halmozunk egymásra, s a kupacba rejtjük névjegykártyáinkat, mászásunk adataival.

Nagy óvatosan lemászunk vagy 30 méternyit. A sziklafal igen meredek, párkányain bokáig áll a friss hó. Az elővigyázatosan puhatolózó csákány súlyos kőtömegeket lazít meg, melyek tompa morajjal, lavinaként zúdulnak a Sulden-gleccserre, ezerszeres visszhangot verve a hátsó gerinc falain.

Hóval takart sziklapárkány húzódik itt bal felé. Megbízhatónak látszik. Ám hamar vége szakad egy széles, jeges vályúban. Megint csak csákányos küzdelem következik, amit most fivérem vállal el. Vízszintes irányban kelünk át a vályún. A szikla és jég határán nem kell olyan sok fokot vágni, mint a jégmező közepén kellene. Balkézzel keskeny sziklarepedésekbe kapaszkodva, jobbal a csákányra támaszkodva kissé lejjebb óvakodunk. Itt könnyebb a terep, nem kényszerülünk még lejjebb mászni. Átszeljük északi irányban a hegyoldalt. Megint egy hosszú, meredek kuloár akad Ottó útjába. Én nem látok még bele a folyosóba, s aggódva kérdezem fivéremet, mert nagyon telik az idő: "Itt is csupa jég? Sajnos, bizony az", feleli Ottó. Megint kezdődik a fáradságos munka, de most annyival is nehezebb, hogy itt friss hóréteg födi a jeget, amit előbb el kell tisztítani. Lassan akkorára nő a lejtő hajlásszöge, hogy cikkcakkban kell tovább haladnunk. Fivérem nagy közzel vágja a fokokat, mégis teljes háromnegyed óránkba kerül a folyosó. Boldog rikkantással ragadja meg Ottó végül a jó, biztos sziklát, ahol valahára kifújhatja magát. Újból én megyek előre. Jön még jó néhány meredek szakasz, míg végül kinn állunk megint a gerincen. Két óra. Mögöttünk van végre az első torony. Visszanézve látjuk, hogy talán mégis meg lehetett volna mászni.

A második aztán egészen más fajta. Van rajta ugyan egy teraszféleség, de onnantól aztán függőlegesen szökik magasba a fal. A terasz alatt jó embermagasságú, függőleges szakasz van. Itt aztán szükség lesz a tornászi tálentumra! Közelebb lépünk. Micsoda meredély szakad itt le az Ortler-gleccserhez! Ez a nagy kőtömb középen, mintha nem volna egészen szilárd. Az, az, mozog! Gyönge taszítás, és le is zuhog a mélybe. Föltehetőleg csak az Ortler-gleccser valamelyik hasadékában fog megállni. Leküzdöttük az első függőleges szakaszt. Széles, törmelékes párkány visz el a második sziklatorony falai tövében. Megint havas lejtőn haladunk át, közben egy tölcsérforma bevágáson át a Sulden-gleccserre lehet lelátni. Lelki szemeinkkel pedig Danglt látjuk, ahogy jégcsákányát lendíti, s mögötte Harpprechtet mászni fölfelé a bevágásban. Embert próbáló Emberes munka lehetett az is!

A további mászást megkönnyíti egy párkány, s egy bevágás. Csak az a gyalázatos friss hó teszi még itt is pokollá az életünket, ahol pedig a terep könnyebb volna. A gerinc egy mellékbordáján állunk. Önkéntelenül is visszapillantunk; elképesztően meredek hegyoldalon vágtunk át! Ott van, immár alattunk, az áthajló jégpárkány, ott a keskeny párkányok, melyeken óvakodtunk, a havas lejtők, ahol sötét csíkot húzott lábunk nyoma. Előttünk szemlátomást még egy torony. Mögötte már a plató hóhalmai integetnek csábítóan. Elérve végre a gerincet látjuk ám, hogy valami megcsillan a kövek között. Különös! Egy üvegpalack nyaka. Ki hagyhatta itt?

A további út nemegyszer igen meredek hómezőkön át visz, s jég is lapul alattomosan a hó alatt, de mi töretlen lendülettel haladunk tovább. A hómezőkön túl látszik már a keskeny sziklavályú, melyen fölfelé kapaszkodhatunk. Ugyan sima! S a lecsorgó hóvíztől még jobban csúszik. Ám a víznek mégis örülünk; órák óta áhítottunk már egy kis fölfrissülést. Két meredek szakaszon még fölmászunk, még egy utolsó húzózkodás, és aztán, óh boldogság! elértük a hómezőt, mely a gerincet innentől az Ortler platójáig födi. Nemsokára fél öt, mindazonáltal igen emelkedett hangulatban vonulunk a Keleti-Alpok fenséges, messzetekintő fejedelmének trónusához.

Át kell még kelnünk a havas gerincen. Szélesnek tűnik, akár egy út. Nem szabad megbízni benne! Igen meredek lejtővel zuhan le a Sulden-gleccser felé. Emitt pedig keresztirányban a közepéig be van repedve. A repedésen át szemünkbe villog a hátsó gerinc firnje, mely oly élénken üt el a törmelékkel födött Sulden-gleccser sötétjétől. Ezért aztán balra tartunk, amennyire csak lehet, s nem tesszük ki az áthajló jégpárkányt kockázatos szilárdsági próbáknak.

Szélesen terül most elébünk a firnplató. Odébb még kiemelkedik valamelyest, gerincet képez. Jól kivehető lépések visznek föl rá. A vihar sem bírta őket eltörölni, pedig rendesen kisöpörte az egész fennsíkot, úgyhogy gyors lépteink alig süllyednek a hóba. Végre elértük a bevágott fokokat. Rövid, meredek szakasz, aztán keskeny jeges gerinc - és leroskadunk a pihenőpadra, melyet suldeni vezetők vágtak a firnbe a fáradt Ortler-mászók számára.

Ha jutottál már célhoz kemény, keserves munka és számtalan csalódás után, ha a sikeredet egyedül saját erődnek és kitartásodnak köszönhetted, akkor tudod, milyen érzés feszíti most a két vándor keblét, míg tekintetük ittasan bolyong a horizonton.

"Aki az embereket számontartja, a nevüket is tudja?"

Felhőtlen égbolt mosolyog le ránk, csak nyugaton függ egy-két arany pamacs a nyugvó nap fölött. Vonulnak el a telhetetlen tekintet előtt a hegycsoportok. Közel és távolabb, régi és új ismerősök, sosem látott, idegen formák. Leírhatatlan a látvány.

És a völgyben? Mélyen alant kicsiny istenháza, s a köréje húzódó hajlékok: a kedves Sulden. Hiszen, ha szárnyunk volna!

Elillant egy fél óra, fél hat van már. Sietve fölkerekedünk hát, hogy elérjük még az este a Payer-házat, vagy talán még Suldent is.

A felső Sulden-gleccseren mély nyomok vezetnek bennünket, vonaluk kecsesen kanyarog a hasadékok között. A meredek lejtőn pompás fokok vannak bevágva, úgyhogy könnyen haladunk tovább, tartva gyorsított tempónkat. Kijelölt utunk most hatalmas jégfal alatt visz, melyről roppant darabok váltak le. Végre elérjük a görgeteget Tschiefecknél. A jócskán hasadozott alsó gleccseren folytatjuk utunkat a Tabaretta-gerincig, melyről kőlavina dübörög le nagy garral, feszült óvatosságra s kettőzött sietségre kényszerítve minket. Fél nyolckor ott állunk a bezárt Payer-ház előtt. Szombat van, s a suldeni vezetők vasárnap nem vállalnak vezetést.

Sietve tovább! Épp most küldi vissza távol nyugatról utolsó sugarait a Nap - ez oly szép, hogy kénytelek vagyunk pár pillanatra megállni. Visszapillantva láthatjuk, amint mélybíbor és -lila tűzbe borul az Ortler jégkupolája. Előttünk a Trafoier-völgy Tal üde zöldje virít. Szemet gyönyörködtető látvány a Stilffer-hágóhoz vezető út számtalan kecses kanyarulata is.

A Tabaretta-falak alatt visz lefelé a alpesi turisták jól ismert útja. Tanyát találunk, kicsi gyermek próbálja magyarázni, merre keressük az utat a vaksötétben. "Emitt bemén!" Többet nem lehet kiszedni belőle. Nem oldottuk meg a dialektus eme rejtélyét, de mégis megtaláltuk St. Gertrudot, kedves lakosaival, eredeti portáival.

Üvöltve rázta a vihar a ritkás törpefenyők ágait, míg barátaink, Georg Geyer és Julius Prochaska, Richárd fivérem és jómagam lassan kaptattunk fölfelé a fölső Zebru-völgyben, buzgón vizsgálgatva a tőlünk északra fekvő hegyláncot. 1882. augusztus 22-e volt. Dél felé járt az idő. Balra ott a roppant, hasadozott mészkőfal, mely a Kristall-csúcstól zuhan le a völgybe. Egy helyütt a Tuckett-csúcstól délre fekvő Mada-gleccser jégtűi koronázzák, mely azonban az utóbbi időben annyira megolvadt, hogy a jégtornyok újabban csak egy rövid szakaszon láthatók. A viharos széllöketek egyre-másra formás hófelhőket kavartak föl, melyek azonban a szél szüneteiben megint belevesztek a kéklő éterbe. A sziklafal sarokpillérei mögött jobbra hosszúkás hegytömb húzódik, keresztül-kasul behálózzák a havas párkányok. Ott kell legyen a Trafoier-jégfal s a Thurwieser-csúcs, keletre a kicsi és nagy Schneeglockétól meg a Tuckett-csúcstól. Hókúp húzódik föl magasra a sziklák között, meg egy sor szépen kialakult moréna, innen látjuk, hogy gleccsernek kell lennie a hegylánc déli lejtőin. Azelőtt ezeket a gleccsereket a keletebbiekkel együtt közös néven emlegették: Vedretta Zebru; most már joggal nevezik külön néven a két kisebb, nyugatabbi gleccsert, melyek egyébként inkább széltében fejlődtek ki, semmint hosszában: Vedretta di Campo és Vedretta dei Camosci.

Tovább jobbfelé aztán a Hoch-hágótól a Payer-hágóig húzódó gleccser vad jégtűi ötlenek szemünkbe, fölöttük az Ortler előcsúcsának jéggel át- meg átszőtt sziklatömege tornyosul, s az égbeszökő Zebru kerek kupolája. Még tovább jobbfelé a roppant König-csúcs sugárzik, villogó, meredek, jeges kuloárjaival. Lábunk előtt azonban ott a Malga festői kunyhója az üdezöld gyepszőnyegen, mely, Andersennel szólva "nem tudta eldönteni, melyik oldalra kerüljön, hát maradt egyhelyben".

Jobbra kapaszkodtunk tovább a Confinale lejtőjén, míg egy olyan pontra nem értünk, ahonnan a tájat jól át lehet tekinteni. Másnapra ugyanis a Thurwieser-csúcs megmászását terveztük. Sajnos nem tudtuk biztosan megállapítani, melyik is tulajdonképp a hegy legmagasabb pontja. Szemre ugyanis a csúcstömb jobboldali vége látszott annak, ahol a főgerincből leágazik az a gerinc, mely a Vedretta dei Camoscit a Vedretta Zebrutól elválasztja. A részletes térkép szerint viszont a csúcsnak legalább 300 méterrel nyugatabbra kell lennie. Tekintve, hogy a látszat gyakorta csalóka, bizalmat szavaztunk a térképnek, s úgy határoztunk, a sziklamasszívum közepén kezdünk el mászni, körülbelül ott, ahol a legmagasabbra nyúlik föl a hó. A következmények aztán bizonyították, hogy ez tévedés volt.

Miután ebben megállapodtunk, s én a tájkép egy részét színes krétával fölvázoltam, visszafordultunk kvártélyunk, a Malga Prato Beghino felé. Itt sokkal jobb szállás adódik, mint a szegényes Malga del Pastoréban, ahol Ottó fivéremmel szálltunk volt meg az Ortler megmászása előtt. Ott aligha lehetett volna négy embert elszállásolni.

Másnap hajnali szürkületben, fél négykor kerekedtünk föl. Igyekeztünk a lehető legnagyobb csöndben elhaladni a Malga del Pastore előtt, nehogy meggyűljék a bajunk az éber őrzőkutyákkal. A Rin Mare-völgyben gyalogoltunk, mely a Vedretta Zebru s a Vedretta dei Camosci vizeit vezeti le a Zebru-patakba. A völgy jobb oldalán maradva ferdén fölfelé kapaszkodtunk, hogy mihamarabb elérjük azt a laposabb részt, amelyen a gleccser elterül. Talán előnyösebb lett volna, ha a patak bal, vagyis keleti oldalán maradunk, ahogy azt egy évvel azelőtt, Ortler-mászásunk alkalmával tettük. Ott kevésbé emelkedik a terep, jobban benőtte a fű, s mindenesetre később kell átszelni nyugat felé a törmelékmezőket. Ráérősen haladtunk, s nem sajnáltuk az időt arra, hogy kalapunkat a bőven termő havasi gyopárral ékesítsük. Még egy erős emelkedő balfelé, aztán jön a laposabb, törmelékes terep, s végül, hat órakor kiléptünk a hómentes gleccserre.

Alaposabban szemügyre véve a sziklákat úgy láttuk, hogy legjobb lesz, ha a már említett hókúptól balra fekvő első vályúban kezdünk el mászni. A sziklák nagy, meredek falú tömbökben álltak el a jégtől, így az átkelés nem volt épp könnyű; társaságunk kevésbé gyakorlott tagjai itt némi segítségre szorultak. Az első nehézség leküzdése után letelepedtünk reggelizni. Hét órakor kerekedtünk föl ismét. A csatornát, melyben mászni kezdtünk följebb teljesen kitöltötte a jég. Kimásztunk hát balra a sziklára, ami nem kis teljesítmény volt, mert olyan helyen kellett óvatosan átaraszolnunk, ahol semmi fogást nem lehetett találni. Szerfölött kellemetlen áthajló fal következett, aztán kevésbé meredek terep jött, melyet azonban vastag rétegben födött a lehető legundokabb fajta törmelék. A mészkő ugyanis palaszerűen, rétegesen törik, ez már magában megkönnyíti a kicsúszást, s itt ráadásul különösen lazán volt egymásra halmozódva.

Sekély kuloárban másztunk tovább, most már egyenesen fölfelé. A Nap magasra hágott az égen, melengető sugarainak hatására rengeteg apró kő szabadult el a helyéről. Az egyik, elég gyöngédtelenül, épp fejen talált.

Most rendkívül meredek, jó tízméteres fal állott előttünk. Fölmásztam rajta, aztán először Geyert segítettem föl a kötéllel. Míg a többieket segítettem magam után, Geyer megmászta a fal utolsó szakaszát. A térkép szerint már a legmagasabb csúcs közvetlen közelében kellett járnunk. Geyer azonban bosszúsan fölkiáltott. Amint fölért mindenki, utánasiettem, hogy lássam, mi a bosszúság oka. A Trafoier-jégfal s a Thurwieser-csúcs között álltunk egy keskeny, hófödte gerincen. Az elsőhöz könnyen járható havas gerinc vitt, és egy igen meredek falszakasz, melynek megmászhatóságát ha nem is biztosnak, de valószínűnek tartottam. Célunktól viszont szigorúan elválasztott még bennünket egy havas gerinc, s egy sor vadabbnál vadabb sziklaorom. Északon jeges meredély szakadt le az alsó Ortler-gleccserig. Fontolgattuk, ne a Trafoier-jégfalat másszuk-e meg inkább a Thurwieser-csúcs helyett. Ám végül mégis az eredeti terv mellett maradtunk. Így azonban lejjebb kellett kissé ereszkednünk a már elért magasságból.

Óvatosan lejjebb másztunk hát a Zebru-oldalon vagy 100 métert, ferdén, kis hófoltokon s laza görgetegen át, míg lehetőséget nem láttunk az utunkat elzáró széles, jeges kuloár keresztezésére. Itt Geyer mászott elől, lépéseket vágott, legalább ötvenet, míg elértük a legközelebbi sziklát. Nem vesztegethettük az időt, a hegy valóságos pergőtüzet zúdított ránk odaföntről. Csak pillanatokra szünetelt néha a kőzápor, melynek fő útja persze a kuloár közepén húzódó vályú volt. Egyenként indultunk neki a veszedelmes folyosónak, s mindnyájan szerencsésen átértünk. Már csak egy havas sáv választott el a túloldali sziklabordától. Néhány lépést vágva már át is értünk. A borda áthajló hópárkányszerű képződménnyel végződött, ezt át kellett vágnunk. Most hosszú, meglehetősen meredek havas lejtőre értünk. Geyer barátunk itt is messze elől mászott.

Csak odafönn, a csúcs tömbje alatt jött össze megint a csapat. Barátaink kételkedtek abban, hogy a sziklatorony egyáltalán megmászható. Annyi kétségtelen volt, hogy még számottevő nehézségekre kell számítanunk. Valóságos sziklavár tornyosult fölöttünk, melyet mély repedés hasított ugyan ketté, ám falai jóformán függőlegesek voltak. Mikor annyira megközelítettük a monstrumot, hogy pontosabb ítéletet alkothassunk a helyzetről, láttuk, hogy a repedés is csaknem függőleges, ráadásul több helyütt is jókora hókoloncok tömítik el. Kétségtelen, túlméretezett feladat lett volna a csúcsot innen megmászni. Levettem a hágóvasat, mivel az egyik eltörött, s elindultam megnézni a baloldali falakat is. Ezek azonban teljesen áthajlóak voltak, úgyhogy erről az oldalról is le kellett mondanunk. Nem volt hát más hátra, mint fölkapaszkodni a gerincre, s onnan próbálkozni a csúcs meghódításával. Ez a gerinc, így alulról szemlélve, gótikus toronyra emlékeztetett áttört szerkezetével; a roppant kövek, melyek alkották, csak lazán voltak egymásra halmozva. Nagyot húzódzkodva sikerült fölkapaszkodnom a gerinc alsó lépcsőjére. Ezek után mintha egy romos kőfalon kellett volna tovább egyensúlyoznom, míg csak meg nem pillantottam, közvetlen közelről, a csúcson trónoló kőgúlát. Lábamat jól megvetve egy hasadékban, fölhúztam a kötélen a csákányokat, majd a társaimat segítettem föl sorban. Még egy rövid és rendkívül keskeny gerincen kellett áthaladnunk, s pár percre rá, fél tizenkettőkor, elértük a fenséges, 3643 méter magas csúcsot. Ennek felülete, más hegycsúcsokkal ellentétben, eléggé kicsi. Heves szélroham vágott be keletről, s mi egy kicsiny wechte mögé húzódtunk a jeges marok elől.

Mint délfelé általában, most is ködpamacsok szálltak föl a völgyből, a kilátás ennek ellenére rendkívül tiszta volt. Az Ortler-csoportot különösen jól meg lehetett figyelni. Északkeleten tornyosulnak a hatalmas Ortler falai, melyeket lapos firnplató koronáz, mögötte csillog a csúcshoz vivő gerinc jege. Jobbra az előcsúcs kerek jégkupolája, mely a túloldalon a Hoch-hágó bemélyedése felé lejt, s a hozzá vezető, vadul szétszabdalt gerinc. A gerinc errefelé végtelenül meredek és sima sziklafalait mutatja. Lerajzoltam a tájnak ezt a darabkáját, mely kedves emlékeket ébreszt bennem: 1881-ben ide tettük a legszebb túránkat Ottó fivéremmel. A Hoch-hágó fölött kandikálnak felénk az Ortler-csoport keleti hegyei, közöttük a Schöntauf-csúcs, s a Zufritt-csúcs elegáns piramisa. Egykor onnan, a Schöntauf-csúcsról bámultam a mi Thurwieserünket. Jól emlékeztünk még előbb említett túránkról, hogy az Ortler csúcsáról is milyen pompásan látható a Thurwieser-csúcs, s mellette a Trafoier-jégfal. Aztán a terebélyes Zebru következik, ferde hópárkányokkal átszőtt óriási sziklafalaival, majd az elegáns König-csúcs, jobbról puszta, hasadozott sziklafal, balról viszont hótalár burkolja. Tovább a fenséges, háromcsúcsú Cevedale, s a szélesen elnyúló, hegycsúcsok övezte Vedretta del Forno. Geyer ezt a részt rajzolta le. Ide is sok szép emlék köt bennünket. Ott ragyog a Punta di San Matteo büszke jégkupolája, s a Piz Tresero kecses, kettős csúcsa, melyet csak nemrégiben másztunk meg. Tovább délnek a Presanella-Adamello-csoport csúcsai intenek felénk, délnyugaton egész közel a Bernina roppant tömbje, s messze nyugatról idekéklenek a Berni-felföld hegyei, közöttük egész tisztán látszik a Finsteraahorn tűforma figurája. Északnyugaton a vadregényes Silvretta-csoport zárja le a panorámát. Titokzatos erővel vonzzák az embert ezek a fantasztikus ormok-tornyocskák. Felséges látványt nyújtanak a völgyek is, különösképpen a Trafoi, meg az alsó Ortler-gleccser, félelmetes hasadékaival, melyeken át aznap még utat kellett vágnunk. Kelet felé húzódik a rettegett Thurwieser-gerinc, mely így, merész rövidülésben, még a valóságosnál is meredekebbnek látszik. A kövek alatt elszórva találtuk meg Otto Schück (1874), Stedefeld (1878. augusztus) és Friedmann (1880. augusztus 16.) urak kártyáit, s kissé odébb egy palackban Blezingerét (1876. július). A kártyákat a mieinkkel együtt mind betettük a palackba, és a kőgúla biztonságába helyeztük.

Egy órát töltöttünk a csúcson, majd elindultunk lefelé. Eleinte egy behavazott csatornában haladtunk, mely a Zebru-gleccser felé vezetett. Ha egész odáig lemegyünk, akkor jó darabon kellett volna fölfelé kapaszkodnunk később az Ortler-hágóig. Így hát utánanéztem, nem lehet-e átmászni valahogy a Thurwieser-gerincre. Hogy egészen biztos legyek a dolgomban, fölkapaszkodtam balfelől a gerincre, s innen úgy tűnt, egész jók az esélyeink. Az Eiskogel is oly csalogatóan közel volt, hogy odahívtam a többieket is. Elég gyötrelmes volt a következő szakasz, palás sziklán kellett leóvakodni, míg a fal jobbra mellettünk egészen függőlegesbe nem futott. A gerinc legfölső részét ezáltal elkerültük, de még át kellett vágnunk hozzá. Először egy jeges lejtőn tarverzáltunk. összekötöttük a köteleinket, úgyhogy 40 méter lett a közös kötélhossz. Biztosan megvetettem a lábam, s Geyer elkezdett lépéseket vágni a jégbe. A gerinc magasságában hóra ért, akkor arccal a lejtő felé fordult, s lefelé kezdett mászni, míg a 40 méterből tellett. Aztán állást (standot) épített magának. Fölhúztam a kötelet, s ment Richárd és Prochaska, egymáshoz elég közel bekötve. A kötelet egy sziklakiszögellés köré vetettem, a kicsúszást megelőzendő. Mikor ők ketten elértek Geyerhez, utánuk dobtam a kötelet, hogy Geyer azalatt is folytathassa a mászást, míg én utánuk sietek. Ugyanúgy folytattuk utunkat, Geyernek megint lépéseket kellett vágnia, egészen a gerincig, mely kissé balra volt tőlünk. A vihar közben nőttön-nőtt. Akkora hófergeteget kavart, hogy az orrunkig sem láttunk. Arcunkba ezernyi jégszilánk csapódott, úgyhogy alig bírtuk nyitva tartani a szemünket. Megdermedt a kezünk, nehéz volt már megszorítani a csákányt. Még 40 méter lefelé, s megérkeztünk a gerinc kevésbé meredek szakaszára. Itt rendesen összekötözködtünk, és siettünk, ahogy csak a lábunk bírta, hogy a platóra érve behúzódhassunk a nagy Eiskogel védelmébe.

Az volt hát a kérdés, merre folytassuk lefelé. Mehetünk a gerincről egyenest az alsó Ortler-gleccser nyugati mellékfolyamára, csakhogy ez nehéz útvonal, sok a hópárkány, és nagyon meredek a jeges lejtő. Egy darabon a kis Eiskogel-hez vezető gerincen kellene haladnunk, s csak aztán lemászni a gleccserre. Tudtuk ugyan, hogy Payer a gleccser keleti mellékfolyamán, s az Ortler-hágón át mászott, azt viszont nem, hogy az utóbbi időben ezt a vállalkozást már sokkal ritkábban hajtották végre, mivel egyre több lett a hasadék. S nem tudtuk azt sem, hogy épp alattunk egy jókora jégfal található, mely elválasztja ezt a lejtőt a gleccser firnmezejétől. Mindenekelőtt az járt a fejünkben, hogy mielőbb menedéket leljünk a vihar elől, így a direkt útvonal mellett döntöttünk. Geyer kívánságára megváltoztattuk a sorrendet, most én mentem elől, aztán jött Richárd és Prochaska, s Geyer zárta a sort. Alig pár métert tettünk meg lefelé, a lejtő egyre meredekebbé vált, úgyhogy rengeteg lépést kellett vágnom a csupasz jégbe. A lejtő lassan gerinccé formálódott. Jobbra fordulva kimentem az oldalára. Pár lépésnyi hó jött, aztán azonban másfél méteres függőleges szakasz következett. Ez alatt az eddigihez hasonlóan meredek lejtő folytatódott, benne hatalmas, behavazott hasadék. Jobbra tőlünk függőleges jégfal emelkedett. Ha ennek a kiálló szögletét meg tudjuk kerülni, könnyebben jutunk le az alsó jéglejtőre. Mély lépéseket vágtam, hogy meg tudjuk kerülni jobbfelé a falat. Ez azonban rendkívül fogós feladat volt, s a következő lépés, le az alsóbb fokra igen nagy. Vágtam még néhány lépést, ameddig a jég tartott, aztán óvatosan leereszkedtem a puha hóba. Ez nyilvánvalóan egy hasadékot takart, ámde szerencsére oly szilárdan, hogy bízvást rá lehetett állni. Jöttek a többiek, kissé talán kapkodva, s Richárd kicsúszott. Sikerült magától megállnia, de még ha az egész társaság lecsúszott volna, akkor is meg tudtam volna őket ebből az állásból tartani.

Négy órára járt már az idő. Amint visszanyertem mozgásszabadságomat, átkeltem a hasadékon, s megindultam jobbra a túlsó széle mentén, s hamar ki is értem a simább firnre. Innentől balra tartottunk, egy kiugró szikla felé, ahol még mindig átkelhettünk volna a gleccser nyugati részére. Sajna, ezt nem tettük, pedig lentről aztán megállapítottuk, hogy ott sokkal kényelmesebben tudtunk volna lemászni. Tehát északi irányba szeltük át a gleccsert, a következő szűkülete, vagyis az Ortler falai felé tartva. A gleccser itt igencsak széthasadozott. Keskeny jéggerincek váltakoztak meredek hóhidakkal, s erősen cikcakkvonalba kényszerültünk, míg elértük a simább terepet odalenn. Lavina itt igen sűrűn fordul elő, s egy mély bevágáson át szokott leggyakrabban lehömpölyögni. Egy ilyen lavina maradványain botorkáltunk mi most lefelé. Jó harminc méteren terült szét, s rengeteg kőtömböt sodort magával. Igyekeztünk, csak minél messzebb erről a szorongató helyről, egyenest lefelé a gleccsernyelven. Richárd a kötél váratlan rándulása miatt kénytelen volt fejest ugrani egy hasadék fölött. Ekkor inkább levettük a kötelet.

Egy helyütt távolabb vonult a sziklafal, s meredek, törmelékes lejtő húzódott a gleccser mellett. Itt akartunk épp átkelni a jégről a morénára, mikor hirtelen látom, hogy Geyer, aki még az imént ott állt a lejtőn, egyik pillanatról a másikra eltűnt, csak egy nagy porfelhő látszik hűlt helyén. Hangos recsegés-ropogás! Ereimben megfagyott a vér, s rohantam megnézni, nem történt-e barátomnak valami baja. Ám ahogy fölfutottam a morénára, megnyugodva láttam, hogy vígan baktat tovább a lejtőn jobbfelé. Rálépett egy szilárdnak látszó kőre a törmelék között, amely vele együtt leszáguldott a szegélymorénáig. Megúszta a kényszerű csúszdát egy-két horzsolással.

Geyer előrement, utánanézni, merre tovább, mi ezalatt kis pihenőt tartottunk, s ettünk valamicskét. Utána mi is átszeltük a lejtőt északkelet felé. Az egyenes utat lefelé ugyanis megakadályozza egy sziklafal. Át kell vágni jobbfelé, egészen odáig, ahol a felső Ortler-gleccserről jön le az út. Vajon eltévesztettük-e az utat, vagy talán nem is létezik? Lényeg az, hogy kiélvezhettük a toronyiránt mászás minden gyönyörűségét. Állítólag több társaság is bivakolni kényszerült ebben az álnok erdőben, az Ortlerről lejővén, mivel nem találták az igaz utat. Igyekeztünk kikerülni a sziklákat, csak egyszer kellett egy rövid, táblás részen másznunk, aztán már világosabb fenyvesben gyalogolhattunk tovább a Heiligen drei Brunnen-ig (Három Szent Kút). Este fél nyolc volt már.

Üldögéltünk a hűvös házikóban a három vízköpő figura mellett, s egyre-másra töltögettük a poharunkat.

Lassan sétáltunk aztán tovább, Trafoi felé. Nem csodálom, hogy olyan sok turistát vonz a Stilfser-hágó-út. Igazán kényelmesen, s testközelből lehet innen a hegyek világának csodáit szemlélni, s a Trafoi Három Szent Kútjához vezető út olyan kilátást kínál, mely párját ritkítja.

Ki feledhetné az Ortler fenséges tömbjét, a Sticklen Pleis villogó firncsatornájával, s jobboldalt a roppant falakat, melyek oly meredeken zuhannak le az Ortler-gleccserhez! S ott a három gleccsernyelv féktelen vad zuhataga: a Madatsch- a Trafoier- s az alsó Ortler-gleccseré. Közöttük a Madatsch-csúcs roppant sziklacsúcsa emelkedik az ég felé, s a Nashorn (Orrszarvú) merész tornya. A háttérben fönn a Thurwieser-csúcs jeges lejtői ragyognak. Az előteret sötét fenyőerdő tölti ki, közepén magányos kis templom áll. A Nap utolsó sugarai épp bearanyozzák még a legmagasabb csúcsokat. Csodálatos kép! És most már el is tűnt az arany fény. Hamarosan leszáll a szürkület. Jobbra a gleccserpatak susogja örök zenéjét. Fél kilencre érkeztünk meg az Ortlerhez címzett fogadóba.

Hegyünket köztudomásúlag Harpprecht mászta meg először, észak felől. Dél felől valószínűleg mi voltunk az elsők. Egy előző parti visszafordult a csúcs alól, egy másik pedig, aki nagy ködben mászott, föltehetőleg nem érte el a csúcsot, mivelhogy kőgúlát nem találtak.

Mennydörögve zuhog alá a fáradhatatlan gleccserpatak a roppant sziklafalról, melybe már mély medret vágott magának. Arcunkba porzik a víz, s pompásan hűsít az izzó déli napsütésben. Körös-körül háznagyságú kőtömbök, tele van velük a Genovai-völgy. A Nardisi-vízesés előtt állunk. Az északi völgyfalat, melyen lezuhog, sziklákkal váltakozó lombos erdő takarja. Itt kellett elválnunk barátainktól. Geyer és Prochaska a Nardisi-völgybe készültek, nekünk pedig Richárd fivéremmel még a Genovai-völgyben kellett haladnunk egy darabon, a kicsiny mellékvölgy, a Laresi-völgy bejáratáig, ott akartunk megszállni, magasan fönn az épülőben lévő Rifugio di Laresben, Laresi-házban. Az eget részben felhők takarták, nem lehetett tudni, mit várhatunk a másnaptól. Még egy utolsó kézszorítás, utolsó pillantás a vízesésre, s ment ki-ki a maga útján.

Egy órával később a völgy fő útján álltunk, Caret kunyhóival átellenben. Buzgón fürkésztük a tájat, hidat keresve. Itt kell átkelnünk a patakon, mert szemközt már a Lares-völgyből lezúduló vizeket látni. Ahol a részletes térkép hidat mutat, kissé keletre attól a helytől, ahol a Lares-patak a Sarcába torkollik, ott csak az egykori hídfők maradványait láttuk, pallót azonban nem. Az föltehetőleg az áradásnak esett áldozatul. Nagy örömömre néhány gyermek jött arra, akiktől megtudtuk, hogy a híd valamivel följebb van. S valóban, hamarosan fölfedeztük az utolsó még Carethoz tartozó hidat, egy fűrészmalom szomszédságában. Átkeltünk hát a Sarcán. A Laresbe vezető utat is hamar megtaláltuk odaát. Elértünk a hatalmasan dübörgő, s az erdőt vízfátyolba vonó Lares-vízeséshez. Több lépcsőben zuhog le egy sziklafalon az erdő kellős közepén; szépsége és ereje varázslatos, lenyűgöző. Vagy egy óra járásra följebb még egy vízesés csillog ki az erdő sűrű zöldjéből. Nem hiába sorolják a Genovai-völgyet a legszebb alpesi völgyek közé.

Utunk kisvártatva számos apróbb ösvényre oszlott, és semmi jel nem utalt arra, melyiket kellene követnünk. Eleinte azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a kunyhókat elérjük, melyeket a térkép 100 méterrel Caret fölött jelölt be. Ám csak kapaszkodtunk, egyre magasabbra s magasabbra, és a kunyhóknak se híre se hamva. Talán oly igen elrejti őket az erdő, hogy messzebbről már nem is látni? Nem tudom, elég az, hogy mi nem találtuk meg. De merre a helyes út, jobbra, vagy balra? Az ökörcsapást elveszítettük, s tanácstalanul álltunk a rengetegben. Előttünk a meredek völgyfal. Visszafordulni már nem volt időnk, abban reménykedtem, hogy valami magasabb pontról körülnézve talán mégis megtaláljuk az utat. Sűrű bozótoson, ága-bogas kidőlt fákon verekedtük át magunkat, elszántan kapaszkodva fölfelé. Kisebb sziklafalakat kellett kerülgetnünk. Végre fölmásztunk egy valamivel magasabb falra, mely kínált némi kilátást a vidékre. Egy fatörzsbe fogódzva messzire kihajoltam, úgy pásztáztam jobbra-balra tekintetemmel. Ám sehol az áhított ösvény. Sötét kilátás volt, hogy 900 méteren át kell így fölkapaszkodni, a bozót sűrűjén át utat törve.

Két kőtömb között minduntalan mélyre süllyedtünk a vastag mohaszőnyegbe, s egyre-másra kezünkben maradtak a szárazabb ágak, melyekbe kapaszkodni akartunk. Végre ritkult kissé az erdő, s leltünk egy apró ösvénykét, mely vízmosásban futott jobbra fölfelé. Hamarosan szélesebb útra értünk. Ez jobbra kanyarodott, ám hamarosan vízmosásba ment át, s még el is volt torlaszolva. Folytatása nem volt túloldalt a fenyőerdőben. Mit volt mit tenni, továbbra is toronyiránt kellett kaptatnunk. Itt igen magas fű nőtt, mely eltakarta a talaj lyukait, aztán őserdei burjánzású bozótos következett. Végre enyhült az emelkedő, s balra, még meglehetős messze, megpillantottuk a Lares-legelő házikóit. Roppant kőtömbökön kellett még átvergődnünk, aztán találtunk egy utat, s végre megérkeztünk a házakhoz. A frissen fejt tej oly csábító volt, hogy feltétlenül meg kellett innunk belőle egy kancsóval. Pompázatos kilátás adódik innen, szinte egész hosszában látni a mélyen alant fekvő Genova-völgyet. Odaát a Presanella s a Gabbiol gleccserkoszorúzta csúcsai magasodnak, melyeket most köd környezett.

Később hallottam aztán, hogy a Lares-patak jobb partján sokkal jobb és könnyebben megtalálható út visz föl a legelőre, mint ez a teljesen elvadult balparti. Utóbbi igen jellegzetes példánya az itáliai hegyi ösvénynek, amennyiben vezető nélkül minden bizonnyal eltéved rajta az ember. A pásztorok megmutatták a hegyoldal jobbfelén továbbfutó utat, mely a fölső legelőhöz visz. A völgyecske itt laposabb, mocsaras rétté szélesedik, a patak nagy kanyarokban folyik rajta.

Sötét volt már, mire elértük a fölső legelőt. Pásztorok és munkások üldögéltek egy tábortűz körül, egyikük, az olaszokra jellemző szívélyességgel megmutatta az utat tovább fölfelé, a menedékházhoz (Rifugióhoz). Itt épp eloltották a lámpát, mikor odaértünk. A ház még üres volt, padlóját szalma födte, itt aludt az építésvezető, s néhány munkás. Egyikük elvezetett bennünket egy kisebb házikóhoz, mely a sziklának dőlve álldogált. Ebben laktak a munkások, míg nem állt még a menedékház. Fölrázta kissé a szalmát, átvette a borravalóját, s "Buona notte!" (Jó éjszakát) jókívánsággal magunkra hagyott. Ez kissé ironikusnak bizonyult. Később ugyanis fölmerült bennem a gyanú, hogy az olaszok kizárólag a szalma dús állatvilága miatt kerestek maguknak új szállást.

Rövid, nyugtalan szendergés után lámpánk fényénél összeszedelőzködtünk. 1882. augusztus 14-e volt, éjjeli fél kettő. Nekiláttunk fölfelé kapaszkodni a meredek, nagy kőtömbökkel teleszórt, s itt-ott sűrű növénytakaróval fedett hegyoldalban. Nem tudtunk valami gyorsan haladni a lámpa bizonytalan világánál, s óvatosnak is kellett lennünk, mert a talajban rengeteg volt az üreg és gödör. Már elég nagy utat megtettünk a Lares-gleccser felé, mikor letelepedtünk megreggelizni, s kissé földeríteni a terepet meg az időjárást.

Kicsiny szurdokban tanyáztunk, melyen gleccserpatak csobogott át. Úgy döntöttük, itt várjuk be a hajnalt. Az eget egyöntetű felhőréteg födte, s csak messze keleten, a Brenta-csoport fantasztikus ormai fölött derengett egy világosabb csík. Északon a hatalmas Presanella komorlott, csúcsa kísérteties sápadtan ütött el a fekete háttértől, míg a Vedretta di Nardis fölött súlyos ködgomolyok tanyáztak. A Nardisi-völgy sötétbe és csöndbe merült odalenn; egy magasabb pontján lángoló tüzet láttunk. Arra lehet a Malga dei Fiori is, ahol két barátunk, Geyer és Prochaska talán még az igazak álmát alussza. Később elmondták, hogy tényleg így volt, mivel a rossz idő miatt nem mászhatták meg a Presanellát. A tüzet pásztorok gyújtották, hogy a zsákmányra leső medvéket elriasszák. Ugyanebből a célból fülsiketítő lármát is csaptak egész éjszaka, úgyhogy barátaink sem alhattak sokkal jobban, mint mi. Keleten a világos csík egyre vörösebb és vörösebb lett. A Brenta-csoport vad tornyait és ormait ebben a megvilágításban bármely jámbor keresztény bízvást nézhette volna az ördög szarvainak.

Fölkerekedtünk, s négy órakor már el is értük a gleccsert, a pihenőtől eltekintve tehát két óra alatt értünk ide a menedékháztól. Épp középen álltunk a Lares-gleccser északi részéből kelet felé kinyúló két gleccsernyelv között. Szürke köd ült a gleccsert övező csúcsokon, a Corno di Caventón s a Monte Folettón, csak a valamivel lejjebb fekvő, nyugati Passo di Larest lehetett látni.

Nem épp a legjobb előjelek túránk számára, ámde visszafordulni még sokáig lesz idő, úgyhogy indultunk tovább. Először a Monte Folettótól a Monte Coelhez lehúzódó alacsony, havas gerincre kellett fölkapaszkodnunk. Elindultunk a gerinc felé, széles ívet írva le a Corno di Cavento iránt. Alig értünk ki a gleccser csupasz jegéről a hóra, mely itt úgy három deciméter vastagon födte a jeget, rögtön láttuk mennyire lerontotta a minőségét a nagy meleg. Azonnal fél lábszárig süllyedtünk belé. Ahogy azonban jobban emelkedni kezdett a terep az említett gerinc felé, a hó is keményebb lett valamivel, úgyhogy egészen jó tempóban tudtunk haladni. Hat óra után értünk föl a gerincre, innen szabad volt a kilátás le a Borzago-völgybe. Aránylag lapos terepen mentünk tovább déli irányban, a Care Alto rendkívül meredek falai felé. A hegy alsó régióit még nem takarta a köd.

Kisvártatva egy rettentő peremhasadék szélén álltunk a sűrű ködben. A túloldalon roppant meredek jégfal, melyen át feltétlenül elérhettünk volna célunkhoz, ám a nehézségek legalábbis meggondolandóak voltak. A Folettót a Care Altóval összekötő gerinc még nyugatabbra kellett legyen. Ott kevésbé meredek emelkedőre s könnyebb mászásra számíthattunk, mint itt a jégfalon. Jobbfelé fordultunk hát, s elindultunk a peremhasadék mentén. Nagy emelkedők nem állták utunkat. Hamarosan megpillantottunk egy ködben derengő sziklagerincet. Túloldalán kell legyen a Fumoi-völgy, s az oda levivő meredek falak. Előttünk, balra most kissé enyhült a jeges hegyoldal hajlásszöge, így alkalmunk adódott fölkapaszkodni rajta, jobbra tartva, a sziklagerincig. Nem volt persze ajánlatos, hogy a gerincnek épp valami mélyebb csorbájába jussunk. A legmeredekebb, legvadabb szakaszát sikerült a leírt módon elkerülni.

Nagyokat sújtottam jégcsákányommal, csak úgy röpködtek a szilánkok. Vagy ötven lépést vájhattam a tükörsima jégbe, aztán egy fogás a sziklán, egy húzódzkodás, és megvolt a biztos állás, úgyhogy Richárd igen gyorsan tehette meg a jeges lejtő utolsó szakaszát, míg én a kötéllel segítettem. Igen sima, igen nehéz kémény következett, és végül elértük a vadul egymásra dobált sziklatömbökből álló gerincet. Nagyon emlékeztetett arra a gerincre, melyen át a Ziller-völgyi-Alpokhoz tartozó Olperert lehet megmászni. Itt is igen meredeken zuhan le mindkét oldalon a fal, különösen jobbfelé. 45 fokban emelkedő keskeny havas gerincen haladtunk, mely azonban följebb megint enyhült. Ennek szerfölött örültünk, mert ha tovább tart a meredek emelkedő, kénytelenek lettünk volna megint elővenni a kötelet, melyet a gerincre lépéskor elraktunk.

Pár perc múlva szűkös hókúpon álltunk a vihartól ostromolva. Előttünk csorba, a túloldalán magasabb sziklacsúcs emelkedik nagy büszkén, a tetején kicsiny kőgúla trónol. Csákányunkra támaszkodva leóvakodunk a csorbába, odaát apró párkányok segítségével átvágunk a meredek, táblás nyugati falon. Aztán egyenesen fölfelé, s kilenc órakor fönn állunk a csúcson (3461 méter). A kőgúla igen keskeny gerincen áll, nehéz ülőhelyet találni. Heves szélvihar tombol, hajszolja a fagyos ködfoszlányokat. Hiába reménykedtünk, hogy láthatunk is valamit. Átkutattam a kőgúlát, s egy konzervdobozban megtaláltam Freshfield (1873), Schnorr (1877), Gaskell és Holzmann (1880) valamint de Falkner (1882) urak kártyáit.

Lám, milyen ritkán másszák meg az Adamello-csoport legszebb csúcsát! Remélhetőleg, ha közismert lesz a Laresi-ház Rifugio di Lares, ez is változni fog.

Háromnegyed tízkor, miután haraptunk is valamit, elhagytuk a büszke csúcsot. Óriási erővel tombolt a szél, úgyhogy igen óvatosan araszoltunk lefelé a keskeny, havas gerincen, minden lépésnél jó mélyre döfve a csákányt. A sziklákon aztán annál gyorsabban haladtunk. Csak a jégfal kényszerített megint lassabb tempóra. Saját nyomainkat követtük lefelé, s még nem is jutottunk messzire, mikor elértük a köd alsó határát, s végre valamivel jobban lehetett látni.

A Monte Foletto és Coel közötti nyeregig tartottuk a fölfeleút vonalát, ott azonban balra fordultunk, a Corno di Cavento felé. Egész idő alatt nemigen gyűlt meg a bajunk a gleccserhasadékokkal. Mikor azonban az említett hegytől a Lares-gleccserhez húzódó gerinchez értünk, egy csapásra szabálytalan hasadékok hálójában találtuk magunkat. Richárd, aki elől ment az utolsó szakaszon, most arra kért, hogy váltsam föl. Hamar átkeltünk jó néhány hasadékon, ám egyszerre egy igen széles példány állta utunkat. Jobbfelé kissé elkeskenyedett, s én ott akartam átkelni rajta. Óvatosan tapogatóztam előre a csákánnyal, Richárd pedig kifeszítve tartotta a kötelet. Ám egyelőre csak a hasadék mentén haladtam. Végre találtam egy helyet, ahol hóhíd volt, s a túlsó falat el tudtam érni a csákánnyal. Felkészültem hát az ugrásra. Amint azonban lendületet véve áthelyeztem testsúlyomat a lábujjaim hegyére, abban a pillanatban eltűnt alólam a talaj. Egy másodperccel ezután már a kötél végén himbálóztam a hasadékban. Vagy öt métert zuhanhattam, aztán a kötél elakadt a hóhídon. A csákányt nem engedtem ki a kezemből, de nem is sikerült kitámasztanom a hasadék falain, mivel ugrás közben nem vízszintesen tartottam. Lábaimmal és hátammal kitámasztva, kéményseprő módjára próbáltam fölkapaszkodni. Ám ez nem ment, mivel a hasadék jégfalai igen simák, s ráadásul áthajlóak voltak. Ennyi erővel egy palack belsejében is próbálkozhattam volna.

Nem volt más hátra, mint lépést vágni, ahol megvethessem a lábamat. Szerencsére helyzetem nem volt végsőkig szorult, volt annyi mozgásterem, hogy dolgozhassam a csákánnyal. Aztán odakiáltottam Richárdnak, jöjjön közelebb a nyomaimon. Később elmondta, hogy semmit nem hallott, de önmagától is úgy döntött, hogy közelebb kell jönnie, feszesen behúzva közben a kötelet. Csak akkor értettük egymás szavát, mikor már ott állt közvetlenül fölöttem. Ezalatt én jól körülnéztem a hasadékban. Balfelé erősen tágult, olyannyira, hogy messze bevilágította a nap. A jég legfölül zöldes volt, majd egyre sötétebb, a hasadék mélyén már szénfekete. Jobbfelé szűkült a hasadék, végül egészen lezárult. Alattam legalább még egyszer akkora volt a mélység, mint amekkorát eddig zuhantam. Nem éreztem azt a dermesztő hideget, amiről általában mesélnek azok, akik kénytelen közelebbről megismerkedni egy jéghasadékkal. Mikor Richárd odaért, nekiláttunk a jégbe mélyen bevágó kötelet kiszabadítani. Eközben jókora hótömegek szabadultak el, sajnálatos módon bőven jutott belőle a gallérom mögé is. Aztán sietve fokokat kezdtem vájni, s ezek segítségével, hátamat az átellenes falnak támasztva, sikerült följebb tornáznom magam. Most már kidughattam a csákányt, keresztbe fektettem a hasadék peremén, s beléje kapaszkodva a következő pillanatban már kinn termettem a gleccser napsütötte firnjén. Minő boldogság megszabadulni a vészterhes hasadék fogságából!

Épp dél volt, s az egész kaland kevesebb időt vett igénybe, mint amennyi az elmeséléséhez kell. Újabb intés, hogy a gleccseren sosem lehetünk elég óvatosak. A csákánnyal nyilván épp arra a pontra tapintottam rá, melyre utána a sarkammal ráléptem, s nem is sejtettem, hogy fél lábfejem már a semmibe lóg. Ha zuhanás közben elhagytam volna a csákányomat, kénytelen lettem volna a puszta kötélen fölmászni, mivel Richárd aligha tudott volna egyedül kihúzni onnan.

Rövid pihenő után kettőzött óvatossággal folytattuk utunkat. További bonyodalmak nélkül, egy valamivel meredekebb kapaszkodó után déli egy órakor elértük a Laresi-hágót. Itt félórás pihenőt tartottunk. Egyenletesen terült el lábaink előtt a Vedretta della Lobbia, melyhez nem túl meredek sziklás lejtő vitt le. Ezt gyorsan magunk mögött hagytuk. Meredek, havas lejtő következett, melyen, kissé jobbra tartva, fürgén lecsúsztunk. A széles, és csaknem laposan elterülő Lobbia-gleccseren egy nyílt hasadékot sem találtunk. A hó meglehetősen kemény volt. Ahogy lassan közelítettünk a Dosson di Genova felé, a gleccser mindinkább friss szántáshoz kezdett hasonlítani, ám minden barázda méteres mélységű volt, s a Dossontól futottak völgynek le. Talán erre csordogál a gleccserpatak, különösen forró napokon. Átugráltuk a mély barázdákat, de hát az ilyetén tornagyakorlat egy idő után mégiscsak kezd fárasztóvá válni. Ráadásul a hó is puha volt, egészen mélyre süllyedtünk benne. Még rosszabbra fordult a sorunk, mikor a Passo della Lobbia alta felé kezdtünk az enyhe lejtőn kapaszkodni. A hó alatt számtalan alattomos hasadék rejtőzött, irányukat nem lehetett kitalálni. Föllélegeztünk, mikor végre fölértünk a hágóra. Negyed négy volt ekkor.

Északon a Lobbia alta szépen formált sziklapiramisa emelkedett, tetején háromszögelési pont. Az idő határozottan javult, s nagy kedvem lett volna megmászni a hegyet, hogy jobban körülnézhessünk a vidéken. Ám sürgetett már az idő, így föl kellett adnom ezt a tervet. A szikláról lecsorgó vízből üdítő limonádét készítettünk, s pihentünk egy kicsit. A lemenet a Mandron-gleccserre meglehetősen kellemetlen volt; a hó már egészen megpuhult, s ezernyi láthatatlan hasadék állta utunkat. Ebben a napszakban már a méteres vastag hóhidak sem bírták meg az embert, s a puhatolódzó csákány minduntalan talajt vesztett. Egy ízben vállig beszakadtam. Máskor nem volt más kiút, mint a két csákányt keresztbe fektetni a hasadék fölött, s ezen a hevenyészett hídon átkúszni. Végre meredekebb lett a lejtő, s vékonyabb rajta a hóréteg. Növelhettük a tempót, s hamarosan kiértünk a hómentes gleccserre. A kérdés mármost az volt, meddig megyünk a gleccseren, s hol fogjuk elhagyni. A túlsó, bal partjára igyekeztünk. Ám úgy tűnt, jobb lesz, ha a következő, meredekebb szakaszt még a gleccseren tesszük meg, s csak aztán kelünk át balra. A gleccser jobb oldala nem volt épp hívogató. Rengeteg hasadék tátongott rajta. Tehát tartsunk inkább balra.

Nyugat felé tartottunk hát a jobbára egy méter széles jéggerinceken ugrálva. A hasadékok mind nagyobbak, a jéghidak mind keskenyebbek lettek. Láttam már, hogy mégis jobb lett volna mihamarabb elérni a nyugati szegélymorénát. Balunkon már egy ideje figyeltem egy rendkívül széles hasadékot, melyhez akaratlanul mind közelebb húzódtunk. Jobbról is egyre jobban meg voltunk szorítva. Egyszerre magános jégtornyon találom magam, vagy húsz méterre a szabadulást jelentő morénától, előttem meredeken szakad le a fal, jobbra egy hasadék borzongató mélyébe látok. Balra is jó húsz méterre van a gleccser pereme. Mélyen alant vadregényes formájú jéghidak és egyéb kísérteties alakok. Egy kiút volt: vissza! Jó negyedórát kellett visszagyalogolnunk, mire ki tudtuk kerülni a gigászi hasadékot, mely elvágott bennünket a gleccser nyugati peremétől. Aztán kapaszkodtunk még egy darabon a gleccseren, mire ki tudtunk végre jutni a partra. Később mesélte nekem Pöll, az öreg patznauni vezető, hogy ő is eltévedt egyszer egy osztrák turista társaságában a Mandron-gleccser hasadékai között, s kinn kellett tölteniük az éjszakát a jégen. Kevés híján megfagytak mindketten.

Végre nagy boldogan elértük a morénát, épp egy házmagasságú sziklánál, melynek tetején egy palack állt. Föltehetőleg ez az a hely, ahol az Adamello megmászói általában a gleccserre lépnek. Fél hat volt már.

Vígan másztunk lefelé a sziklán. Jó volt végre szilárd talajt érezni a lábunk alatt, miután 17 kilométert gyalogoltunk jégen és havon.

Az út következő szakasza kissé fárasztó volt. Hosszasan kell gyalogolni egy lapos, törmelékkel födött gleccservájatban, s a Mandron-ház, melyet már a gleccser széléről látni lehetett, csak nem akar közelebb kerülni. Futva, ugrálva igyekeztünk a méteres kőtömbök között. Jobbra lenn látni egy pillanatra a félelmetes jégfalat, melyet a Mandron-gleccser nyelve képez. A sokat látott Tuckett szerint nem marad el egy svájci gleccser mögött sem. Kapaszkodunk kőbordáról kőbordára, föl, le, ezerszer egymás után. A kőpusztaság közepén már látni a növényzet félénk kezdeményeit. Arrafelé, ahol egyre nagyobb területeket borít a fű, egész sor apró, sötét vizű tavacskát pillantunk meg. Vizükben kopár, hófödte hegyek tükröződnek. Megint néhány sziklaborda keresztezi utunkat, aztán egy katlanba ereszkedünk le, talaja mocsaras rét. Innen megint erősebb emelkedő visz fölfelé. Már igazán oda kellene érnünk a Mandron-házhoz. Sötétedik. Legfőbb ideje, hogy megtaláljuk végre a házat, mivel sötétben ez föltehetőleg lehetetlen. Egy ösvényke nyomait fedezzük föl. Elindulunk rajta, s hamarosan fölbukkan előttünk a házikó oromzata. Ujjongva forgatom meg a zárban a kulcsot, melyet házigazdánktól kaptam Pinzolóban. A Mandron-ház, melyet a Német- és Osztrák Hegymászó Szövetség Lipcsei osztálya épített, rászolgál a menedékház névre, a szó minden értelmében. Méteres vastag falaihoz az Adamello-csoport jellegzetes köve, a szép tonalit adta az építőanyagot. Erős dongaboltozat, kőlapokkal fedve - ez a ház dacolni fog az idővel. Berendezése is kitűnő, mindennel bőven el van látva. Másnap, mikor a rossz idő szobafogságra ítélt bennünket, pompásan töltöttük az időt a kiváló alpin-könyvtár köteteivel, melyek közt megtaláltuk Tuckett s Weilenmann írásait is.

Nem sokkal érkezésünk után sűrű köd vette körül a Mandron-házat, majd súlyos csöppek koppantak tetőn. Odabent két fáradt vándor aludta az igazak álmát.